Dobai Péter: Ma könnyebb. Holnap messzebb

Dobai Péter nyolcadik verseskötete már címében azt sejteti, hogy a hétköznapitól eltérő (más vagy új?) világba érkezünk. Sőt, mintha két címe volna a könyvnek. Ezt az értelmezést a cím(ek) közé tett pont hívja elő: ez egyfelől az eddiginek lezárását, de egyúttal az újabb elrugaszkodást is feltételezi. A mának, a jelennek a könnyebbsége csak a tegnap, a múlt felől érkezvén jelenthető ki, míg a továbblépés, az átmenetel igénye (ezt jelezheti a pont hiánya!), a jelen a jövő – jóllehet bizonytalan – horizontján képződik meg. A kívül-belül igényes kiállítású kötet borítója is ezt sugalmazza: az angol romantikus festő, Turner Gőzhajó a hóviharban című képe, amely a kikötőbe jutás küzdelmét ábrázolja, Dobai tengerészmúltja s a kötet számos, e témában íródott verse még határozottabbá teszi a költői szándékot, és erős motiváltságot kölcsönöz a szerző létbölcseleti jellegű lírájának.

Ennek szellemében válik az emlékezés a könyv egyik vezérfonalává, hogy azután egy szemléletváltással elhatárolódjon minden élménytől, körülménytől, s hogy visszakérdezzen a miértekre vagy a másképpen lehetőségére. A kötet élén álló vers, az Egyedül szembejövet azt a hiábavalóságot is megfogalmazza, amely majd posztulálja az eltávolodást, ami egyben az általánosban, a tömegben, egy transzcendens Abszolútumban való feloldódás is: „szép volt bármi amiért az úton lehajoltam / tartottam kezemben hogy azután leejtsem / …és menni és nem tudni soha // kiválni… / inkább személyesen nem lenni többé nem részt venni / se kálvárián se karneválon – – –”.

Az emlékképek közti kutakodás olyan utazás, amelyben a múlt elevenebbnek tűnik föl, egyszerisége ellenére is tartalmasabb a jelennél. Ugyanakkor a megfagyott szárnyú idők képei ezek, a voltunk milyenek helyett a lettünk ilyenek valóságát tükrözik, s a két világ idegensége a fényképek, képeslapok között hatalmasodik el.

„Az emberiség, az ember turista lett”, nemcsak akkor, ha családtagokra, szerelmekre vagy pályatársakra gondol vissza, hanem – s ezzel Heideggernek A műalkotás eredetében tett kijelentéseihez kapcsolódik – amikor azt mondja, hogy a XX. századi ember, amíg él, a művészetet, a Szépséget megélni képtelen, hiszen a képtárakban, múzeumokban „minden aszpikban van”, az eredeti világukból kiszakított művek kontextusromlásuk következtében csak észrevétetni tudják magukat (Nem szabad hinni az idegenvezetőnek).

A cím két hiányos mondata több helyütt megismétlődik, így annak dichotómiáját fokozza a
Viszontlátás sötét kora című vers első két sora („Ma könnyebb. Holnap messzebb. / Elmegyek élni. Maradok meghalni”) azzal, hogy az életet és a halált választható-választandó alternatíváknak tekinti. A múltproblematikának újabb megfogalmazásában a múlt szinte már jövőként jelenik meg, a valóságnál is erősebbként, úgy, mint ami felett nincs hatalma az embernek. A létnek a múlttól való függőségét súlyosbítja, hogy ez a meghatározottság meghatározódás, tehát a jövőre valóban rávetül, a nemlét (itt szinte vágyott) lehetőségét szüntetve meg ezzel: „E képcsarnokból nem tudok kilépni sem.” Máshol így folytatja: „Út nélkül megyünk, / mégis odaérünk, az érkezésünk hiába céltalan.” (Ha nehezen is, de lexikon leszünk)

A címadó versben viszont már a halál felől szemlélt lét álláspontjáról kérdez, s az út végére érve a romantikus egységvágy, a tudásegész megélhetőségének hiábavalóságát mondja ki, noha a rácsodálkozás képességének még ekkor is birtokában van a lírai én. Az élet rövid egyszerisége csak korlátozott szemlélődést, az (el)hallgatás (nem a korai Wittgenstein kijelentésének ismeretelméleti vonatkozásában) sztoikus pátoszát, a megtorpanáson való tűnődést engedi meg.

Nem kizárólag a mottó okán fogható fel mint Ady-hommage a Minden régen történt, de minek?, hanem a vers képi-hangulati megoldásai is rájátszanak erre (például: bánattól szép asszonyok, ajándékos élet, fulladás-színű óceánhullámok). Az idő metafizikáján tovább töprengve vetődnek fel újabb kérdések, problémák, amelyek megválaszolása a lemondó belenyugvás
következtében hiányzik; a kérdés-kérdezés a válaszadáskényszernél is hangsúlyosabb specifikuma az emberi létezésnek. „A tegnap már halhatatlan”, de „az időpontok is tények?” (Minden eszedbe jut most / a szék). Vagy: „de ki az a hülye, aki magának, sőt, másoknak is / azt hazudja, hogy bár »noha« és »tényleg« rég megsemmisült ifjúsága / ám ő ettől bölcs, akár boldog képes lenni”.

Az Elmúlás-csendélet a Szigetközben, a Mester utcai plakátok vagy a Csepel, Szabad kikötő, 1963 című versek sajátossága, a tájleírás objektivitásra törekvésén túl, a fenti problémakörnek a személyes egzisztenciá(ko)n túlra való kiterjesztése. A kurzivált szavak, különösen a vonatkozó névmások érzékeltetik a változás szükségszerűségét: „Már más város él a súlyos platánsor szegélyezte úton / és nem lesz lépésünk célja soha hasonló azokéhoz, / akik régen élt ifjúságukkal kötődtek ugyanezekhez a fákhoz.”

Dobai Péternél a világtörténelem, az erkölcs és a sors szinte elválaszthatatlanul fonódik össze, s e fogalmi háromszöget a szerző – csakúgy, mint regényeiben és forgatókönyveiben – parabolikus ívelésű szövegekbe ágyazza. (Maszkjaid megzavarják arcodat; Katonai parádé [défilé] XX. század végén, a világ valamelyik fővárosában. Televíziós közvetítés. CCN Live; Hang zum Bösen) Az utóbbi vers Jakob Böhmével, a XVI–XVII. századi német misztikussal mondja, hogy az ember természettől vonzódik a rosszhoz, s hiába legyint a költői szabadságra és elévült jelszavakra hivatkozva a világtörténelemre, a valóságot, sőt az egyéni sorsot is sokkal inkább az határozza meg, ezért mondja: „Lásd be, fogd fel: Életed csak vendége volt Sorsodnak!”

A keresztényi vallásosság, a tudással szembeállított, de önmagával kapcsolatban szintén kérdéseket támasztó hit is szervesen hozzátartozik e világhoz, világképhez. A vallásos magatartás megnyilvánulásainak, így a rigorózus liturgiának, a töredelmes életgyónásnak, az önkéntes kiégésnek miértjei kérdő mondatokból álló verssé sűrűsödnek (Van visszakérdezés!). A Világtalan is emlékezem prózaversciklusban egy személyes hit körvonalazódik, amelyet az ember-Krisztus vagy egy bajor lány által énekelt Bach-kantáta élménye igazol: „A bajor lány éneke, Bach muzsikája bebizonyította, igazolta, hogy én is élek, én is létezem, én is vagyok, és hiába hittem, hiába akartam, hogy ennek ellenkezője lenne szebb: nemszületni, nemlenni, nemélni, vagy ha mégis élni kell, akkor legalább nem anyától születve annak, akivé leszünk, lehetünk, a létezniség vágya nélkül.”

Dobai Péter lírájának nyelvi szépsége és gondolati tartalmának mélysége egyszerre adja gazdagságát. Azok az általános egzisztenciális kérdések, amelyek verseinek lényegi ihletői, időtlenek, jóllehet éppen az idő, az elmúlás és az emlékezés problémája köré szerveződik költészete. Akár privát metafizikaként is olvasható a kötet, bár nem (rendszer)alkotó jellege, inkább vizsgálódó-kérdező „módszere” teszi azzá. Csak valóban bölcseleti igénnyel megszólaló költészet jelentheti ki: „Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz – – –”

(Nagyvilág Kiadó, 2003)