×

Betűbalzsamok

Részletek a Tékozló téka című olvasástörténetből, 2.

Szabó Gyula

2004 // 04
A hétvége azonban egyelőre szabad volt, írhattam tovább a „tékás passzusokat”, s részben még terjeszthettem is, miután legutóbb a Kortárs két terjedelmes részletet közölt a decemberi–januári számában, úgyhogy a Kortárs-példányok pillanatnyilag épp Mihálynál voltak olvasnivalók Kisbányán, a hegyek között… Közben pénteken egy megfelelő pillanatban arra is sort kerítettem, hogy az előző napi nagy titkomat egy jópofa mókázással megvalljam Irmának: „Ahhoz képest elég jól vagyunk – mondtam neki a tévé előtt ülve –, hogy tegnap óta özvegy lehetnél.” Láttam rögtön, hogy nem kellett volna ilyen direktben nyilvánítani az elégedettségemet a tegnapi nap szerencsés fordulatai után, de az eset részletes elbeszélése közben végül Irma is átvészelte a helyzetet, és megnyugodott abban, hogy teljes épségben lát maga mellett… Ezután szombaton külön száma lett a szabad hétvégének, hogy jelentkezett telefonon Magyarországról – valahonnan a szatmári határövezetből – egy férfi, s előadta, hogy a fia végzős bölcsész Pesten, március végén vonul be katonának, de azelőtt le kell adnia a vizsgadolgozatát, s minthogy témául az én írói munkásságomat választotta, a jórészt készen álló dolgozat befejezése előtt szeretne felkeresni, hogy beszélgessünk… Őszintén sajnáltam, hogy épp ilyen alkalmatlan pillanatban továbbította az apa a fia kérését, de közölnöm kellett, hogy hétfőtől kórházi beutalóm van, s végül úgy egyeztünk, hogy mivel a kórházi befektetés előreláthatóan nem fog sokáig tartani – négy-öt napot mondott a főorvos –, majd még felhívnak, és sort kerítünk a találkozásra…

Eljött hétfő, február 17-e, s korán reggel indultam a kórházi batyummal… A három pont helyett itt lehetne újabb utazási bonyodalmakat részletezni – például hogy a 41-es busz, amely a negyedünket direkt járatként csúcsidős napszakokban összeköti a Május l. térrel, színét sem mutatva meghazudtolja azt az információt, hogy 7 óra előtt megy a negyedünkből a reggeli utolsó arrafelé –, de ezúttal a minimálisra szorítom annak a másik bonyodalomnak az idézését is, hogy miután fél 9-kor a helyszínen voltam, mivel töltöttem népes társaságommal együtt az időt ebéd után fél 2-ig, amikor még mindig nem voltam ágyba fektetve, s csak miután az épp arra járó Giurgiu doktornál reklamáltam, intéződött el aránylag hamar, hogy ágyhoz jutottam, igaz, a „kiutalt” szobaszám változásával… A szobában az ötödik ágy várt engem üresen, közvetlenül a mellékhelyiség ajtaja mellett, amely ajtónak a párja túl a másik oldalon egy női szoba betegeinek biztosította ugyanúgy a járást ugyanannak a mellékhelyiségnek a tükrös mosdókagylójához, zuhanyozójához, illetve WC-fülkéjéhez… Emellett kissé meghökkentő meglepetés volt még, hogy a megviselt, szakadozott ágyhuzatokkal tisztára vetett ágyamban a kora reggel óta megfáradt fejem nem talált párnára, ami akkor sem volt vigasztaló, ha láttam, hogy társaimnak is vagy otthonról hozott párnácskáik vannak, vagy – talán kettőnek – alig párnának nevezhető kórházi „gyűreményeik”. Ennek a „párnás viszontagságnak” hamarosan lettek tanulságos fejleményei, de a fő dolog az volt, hogy nyughelyhez méltó nyugalmamnak egyik elemeként vettem a gondolatot, miszerint néhány éven belül ez a mi országunk is az Európai Unió tagja lesz, másik elemként pedig összehajtogattam tábori módon a régi, infarktusos fekvések viseltességét nem tagadó, de még mindig jó puha flanelköpenyemet, s ráterítve az egyik törülközőmet, kész volt a párna, és így végre kinyújtózhattam rövidnek remélt gyógyulásom kórházi nyughelyén… Mindezzel „párhuzamosan” kezdtem hozzászoktatni magam ahhoz is, hogy nemcsak szobatársaim, de még kintről, a folyosóról is időnként férfi rendű betegek a fejemnél látogatják a fő helyet, ha éppen nem foglalt a túloldalról rájáró női rendű betegek részéről. Ez a „forgalom” az éjszakára nézve is biztató kilátásnak ígérkezett, de hát az vesse a követ másra, gondoltam, aki nem fut maga is több ízben az éjjeli órákon sürgős szorultsággal a megváltó kagyló felé… Sok további részletezés újabb mellőzésével: az én helyzetem az ötinfarktusos bizonylat bemutatása nyomán első pillanattól aggályosnak tűnt mint műtéti eshetőség az orvosok szemében, mindamellett a vizsgálatokat elkezdték, szegény Irma is utánam hozta még a hétfői ágynyerés boldog órája előtt Fodor doktortól az akkorra elkészült laboratóriumi eredményeket, hogy azzal is időt nyerjünk, s az első nagyviziten, kedden a kockázat latolgatása közben megegyeztünk, hogy másnap közösen döntünk, amihez még további kardiológiai és urológiai vizsgálatok szükségesek. Sor is került egykettőre szív- és vesehólyagfilmezésekre, lett így újabb EKG-szalagom és röntgenfilmem, melyek közül az utóbbi, mint kevésbé „egykettőre” történő, emlékezetesebb maradt annál, hogy elnyelje a három pont süllyesztője: ültem-ácsorogtam ugyanis a klinikai részleg hideg-huzatos földszinti folyosóján egy csaknem csődületes csoporttal egy óra hosszányit – a páciensek jó része melegen öltözött külső volt, kisebb számban voltunk mi, benn fekvők a pizsamás-köpenyes vékonyabb öltözékünkkel –, s mire a láb már jól el volt gémberedve térdig, szólt a metsző kijelentés, hogy „mára végeztek” – 12 óráig tartott a hivatalos program –, amit én a maradék társaimmal ellentétben nem tudtam szó nélkül hagyni, s egy erélyesebb fellépéssel közöltem, hogy az én operálásomról holnap a rendelt röntgenfelvétel alapján döntenek az osztályon – ami a megegyezésünk szerint igaz is volt –, s így az én filmemet utolsónak még elkészítették… Aztán másnap, szerdán – a határozás napján – reggeltől estig híre nem volt – legalábbis nálunk, a folyosóvégen – a főorvosi vizitnek, az esti órákban viszont vidám mulatozás, dalolás („Mul†i ani tráiascá!”, „La mul†i ani!”) éltette feltehetően a főorvost, a valamilyen évfordulóját ünneplő osztályvezetőt a szobája felől hallatszóan… Csütörtökön ebéd után Irma ott volt nálam látogatóban, s 3 óra előtt már elmenni
készült, amikor a főorvos a nagyvizites sleppel megjelent a szobánkban, a fő asszisztensnő nyomban rá is szólt szigorúan Irmára, hogy lépjék ki a folyosóra, én kikísértem Irmát, s utána az egészen váratlan fordulat az volt, hogy amint visszatérve álltam a főorvos kíséretének tagjai között, ő hozzám fordulva közölte, hogy tekintettel a kockázatra, nem végeznek műtétes beavatkozást, hanem gyógyszeres kezelésre hazabocsátanak. Meglepett a határozat, de örültem, hogy szabadulhatok… Irma addigra már távozott, én a fiatal szalonorvostól sietve megkérdeztem, hogy „máris mehetnék haza?”, s ő igennel felelve fogott is hozzá, hogy kiállítsa a kibocsátócédulát… Erre első gondolatom a civil ruhám volt, a meleg utcai öltözékem az alagsori raktárban, s hozzá még az is szemem elé rémlett, hogy a hétfői átöltözés után mintha délutáni 3 órát láttam volna zárási időpontként az ajtón. Az órámon is most pont 3 óra volt, futottam a lifthez, még a szépséges lifteslány is segítő drukkolással nyomta meg a gombot nekem, de már az sem segített, a raktárajtón már távolról láttam a biztonsági rácsozatot… Pillanatra egészen úgy hatott az a vasrács, mintha egy szabadulót hirtelen bezártak volna, s ezután már ráértem felcsellengeni az osztályra, mert olyan meglepetésre immár nem volt mód, hogy az Irma meleg nyomában hazatoppanok… Fordultam arra a „másik oldalamra”, hogy még egy éjszakát a mellékhelyiség ajtajánál „portáskodom”, miközben kártyás telefonon leadtam a hírt haza Irmának, ami – hogy mehetnék haza, de nem mehetek – számára is egyszerre volt öröm és bosszúság… Másnap – február 21-én, pénteken – aztán a lehető legkorábban készen voltam a menésre, s vonultam ki kétszeres szabaduló érzéssel az alig nyolc nappal előbb tűvé tett kórházból. Nyertem ismét egy szabad hétvéget, visszaülhettem ifjúságom jegyzett és jegyezetlen könyveivel az 1956-os időbe, csupán az a kellemetlen kórházi emlék zavarta a hétvégi kedvet, hogy a radiografálás lábdermesztő órája visszaütött a hólyagomba, s vizelési viszonyaim a kórházi kibocsátás után újból alább romlottak arról a javult fokról, amellyel a „Herbák János” utódkórházába befeküdtem…

A nyerés orvoslásilag végül is azt jelentette, hogy egy sor rossz tapasztalat szerzése mellett elvesztegettem egy hetet, a betegség továbbra is kezeletlen maradt. Ekkor mozdult a telefonszálakon családunk két szárnya: Mátyás hívott Budapestre, Ági hívott Udvarhelyre, s én hajoltam az udvarhelyi irányba, miután ott Ági egyik napról a másikra meg is beszélte a dolgot az orvosokkal – nem utolsósorban ott volt Sanyika, az immár tíz éve hirtelen elment édes bátyám fia –, akik a kőeltávolítást nem ítélték olyan aggályosnak, mint kolozsvári kollégáik, s mindezen túl még vonzott engem Ágiék felé az a hagyomány, hogy én az elmúlt télvégeken is mindig tettem egy apai-nagyapai látogatást náluk, minélfogva az egész „ruccanást” vehettem most úgy, hogy az amúgy is „esedékes” látogatással egyben az „ökörhúgyas járásaimnak” is a végére járok… Pár nap múlva – Zsuzsa és András külön nagy örömére – meg is született az elhatározás, s egy héttel a kórházi szabadulásom után, 28-án már a zsebemben volt a nyugdíjkedvezményes vonatjegy Segesvárig, s azzal együtt ugyancsak telefonon már meg volt beszélve az Irma másik jó unokatestvérével, Benedekfi Ferivel, hogy mint tavaly, most is előmbe jönnek keresztúri iskolánk kocsijával a segesvári állomásra – ahol közel négy órát kellett volna rostokolni az udvarhelyi székely vicinális indulásáig –, s intézik az utazást tovább.

Vasárnapra, március 2-ára volt jeggyel együtt beütemezve az út, s szombaton, a másnapi útra kelés előtt még az is telefon volt, hogy Magyarországról ismét jelentkezett Juhász Pál – ekkor már értettem a határon túli távolból a nevet –, s kérdezte, hogy most jöhetnének-e hozzánk a fiával. Ezúttal még kellemetlenebb helyzetbe hozott a kérdés, mint két héttel előbb, mert újból azt kellett felelnem, hogy pillanatnyilag megint lehetetlen, meg van véve a vasúti jegy, indulok az udvarhelyi kórházba stb. Ő ugyancsak bánkódva mondta, hogy a fia leutazott Pestről, éppen most érkeztek haza a nyíregyházi állomásról, s még azt is megkérdezte, milyen távolságra van Udvarhely Kolozsvártól, mert ők készek másnap korán úgy indulni, hogy az autóval levisznek Udvarhelyre, s így az úton tudnánk beszélgetni a fiával. Ez így már egészen megindított, s mondtam, hogy ha másnap délelőtt idejében nálunk tudnak lenni, a vonatom déli két óra utáni indulásáig jutna idő beszélgetésre… Úgy is lett, a két Juhász már tíz óra tájban csengetett az ajtónkon. Idős és ifjú Juhász Pál volt a két nem tágító magyarországi látogató, Baktalórántházáról érkeztek, s a nehezen összejött találkozás egészen jól sikerült időtöltés lett pár órán át. A fiú dolgozati témája elsősorban A sátán labdáihoz kapcsolódott, s így a látogatás annyival inkább el volt találva, mert most már a tavalyi csíki megjelenés jóvoltából a sorozat
V. kötetét is mutathattam és dedikálhattam ifjú Juhász Pálnak, azzal a külön szóbeli ajánlással, hogy a kötethez írt Előszókban a sorozat sorsát is nagyjából összefoglaltam szoros összefüggésben az öt infarktussal. Emellett mindkét Juhásznak dedikáltam A névtelen katona rakásaiból is egyet-egyet, sőt egy egész nyomdai csomaggal – 50 példánnyal! – meg is toldottam az adományt: ha már kocsival vannak, vigyék magukkal, s ajándékozzák a Nyírségben a könyvet akárkinek, amint itthon is nagyjából így terjesztettem – főként székelyföldi iskoláknak küldözgetve – árusítás nélkül, miután a Püski Kiadó annak idején, 1994-ben tiszteletdíj fejében bőkezűen juttatott 1000 példányt a könyvből… Az apával mindezek közt az lett az egészen közös témánk, hogy a szívinfarktuson kívül melyikünk miként vesződik a vizeléssel, a vesekővel, s a közös bajok szolidáris légkörében én még annak is nekibuzdultam, hogy sokesztendei vesekőgyűjteményem kincséből egy mintát véve találomra, bemutattam: miként szoktam a köveimet egy-egy papírdarabba fogva naplószerűen krónikázni… Derűs emlékű időként repült el a nyírségi vendégeinkkel töltött néhány óra, aztán Irmával kitaxiztunk az állomásra, ahol azzal a biztatással váltam el tőle, hogy Udvarhelyről hamarosan egészségesen jövök haza, megszabadulva attól az egyetlen kövemtől, amelyik nem ment el magától a rengeteg többihez hasonlóan… Segesváron a jókedvű hangulat még fokozódott, amint Ferivel s a sofőrködő iskolaigazgatóval, Gergely Györggyel üdvözöltük egymást, úgyhogy egyéb szellemességeim között nekik is elsütöttem, mint azelőtt már Irmának s Mátyásnak, hogy engem a húgybajjal most azért ver a sors, mert jó pár évvel ezelőtt gyártottam volt azt a szójátékot, hogy „hanyagcsere a szagmenházban”. Emellett azonban voltunk komolyak is, mert lévén az idén újból esedékes egy gimnáziumi jubileum – 200-ikat ünnepeltünk 10 évvel ezelőtt, 210-ikre készülünk most –, Gyuri előadta a tervét, hogy egy fényképes albummal szeretné láthatóvá eleveníteni az iskola utóbbi száz évének történetét, össze is gyűlt már jelentős anyag, mondta, majd Feriéknél mutatta is a többnyire már időrendbe rakosgatott képanyagot, s véleményemet meg segítségemet kérve, kérése nem szorult ismétlésre, mert szinte diákosan lelkesedtem a képes iskolatörténetért, és segítésképpen egyebek mellett ígértem, hogy átnézem és kiválogatom az én nem kevés keresztúri diákképeimet is az album számára… Keresztúrról „váltott lóerőkkel” értem Udvarhelyre Ágiékhoz, mivel Csaba, a volt vőnk Andrással együtt értem jött. A hazai világban már maga a kilátás is egészen egyszerű volt, Ági örvendezve újságolta, hogy meg van beszélve, holnap délben vár Sanyika a poliklinikán Csongvay doktorral együtt, s ott is voltam délben, az urológus sebész Csongvay Zsolt átnézte a kolozsvári kibocsátási dokumentumokat, prosztatámat is megvizsgálta a már ismert módon, s végül közölte, hogy éjszaka ügyeletes lesz, én este 7-re menjek be az ambulanciára, s legelőbb megcsinálja a tükrözést, amit Kolozsváron nem csináltak… Estefelé, indulás előtt hármasban ültünk otthon Ágival s Andrással, s csintalan kedvében Andris egy nagy számmal produkálta magát elsősorban nekem: feltéve a hallgatókat a fülemre a kiválasztott kazetta „vadnyugati” ritmusával, az egész számot úgy játszotta el, hogy fülemben a zenebonával nézhettem a száján az angol szöveget és az előadó Eminem magahányó testmozgását-gesztikulálását mint tökéletes szinkront, amivel olyan sikert ért el nálam, hogy valósággal „könnyben úszott két szemem pillája” a sokkszerű nevetéstől… Kevéssel később a legellentétesebb véglete volt ennek a pillanatnak az a másik, amikor Csongvay doktor produkciójaként a szétpeckelt-legúzsozott lábam közt ment fel a húgycsövemen a tükrös kábel a hólyagomba, s a képernyőn elkezdődött a hajnalhasadásosan vörös vetítés a vizelet és benyomott folyadék gomolygásával, amihez egyszer csak az a diagnózismódosító szövegszinkron társult, hogy „hát ez bizony nem kő, hanem egy tumor”… Szabadulva a kipeckelés kötelékeiből, Csongvay doktor szobájában nyugodtabb körülmények között, asztalnál ülve hallgattam a tárgyszerű közléseket, miszerint öt infarktus ide, öt infarktus oda, a feltehetően rosszindulatú daganatot el kell távolítani, ami még azután is később kiújulhat stb., s ha úgy határozunk, másnap fekhetem be az osztályra… Az új diagnózishoz képest a katétertől megkínzott húgycsövem csípéseit szinte semmibe vettem, noha a rövid útszakasz Ágiékig heves vizelési kényszerem mellett túl hosszúnak bizonyult – szerencsére sötét volt, s a vasúti végállomás térszögletébe húzódva könnyíthettem magamon –, igaz, lassan is mendegéltem hazafelé, húzva az időt, hogy minél később kelljen megvallani Áginak a valót, s mindezzel együtt mondogattam a bandukolás ritmusában – alig másfél órája dőledeztem a kacagástól András nagy számát élvezve –, hogy „vége víg Andrásnak”… Hazaérve jóformán még be sem léptem az ajtón, Ági már kiáltotta a kérdését felém az előszobába, s talán jó, hogy nem láttam az arcát, amint igyekeztem közömbös hangon felelni: „Hát egy kicsit rosszabb a helyzet…” Persze fülemben voltak azok a szavak is, hogy „ettől lehet élni évekig, csak időnként ellenőrizni kell”, amit siettem továbbítani Áginak, s aztán kezdtük legelőbb a telefonálást Kolozsvárra s Budapestre, hogy az új hír tudatában megszülessék a „családi határozat”… Sok tanakodás nem lett belőle, mert Mátyás egyszerűen közölte, hogy reggel indul az autóval, Kolozsváron maga mellé veszi Irmát, jönnek Udvarhelyre értem, ha lehet, estére vissza is térünk Kolozsvárra, s másnap, szerdán – az már március 5-e – tovább Pestre… Úgy történt minden, ahogy Mátyás határozott, amihez helyben Udvarhelyen még járult az a vizsgálati cédula, amit Csongvay doktor „2003. III. 3” dátummal állított ki az udvarhelyi diagnózisról – („Szabó Gyula 72 éves Kolozsvár Betonia út 9. Cistoscopia: a húgyhólyag kapacitása csökkent, a nyálkahártya vérbő. A jobb urether szájadék fölött 3 x 3 cm-es infiltratios tumor látható, felületes necrozissal. Dg: Tu vezicei urinare…”) –, Mátyás pedig másfelől szinte mentőszolgálatként érkezett azzal az újsággal, hogy telefonon már megbeszélte a dolgot a telki magánkórház urológus orvosnőjével, aki csütörtökön reggel korán vár vizsgálatra… Napokban számítva rövid lett volna az idő az udvarhelyi hétfő estétől a telki csütörtök reggelig, engem azonban a hétfőről keddre forduló éjszaka Ágiéknál egy hosszú órákkal teljes epizóddal lepett meg, amit egy véletlenül nálam levő használt borítékon pár szavas jegyzésemmel meg is örökítettem: „Az este – 2003. márc. 3-án este – 3/4 8-kor hólyagvetítés közben Csongvay doktor: nincs kő a hólyagban: daganat van. Éjjel 2 óra tájban jobb oldali vesében vesekőkrízis fájdalma jelentkezik, reggel 7 tájban megszűnik, s délután 4,10-kor kipottyan a bilibe a vizelettel a kő – a »nóta« az esti hólyagnézésig arról szólt, hogy a vesékben pillanatnyilag nincs kő (ecográfia!), viszont »láttak« egyet a hólyagban.” Ez így most már valóban nagyon cifra volt nekem. Annyival cifrább, mivel bízva a kolozsvári klinikai látásban, az éjjeli keserves vesekrízis idején egy szem nem volt nálam abból a fájdalomcsillapító-görcsoldó „Fortral” nevű pirulából, amellyel 2000 őszén egy hónapnyi ideig tudtam tűrhetően viselni a vesekőkrízist, miközben a követ elhordoztam Budára is Mátyásékhoz s onnan ismét haza, „egyik hazából a másikba”, míg végül hajlandó volt távozni veséből-hólyagból egyaránt. Diazepám mindig szokott nálam lenni, bár jó alvó természetemmel ritkán hívtam segítségül, hétfőn este azonban, a diagnózis hatása alatt szükségesnek éreztem a diazepámot, s annál roszszabb volt az ébredés a mély alvásból az éjfél utáni órán arra a hihetetlen érzésre, hogy vesekő mozdult a jobb oldalon… Ez a mozdulás így aztán kellő hatást gyakorolt rám, hogy öt kerek órán át ne hunyjam le a szemem, ami alatt – hol az ágyban görcsölődve, hol fenn járva – volt alkalmam az élet groteszk vonásaként felidézni magamban, hogy alig tegnapelőtt délelőtt a két Juhász Pálnak már-már régi kedves emlékként mutogattam egy tárolt vesekövemet, mint akinek a közeljövőben semmi kilátása sincs arra, hogy újabb vesekővel bajlódjék… Veseköveim ilyen képtelen bonyodalmai között – ott nincs kő, ahol van, ott van kő, ahol nincs – már egészen keservesnek éreztem az egész húgyfüggőségemet (milyen „úri bajok” voltak ehhez képest a most egyszerre ismét előtérbe került infarktusok, gondoltam), s egy kis öröm akkor vegyült az ürömbe, amikor ötórás vesződés után reményen felül elmetsződött a fájás, majd ennek a biztató „hírnökségnek” a nyomán délután már szememmel láthattam az apró veteménymaghoz hasonló képződményt. Majdnem boldogságnak mondható érzéssel könyveltem el, hogy vesekőtől legalább most egyelőre biztosan nem kell tartani semmilyen formában, s a könyvelés nem is volt üres szó, amint szokásom szerint egy darabocska szükségpapírba csomózva tároltam a világosbarna apró ékességet mint udvarhelyi emléket: „Udvarhely 2003. III. 4. délután 4.” Késő délutánra, mire jött Mátyás Irmával, ily módon el volt rendezve minden, ami „udvarhelyi fordulat” volt, magát az elment követ szinte ajándékként mutogattam Irmáéknak, s még azelőtt Sanyikának is, aki elhozta doktor Csongvay Zsolttól a diagnóziscetlit, minek láttán a lefolyt változások viszonyai között egészen természetesnek ítéltem azt a metamorfózist, hogy a diagnózispapíron kolozsvári lakcímem „Petúnia utcája” – alighanem „elváltozott” mammogásom nyomán – „Betonia út” formát kapott…

A szerdai napunk – március 5-én a déli óráktól – az adott helyzethez képest egészen jobbra fordult azzal, hogy beülve a kényelmes, légkondicionált autóba kolozsvári lakunkból nekiindultunk a budai útnak. A határon túl aztán még egyet fordultunk jobbra, miután Mátyás a maga kitapasztalt útvonalán úgy kormányozott az M3-as autópálya irányába, hogy Berettyóújfalunál rátérve a debreceni útra, minket Irmával mintegy turistákként vitt végig a számunkra ismeretlen útszakaszon. Így jutottunk el csakhamar Derecskére, amely helységnév másfél évtizeddel ezelőtt már kezdett volt otthonosan forogni a nyelvünkön, mint olyan magyarhoni
település, ahova Ágiék telepedtek volna a ’80-as évek végén, ha a jóváhagyást idejében megkapják: lakás, tanári állás várta itt akkor őket a debreceni ismerőseink jóvoltából, s bár a karácsonyi „diktátorrepülés” után kiderült, hogy Csíkban a jóváhagyás készen is állt, a „boldog fordulat” nyomán – amikor már nagyobb hatósági akadályok nélkül is lehetett volna tovaszállni – végül is lemondtak derecskei jövőjükről… Így maradt ismeretlen hely nekünk Derecske – most csak a veszett fejsze nyeleként vetettünk pillantást többek közt a derecskei iskolaépületre is –, s tovább Hajdúszoboszló már némileg ismertebb helyként következett, lévén, hogy a fürdőhelyen Mátyás külön kitérővel helyszínelte nekünk a képeken már látott szállodát, ahol Ágiékkal a tavalyelőtti nyáron együtt nyaraltak, s ahol akkor Andris a filmkockák bizonysága szerint is rekordokat ugrált a medencébe… Elhagytuk azután jobbra Balmazújvárost, Veres Péter szülőhazáját, de nem hagytuk el a Hortobágy közepét, és utána – már túl a Tiszán, Tiszafüreddel átellenben – azt a Poroszlót, amelyet az Irma édesanyja szinte haláláig emlegetett mint olyan messzi világot, ahova őt kislányként a nagyokkal együtt „menekítették” az 1916-os román betöréskor a székelyföldi Rugonfalváról… Később elhagytuk szintén jobbra Gyöngyöst, amit viszont apám emlegetett sokszor a finom szőlőjével együtt, miután őt a ’16-os betörés többek közt Gyöngyösre vetette ugyancsak menekült gyermekként… Ennek az egész
magyarországi útszakasznak külön turisztikai látványossága volt az a rengeteg hóhalom és mindenfelé fehérséggel terülő hó, amely a március eleji időben egy az egyben A puszta télen jól ismert képét mutatta nekünk, holott a hátunk mögött még a Királyhágó vidékét is jóformán téli fehérség nélkül hagytuk… Az utolsó szakaszon, az autósztrádán már kerekei is alig voltak a járműnek, úgy szálltunk, s mikor Budán betoppantunk Mátyásék lakába, az épp harmadik évébe lépett Márton olyan természetes egyszerűséggel fogott a pillantásába minket – „Pápé, Irma” –, mintha nem múlt volna el két hónap azóta, hogy utoljára láttuk egymást Kolozsváron.

Új napra kelve az én vándorhólyagos ámokfutásom egy új és szép szakaszon folytatódott: korai napfényben autóztunk Mátyással kifelé a városból a budai hegyek-erdők hullámútjain Budakeszi és Telki felé, s a megbeszélt időpontra ott voltunk a Telki Magánkórház puszta mezőből kimagasló épületében, a nagy, tágas, földszinti hall-folyosón, az egészségügyi világnak egy olyan pontján, amely a kolozsvári Municípiumi Kórház („Herbák”) emlékével a fejemben egészen érzékletesen léptékezte azt a fogalmat, hogy ég és föld. Itt többszörösen otthon éreztem magam. Legkézenfekvőbb otthonosság az volt, hogy jó két évvel előbb Márton unokánk itt jött a világra – Mátyás benn a falu között a tanácsházat is mutatta, ahol Szabó Mártont anyakönyvezték –, és így bennem nyomban megfogant a képzet, hogy a Telki Magánkórházban ezen a március 6-i napon, az én vizsgálati dátumomon egybehajlik családfailag a születő ág és a kihaló ág. Emellett az én tumoros ágamon ugyanitt jó ómenként otthonosítottam magamba azt a tényt, hogy az urológus-sebész orvosnő neve Almási – dr. Almási Mária –, ami az ambuláns lap legelső helyén is jó összhangot képezett hamarosan: „Név: Szabó Gyula Született: Homoródalmás, 1930. 09. 11… Orvos: Almási Mária dr”… A laboratóriumi vizsgálat eredményére egy ideig várni kellett a mintavétel után – órákban kevesebbet, mint Kolozsváron napokban –, amely idő alatt lehetett a kényelmes kanapéról a szemünk előtt „zajló” haléletet szemlélni a jókora akváriumban, vagy a cukrászdai részlegen kávézni-süteményezni, s ha véletlenül papírdarab is hányódott a kabátzsebben, az alapos vizsgálatok végeredményeképpen egy kis summázó firkálással zárni lehetett egy sorsdöntő út- és életszakaszt: „Márc. 2-án, vasárnap utazás Udvarhelyre. – 3-án este 8 előtt 10 perccel Csongvay Zsolt doktor hólyagtükrözés közben közli: kő nincs a hólyagban, de van daganat (kolozsvári diagnózis alapján abban a reményben mentem Udvarhelyre, hogy endoscopos műtéttel megszabadulok a kőtől, s kész). (Meglepetésszerű epizód: akkor éjjel 2 órától »rendes« vesekőkrizis a jobboldali vesében, reggel 7-kor – anélkül, hogy fortrallal csillapíthattam volna a görcsöket – a fájdalom megszűnt, s délután a kavicsot kivizeltem.) Telefonálás Mátyásnak, aki 4-én indult Pestről értem, Kvártól Irmával együtt jöttek, estére haza Kvárra. 5-én (reggel) a Kossuthon Sztálin haláláról diskurzus – 50. évforduló –, nekem pedig »csángós pályakezdésem« 50. éve) Mátyással Budára estére. 6-án telki kivizsgálás: kockázatos 5 inf.-os szívvel a daganateltávolító műtét, de előbb-tutóbb az az egyetlen »egészséges« megoldás. A prostata jó nagy, de az gyógykezelhető – a vizeletvacakolás a prostatanagyobbodás miatt jelentkezett, s ez a tünet vezetett rá végül is – Udvarhelytől kezdve – az igazi bajra: a hólyagdaganatra. Ezek után: dönteni arról, hogy bizonyos »halálos kockázattal« mentsük-e az életet – illetve próbáljuk menteni tán még évekre, vagy? A kérdés azért furcsa, mert némi vizelési kellemetlenségtől eltekintve (aminek gyógyítására felírták a gyógyszert) a lehető legjobban érzem magam, farkasétvágy stb. Például a Márton »szülőházában«, a Telki Kórházban várakozva a vizsgálatok eredményeire Mátyással (az akvárium szemközt a halaival szórakoztatott), a »vízhólyagomból« még ilyen »telki sorok« is »felbuzogtak«: A szívemmel sikeres élethalálharcot víva, végül is rút orvsággal húgyhólyagom visz a sírba? (Kérdés a halálhoz.)” Pillanatnyilag ez volt az ideológiám, szoros összefüggésben testem két legfőbb szervén – a szíven és húgyhólyagon – keresztül a kardiológiával és urológiával. A kérdés valóban „élére volt állítva”, bár a műtéti időpont egyelőre halasztódott későbbi rögzítésig, tekintettel arra, hogy az orvosnők fontosnak ítélték az ötinfarktusos szív előzetes erősítését, s a szívgyógyász Wladika Zsuzsanna dr. az évtizedek óta folyamatosan tartó gyógyszerezést többletezte most az ednyttel (ugyanezzel a „telki terápiával” belépett életembe „alsóbb szinten” a „Prostamol uno 1x1”-féle gyógykezelés, miután hólyagom táján olyan kerti termésem lett, hogy „prostata jókora zölddiónyi”). A telki kirándulással az ámokfutás egy kis átmeneti nyugvópontra jutott, ami saját személyemet illetően tulajdonképpen a rendíthetetlen nyugalom állapota volt, mert egyrészt – valahol a hortobágyi pusztaságon pár szóban el is mondtam előző nap Irmának s Mátyásnak – én negyvennégy éves koromban egy nagy ráadást kaptam a sorstól azzal, hogy az első infarktus nem volt végzetes, s azután a ráadások még külön szaporodtak is a tovább számolt infarktusokkal immár hetvenkét éven túli életkorig (tehát: „ha meghalnék is, éltem eleget reményen felül”), másrészt pedig a hetvenkét éven túli szívemmel még mindig éreztem magamban annyi szív- és életerőt, hogy teljes nyugalommal tekintettem a műtét elé, mint aki az aggályosan hangoztatott kockázat ellenére meggyőződéssel hiszi, hogy tizenhat éve baj nélkül verő szíve nem fogja cserbenhagyni a „bajban”…

Irmát az agitatív szavaim kevésbé nyugtatták, de én a további napjaimat Mátyáséknál – Márton igazán nem unalmas társaságában – a kikapcsolódás, a nyaralás idejeként éltem: ültem fenn a Balogvár utcai magaslaton, mint egy várfokon, kilátással lenn a pesti laposságban az Országház kupolájára (a lombtalan fák még nem függönyözték az ország közepére eső kilátás panorámáját). Közben egy sétával sor került arra is, hogy a pár percnyi közelségben lakó Keresztesi Évukát meglátogatva, köszönettel visszajuttattam neki a hajdani leveleimet – köztük az otthoni íróasztalon fénymásoltan sorára váró 1957. február 24-it –, jókora diskurálással elevenítve egyben fiatalságunk hőskorát, melynek „osztályharcos praktikáitól” ma már „kiadós patikák” választanak el mindkettőnk egészségápolásában. Ugyancsak közben megfordultam a Kortárs szerkesztőségében – éppen keddi napon, mikor híre nem volt ott egyetlen szerkesztőnek sem –, aminek fő eredménye az volt, hogy kérésemre adtak két rend példányt a Tékozló téka két terjedelmesebb részletét tartalmazó decemberi–januári Kortárs-számból, amit így szintén eljuttathattam Évukához, hogy olvassa ifjúkorunk régmúltbeli látleletét ilyen „tékás elevenítésben” is… Számomra ugyanakkor hamarosan körvonalazódott a közeljövőm azzal, hogy a fültapadós telefon révén megszületett a döntés: március 17-én befekszem Kőbányán a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba, és 18-án – éppen szegény „Sándorunk” neve napján – meglesz a műtét.
A kőbányai kórház úgy került fel kórtörténeteim hosszú listájára, hogy Almási doktornő időnként ott is sebészkedve, a kevésbé borsos fizetésekre való tekintettel oda programált. Ezzel most már a kocka el volt vetve, a készülés az időpont kitűzésétől kezdve főleg a „lelki lábon állás” erősítését jelentette, s ezen belül főleg azt, hogy én egyfolytában vertem a lelket Irmába. Esküdni nem esküdtem, de fogadkoztam és vállaltam, hogy nem lesz semmi bajom, s 16-án este, lefekvés után az 1%-os kockázat lehetőségét csak azért ismertem el négyszemközt, magunk közt, hogy annak leple alatt határozzunk végleg a többször osztott-szorzott témánkban: a temetkezési helyünkre nézve. Tervezéseinkben tulajdonképpen Almás és Rugonfalva volt a választási lehetőség, s én most – úgy is, mint aki követi az „asszony” óhaját – a rugonfalvi temetőnek azt a magaslati dombját határoltam be végső nyughelyünkül, ahol Irma nagyanyja és édesanyja fekszik két hadiözvegyként az idegen földek ismeretlen helyein porladó férfiaik nélkül, s körülöttük a temetkezési tágasság szinte hívólag kínálja nekünk a páros sírhelyet, ahonnan egyben a legtágasabb rálátás esik a közvetlen szomszédságban arra a keresztúri egybeölelő tájra, amely tulajdonképpen az almási–rugonfalvi egymásra találásunk útját a legkezdetibb ponton egyengette. Az almási temetőben már többször nézegettük, hogy ott a családi körben számunkra nincs sírhely, a sírok egészen egymásra zsúfolódtak azon a meredek részen, ahol a „Kurta” családunk nyugszik, s ha már eleve a családtól távol kellene keresnünk a porladás helyét, egyúttal elmehetünk Rugonfalváig, amely gyermekeinknek ugyanolyan szülői hely anyai ágon, mint apai ágon Almás, amin túl még az a körülmény is húzhat egy keveset az anyai ág irányába, hogy utódaink a kegyeleti látogatásaikat könnyebben tehetik majd a rugonfalvi temetőbe, mint a vesződségesen járható utakon a félreeső almásiba. Ha már olyan gazdag életünk volt, hogy két jó otthont nyújtott nekünk egyszerre két szülői hely, végül is könnyű (?) volt az egyetlen végrendelkezési tárgyban a hamvaimmal úgy rendelkezni, hogy a kettő közül az egyik legyen örök nyughely nekem, a másik meg maradjon örök szülőföld…

Kissé fonák érzés volt március 16-án ilyen gyászkörülménnyel vetni számot, hiszen egyébként éppen egy ünnepi szezon utóhangulatában lettünk volna, ami számunkra annyival újdonságosabb volt, hogy túl a 72., illetve a 68. éven, mi Irmával életünkben először értünk budapesti helyszínen március 15-i ünnepet, s bár a ritka alkalomban benne volt az a groteszk elem, hogy húgyhólyagnak és pisilésnek köszönhetően jött el nekünk az ünnepi „pestelésünk” – a groteszk helyzet ilyen szót lopott nyelvemre –, a televízió gombnyomásaival szinte a gondtalanságig menően bekapcsolódtunk az első alkalom nyújtotta légkörbe, s egészében véve ünnepien szórakoztunk a parádézások láttán, a szónoklások hallatán, a kokárdák viselési módjain stb. A szórakozást nálam néha megzavarta egy-egy ingerlő mozzanat, ha például az egyik kapcsolással olyan Nemzeti dalt fogott a fülem, hogy a „szavaló Petőfi” – lehet, a „Rabok legyünk vagy szabadok?” éles kérdésfelvetésének hatása alatt – olyan sorokat is kérdőleg élezett, hogy „Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete?”, vagy „És mi mégis láncot hordunk?” (eredetiben: „És mi mégis láncot hordtunk!”)… Mindeközben egyszer még háborgásra is nyílt alkalmam, amikor a marosvásárhelyi ünnepségről jelentkező régi tévés ismerős, aki ráadásul épp Vásárhelyről illeszkedett át az anyahonba, úgy emlegette a ’48-as emlékekkel Marosvásárhelyt, hogy Petőfi ott töltötte az utolsó éjszakáját, ami akkor is felborzolta volna a „fülemet”, ha szememmel nem láttam volna számtalanszor a keresztúri Gyárfás-kúria falán az emléktáblát az ott töltött „utolsó estéről”, mert ha soha nem járok Székelykeresztúron, akkor is bárhol, bármilyen vonatkozó könyvben, Petőfi-életrajzban stb. csak azt olvashattam volna, hogy a keresztúri volt az utolsó éjszakája Petőfi Sándornak 1849. július 30-án. Nem tudom, a keresztúriakban indultak-e tiltakozások az utolsó éjszaka elorzása miatt, de bennem még echót is vert a tiltakozás, amint emlékemben hozzákapcsoltam, hogy 1999-ben, a Petőfi-jubileum évében egyszer a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságja két óra alatt többször is arról emlékezett, hogy Petőfi július 31-én elesett „Fehérgyarmaton”. Mindemellett a „keresztúri háborgásom” most hamar háttérbe szorult abban a fennforgó léthelyzetben, hogy számolva a kockázat 1%-os esélyével éppen azt testamentumozgattam Irmának, hogy egy rugonfalvi temetkezéssel végül is egészen közel lennék ahhoz az utolsó éjszakás Keresztúrhoz, ahol az Almásról tovavezérlő vágyaim beteljesedtek, s ahol a timafalvi temetőben kegyelettel ápolnak egy Petőfi-síremléket is, jóllehet ő oda általános vélemény szerint csak legendailag van eltemetve.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben