Betűbalzsamok

Részletek a Tékozló téka című olvasástörténetből, 1.

Az asztalomon álló Márai-Napló az 1956-os évszámnál van szétnyitva, miután az 1955. évi jegyzéseit egy külön szálon, a deportálások sorsfonalán is áttekintettem. Itt most attól feszül egy külön szál, hogy az év éppen 1956. Kezdek beleolvasni, tavasszal: „Nem félek többé a haláltól. Mintha azt mondanák: menjek át ebből a szobából – ahol világos van, ismerem a méreteket és a berendezést – a szomszédos szobába, ahol sötét van. Nem félek ettől a sötét szobától: ugyanannak a lakásnak egyik helyisége. Nem lehet más. ť Hófúvás, öles hó. Március dereka. Ilyen volt a hófúvás tizenkét év előtt, a német csapatok budapesti bevonulása után néhány nappal – amikor elhagytuk a budai lakást és elmentünk falura. Akkor szűnt meg minden, ami jó volt, érdemes volt, amihez közöm volt.” 1944 márciusi hava itt az emlék, a mindenestől kifordult időben közeli láthatár volt akkor már a deportálások vésze is, de 1956-ban közvetlenebb sorskérdések forognak a naplójegyzések „csillagai” között: „Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők… ť A Zsoltárok, reggel. Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani…« Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba. Nem igaz, hogy nem kell haragudni.

A Sorsot, az Isten Közönyét el kell fogadni, zúgolódás nélkül. De az Isten reánk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs »alázat« – csak gyávaság van. A Gonoszt meg kell semmisíteni, itt a földön, emberi akarattal, tervvel, furfanggal, erőszakkal. Földöntúli térfogatokban csak az Isten bír a Gonosszal. ť Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát – lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja. ť A Halál hangtalanul jár közöttünk, nesz nélkül, csendesen. Nem tudom még, mit akar, de már kezdem ismerni fortélyait, ötleteit… ť A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus »módszerei« voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus, – de arról mindenki hallgat, hogy a »kommunizmus« mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású… ť Egy repülőgép lezuhant a new yorki part közelében, hetvennégyen meghaltak. Az újságok dicsérik a lezuhant gép rádiósát, aki mindvégig »nyugodtan« adott helyzetjelentést… Néha úgy érzem, minden, amit évek óta írok, ilyen »nyugodt« helyzetjelentés… ť »Ez most a mi forradalmunk!« – kiáltották tegnap Posnanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdettek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták, néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin-válsággal kapcsolatosan az időlegesen színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban, azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi – soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, sem a maga ügyének… ť Tíz embernek írni! – sóhajtotta Kosztolányi húsz év előtt. Optimista volt. Hol az a tíz ember?… ť A könyvtárból Liszt »Magyar Rapszódiájá«-nak lemezét hozom haza: a borítólap idézi Liszt weimari idejéből az elmefuttatást a cigányokról. Bartók egyszerűen megtagadta azt a lehetőséget, hogy a cigányoknak bármiféle közük lenne a népzenéhez. Liszt elhitte a cigányoknak, hogy nemcsak zenélnek, hanem zenészek is – és ez csakugyan valószínű. Azt írja, ez a különös nép »egy arasznyi földet sem kívánt soha birtokolni, de egy órát sem volt hajlandó feláldozni az idejéből mások számára«. Ha ez igaz, akkor cigány vagyok. Nem vágyom «ingatlan»-ra és mindig, mindent feláldoztam azért, hogy az időm felett én rendelkezzek. ť A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust. ť Az oroszok csakugyan rejtélyesek. »Érthetetlenek«, mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov »Pirosruhás hölgy« című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb; tudatosabb, mint Dosztojevszkij; művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj. Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot, az olvasó elé állít hús-vér embereket, akiknek gondolkozásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet »megérteni«… Európai ruhákat viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei és cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének: talán ázsiai sincsen!… Ez a meglepő, érthetetlen orosz ember egyformán veszélyes környezete és az egész világ számára. Most kezdjük »megérteni« az orosz irodalmat… ť Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.”

Márai Naplója olyan sajátságos napló, hogy tulajdonképpen épp a kalendarisztikus naplózás van száműzve belőle, de az ‘56-os forradalom kitörésekor a sajátságosban az lett a sajátságos, hogy papírra került a pontos dátum egyetlen megállapítás kíséretében, amely egy aranymondás egyszerű módosításával telibe talált, utána meg amennyi esemény viharzott Magyarországon két héten át, úgy nem mozdult a naplós kéz egyetlen betű jegyzésére sem, hogy aztán egyszerre egy interkontinentális repüléssel naptári napok szerint megeredjen a naplózás nyelve: „November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem »hajnalodik«, – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így… Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld. Európa. Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Félóra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd. Félóra múltán tovább… Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők. ť München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: »Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap… október huszonháromtól november másodikáig… amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott… a Nagy Imre-kormány… miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?« Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata… Megint, következetesen: »Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt…« Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják…” Ez már nem is a naplóíró Márai, inkább szavak sokaságát jegyző riporter a honfitársai között, akik majdnem mind ugyanazt hajtogatják következetesen: „… Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a »szabadságharcost« elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek: »Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást… Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak…« Ezt többen is mondják… A valóságról beszélnek, nyugodtan. »Kérem« – mondja egy idősebb ember, ügyvéd – »nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státuszunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy a szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele… De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő« – mondja egyszerűen… ť Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirocco. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: »Ungheria, Ungheria!« Ez a kiáltás hangzik a Vesuv alatt a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral ezt kiáltja: »Ungheria!« És: »…mortificazione…« Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat. ť Róma, november 16. – Z., – diplomata, olasz, – ezt mondja: »Ne higyjen ezeknek a manifesztusoknak, a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.« Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott… ť München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó pensióba. Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett – : »Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.« ť Egy másik menekült – mérnök – ezt mondja: »Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság, vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert, vagy fegyveres segítséget ígértek.« Hallgat, gondosan keresi a szavakat: »De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.« Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: »Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.« ť Shannon. November 28. – Éjjel után az írországi repülőtér várótermében. Az utasok lökdösik egymást; ez itt »szabad kikötő«: mindenki tülekszik, olcsó pálinkát, parfőmöt vásárolnak… ť Ez itt az utolsó félóra Európában. ť New York, december 4. – Hőség. A Hudson felett meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja: »Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.«”

Utolsó jegyzés a Naplóban 1956-ban. A magányos emigráns röpködött egyet Európában a világraszóló magyar felkelés viharának sodrában, és menekülttömegek között, új emigránsok sok tízezres áradásának sodrával visszaszállt az emigráns amerikai létbe. 1950-ben még Európában volt, Olaszországban, de már akkor papírra vetette: „Az emigráns, aki a »hazamenésre« gondol: nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.” Sokat írt, sokat dolgozott, és sokat élt is, de könyveinek összessége vele együtt volt „emigráns” végig, egy jó négy évtizedes koron át, más fegyver híján mintegy azt fogta kezében azzal a tántoríthatatlan eltökéltséggel, amitől nyolcvankilenc évesen sem tágított, 1989-ben sem, amikor a halálos fegyver már a keze ügyében volt: „Teljes, »feltétel nélküli« fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az »életművet«… Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van.” Képtelenül sokáig tartott, amíg a megszállás elleni tiltakozásként tiltotta művei honi kiadását, s a képtelenséget tetézte, hogy a valóságos hadsereg mellett a „felszabadító hadseregről” megjelentetett könyvek sokasága is megszállta ugyanakkor az országot, mint egy betűhadsereg.

1956-ban mi is Magyarországon kívül éltünk, de keletre tőle, nem nyugatra, amit az is jelzett, hogy amikor ujjainkon az ’56-os aranygyűrűvel a rugonfalvi esküvőnkre készültünk, az almási szülőházat, ahol egy kerek asztalon a Gondos atyafiság második kötetét írogattam, meglepték karhatalommal az adóvégrehajtók, szüleim adóhátralékának fejében lefoglalták többek közt az én galambszürke vőlegényi ruhámat is, a foglalási jegyzőkönyv írásakor a kéziratomat félrébb takarították az asztallapon, „nehogy belekeveredjék az is a jegyzőkönyvbe”, minek folytán regény helyett pillanatnyilag leveleket írtam az esetről Bukarestbe s Kolozsvárra is, a hozzám nőtt szürke terepnoteszbe szintén „belenaplóztam” egy külön lapra leghátul: „1956. márc. 7. Adófoglalás – otthon töltött alkotási szabadságom idején lefoglalták vasárnapi rend ruhámat. Nagy István – nyugtán – Sebők Dénes”, és ennek folytán Földes László a kiadói munkahelyemről küldhette az esküvői gratulációs szavai között azt a jópofaságot is, hogy „Adó fejében lefoglalt ünneplőruhád helyett öltözz frakkba, ami ilyen alkalmakkor a felső tízezernél kizárólag szokás”… Ősszel pedig, immár november 4-e után, az Utunk november 10-i számában napvilágot látott Harmadnapos özvegyember címmel egy részlet „a Gondos atyafiság című regény készülő II. kötetéből”, amikor a lap első oldalán mintegy helyzetképként A rádió mellett című cikkben egyebek mellett olvashattuk: „Több mint két hete már, hogy hajnalban az első és késő éjszaka az utolsó kézmozdulat a rádió kapcsolóját keresi. Az esti órák csendjében, vagy ebédszünetben, szabad óráinkban beszáguldjuk a világot az éter hullámain, amelyek ismerős és idegen hangzások sokaságában sodorják felénk a jól ismert szavakat: magyar, Ungarn, vengri és Budapest, Budapest… Érzelmeink ellentétesek, mert ilyenek voltak maguk az események is… ” Valóban fogták akkor a kezek szüntelenül a rádiókapcsoló gombot, nekünk például Irmával pillanatnyilag még jól is jött, hogy a Székely Jánosék helyébe való költözésünk halasztódott, mert a cselédszobás lakásunk mellett minden szabad óránkat a Márkosék rádiója közelében tölthettük, ugyanakkor azonban térbelileg száguldozva is forogtunk a rádiógomb körül, mert volt úgy, hogy egyik nap, november 2-án még Zilahon tartottunk találkozót az ifjúsággal, mindjárt másnap, 3-án este, az ötvenéves Horváth Imre ünneplése alkalmával Nagyváradon Simon Magdáék lakásán hallgattuk a Mindszenty-beszédet, s bár a taglózó hír még másnap is Váradon talált, mi Irmával 7-én már a rugonfalvi háznál találkoztunk apámmal, mert időnk elmenni Almásig nem volt, apám azonban felkerekedett, s eljött hozzánk Rugonfalvára, miután számukra otthon jóformán az volt a „rádiógomb”, amit én a leveleimben folyamatosan írtam az eseményekről, de amellett ekkor már szükségét éreztük annak, hogy szóban többet mondjak, s amennyire lehet, „tápláljam bennük a reményt”, hogy „nincs minden veszve”… A levélbeli tudósítás a találkozásunk után tovább folytatódott, s így tápláltam a reményt akkor is, mikor levelemen 1956. nov. 20. volt a dátum: „Édes jó Szüleim! Bizonyára már nyugtalankodnak értünk, hiszen már 10 napja, hogy Édesapámtól Rugonfalván elváltunk… Ne aggódjanak, jól vagyunk, a levél csupán azért késett meg, mert szerettem volna valami örömteljes hírt is közölni, de hiába, Magyarországon a helyzet változatlan, már nagyon-nagyon idegfeszítő, a Kádár-kormány ígér mindent, amit abban a helyzetben kommunista kormány csak ígérhet, de a munkások nem bíznak, s a sztrájk tart tovább. S közben állandóan folynak a tárgyalások a munkásküldöttségek és a Kádár-kormány között, a küldöttségek követelik Nagy Imrét, a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a szabad választásokat – a kormány nem zárkózik el mereven a követelések elől, de feltételül szabja, hogy álljon helyre a rend, a fegyelem, vegyék fel a munkát, s miután a politikai-gazdasági élet normálissá vált, lehet szó majd követelésekről. Nagy Imrében már most benne volnának, de, amint mondják, ez nem rajtuk, hanem Nagy Imrén múlik. Szóval idegfeszítő huzavona, veszik fel a munkát, meg nem is, alkudozás, néha-néha fel-felcsapó tüntetés a deportálások ellen (amit különben tegnap az ENSZ is tárgyalt), a kormány cáfolja a deportálást és így tovább. Ebben a helyzetben nagy megkönnyebbülés volt Tito pénteki (azaz csütörtöki, de a pesti rádió pénteken közvetítette) beszéde, mely a magyar és szuezi kérdéssel foglalkozott. Tito végre kimondta mindazt, amit mi érzünk és gondolunk, csak persze azzal a különbséggel, hogy ő a kulisszatitkokat is tudja, amiből néhányat ki is tálalt. Részletesen nem térhetek ki a beszédre, pedig kár, mert a mi sajtónk nagyon tudatosan csonkítva tálalja, de a lényeget egy mondatban is ki lehet fejezni: Tito az összes kommunista pártokat a lenni vagy nem lenni kérdése elé állította és a lenni feltételéül a sztálinista klikkek és vezetők (akik az egész szocializmus ügyét veszélyeztetik) félreállítását szabta meg. Nem véletlen, hogy a csütörtöki beszédről mai napig (kedd) úgy hallgattak nálunk, mintha nem hallották volna. Ma végül alaposan megkopasztva ismertették a beszédet, mert tovább már nem lehetett kitérni előle. A helyzet tehát ma itt tart (boldogok a lengyelek, mert ők a magyar forradalom tüzén úgy sütik a pecsenyéjüket, hogy csak úgy gyűl a nyál az ember szájában), s hogy jó úton, megnyugtatóan fog alakulni, abban én nagyon bízom, csak az az aggasztó, hogy a harc még rendkívül hosszú és kemény lesz, s a legjobban a magyar nép adta és adja meg az árát. Magunkról már örvendetesebb dolgot is írhatok: holnap, holnapután költözünk az új lakásba. Székely János megy Vásárhelyre, s a lakását átadta nekünk, a családja már le is ment, ő is csomagol, úgyhogy a hét végéig már mi is berendezkedhetünk. Egyelőre innen-onnan összeszedünk valami bútort… Végre tehát, ha nem is véglegesen, megoldódik a régen várt és esedékes
lakásproblémánk, úgyhogy ezután kolozsvári látogatásuk nem fog hálóhely- és férhelynehézségbe ütközni. Mikor berendezkedtünk, újból írunk, addig is szeretettel csókoljuk mindannyiukat…”

A „véletlen keze” megőrzött otthon, a szülői háznál egy ilyen levelet, amely nyíltan vallott arról a bizakodásról, hogy bármilyen terrorhatalommal sújtottak a forradalomra Pesten, a kommunista erőszak többé már nem tarthatja fenn magát ott sem, ahol sztálinista klikkek vannak még hatalmon, s ha a tragikus fordulatok között jött az az örvendetes változás is, hogy végre új lakásba költözhettünk, még az is erősíthette bennünk a reményt, hogy jobbat várjunk, s ne a sztálinista erőszak hosszú évtizedeire rendezkedjünk be. Így közeledett a végéhez életünknek az a legdöntőbb esztendeje, amelynek első napjára a jegygyűrűinkkel keltünk, s amellyel egészében olyan emlékezetesen eljegyeztük magunkat, hogy még könyvek tékánkba jegyzését is elmulasztottam abban a lázas torlódású időben, amely különösen nyártól, az áprilisi „nagy könyvvásárt” követő hetekben és hónapokban sodort valóságos új életként magával az újabb boldog új esztendőig.

Új lakásban kezdtük az új esztendőt, de alig fészkeltük bele magunkat a mélyföldszintes szobánkba, már készülődtünk soron következő alkotási szabadságom jóvoltából a székelyföldi téli életre, legelőbb az almási szülőházhoz. Január 16-án azonban még helyben lehettünk, amit igazolni látszik az a „könyvészeti tény”, hogy ha vásároltam aznap három új könyvet, a tulajdonjegyzési „hagyományom” folytatásaként-„felújításaként” bele is írtam mindháromba, hogy 1957. I. 16., amiben a hónap római számos jegyzése újdonság volt az addigiakhoz képest, maga a beírás helye pedig a legutóbb kezdett szokás szerint az előlapsarok, ahol a nevemmel együtt hitelesítődött, hogy tulajdonomba került Leonyid Szolovjov A csendháborító, Anatole France Jelenkori történet és Schiller Ármány és szerelem című műve.

…Ármány és szerelem: a Schiller-könyvecske címét itt akár címszóul is vehetném egy kalandos kitérőhöz, amelyre a „Sors hatalma” térített, mintha ezen a ponton egyszerre leckéztetni akart volna: látva, hogy már igen vastagodó kézirathalommal körözök jó idő óta egy olyan körben, hogy „könyvek sorsa”, „létsorsok a könyvekben”, „ifjúságom könyves évei” stb., „gondoskodott” róla, hogy ne rugaszkodjam mind csak a múltba életem jelenleg hordott bőréből! A kitérés fordulata előtt a Tékozló téka írásának ezen az itt elkezdett lapján azzal akartam folytatni a szót, hogy megvéve 1957 januárjában a három újabb könyvemet, pillanatra még az is szemembe tűnt, hogy az ’56-os vihar képes volt olyan – szinte észrevétlen – nyomot is mutatni a könyveken, hogy egy könyvkiadói váltás zavaraival hozzám került 1956. augusztus 26-án egy Dosztojevszkij-gyűjtemény az Orosz Remekírók sorozatban mint „Európa Könyvkiadó Budapest 1957” kiadású könyv, utána meg 1957. január 16-án a Schiller-könyvecske a Világirodalmi Kiskönyvtár sorozatának újabb darabjaként olyan „árulkodó jelt” viselt, hogy belső címlapján egy külön beragasztott papírszelettel – gyaníthatóan az „Európa” nyomát tüntetve el – igazított arra a régi kiadóra, hogy „Új Magyar Könyvkiadó Budapest, 1956”… Erről a zűrös mellékszálról úgy terveztem az egyenes vonalra való térést, hogy újból a tékalistámhoz fordulva kezdem kiolvasni a listámból, hogy „Kolozsvár. 1957. febr. 7.” tulajdonjegyzéssel még vettem antikváriumból egy Tolsztoj-kötetet (És a fény világít a sötétben), ám azután egész június közepéig ismét egy hosszú űr állt be a könyvespolcon, ami nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy az új esztendőben elkezdett újabb alkotási szabadságommal beleültem saját könyvemnek, a Gondos atyafiság II. kötetének a továbbírásába, ami a szokott módon azzal járt, hogy jórészt a székelyföldi téli fészkekre húzódtunk. A visszatérülésnek ez a medre annál vonzóbb lett volna számomra, mivel szemem előtt szétbontva várta sorát egy levél Keresztesi Évának abból a postaküldeményéből, amit Mátyás hozott volt a szüretünkre ősszel Budáról, s ez a szembesülés a saját hajdani levelemmel többek közt azért volt érdekfeszítő, mert épp 1957 februárjából való lévén az Évukától visszajött levelem, azzal betöltődött egy űr előttem magára a regényírási folyamatra vonatkozólag is. Legutóbb, amikor a Képek a Kutyaszorítóból első könyvét írva ezt az időszakot bogarásztam, még csak bizonyos homállyal próbáltam felidézni, hogy 1957-ben hol s mivel töltöttük az alkotási szabadságom téli heteit… Most a Budáról kézhez kapott levelem jól megvilágított egy biztos nyomot, de mielőtt a „tékás témámban” rátérhettem volna erre a nyomra, az írás az idei március 1-jén az Ármány és szerelemmel hirtelen félbeszakadt… Akkor félbeszakadt Kolozsváron, s jelen sorokkal a folytatást – mármint az elkalandozó kitérőt – ma kezdtem Budán, Mátyáséknál, Keresztesi Éva szomszédságában: 2003. március 24-én, házasságunk (1956. március 24.) negyvenhetedik évfordulóján…

Maga a valóságos, a lábon járó kitérő tulajdonképpen a február 13-i napon kezdődött mint a „Sors hatalmának” intése: aznap reggel korán, 8 óra előtt indultam el egy igen fagyos, mínusz 14 fokos hidegben egy kórházi vizsgálat megejtése végett, amiből egy olyan vándorló útjárás kerekedett, hogy február 13-ától máig, március 24-éig már a hátam mögött hagytam öt kórházat: kettőt Kolozsváron, egyet Székelyudvarhelyen s kettőt itt, Budapesten, ami azt jelenti, hogy úti távolságként is bejártam egy rövidebb utat Kolozsvártól Udvarhelyig, s onnan egy jóval hosszabbat „fel” ide, Budáig. A kitérés története mint szorosan vett jelenkori történet – óhatatlanul eszembe jut az otthon „hoppon maradt” könyve Anatole France-nak – egy külön könyvet is diktálhatna a kezem alá, ha elmerülnék jobban benne, de talán még így is a széttörésig fogja feszíteni az olvasástörténeti síkon terjedelmesedő írásnak a kereteit. Ha bomlik a keret, a szükség bontja, mindamellett tartom a pixet, hogy a kalandos történetben a szorosan szükségesnél ne kalandozzék messzébb… A kezdetnél kezdve idestova egy esztendeje volt az, hogy a folyékony anyagcserém kezdett nem tökéletesen működni, ami az őszi szüret idejére odáig fokozódott, hogy már a must jóízű csorgása is vizeletes ingereket erősített azon túl, hogy anélkül is a szokottnál gyakoribbak és egyre sürgősebbek lettek a hólyagürítések. Varga Mihály – a szó legszorosabb értelmében családi orvosunk, Irma valóban testvéri unokatestvére, szívbajaim fő kezelője évtizedek óta – panaszaim őszi megvallása nyomán gyógyteás kúrát látott jónak, s el is kezdtem a napi egyszeri-kétszeri teázásaimat. Tartott ez akkor is, amikor a karácsonyi–újévi ünnepek alkalmával családunk mindkét szárnyával – Mátyásékkal Budáról s Ágiékkal Udvarhelyről – eggyé népesedve ünnepelgettünk a kolozsvári szülői háznál. A szétszéledések után azonban hamarosan bizonyossá vált, hogy a gyógyteák hatása jóformán csak annyiban volt jótékony, hogy a több folyadéktól gyakrabban hajtott a szükség a félrevaló helyre. Ekkor vizeletvizsgálat alapján Misi gyógyszeres kezelést kezdett házilag, több rendben is antibiotikumos tablettákat vetve be a fertőzés megszüntetésére, ami átmeneti kisebb javulás után egyszer csak olyan fordulatot mutatott, hogy már szabad szemmel láthattam a vizelet véresedését. Így végül ütött az órája annak, hogy Misi február 12-én a Kolozsvártól kissé odébb eső kisbányai körzetéből telefonon szólt nekem, hogy másnap reggel 3/4 9-kor legyek ott a „zsidó kórházban”, ahol orvos barátjával megbeszélte esetemet s a kivizsgálás klinikai elkezdését, egyelőre belgyógyászatilag, urológiai osztály nélkül. Szokatlanul hideg lett 13-ára, csütörtökre kelve, de keltem szorgalmasan, s a mínusz 14 fokos fagyban pontos időre bebuszoztam Fodor doktorhoz, a nagypiac közvetlen szomszédságába, ahol telefonbeszélgetésünk szerint találkozandók voltunk Mihállyal. Ott laboratóriumi vizsgálatra a belgyógyászat egyetlen magyar alkalmazottja – így mutatkozott be – igazán kedves nővérként várt, és vizeletet vett tőlem, miközben én vártam Misi megjelenését. Misi fél óra eltelte után még nem volt ott a találkán – mondta később, hogy indulása pillanatában egy agyvérzéses beteget vittek hozzá –, Fodor doktor viszont a román orvosok szívélyes nagyvonalúságával telefonon értekezett a Clujana kórházának egyik urológusával, Giurgiu doktorral, s egy cédulát is adva kezembe küldött engem abba a „cipőgyári” kórházba, amely a mi fiatalkorunk bajai idején szinte otthonos kórházunk volt az ottani magyar orvos barátok révén mint a híres bőr- és cipőipari üzem, a „Dermata”, illetve utána a „Herbák János” névvel működő gyár kórháza. Három-négy évtizeddel korábbi emlékeim nyomán bizalommal indultam a legrövidebb útvonalon a kórházi irányba, remélve, hogy útközben vagy Misi ér utol az autójával, vagy felszállok valamelyik megállóban a fő közlekedési vonal valamelyik járművére (busz, trolibusz), de mindkét reményem foszladozott addig, míg egy megállóval a leszállásom előttitől rászántam magam a metszően fagyos hidegben egy kis várakozásra, minek folytán sikerült az utolsó szakaszt busszal téve eljutnom a valaha sokat járt „Herbák térre” (hivatalosan máig Május l. tér). A téren minden a régi helyén volt, vettem is az irányt egyenesen a kórházi épület felé, amelyről azonban már messziről lerítt, hogy egészen lepusztult, használaton kívüli állapotra jutott, mintha bombázás érte volna. Megzavart a kép, mert számomra az volt a „Herbák-kórház”, ahol ugyancsak voltam fekvőbeteg jó négy évtizede, amikor sokunk közkedvelt orvosa, az örökké jó hangulatú Both Laji a mellhártyámról lecsapolt egy adag „húslevest” az anyám nagy megnyugvására, akit erősen aggasztottak a köhécseléseim… A pillanatnyi zavaron úgy léptem túl, hogy fordítottam az irányt az utcácska másik oldalán lévő alacsonyabb épület felé, amely Both Lajiék idején ugyanannak a „Herbáknak” a klinikai része volt, s amelynek láttán ismét utolért a kórházi nosztalgia, mert az is én voltam, aki 1974 októberében egy szívrohamos tünet után egyenesen az unitárius doktorunkhoz autóztam végig a városon Irmával, s így Both doktor lett az, aki életem első EKG-ját megcsinálta itt, s azzal együtt igen elkomolyodva s szinte hitetlenkedve közölte velünk, hogy az elektrokardiogram infarktust mutat. Nagy riadalommal vonultam akkor befekvésre a Klinikák szívgyógyászati osztályára, s az apám szívhalálának emlékével, akit utolsó idején szintén ott kezeltek, ahol ezúttal engem, eléggé meg is rendült volt a bizalmam a jövő iránt. Évekkel később azonban az ismétlődő szerencsék folytán már lehetett az akkori bajt első infarktusként számon tartani, azzal a történelmi körülménnyel együtt, hogy első szívrohamom épp abban az időpontban sújtott, amikor Ceaułescu a „Napoca” nevet adományozta nagy helyszíni fesztivitással a „municípiumunknak”… Ez az első infarktusdiagnózisom emlékét őrző épület teljes épségben, változatlan külsővel állt a helyén, csupán az a változás torpantott meg itt újból, hogy a régóta esett hóban még a bejárati kapunál sem volt semmi nyoma járásnak, s egyáltalán semmi életjel nem volt a hajdani klinika körül… Kérdezősködésekkel, a másik útra térítésekkel egy kisebb kanyar után végül rátaláltam az újabb kórházi-klinikai – „municípiumi” – épületkomplexumra (szemrevételezésem szerint a szocialista korszak virágzóbb idején építhették), kerestem és megtaláltam Giurgiu doktort, aki egy nagyobb csoportú rendelési sor végén előzékenyen fogadott a Fodor-cetlimmel, de mindjárt közölte is, hogy családi orvosom küldő cédulája nélkül nem tehet semmit, tehát másnap reggel térjek vissza orvosom papírjával. Misinél lett volna cédula külön rám való tekintettel is, de Misi nem volt sehol, a kocsiját sem láttam kinn a parkolóban, s így aztán egy kudarcos hátraarccal elindultam a semmit sem engedő fagyban vissza a térre, a közforgalmi járatok forduló végállomása felé. Akkor már végképp ráértem nosztalgiázni, méghozzá nem a kórházi „rosszakat” idézve fel, hanem azokat a könyvtári „jókat”, amelyek már-már megállítottak az üzemi főkapu melletti szerény épületecske előtt, ahol a város egykori legjobb üzemi könyvtárosnőjeként „Virág elvtársnő” olyan lelkesen tevékenykedett, hogy az irodalmat, a művelődést, a könyvolvasást valósággal „szétvirágoztatta” a bőrmunkások között: találkozókat, felolvasásokat, dedikálásokat is gyakran szervezett, s ezen a futószalagon számomra még olyan babér is termett, hogy Virág Ilona – felbuzdulva azon a sikeren, amit az Anna Karenina dramatizálásával arattak – a Gondos atyafiság bizonyos részeit is előadatta a műkedvelő fiatal színjátszók csoportjával…

Hazafelé már simább volt az út: a járatok rendesebben beindultak, egy trolibusszal hamar eljutottam a Széchenyi térre, onnan a Szamos-hídon át fordultam a Dacia utcába, a Dónát-negyedi buszaink túlparti megállója felé. Ott a piros lámpajelzéssel éppen állt az út forgalma mindkét irányban, minélfogva legkézenfekvőbb volt, hogy az egyetlen – előremenő – sávon álló kocsisor között átillanjak a szokott módon a megállónkba, miközben a közlekedési beidegzettségekkel az üres sávokra is vetettem balra-jobbra egy biztosító pillantást. S mindezzel együtt az történt, hogy amint bal lábammal egy iramos lendülettel leléptem a járdáról, ugyanott az üres szélső sávon olyan sebességgel jött balról a semmiből egy kocsi, hogy az érzékeléseimmel jóformán nem is észleltem, s csupán mintha a bal lábam fogta volna fel a halálos veszélyt, egész valómmal visszarándultam a belelendülésből a járdára, bal lábal a jobb láb mellé, s azzal mintha gyökeret is vertek volna a lábaim a járda aszfaltjába: egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy olyan gázolási veszélyt ép bőrrel meg lehetett úszni. A reggel óta tartó mászkálástól már el voltam gémberedve, de most egyszerre megdermedtem, meghűlt a vér bennem, s hosszú percekig mozdulni sem tudtam. Ilyen testközeli suhintását soha nem éreztem addig a halálnak, s elképedve emésztgettem a helyzetet, hogy egy másodperc töredéke alatt elvághatott volna a kasza, s már-már nem hittem a szememnek, hogy nem látom magamat a járdaszélen vérbe fagyva, körül csődület, s mivelhogy mai kórházi túrám szükségessé tette, a személyazonossági igazolványomat kivételesen ott találják a kabátzsebben, ami ilyenkor jól fog, hogy a hozzátartozót mielőbb értesíteni lehessen. Miután némileg ocsúdtam, egyik ép gondolatom a természetemtől egyébként idegen miszticizmus körébe imbolygott: lehet, valami felsőbb erő mentett meg, valami őrzőangyal kapott a hónom alá, s rántott hátra a járdára, mert másként hihetetlenül valószerűtlen az egész megmenekülés. S ha külső erő játszott közre, az akkor lehet valami jel a jelenlegi hólyagbajom rejtélyére nézve is, talán egyfajta biztatás, hogy ha valami komolyabb vész lappang ott, nem lett volna értelme a visszarántásnak, hiszen akkor jól jártam volna azzal, hogy egy gázolás megment későbbi szenvedésektől, a mentő kéz viszont azt a jelt adta le, hogy ostobaság lett volna egy ballépéstől veszni, mikor a hólyagomból nem leselkedik rám semmi komolyabb baj. Külön megfordult a fejemben, hogy egy szavam nem lehetett volna, ha elütnek, mert nyilvánvaló, hogy itt egy gyalogjáró szabálytalankodott. Végül is maradtam azzal a megkönnyebbüléssel, hogy ha az infarktusok sorával már régóta számlálgattam, hogy újra és újra kaptam életajándékot, a mai szerencsémmel teljes bizonyosságú az a tény, hogy ismét lett egy ráadás az életemben… Hazaérve a reggeli kalandból, az életráadás esetéről nem számoltam be Irmának – halasztottam későbbre, mert egyelőre még magam is eléggé a hatása alatt voltam –, így is jól elszontyolodott Irma amiatt, hogy eredménytelenül fázódtam néhány órát a fagyban. Bennem a hőmérsékleti fagy ekkor már szinte eljelentéktelenedett a másik vérfagylalás mellett, de azért örömmel kezdtem vetkőzni a jó házi melegben, s majdnem berzenkedve fogadtam Misit, miután becsengetett, s ajtónyitásommal együtt kezdte kérdezni-mondani, hogy hol vagyok, mindenütt keresett a „Herbákban”, már beszélt az urológia főorvosával is, aki vár vissza minket, ha van kedvem most még egyszer visszamenni vele a kocsival… Én kedvetlenül morgolódtam, hogy mára elég volt a sikertelen túra, amilyen szerencsétlenül alakult az egész – az urológia mára nem is volt tervben, végül mégis ott kötöttem ki, de ott is kellett volna az ő cédulája stb. –, aminek némi szemrehányó alhangja is lehetett, de aztán eszembe jutott, hogy a buszmegállónál milyen „nagy szerencse” ért ma engem – 13-a volt a napunk, de csütörtök –, s kezdtem öltözködni, hogy akkor haladjunk a kórházi úton, ha már beleindultunk. Ez az út már nem volt közlekedési élmény – csak ott melegedett nekem a hely, ahol a Dacia utca előremenő sávja a buszmegállónál vezetett tova –, a kórházban Misi már tudta a járást az urológiai osztályra, ott azonban várni kellett egy jó darabig, mert Coman főorvos épp operált. Mikor onnan kijött, elküldött minket egy fiatal orvossal a klinikai részlegre urológiai vizsgálat végett, ott végbélen át prosztatavizsgálat, ekográfiai képek az ernyőn, a fiatal doktor mutogatta s magyarázgatta Misinek a látottakat… Egészében az a diagnózis jött ki, hogy a prosztata megnagyobbodott, de tumor nincs, a húgyhólyagban egy nagyobb kő van eliminálatlanul, a jobb vesében némi homok látszik, de kövek nincsenek a vesékben… Visszatértünk a kórházba Comanhoz, a kísérő doktorunk beadta az eredményt, s aztán egy csoporttal együtt vártunk-vártunk a főorvos ajtaja előtt. Bennről társaságos hangzaj hallatszott sok nevetéssel, végül távoztak a vendégek, de velük együtt Coman is derűsen tovatűnt, és vártunk-vártunk még jó ideig, Misi zavartalan nyugalommal, én hovatovább háborgósabban. Aztán visszatért a főorvosunk, miközben várakozó társaink a várást elunva csaknem mind tovaszéledtek, de mi is Misivel mintha ott sem lettünk volna, észrevétlenekként ácsorogtunk tovább… Mért nem megyünk be?, kérdeztem Misitől, aki végtére is orvos, kolléga, nem páciens… Nem hívott, mondta Misi rendíthetetlen nyugalommal, de bennem akkor már egy kis forrpont támadt attól, hogy a mi drága jó Misink, doktor Varga Mihály egy ideje már a médiákon is elhíresült az ő kisbányai-falusi rendelőjével, ahova az ország minden sarkából tolonganak – általában előzetes lista szerint – a páciensek a mindenféle testi nyomorékságukkal, mert ő amellett, hogy a leglelkiismeretesebben végzi a körorvosi ellátást a kiterjedt, nehéz vidéki körzetében, a külön „pesti talpalásokkal” szerzett manuálterápiás tudománya révén nyomorékok garmadáját gyógyítja meg, teszi rendbe legtöbbször egyetlen helyrenyomkodással, köztük orvosokat, s olyanokat is, akik kórházi kezelések és akár műtétek után sem jöttek helyre stb., itt pedig ácsorog ő türelmesen a csodatevő kezeivel tétlenül, mert nem hívták… Végre az asszisztensnő – valóban szabályosan – beinvitált a főorvosi szobába minket, s Coman szívélyes diskurzussal azt ajánlotta a vizsgálati eredmény alapján, hogy feküdjem be a kórházba. Kissé vonakodtam, de kevés rábeszélés után úgy egyeztünk, hogy hétfőn befekszem, s a főorvos a névjegykártyájára rá is jegyezte a beutalási kézjegyét „17”-ére, hétfőre. Alapjában véve megnyugodva távoztunk a kórházból Misivel: amitől titokban tartottunk – „daganat”, „rosszindulatú”, „rák” –, az nem forog fenn, csupán egy bennrekedt hólyagkőtől kell megszabadulni, ami időnként fertőzésekkel vacakol. Mindamellett nekem volt egy olyan kis rosszindulatú kívánságom, hogy urológiai főorvosom bár egy deréknyomorékodás folytán kénytelen legyen feliratkozni legközelebb a kisbányai (Báiłoara) diszpenzár előjegyzési listájára… Otthon – addigra már odatelt az idő – egy jóízűt ebédeltünk hármasban, s amellett, hogy a 13-i nagy napnak megvolt végre a klinikai eredménye is, bennem kétszeres volt a megnyugvás: a végzetes balesettől való megmenekülésem titka hallgatott a bensőmben, de most már kezdett egyértelműbben arra pozitívosodni, hogy a fél nap pár órája alatt elkerültem egy nagy bajt kinn, s benn sincs az a nagy baj, amire – otthon mindhárman megvallottuk – titokban gondoltunk, tehát a külső baj szerencsés elkerülése mindenestől jó jelnek könyvelhető el… Mihály azonban volt annyira doktor, hogy a következendőkre is gondoljon, s előre figyelmeztetett, hogy hétfőn ne felejtsem el magammal vinni a kórházba az infarktusaim kardiológiai bizonyítványát, mert az én esetemben altatásra nem kerülhet sor öt infarktus után, viszont – magyarázta – a húgycsövön keresztül történő katéteres műtéthez a gerincérzéstelenítés kockázatmentesen alkalmazható. Volt nekem elég másolati példányom abból a sűrűn gépelt, egész oldalas kardiológiai bizonylatból, amellyel az ötödik infarktus után, 1987 elején a kiváló ember és szívgyógyász Olinic Nour doktor kibocsátott az ő mintaszerű kardiológiai osztályáról, s amely az utolsó eset orvosi leírása mellett az infarktusos előzményeket is tartalmazta. Az értékes papír másolatai már addig is haszonnal szolgáltak időnként, többek közt olyankor – vagy három-négy esetben –, ha a Romániai Írók Szövetségénél a szociális segélyezés bizottsága előzékenyen ajánlotta, hogy folyamodjam gyógykezelési támogatásért a nyomorúságos nyugdíjam mellett (valóság, hogy három alapgyógyszerrel évtizedek óta folyamatosan élek), s mindannyiszor juttatott is némi összeget, aminek fő értéke a törődés volt, miként azoknak a figyelmes pénzküldeményeknek is, amiket húsvéti-karácsonyi ünnepek – sőt: születésnap! – idején hozott a posta az Írószövetségtől, a szelvény levelezési margóján az alkalomnak megfelelő jókívánsággal… Mindezen túl most, közelebbről bizonyos „emlékeztető” is volt számomra az „Olinic-dokumentum”, amint ráeszméltetett, hogy hosszú jótékony szünet elteltével – tizenhat év után! – a kórház újból bevonult az életembe, jobban mondva: készültem újból a kórházi „bevonulásra”…