A szárny alatti levegőről

Bertók László: Valahol, valami

Vannak bizonyos láthatatlan határok, mint az alkonyat s az est között húzódó, vagy a még elviselhető s a már bírhatatlan közt lebegő. Jobbára fölfedezetlen vidékei ezek az euklideszi térnek meg az einsteini relatív időnek – már ha hozzátartoztak bármikor is –, mégis, Bertók László legutóbbi, Valahol, valami című kötetének mintha e területeken volna leginkább föllelhető értelmezési tartománya. Ezeken a különös, sosem forgalmas, képzelet- vagy nem képzeletbeli átkelőkön, melyek, mert az épp szétválasztott tér mindkét részéhez ugyanannyira tartoznak, igazából tán azért senkiéi. A Valahol, valami állítmányai, azt hiszem, ilyen határvidéken szólalnak meg, s ezek a java részben konkrétumból rajtoló szövegek ugyanazon a – Bertóknak köszönhetően mind határozottabban valónak tapasztalt – tájon épülnek komolyan, nagyon komolyan átgondolt versekké.

A kötött formákban évtizedek óta remeklő – s maga is újakat létrehozó – költő ezúttal egy elégikus, több ízben már-már a publicisztika szabadságát élvező vagy a riportszerű tudósítás nyelvezetét használó Lyukas korsó című ciklussal nyit, s rajzolja meg – légiesen, de határozott kontúrokkal – a gyűjtemény írói érdeklődésének sarkalatos pontjait.

Fölütésének Tája egyszerre hordozza az akadémista olajfestészet plasztikusságát s a ceruzarajz leghalványabb érintéseit. Ábrázolásának e kettősségében ugyanakkor mintha egy, az ismert világunk szétszabdalt képeiből ragasztott fotómontázs is kifeszülne. Olyan, anno a „bizonyosban” exponált elemekből, töredékekből, melyeknek állandóan mozgásban lévő határait – mint itt, egy vonatút alkalmával – akár a póznáik közt himbálódzó nagyfeszültségű kábelek is kijelölhetik.

Maréknyi vékony huzal, kusza
vonalas grafika, idegvezeték, tél,
elnagyolt táj.
[…]
…Csak néhány
oxidálódott szál lóg ki a napból.
Megfeszül. Elszakad.

– hangzik a plein air, mégis mintha szénnel húzott műkeret, s a nap, melyből „csak néhány oxidálódott szál lóg ki”, szó eleji kisbetűje ellenére valami olyasmit sejtet, mintha az égitestről is szó volna itten. Mintha vizualitásával épp azt erősítené, hogy az idő egy mértékegységét meg a bolygórendszer központi magját ebben a rámában lehetséges, mondjuk úgy, összegezni. S e mozgókép néhány kockájára így, ilyen „határokon” belül rápillantva:

…kalauz repül végig a kocsin. A
szomszéd ülésen talált fiatal lány
visszateszi a fejhallgatót. […]
Ennivalótól is be lehet
rúgni, mondja valaki, s elalszik. […]
Zavaros csönd,
ásványvíz, csupasz fűzfavesszők
a szempillákon. […]
…vizeletnyom a havon, befagyott
locsolócső, összegubancolódott
rézdrót-csomó.

Nos, ahogyan sok kicsi háromszög befedhet (alkothat) egy nagyobbat, vagy ahogyan a hosszú, leveles páfrányszár is fölépül önnön apró másaiból, valószínűleg úgy adhatnak ki személyes univerzumaink is többedmagukkal, többedmagunkkal egy teljeset. Egy talán-egészet. Igaz, ezen a ponton Bertók már lényegesen pontosabb, mint bármiféle kvázitudományos közelítés. Úgy értem, mint akármelyik. Nem empirikus s még csak nem is tudálékos fejtegetések ezek a létről meg az így-úgy koponyáinkban tekergő labirintusokból. Autentikus, megszenvedett rajzok ezek. S valószínűleg csak a kényelem mondathatná olvasójával, hogy verseinek világa a szerző (egy)személyes kozmoszának díszleteiből épül föl.

Bertók László igen magasra tette a mércét, hogy jellé alakítsa, szimbólummá emelje akár a koszos vonatablakban elrohanó pacni-tájat, akár a saját életét. S nem téveszt, ha újdonság ez egyáltalán, nem téveszt sosem. Vonalvezetése precíz és könnyed, átgondolt s mégsem hideg fejű, rituáléit vesztett hang az övé. Mindezt egészíti-emeli poétikai érettsége, gazdag s remekül alkalmazott szókincse, széles és mély írói eszköztára. A Valahol, valami így épül, olykor fragmentált, olykor szigorú rendben írott, szabadságukhoz azonban mindig feltétlen ragaszkodó sorokból egy tömbbé.

Individuumszimbólumok egy szimbólumokból épülő vagy általunk azzá épített világban. Mert Bertók írásművészetében ugyan mozdulunk, cselekszünk, élünk, utazunk, elveszünk, emberré alakulunk, vagy egyetlen nyomdai ólommá egyszerűsödünk, konkrét sorsot – ez történt, és ez történt, meg még ez is – nem kaphatunk. Ezeken a tájakon egyetlen – a sok közüli egyetlen – jelként egy meghatározhatatlan A s egy meghatározhatatlan B pont között ingázunk. A változatlanból soha ki nem lépő

– Keze, a hazafelé kocogó barom,
tovább jár –,

s lehet, mozdulni is képtelen táj (és sors) itt az emberé. Dosztojevszkiji alakok ilyenféle vonatokon nincsenek. Nem hangzanak el illő, illőnek gondolt kérdések, hogy azt mondja: „Bocsásson meg, kihez van szerencsém?…”, sem nem illő válaszok, miszerint „Lev Nyikolajevics Miskin herceg vagyok”.

Arc és sors nélküli az ideiglenesség, két élet közötti az utazás.

Alföldy Jenő írta: „[Ezek] az együtt utazók minden lehetséges eszközzel kirekesztik létükből a többieket, miközben döbbenetesen egyformán viselkednek: szeretnének átvenni valamilyen üzenetet, s részesülni egy közös akaratban, ami a társadalmi manipuláció ismeretlen központjában honol, ki tudja, hol.”

Mert bizonyos helyzetekben, helyzetekre – lehet ez „közmegegyezés” vagy sem – ugyanazt lépjük. S amikor Bertók mindezt a legprofánabb hétköznapiságában mutatja meg – mondjuk, ha történetesen már mi érezzük hátunkban a kést, amint a szupermarket pénztári sorának egyik „rohadt nyugdíjasává” lettünk (Mintha az élete) –, a dolog fájdalmas evidenciával s könynyen belátható. A kötet legsúlyosabb sorai tán épp ezért íródtak egyes szám második, egyes szám harmadik személyben. Mert ezt és ezt nemcsak én, de te is, és te is, mindentől s valóban mindentől függetlenül így éltem, élem vagy így élem majd meg.

A Takács Ferenc által „szigorú számtani rendként” is aposztrofált gyűjtemény első tizennyolc alkotása pontosan festi meg tehát annak a világnak a hátterét, melyben – mint idekint is – majd tájékozódnunk kell. Az egységes nyitó ciklusból talán csak a címadó Lyukas korsó szakít a magamagának szabott renddel. A Petri Györgyre emlékező írás tulajdonképpen egyetlen olyan szövege a Valahol, valami nyitányának, amely – mint szinte minden esetben, itt is – a konkrétból indul, ám emez marad is ott. Már-már prózai, levélszerűen írott sorok, melyek itt nem fordulnak az absztrakt felé. Indulunk onnan, hogy

Lehettünk volna barátok, s volt úgy,
hogy azok voltunk, hogy ugyanott
tettük le a lyukas korsót,

aztán megérintjük – egy ponton, egy alkalommal – e(gy) kapcsolat metafizikai szféráját:

…A tiéd
nagyobbat koppant. Vagy mert
nehezebb volt, vagy mert
nem méricskélted a távolságot
a tested és a föld között,

hogy azután ez a másik oldalra küldött mintha-levél levél maradjon valóban. S hogy szóljon egyszerre az eltávozott költőtárshoz, no meg az olvasóhoz, aki vagy

…tudja, hogy
mi tocsogott itt a második ezred
utolsó évtizedeiben,

vagy nem. De az sem baj, mert

…A többiek meg
újra megélik ugyanazt.

Nyolcvanegy haiku – kilencszer kilences csoportban, kilenc önálló versként tehát – nyitja a Felhőből a hold című csoportot. A háromkák számozott versszakonként vannak itt jelen, s Bertók az első ötösre rendre rímelteti a zárósort. Laza kötésűeknek is tűnhetnek ezek a kilenctagú szövegek, ám vezetésük pontosan eltalálja, mi az, ami elhallgatható, s mi az, ami kimondandó ahhoz, hogy a természet s a hétköznapok elemeivel gazdagon díszített 5–7–5 tagok megkilencszerezve önálló jelentéssel telítődjenek.

Külön ereje ennek a nyitásnak, hogy bár minden nagyon pontos és „számtanilag” átgondolt egészként jelenik meg, szavai mégis azt az újféle bertóki verselést erősítik, melyet a megelőző oldalakon már fölmutatott, s mely valószínűleg – amint korábban azt Keresztesi József megfogalmazta – „a kötet legfontosabb költői eredménye”.

Meztelen angyal,
rideg köd ölelkezik
könnyező vassal

– írja a Száraz hetedik szakaszában, hogy azután limerickjei, illetőleg a Choriambusok s az Antipasztusok költői játékai után három szonettel erősítse ugyanezt az érzetet. Átgondolt szerkesztésének köszönhetően a kötet úgy „alakította” önnön oszlopait, hogy minduntalan egyetlen összetett érzület kifeslését indukálja. Egy fölvétel arról, merre is járunk Az elveszek, az összeköt-ben:

A pillanat, a hogy bele,
az összes itt, a soha több,
a mégis a, a mit vele,
a foghatatlan mindörök.

Három szonett zárja, azaz csak majdnem, a középütt húzódó ciklust tehát, ám – mintegy a kódát előkészítendő – itt kapott helyet a Lajta Gábor képére írott Éjfél, a Takáts Gyulának ajánlott Zöld Niagara, valamint a „Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?” sorral záruló, A város nevében című vers. Afféle „alkalmi” szövegeknek is tűnhetnének ezek egy folyóirat oldalain, itt azonban szervesen illeszkednek a kötet tengelyéhez. Egyszerre zárják, s mintegy levezetik a poétikai játékokat, a haikukból épített harmonikus verseket, ugyanakkor finom átvezetést adnak a Köszönni kellene oldalaihoz. Ahhoz a további másfél tucat íráshoz, melynek ujjai erősen, valami ívként a lapok fölött, a kötet nyitó műveibe kulcsolják magukat.

Valami azonban változik. Utazói – s maga Bertók is – most szituációkban találja magát.
S a helyzetekben való viselkedés, az innen-onnan kicseppentett információ, még ha töredezetten is, prózai soraival sorsot, sorsokat mutat. Íróasztali káosz (Ó, ennivaló szörnyetegeim), feladatlan, elfelejtett levelek (Agyából a levél) vagy a csészéből kiloccsanó reggeli tej (Súlyosbítás) abszolúte köznapi valósága indít itt szövegeket.

Súlyosan és hangsúlyosan kerül szóba ugyanakkor az öregedés, az evvel járó, remélhető, bölcsebbé válás, de éppígy annak kérdése is, hogy az a bizonyos „nagy mű” talán a közértsorban elvesztegetett idő miatt nem valósulhatott meg. Merthogy

…többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben
múlt el az élete, veszett el […]
lett oda a megnyugvás lehetősége.

S ha ideiglenes, ha egy örök inga is ez az egész, de melankóliával, töprengéssel – talán az elviselhető s a bírhatatlan határán –, érdemes vissza-vissza-, meg lehet előre is tekinteni. Hogy hát elmúlik-e, elmegy-e valóban ez a valami, amit életnek szokás nevezni, abba a valahovába, amit meg halálnak? Mert Bertók László most kötetté rendezett művei mindehhez nagyon-nagyon hasonlóan tolják maguk előtt mondatvégi írásjelüket. (Magvető, 2003)