×

A „megtalált idő”

Ágh István: Semmi sem úgy

Cs. Nagy Ibolya

2004 // 04



Egy fotóalbum ihlette, egy pusztuló ház romlott testének képkockái azt a verset, amely címével kötetcímmé is emelkedve, a valóságból kibomló fantázia dús képeivel az ember minden megfogható, tapintható részecskéjét, egyben minden szellemi, érzelmi, minden lelki képességét eredendő formájából kiforgató idő uralmát panaszolja. A semmi sem úgy van, mint egykoron, a „szúőrlött por mázol be mindent” érzetét, melyet az „égnek álló” ágydeszkák, a „magtárrá lett tisztaszoba” látványa, a „huzatban sodródó” csípős korom- és dohszag, a „haszontalanná” romló múlt képzete fakasztanak föl a költőből. Hangsúlyos helyen, a könyv utolsó előtti verseként ezzel a lírai pillanatképpel summázza Ágh István a múlhatatlan szorongást, amelyre a legutolsó vers már csak kérdéssel utalhat, címében is, vissza: „mire való visszajárnom?” „Ha nappalom éber álom”, írja ebben, ha „el kell mennem nemsokára”, mire való hetelni, kószálni a folyvást előtolakodó múltban, az elveszettben, a meg nem fordíthatóban? Minden ugyanaz, mint volt, ha az emlékezet emeli elő a képet, és semmi sem ugyanaz, amikor az emlékképre rátelepszik az új, tapasztalati valóság. A vers élményrétegei egymás takarásából emelkednek ki: mikor melyik erőszakosabban, tolakodóbban. A valahai konyha képe meg a mai begyújtatlan tűzhelyé előbb megkettőzik az időt, majd a vers a kettősségben is kitapintható realitásból átúszik a szürrealitás sejtelmességébe: „valami ősi füstszag / kínkeserves múltja izgat / míg egy fehér öregasszonyt / magának beszélni hallok / ráhajol a fazekára / mint az árnyék gyászruhája / mégis mintha valóságos / volna…” Holt emberek és szétesett, elmállott tárgyak jutnak új élethez a költeményben, de ez a költőtől ajándékba kapott létezés nem az élet, hanem az elmúlás érveit szaporítja.

Az időtematikát a kötet centrális pontjává növeli, legfőbb kibeszélendő poétikai élményeként mutatja most föl, új kötetében a költő. Nem első találkozása ez Ágh Istvánnak az idővel, természetesen. A Képzelet emléke (2000) is a „naptári öregkor” vitatható értékű státusából szemlélődve néz visszafelé, s a személyiség és versbeszéd „érettségének” (Domokos Mátyás) kettős fedezékéből kínálja fel a szindbádi utazás verssé fogalmazott élményeit. De a Mivé lettél (1998) című, korábbi válogatás új versei is hasonló helyzetet ízlelgetnek: az emlékezés elháríthatatlanságával, folytonos jelenlétével szellemi cselekvéssé válik, a személyiség nem vonhatja ki magát az uralma alól, s a költő ennek az élménynek a szolgálatába állítja poézisének eszközeit.

Új verseskötetében valójában már csak ennek az oltárán áldoz.

A „megtalált idő” oltárán: nem is rejtett utalással a prousti eltűnt időre. Ez az idő csonka, hiányos, ameddig csak a jelenben él, csak arra figyel valaki, teljessé, birtokba vehetővé, megtalálhatóvá azáltal válik, üzeni a költő, hogy a fogyatkozó jövő mellett magában foglalja az egyre növekvő múltat is. Az örökké, legföljebb majd másnak nyíló, „terebélye pompáját” évről évre megismétlő, bezáruló, de újra s újra megnyíló mályvarózsa metaforájára is rábízza egy helyütt (Időtlen mályva) ezt a gondolatot Ágh István. Aki a megtalált időben hetelve az ismeretlenig hátrál vissza olykor (Kísérlet a nem ismert idővel): egészen a születés elképzelt, mert valóságos emlékek nélküli pillanatáig, a nembeli létezés személyre mért, egyedi, mégis metafizikus mozzanatáig.

A kötet eme első ciklusának versei mind ott időznek a gyerekkor, az ifjúság tájain: az első halál, az első árvaság emlékénél; a képzeletben újra eldördülő valahai puska hangjánál, amely az igazi vadászat finoman realisztikus képekbe tördelt „kölyökkori ábrándjából”, egyetlen szürreális lendülettel, egyetlen „fekete” jelzővel az emberi, az alanyi elmúlás zsákmányát teríti a költő elé (Téli vadászat). A Ballada versindító emlékképe is valóságos, a költemény szekere s lova a hajdani kocsizást idézi, a ruhavarratni induló apa s fia közös utazását: de a kicsi ló nagy árnyéka a vers zárlatában már az egész emlékképet s vele az élet hátrahagyott szeletét beborítja, megsemmisíti, eltünteti. A múltunkból élünk. A volt a jelen.

A versépítés metodikája, a lírai világépítés folyamata ezekben a versekben így írható le:
a régmúlt, az elmúlt világa, a már-már szakrálissá mélyülő idő vagy egy megidézett, reális, tárgyias életmozzanat (Még egyszer, Eltávozás, Zene), vagy az eleve sejtelmessé, imagináriussá, misztikussá omlasztott valóság (Kiűzetés, Az éj kutyája) képvilágából emelkedik, a konkréttól az egyetemes felé haladva, az emberi élet más időszakaszára utalóan érvényessé, többjelentésűvé. A versszerkezetet a kép, a vizualitás tartja, a konkrétból, a hangsúlyozottan tárgyiasból a metaforikusba sem filozófiai úton jutunk, mindig a kép kényszeríti az olvasót arra, hogy a látványt gondolattá fogalmazza, hangolja át. Szemérmes költői attitűdöt is mutat ez az eljárás: az én sohasem, még itt sem adja ki, fedi fel teljesen önmagát, a lírikus a képek mögé rejtőzik, az önkinyilvánítás, önmegmutatás gátjait maga a költő emeli. Bölcs, de nem bölcseleti líra ez, éppenséggel a költészet ősidejére mutató.

Ám más módon is becserkészi a birtokba vett időt a költő. Az Egyszer volt-ban a fölvillanó emlékkép kibomlik ugyan, megjelenik a „régi asszony”, kicsit elidőzik a költő jelenében, azután ismét bezárul mögötte az idő. A kép csak önmagával azonos, Ágh István nem bíz rá metaforikus feladatot, a vers csupán elfog egy időből kiszakadt pillanatot, akár a Ketten a hídon vagy a Még egyszer: a költőben élő múlt kiélesített mozzanatai ezek. A pillanatokat úgy éli tovább, hogy azokban a létezett alakok s helyzetek már nincsenek jelen.

Másutt a vers lírai helyzetrajza a jelenvalóság helyzetképe, ám a jelen pillanatait is halvány melankóliával vonja be az idő elveszítésének tudata. A magány közhelyeiből például olyan létmozzanat tükre, amelyben a pár napra magára maradó költő gyönyörű szerelmi vallomása, József Attilát is idézően, a valóság tárgyszerű, konkrét, precízen leírható eseményeiből épül érzelmi katedrálissá. A szeretni s egyben szeretve lenni érzelmi nyugalmát, teljességérzetét megrendíti, fölkavarja az egyedül fölmelegített étel, a magányosan elfogyasztott ebéd, vagyis a „kurta árvaság” kényszerhelyzete; s a szeretetlenség „kibírhatatlan” „kényszerképzete” egyetemes, életvégi hiánnyá növeli benne az átmeneti, a múlékony hiányérzetet. A Holdviszony eget szemlélő költője a fogyó hold „öreg, mogorva” hasonmásának érzi magát, akinek jobbik felét a maga mögött hagyott időből idevillanó gyermekkori kalácshold csodája őrzi; a Lassú „lassúdad” sétáló versalanya a hátrahagyott idő foglyaként cipeli az emlékeit, „egyelőre a Gellérthegy tövébe”, s majd „tovább”, mint „folyami hajós”, a kikötőig. Itt nemcsak a választott hasonlat, hanem a megverselt élethelyzet maga is illyési reminiszcenciákat ébreszt az olvasóban: a korosztály behajózásáról. A beszéd tónusa visszafogott, csöndes, s bár a világ érzékelése nincs híján a létezés szépsége fölötti örömnek, a költő éppen hogy nincs híján a szépségre hangolódás képességének, érzékei már „csönddel” telítődnek „csordultig”. Sűrű, jelentésességében többszörösen átszőtt, feszesre szerkesztett, kiemelkedő szépségű verse a kötetnek a Lassú. A folyam s a hajós megidézett képe egyfelől a hajó mellett „elcsorgó” parti házak s tájak lehetséges, realisztikus látványát villantja föl, másfelől az időben hajózó költő fölsejlő s elmaradó emlékeire is utal, meg arra a hiábavaló igyekezetre, hogy – árral szemben állvahalassza a kikötőbe érkezést. A szelíd önáltatás szomorúan szépséges képe is ez, melyből kisejdül egy másik is: a múlt csak az emlékezés által létezik. A múlt „figyelmem sugarától fölvilágít, / és lobot vet a fákra, nem is volna / virág, madár, és én se lennék / különben más, csak elvakult sebesség”.

Ennek a versciklusnak (Idézetek a megtalált időből) kitüntetetten jellegzetes poétikai vonásokat kölcsönöz a költő. A versritmika az élőbeszédhez igazodik, s bár időmértékes hullámzású, mégis erősebben hallatszik az egylélegzetűen lendületes, a beszédritmushoz simuló gondolati tagolás. A vers mindig egyetlen, tizennyolc soros mondat csupán, a sorok tizenegy szótagos lüktetése és a szabadon szórt rímek és belső rímek adják a dallamát. Az olykori belső kérdőjelek nem zárják le a mondatot, csak megakasztják pillanatra a sodrását. Az emlékezés folyamata ellenőrizhetetlen, csapongó és parttalan, a forma azonban korlát, mely míves keretét adhatja e parttalanságnak: Ágh István így fékezi le a fantázia vágtáját. A hangnem mindenütt ugyanaz a visszafogottan érzelemteli, mondhatnánk, férfiasan lehangolt, mondhatnánk másfelől ismét: éretten, bölcsen szomorkás. Mentes minden hivalkodóan önsajnáló gesztustól, a megverselt öregkor filozófiája nem létösszegző aforizmák, hanem a megbonthatatlanul pontos, az érzelmi állapotot megérzékítő vizualitás által teremtődik meg. Kiss Tamás „őszikéi” jutnak eszünkbe erről a versmodorról, a tiszta, pontos, erős realizmusigényű, mégis dús képiségű versmondatokról; de nem jutnak eszünkbe például az öregkort mostanában ugyancsak előszeretettel megverselő Kányádi Sándor dalai, a bennük szikrázó, Ágh István líráját ugyanakkor nem jellemző önirónia; vagy Csoóri Sándor hattyúdalai, a költőnek saját veszteségérzetét drámaibb, perlő, keserűbb modulációban megjelenítő hangja okán. Ágh István nem perel, nem vitázik az idővel, őt finom, de termékeny bánattal tölti el annak gátolhatatlan mozgása.

A bukolikus című (Költő pásztorokkal) harmadik kötetciklusban mintha az első verscsoport kontrapunktjaként gyűjtötte volna csokorba Ágh István a hosszú (inkább persze: terjedelmesebb) verseket, anélkül azonban, hogy a formaváltozatok hangulatilag alapvetően más líraélményt szólaltatnának meg. A költő most is, itt is jobbára a múltban jár: „talányok számlálhatatlan sokaságában” (Störr kapitány visszanyeri feleségét), „boldogult úrfikorában” (Boldogult úrfikoromban), „ifjúkori kalandok színterén”, „egy letűnt világ kellékei közt” (Hajnali zarándoklat). De társas múltjárás ez itt: a költő poétatársakra emlékezik, Orbán Ottóra, Simon Istvánra vagy az életút történelmi fordulóira; könyvek alakjai támadnak föl, és legendáriumi történetek, utak, utazások emlékképei, festmények fordítják benne visszafelé az időt. Tágasabb terepen sétál a költő, másodlagos kultúrélmények fonódnak a kötet első verseinek szemérmes, de leplezetlen alanyisága köré: az epikusság, az elbeszélői szerep, Störr kapitány vagy Jékely Zoltán s mások lírai maszkja mögé direktebb módon húzódik vissza, de el nem tűnik azért az időben alámerülő én.

A történetek, amelyeket e versek fölépítenek, nem mellékesen a sorok gyakori laza, de jól hallhatóan időmértékes zengése okán is, nemritkán balladai, ódai emelkedettséggel rugaszkodnak el a nyitó kép, esemény realizmusától. A Hajnali zarándoklat megidézett költőjét a kolozsvári hajnalban sétáltatja Ágh István, azaz viszi magával vissza, „átutazóban”, e virtuális útra, melyen a valahai kolozsvári poéta emlékei közt járkál maga is: szemet és látást adva a holtnak, életet az emlékeinek. A költő a költőtárs maszkjába bújik, s Ágh István szavával, de Jékely Zoltán szeme által, az ő emlékei révén jelenik meg ama „letűnt világ”, az „emlékképnek tetsző alkony”, életre kelnek a „szembejövők”, akiket Jékely ismerhetett, fölgyúlnak a „régi fények”, melyeket ő láthatott, cigánymuzsika szól a Bagolyvárból, s „nyolcat üt az óra Szent Mihály / tornyán”: amit ő hallhatott egykoron. A vers azután nemcsak a fiatalkori hajnalok madárkáinak elnémult hangját siratja, de a hazavesztés fájdalmát is kiénekli. Nincs a versben egyértelmű szó az impériumváltásra, egyikre sem, még Kolozsvár neve sem hangzik el, a város csak épületei, városképi jellemzői, ismerős alakjai által jelenik meg, s egy-egy ráutaló mozzanat irányít el a históriai időben. A képzelt találkozás borospoharai fölött a fölismert hajdani osztálytárs a pénzét fitogtatja, „az otthon maradt így mutatja ki, / csöppet sem alábbvaló, mint aki / elszakadt innen, csupán fordított / szerepet osztott reájuk a sors”. A változás, a hazavesztés állapotát, helyzetét a kiürült, kihalt város, a magányosan muzsikáló, vak cimbalmos, a szellemként kószáló fantompoéta szimbolizálja. Egy kibontható, második értelmezési szintet emelve arra az alapképre, amely az üressé, mert ismerősöktől, barátoktól fogyottá vált, hiszen az időben is eltűnt ifjúkori városban kóborló Jékely magányosságát mutatja be. Aki élő kísértetként a néven ugyancsak nem nevezett Házsongárdi temetőt, ősök nyughelyét is érinteni akarván („a temető is zárva, kapuja / vaskilincs kézfogása elriaszt”), a „napszakváltozás” után, szeretett, édes városa riasztóan idegen jelenében is kószál tovább, több időben egyszerre. S amit lát, most már az őt navigáló Ágh István szemével is látja. A régmúltban Jékely volt Ágh István vezetője, az ő emlékei és álmai, e pokolbéli visszaúton a költőtárs láttatja vele a „sárga-kék-pirosra” mázolt kapukukucskálót, ama „szépemlékű” házon, ahol a kamasz Jékely számára „földi lett az égi szerelem”. S ahol az ifjúságát kereső, visszajáró poéta „vegyesnyelvű rikácsolást” hall, s a román madámban felismerszik a régi Carmen, Carmentia meg valahai „bronzvörös, buja” haja. Profán kantáta ez a vers, mindenről, ami elmúlt, elmúlik, „miként az ég színévé bomlik a / lilabélésű selyempongyola”.

A Kossuth téri ’56 krónikája (Összegyűjtött vallomások) a pesti forradalom lírai elbeszélésének tűnik fel, amíg a sorjázó állításokat olvasva meg nem értjük, hogy a képek a „viszonylagossá” változó „bizonyosság”, a múló idővel összefogó hazugság, a múltat elferdítő sunyiság ellenében az elmaradt büntetésért, „tragédiám katarzisáért” perelnek. Így hát a mű nem annyira a pesti forradalom, a költő megsebesülésének már másutt, más műnemben is megrajzolt verses krónikája, mint amennyire a fel nem dolgozható, katarzis nélkül le nem zárható egyéni, de egyben nemzeti sorstragédia megjelenülése. Mit sem ér a krónikázás, a történtek szikár, tényszerű, precíz számbavétele, a „rémes térkép” megrajzolása, a holtak áldozati helyének pontos bemérése: a múlt, nem tisztázott lényegével, mint gonosz „szervesül belénk”. Önálló vers, mégis mintha emennek az epilógusa volna az Októberi fogadalom: hogy ameddig a „gyalázat helye fáj”; amíg a tettes „bírája” ő maga, s fölmenti magát; amíg a bűnös tovább él, s „korhű változata éled utódaiban”: addig „soha többé sehogyan soha semmit”. S hogy mennyire valóban az idővel társalkodó költő szavait halljuk ebben a ciklusban is, a Parasztok, a Hordótánc, a már idézett Semmi sem úgy és a Mire való visszajárnom, a fejezetet záró versek ismét a személyes, az egyemberi élet régmúltjából előtorlódó emlékek közé, a kötetnyitó versek világába viszik vissza az olvasót: az emlékezés időtlen mályvájához, mely, lám, akkor is nyitott, ha „csukva” van.

A harmadik egység többnyire epikusra hangolt versbeszédében sokféle poétikai módszert mutat a gondolati rétegezettség, a képek reális-szürreális egymásba csúszása, többfélét, mint az első ciklus tartózkodóan tiszta alanyiságú, amolyan lírai curriculum vitae-t formázó, szabálytartó miniatűrjeiben; azt az olvasói sejtést is erősítve egyúttal, mely szerint e költői játék, a mesterség ujjgyakorlatai, az egyazon hangulati-érzelmi alaptétel formaváltozatai kifejezett örömforrást jelentenek Ágh István számára.

Az alkotás örömét jelentik, a versteremtés, a teremtés misztikus varázslatát; amely a közbülre fogott ciklus (A halhatatlanság órája) költeményeiből hangzik talán a legerősebben. Nem erőltetjük a kötetszerkesztés efféle okainak bizonyosságát vagy e bizonyosság, tudatosság jelenlétének olvasói meggyőződését, de kétségkívül e fejezetben találjuk a verstani értelemben legváltozatosabb formációkat. Nem ars poeticákat tehát, nem alkotáslélektani okfejtéseket, hanem versjátékokat; míg a képzelet legtöbbször itt is a múltban időz. Az Ohridi emléksorokban például, ahol sorvégi tiszta rímekkel, azoknak is legősibb változatával, az önrímekkel játszadozik a költő: azonos szavak ismétlésével keltve a rímhatást. De a rímképző céllal ismétlődő szavakból az elfolyó idő szóképlete is összeáll. Grammatikai játék is ez egyben, hiszen az első sor végi alapszó egy-egy előtaggal, nyelvtani egységgel kibővített formája ismétlődik a másodikban, olyan hiányos, csak szavakból s nem mondategységekből fölépülő állítássá rendezhetően, amely állítás az elmúlás cáfolhatatlanságát üzeni. Szavakra csupaszítva, hebegve-habogva, dadogva, ahogyan a végletesen nagy, a megrendítő élményről beszélni lehet: marasztal–nyarával marasztal; többet–soha többet; elbúcsuztat–idővel búcsuztat; válunk–amitől elválunk; ízétől–a lét ízétől; megkeressük–hol keressük; augusztus–zsarát augusztus; tavához–mély tavához; együtt–mindig együtt; kiköthetetlen–oda köthetetlen; utána–mi marad utána. A Kilencszer hét című verset kétütemű nyolcasokból építi föl Ágh István, s az életévek számával játszva, mint halottbúcsúztatókban köszön el, mert „rászámolt” az idő, a megszólítottak hangján szólva, „két határ közt senkiföldjén”, az élettől: itt is a születés titkokkal sűrű, kozmikus pillanatáig hátrálva. A görög mérték nagy „magyarítójához”, Berzsenyhez időmértékes verssorokban szól, az Osztályrészem című versére meg Gerzson Pál Berzsenyi-képére utalóan (A művész osztályrésze); az eltűnt, kijátszott fiatal kor, aférfi becsapott magánya” után a mindentől megóvó mű, „kezem alkotása” öröméről. „Partra szállottam. Levonom vitorlám”, indítja Ágh István is a versét, s szapphói nótára dúdolja a számvetés énekét. A Szép őszi nap kétütemű tízes sorokból, ölelkező rímekből született: a lassan lejáró időről; a Mikor a vénség megkísért keresztrímelésű: a közelítő vénségről, s a feloldhatatlan ellentétről, hogy „egyre kurtább a pálya, mintha másra / sem szültek volna, csak hogy belehalj”.

Ha bölcsesség, ha érettség, hát nevezzük annak az emlékekkel, a kurta idővel való szembenézés, számvetés állapotát; de Ágh István új kötetében lenyűgözően sok szólamban komponálja meg azt az egyetlen dallamot. Versformáinak bőségével gyönyörködtet, s megejtő az a csöndes konokság, mellyel a kicselezhetetlen időbe vetettség nyomasztó élményét faggatja. Itt is, ebben a könyvben is kihadart a szó, az alkotás, „e szalmacséplés”, jó néhány „pirosszemű percet”: megkapó szépségű költeményt. „Amit csak folytatni lehet, / amiért mégis érdemes…” (Nap Kiadó, 2003)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben