Szabó Magda: Für Elise

Az írónő legújabb regénye az életmű nyíltan önéletrajzi vonulatához tartozik, az elbeszélő gyerek- és ifjúkorát meséli el. A korábbi hasonló művekhez képest lényeges különbség a szülők által örökbe fogadott Cili föltűnése. Az ő alakja és története új távlatokat ad a – például az Ókútból ismert – rendhagyó családi élet és a két háború közötti debreceni világ ábrázolásának. A Zentáról menekült „trianoni árva” szerepeltetése történelem és személyes sors szoros összefüggéseire is rámutat. Abból a tényből pedig, hogy Cili hiányzott a korábbi hasonló írásokból, könnyen belátható, hogy Szabó Magda számára az önéletrajzi jelleg nem jelent dokumentumszerű pontosságot. Ám a Für Elise nemcsak a korábbi művekhez kapcsolódik (az önéletrajziakhoz jellegében, számos egyébhez pedig azáltal, hogy megemlítődnek a kötetben), hanem egy elkövetkező könyvhöz is: a fülszövegben az írónő a regény folytatását ígéri. A már megjelent kötet által bemutatott időszak az elbeszélő születésekor, 1917-ben indul, és érettségije után zárul. A tervek szerint a második rész 1939-ig fogja követni az életutat. Talán ez a lezáratlanság teszi egyszerre zavarba ejtően és varázslatosan lebegővé a regény számos mozzanatát. Sok előreutalásról nem derül ki, hogy igazából mire vonatkozik, a „hallgatás pecsétjének” ígért feltörése legföljebb nagyon érintőlegesen tár föl eddig rejtegetett titkokat, és a cím jelentése és jelentősége is – lényegében – homályban marad. A homály ugyan részben eloszlatható, de ebben keveset segítenek az általános megfontolások. Mondhatjuk például, hogy a címként kiemelt Beethoven- darab a Szabó Magda-i életmű egyik alapvonására utal: egyszerre klaszszikus értékű és közkedvelt. Az értelmezést azonban mindenki csak saját maga számára végezheti el. A fülszövegben ír erről a szerző: „Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk. […] hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet.”

A regénybe sűrített, ritmusával és gazdagságával sodróan élvezetes életanyag könnyen kizökkenti az öntudatosodni kívánó értelmezést a megszokott összefüggések keresésekor. Nincs egyértelmű logikája a vezérmotívumok, irodalmi és mitológiai utalások, jellemzések hálózatának. A regény által folyamatosan felkínált értelmezéslehetőségek hol gyengítik, hol erősítik egymást, az olvasót jelentésadásra késztetik, de nem zárják rövidre a műben megelevenedő világ életszerűségét.

Érdemes a regény néhány kulcsszavát és motívumát megvizsgálni, mert fontos vonatkozásokra hívják fel a figyelmet, bár nem rajzolnak ki egyértelmű rendszert. A szerző feltűnő gyakorisággal emlegeti a sorsot (a Párkákat, Anankét, a végzetet) és a színházat, szerepjátszást. Kevésbé meghatározó, de egyes jelenségek megítélésében visszatérő kifejezés azok „vállalhatósága”. Több szereplőnek (apjának, Cilinek, egy osztálytársának) van ellenállhatatlan, „mitológiai kisugárzása”. A klasszikus műveltség, azon belül is elsősorban az irodalom pedig állandó világértelmezési mintát ad az elbeszélőnek.

A sors irányítja a szereplők életét. Az elbeszélő és Cili két különféle viszonyulást testesít meg az életüket meghatározó erővel szemben. Cilit az „elsődleges jóság”, a szeretet, a belenyugvó passzivitás jellemzi, a fiatal Magdolnát a műveltség, a képzelet, az alkotó aktivitás. Cili biedermeier jelenség (biedermeier ágyat is kap ajándékba!), mindenki azonnal megszereti, Magdolna állandóan összeütközésbe kerül a családon kívüli nevelőivel, bár akadályozói mellett mindig föltűnnek a – meselogika szerint elvárható – segítők is. Cili boldogtalan lesz, és korán meghal, Magdolna viszont értelmezni és alakítani tudja a sorsát műveltsége és alkotó képzelete segítségével. A regény azt sugallja, hogy a vágy és a képzelet ki tud lépni a sors szabta merev keretek közül, legalábbis tartalommal tölti meg ezeket a kereteket. Mind a keretek, mind a tartalom mibenlétének és alakíthatóságának felismerésében segít az elbeszélő szokatlan műveltsége. Az antik mítoszok, a mesék, az irodalmi művek mintául szolgálnak az archetipikus helyzetek felismeréséhez, a helyzetek jelentéssel való megtöltéséhez. A történetek folyamatos átfogalmazása, az otthoni színielőadások és az életben játszott szerepek ezeket a felismeréseket bontakoztatják ki. Több mellékesnek ható utalás, például a Szózat előnyben részesítése is Magdolna sorsalakító elszántságát demonstrálja: „a Szózat az én valódi kedvencem, rendületlenül utasításával, a Himnusz tőlem, a személytől nem kér semmit, odaenged Isten kegyelmének.”

A felemlegetett nevek és művek három irodalom – a latin, a magyar és a német – teljességet sugalló kánonát rajzolják ki, valamint a korszakos jelentőségű vagy stílusteremtő alkotókat idézik meg (Homéroszt, Shakespeare-t, Tolsztojt, illetve a dekadens Oscar Wilde-ot, a nőíró Brontëkat) és a népszerű irodalom nagyságait (Karl Mayt és az Elfújta a szél szerzőjét).

A rendkívüli kisugárzású emberekben egy-egy őselv képes a sors, a körülmények logikája fölé emelkedni: Ciliben a jóság és a becsület; az apában „valami alapvető, hihetetlen emberi tisztaság”, „alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek”; az osztálytárs „Pálma meg sose tanul semmit, de mitológiai kisugárzása még a kisasszonygyár szigorát is megbénítja, műveletlen, az is marad, nem okos, csak elbűvölő, mint egy ókori istennő, egy Ceres, föld és pokol látogatója, a tavaszi szél, valami élet a tudományosan steril falak közt”. Ezek a nagy kisugárzású emberek azonban az adott világban sérülékenyek, hamar boldogtalanná válnak.

Ha más-más módon is, de mind a passzív, mind az aktív alakok számára az érzelmek felfokozottsága jelent kiutat a sors személyiségrontó meghatározottságából és végességéből. Az erős érzelmi töltetű kifejezések (téboly, gonosz, áldás, átok stb.) és a nagy energiájú, kiélezett helyzetek gyakorisága jelzi, hogy az elbeszélő számára az igazi életet mindenekelőtt a személyiséget megmozgató, kiteljesedni késztető érzelmek jelentik. A belső értékeket, értelmet és érzelmet összefogó események, szövegek, jelenségek bizonyulnak „vállalhatónak”: „értelmes lelkész beszélt érzelmeinkig ható, vállalható, munkára késztető, szorgalomra intő szöveget”; „amilyen sikerült a fiúcserkészek indulója, olyan vállalhatatlan a mi himnuszunk”; „ha Dódi nem ért valamit, nem vállalja, vagy azonnal átírja színdarabbá”. Néha nemcsak a silányság, hanem a túlzott érték is szétzilálhatja a személyiséget, vállalhatatlan: „Cili ezen az estén olyan vállalhatatlanul szép, olyan búzatábla szőke, olyan kék szemű, mindene tökéletes.” A személyiség egészéhez kapcsolódó érzelmekben valami örökkévaló villan föl az elbeszélő számára, és ez az élmény alapozza meg művészetfelfogását is: „ma már tudom, nem az indított el későbbi utamon […], hanem a felismerés, hogy van érzés, ami örökké megmarad, de csak a művészet segítségével rögzíthető.”

Mindezt a mitikus és archetipikus merítésű modellt kiegészíti – bizonyos beállítottságú olvasók esetében akár ki is szoríthatja – a szintén hangsúlyos lélektani és történelmi-társadalmi motiválás. Hiszen mítoszi léptéket sugallnak a történelmi események is (világháború, országcsonkítás), archetipikus élményekhez vezethetnek az ösztönök, az átöröklés homályos mozdulásai, a felfokozott érzelmi töltetet indokolja a megidézett életkor és az emlékezés elégikussága. A pusztán racionális magyarázatokat azonban szétzilálja a stílus és a szerkezet csapongása. A többértelmű megfogalmazások, a jelen és a múlt között villódzó, az előre- és visszautalások homályosságával nemegyszer elbizonytalanító elbeszélés nem engedi eluralkodni sem a racionalitást, sem az elégikusságot. Ebben a közegben még a – ritkán, de előforduló – nyelvi és elbeszélői hibák sem válnak túlzottan zavaróvá. (Az előbbire példa a „rajtaveszett az akción” és a „valami nem tisztázott” kifejezés – „rajtavesztett” és „nincs tisztázva” helyett –, az utóbbira Babits előzmények nélküli odarángatása a 10. fejezet végére: „Csak nagyon fiatal tud olyan eszementen boldog és boldogtalan lenni, mint akkor én voltam. Babits persze tudta ezt is, a tavasz, az évszakbeli meg az életkori tavasz kiszolgáltatott, tanácstalan szomorúságát.”)

Az idősíkokat folyamatosan váltogató elbeszélés az elbeszélői tudatot is előtérbe állítja. Szabó Magda, egyik tanulmánya szerint, ezt tekinti a modern regény lényegének: „az új regények a szubjektív időt ábrázolják”, hősük „az emberi tudat, emlékképeivel, érzelmi intenzitásával, előre- és hátracikázó gondolataival”. A regény utalásainak tükrében a személyes tudat azért abszolutizálható, mert képes benne megjelenni a világ teljessége, az idősíkok tudatbeli egyidejűsége a mítoszi, isteni teljes időt is megjeleníti. (Ennek fényében árnyalható például a mesélőnek az a kifejezése, hogy „Isten, aki az én lelkemben él”.) Innen szemlélve az egyes szereplők csak az egységes tudat különböző megnyilvánulásai. Erre is számtalan utalás van a műben. Leginkább Magdolna és Cili esetében tűnik fel, hogy egy személyiség két, ellentétességében összetartozó oldaláról lehet szó, de például a családi átöröklés, folyamatosság emlegetése is – többek között – erre hívja fel a figyelmet. A tudatelemek személyes átéltsége fontosabbnak bizonyul, mint külszíni helyessége, ezért van igaza a regényben például a kislány Magdolnának, aki, a hittanító vénkisasszonyokat megbotránkoztatva, Jézust a hortobágyi halgazdaságba képzeli.

A mű általánosan értelmezhető, átfogó hatású szervezőelveit lépten-nyomon az értelmezés kereteit szétfeszítő, a szöveget azonban gazdagító, talányossá tevő motívumok és témák kísérik. A szereplők nagy részének hasadtlelkűsége Tímár Mihály és a Kékszakállú alakjának fényébe vonva lerázza magáról a készenlétben tartott társadalom-lélektani közhelyeket. Még jellemzőbb az a háromszögtörténet, amelyben a tanár, a tanárnő és a diáklány viszonya a nevek révén (Ágoston András, Adél, „Csinszka-fejű”) Adyhoz kapcsolódik, de ennek jelentősége homályban marad, ráadásul egyfajta rózsaszimbolika is kíséri a történetet (Adél „fagyott rózsaszál”, „Csinszka” „lépte nyomán nem rózsa, de tüske fakad”, a tanár és a diáklány „vadrózsasátor alatt” csókolóznak). A jelentésadás alól kibújó részek nem bosszúságok, hanem ingerlő kihívást jelentenek az olvasó számára. Hiszen lehet, nem is kell mindenben általánosítható értelmet keresni. A személyes jelentőség pedig talán csak abban áll, hogy a sors forgandóságait, a csalódások „előhalálait” úgy éljük meg, hogy felkészülve fogadhassuk az igazit: „átszenvedett előhalálaid menynyei üzenetek […] Ne csapásként értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem »elő«, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés.”

(Európa, 2002)