Kemsei István: Valamennyi időnk

„Az esszét a nyilvános tudás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni” – írta Németh László. Jóllehet Kemsei István tanulmánynak tekinti írásait (s talán valóban erre billen a mérleg, ha a mozgósított műveltséganyagot nézzük), azért pontosan illik rájuk a fenti idézet. Már csak azért is, mert Kemsei „Év Könyve-díjas” tanulmánygyűjteménye, a Valamennyi időnk a maga tizenhárom, többnyire életműösszegző dolgozatával (sorrendben: Kormos Istvánról, Ágh Istvánról, Bella Istvánról, Döbrentei Kornélról, Hules Béláról [aki talán a legkevésbé ismert a felsoroltak közül], Kalász Mártonról, Lázár Ervinről, az újvidéki Lovas Ildikóról, Marsall Lászlóról, Parancs Jánosról, Tolnai Ottóról és Tóth Bálintról) igazi úttörő vállalkozás, amely – merjük kimondani – fehér foltokat tüntet el az irodalmi értékeléssel s pláne a mélyebb elemzéssel folytonosan elmaradó kritikaírás térképéről. A névsor – ha Kemsei legalább harmincéves tanulmányírói munkásságára gondolunk – lehetett volna hosszabb, de ennyiből is megállapítható, hogy ízlésvilága mennyire tágas. E tágasság mégsem parttalan. Középpontjában a mítosz (illetve a történelem) anyagába gyökérződő s belőle kisarjadó költői életművek vizsgálata áll. S hogy ebbe a névsorba Kormos, Ágh, Bella István mellett Kalász Márton és Marsall László is beletartozik, azon csak az csodálkozik, aki nem figyelt föl arra, hogy a mitikus gondolkozásban a legkülönbözőbb költői utak találkoznak. De azon is érdemes elgondolkozni, hogy Kemsei milyen magától értetődő természetességgel foglalkozik a versgondolkozás irányába nyitott prózai művekkel (például Ágh István, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó műveivel).

A tanulmányíróról mindezzel keveset mondtam, ám mégis kikerülhetetlenül fontosat: az irodalmi szekértáborok felett repülve tágas szellemi horizontot lát, mikor érzékeli a költői produktumok mélységes összekapcsolódását. Kemsei – néhány lezárult életműtől eltekintve – szellemi mozdulatokat fényképez. Verspillanatokból építkező versvilágokat, melyek nem utolsósorban a költőszemélyiség céljairól, indítékairól, a „világban-létezés”, a „hazában-létezés” nosztalgiájáról vallanak, s arról a küzdelemről, melyben a tárgyalt költők, módszereik különbözősége ellenére is (például Tóth Bálint, Döbrentei Kornél), sikeresen újrateremtik az elveszettet.

A versek és a vizsgált kötetek sorozata („a csomósodások közötti hézagok, az újra és újra felbukkanó, megismétlődő motívumok”) akarva-akaratlan fejlődéstörténeti jelentőséget nyernek. Hogy ez miképpen történik, arra jó példa a Kormos István líravilágát tárgyaló tanulmány (A magány grádicsai), ahol az elemzés szálai (biográfia, illetve az önmagát nagyon is komolyan vevő korszak és a versek vonulatai) egyetlen pontba futnak össze. Olyasféle következtetést sugallnak, hogy Kormos István a korszak heroikus, küldetéses költőtípusával szemben egy attól merőben eltérő, játékos, világteremtő, mégis emberléptékű, bizonyos fokig deheroizált költőszemélyiséget revelál. Vagyis Kemsei, mert az „egy emberre szabott szerep” tükrében látja és láttatja Kormost, pontosan észleli, hogy korát megelőzve hozzájárult a magas koturnuson lépkedő lírai alany átértékeléséhez.

S ez a fajta vizsgálódási módszer, egy-egy messzire mutató premissza kedélyesen könnyed s mégis a lényegre koncentráló kibontása az olvasót a felfedezés örömével ajándékozza meg. Utalok ezúttal az Ágh Istvánról szóló dolgozatnak („Ahol minden magában való összefonódik”) arra a passzusára, ahol a Harangszó a tengerészért költőjéről a következőket olvassuk: Nagy László öccseként „csak nagyon jót teremthet vagy semmit”. Az alkotáslélektani helyzetből Kemsei egész világot bont ki, mikor az életformaváltással elveszített, ám a költészet eszközeivel visszaperelt szülőföld, a mítosz, a történelem irányába táguló életmű perspektíváját rajzolja meg. De talán ennél is érdekesebb az a másoktól eltérő fogalmi apparátus (támaszkodva a mítoszkutató Eliade megállapításaira), amellyel Kemsei – nem csak az idézett tanulmányban – merőben új és szokatlan lírai fejleményeket elemez. Pontosan érzékelteti ugyanis, hogy az elemzett művek egy szétesett kozmosz, egy szétrobbant egyetemesség darabkáiból építkeznek. Ez a kiinduló állapot magyarázza – többek közt – a költőszerep változásait, a vers szubjektív és objektív indítékainak bonyolult viszonyát. Ez a fajta nézőpont – a tanulmányíróé – különösképpen termékenynek bizonyul. Érdemes utalnom itt a Kalász Mártonról szóló dolgozatra (A lét elrejtetlensége), amely így összegez: „Különös felfedezőként olyasvalamit csempészett be a magyar lírába, ami a hétköznapok szakrális tudatvilágában századok óta itt van, és még sincs igazán, a maga formájában jelen.”

Kemsei – akár e magállapításából is kiolvashatóan – az irodalmi műveket viszonyrendszerek hálózataként szemléli. Pontosan tudja, hogy az irodalmi kontinuitás teremti meg a művek mérhetőségét. S éppen ezzel kapcsolatban kritizálja az avantgárd „szent” naivságát, mikor az újrakezdés ethoszát hirdeti. Csak hirdeti (hirdette), hiszen a beharangozott „tabula rasa” önellentmondásnak bizonyult, hiszen az avantgárd alkotásai szükségképp a nyelv talaján állnak, ezért nem szabadulhatnak a nyelvtől, a nyelvbe kódolt hagyományoktól – az emberi gondolkodás nyelvi jellegétől. S épp ez a magyarázata annak, hogy az avantgárd időnkénti hibás premisszái ellenére is megnövelte az irodalmi kifejezés szabadságfokát.

Kemsei fogalmi apparátusában különös fontosságú az idő értelmezésének kérdése, idő és tér relációiban szemléli a műveket. Abban a drámai viszonylagosságban, amely a „szétesett világ” képét rajzolja elénk. Ebben a hasadtságban és idegenségben az idő törvényei megváltoztak. „A jövő ugyanúgy elképzelhetetlen a továbbiakban, mint a mennyország a szakrális képzeletben, a múlt pedig – örökös lezáratlansága miatt kipusztíthatatlanul, mintegy eredendő bűneink büntetéseképpen – az idők végezetéig ott kavarog a jelenben” – olvassuk a Lovas Ildikó prózavilágát elemző írásban (A történetek tánca magányos tangó).

A hagyományos időfogalom szétrobbanásának drámája, az időszintek megjelenése az irodalmi művekben – novellákban és versekben – különös jelentőségű, hiszen a költői én (az egyes szám első személy) az egységes világ eszméjének, vagyis a mítosz világidejének szétesésével ugyanúgy olvasatokra szakadt szét. Mindezzel együtt is valamiféle virtuális formában – legyen szó itt Lázár Ervin írásművészetéről vagy Marsall László tükörcserepekben megvillanó „én”-jeiről – a mítosz, a mitikus gondolkozás síkja fontos vonatkozási pontot kínál önmagunk mélyebb megértéséhez.

A Valamennyi időnk tanulmányai olyan életművekre hívják fel a figyelmet, amelyekkel kapcsolatban a magát mérvadónak tekintő kritika sok szempontból zavarban van. Egyszerűen azért, mert ezek az ízlésváltó, a befogadás és elfogadás nehéz útjait járó művek, mégpedig a magasra értékelt, kanonizált művek árnyékában, újszerű tartalmakat fogalmaztak meg, amelyek ugyan elismerést vívtak ki maguknak, de értelmezésükre a kritikaírás nem igazán készült fel. Kemsei István komplex elemzéseivel hozzájárult a vizsgált szerzők és műveik irodalmi integrálásának folyamatához. Olyan fogalmi apparátust dolgozott ki, amellyel leírható a művekben megnyilvánuló újfajta érzékenység és világlátás természete.

(Orpheusz Könyvek, 2002)