Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska

Úgy kell átmenni a szobán, hogy ne ébredjen föl. Ha megnyikordul az ajtó, fölébred. Éberen alszik, hiába szed nyugtatókat és altatókat, sőt – megfigyelte – mostanában egy jó kupica házi pálinkát is ráiszik már délután, pongyolában. Aztán elalszik, de az éjszaka közepén fölébred. Nem gyújt villanyt, a majdnem teljesen sötét szobában rakosgat valamit hajnalig.

Ha megneszeli, hogy le akar lépni a hátizsákkal, magyarázkodni kell.

– Mit viszel már megint el a háztól? – süvölt át a szobán.

Akkor azt mondom, meleg ruhát viszek Antaléknak, gondolja, de ez még olaj is lehet a tűzre. – Antaléknak, mi?! – kérdezi majd sipítva –, mikor a gólemmé duzzasztott hadsereg…

– …bármikor bevonulhat Suboticára – fejezi be képzeletben a mondatot.

Az öregasszony kicsi, gyűlölködő arca. Sértődötten összébb fogja magán a tunikát.

– Ne mondd nekem még egyszer azt, hogy Subotica – mondaná akkor. – Ha apád élne…

Apa. A mintaférj, a mintaapa, a mintamagyar.

Néhányszor megrázza azt az apró madárfejét. Lehet, hogy csak a vékony, piszkosan őszes haját rázza ki a homlokából. Kis kontyban van összefogva a haja hátul, benne meghökkentő méretű hajtű. Bárhogy szégyelli, Flinstonék Irmájára emlékezteti ilyenkor az anyja.

– Eredj aludni, mamus. Máskor meg az a bajod, hogy nem szerbül beszélek.

– Vidd át inkább a levest Derékinének.

– Most? Mikor a gólemmé duzzasztott hadsereg…

– Ne szemtelenkedj velem!

*

Családi fényképek a tükör keretébe tűzdelve, az apja, halála előtt kevéssel, fekete keretben a fésülködőasztalon. Megcsörren valami, amikor a kabáttartó fogas alá rugdossa a hátizsákot. Talán a bádogcsajka vagy a tőr.

Lehet, hogy a szerbek tényleg bevonulnak Szabadkára?

A fotográfia biccent a fekete keretben.

Apa, te mindig a legrosszabbra számítasz.

A fénykép megint bólint. – Úgy határoztak – mondja azon a magas fejhangon –, mindenkinek részt kell vennie! Ünnepélyes fogadtatás lesz! Felvonulás, móka, idétlenkedés a lufikkal! Szerb nyelvű szónoklatok! Tra-ta-ra ram!

– Hess!

Az ablakhoz megy, kinéz a csaknem teljesen leeresztett redőny résein keresztül a sötétedő, néptelen országútra és a vasúti pályaudvar, aztán a blokklakások közt a városközpont felé. Sehol senki. Vállat von. Amióta tart a háború, alkonyatkor már senki sincs az utcán.

Elég a gyorsfőzőlapon melegített, a hadsereg készletéből kiselejtezett, féláron kapható húskonzervből, a nyitott flakonban tragikus hirtelenséggel romló kannás borból, az állandó kalapácsolásból, mely mindig áthallatszik valahonnan a házgyári betonfalon, aztán a sípoló és remegő vízvezetékekből, az üvöltözésből a gangon, az ablakokba kiteregetett fehérnemű, hűtésképpen kilógatott nejlonzacskó és egyáltalán: a málladozó, habszivacs szigetelésig csupaszított, összefirkált fal látványából. Elég a látványokból. Nem akarja látni az alant elhúzó szerelvények miatt meg-megremegő gyalogfelüljárót és a légkalapácsosok által mindig föltört betonjárdát, a betonjárdára kifolyó sarat, a tócsákon keresztülfektetett deszkapallót és a nejlonnal letakart szemétkupacot, a szeméttárolót.

Ezt nézi, mióta a régi házból ide, a modern lakásba költöztek. Több mint húsz éve.

És most már nem akarja, nem fogja látni többé. Ellép a redőnytől, és mégis látja, hogy a falra vízszintesen sávozott, halvány fénypászma vetül. Ma éjjel el kell menekülni innen.

De máris felcsattan az ismerős hang:

– Próbáld más színben látni a dolgokat, fiam!

*

Az arca üres, mint a vidámpark zárás után. Itt hagyták. Vagy egyszerűen megfeledkeztek róla, és itt maradt, egyedül. (Talán már nincs is itt sokáig.) De mért éppen ebben a félhomályos, dohos előszobában, mért ez előtt a régi lakásból idekerült tükör előtt, melynek a keretéről mállik az aranyfesték?

Lehet, hogy már mindenki az ünnepre készül. Lehet, hogy van, ahol kalácsot sütnek, szereztek friss élesztőt és talán még mazsolát is. Mindjárt karácsonyszag lesz. Résnyire nyitja az előszobaajtót, kihajol, beleszagol a levegőbe. Az összefirkált falú lépcsőház túloldaláról, Kovaćék ajtaja mögül sem szűrődik ki se fény, se hang. Semmi. Tévedett, ez csak dohszag. Régi szekrényekben, molyos nyári kosztümök és vedlett legyezők között van ilyen. Fekete csipkével bevont női táskák közt. A régi lakásban is ez volt. Óvatosan becsukja a bejárati ajtót, becsettenti a tolózárat, és újra a tükör előtt áll.

– Nyisd már ki azt a táskát, nézd meg, nem-e tettem oda.

– Nagyi… Hol vagy?

Az anyja végre hortyogni kezdett a belső szobában.

Éjjel, ha a menekülés mellett dönt, a szagoktól is meg kell válnia. Nem nagy lemondás. Rendkívül kedvezőtlen a kellemes és a kifejezetten kellemetlen, visszataszító vagy egyenesen orrfacsaró szagok aránya. Mindent betölt az ételmaradék szaga, a főzés- és konyhaszag, a lépcsőházból beszüremkedő égett fémszag – alighanem hegesztettek az imént, talán vasrácsot, s ez mind bejött most, hogy ajtót nyitott – plusz még a fűtésből származó melléktermékek káros gázai, a kinti szmog és benzingőz, rothadó kutya- és macskaürülék, húgy…

Úgy dönt, hogy mégis átviszi a levest Derékinének; jó három órája van még, hogy érte jöjjön az autó.

De aztán csak áll az üres tükör előtt.

*

Azt szeretné, hogy valaki szólítsa meg, mondja ki hangosan a nevét.

Azt sem bánná, ha egy történetben szerepelne a neve. Valaki feljegyezné ezt a történetet, mely úgy kezdődik, hogy a gólem bevonul Suboticára. Ő egy karosszékben üldögél, az állólámpa állványán kínai csészében keserű tea, és ezt olvasgatja. Egyre jobban érdekli, mi lesz a vége.

Mért mondogatja anya mindig ezt a gólemet? Olvasta Meyrinket? Eddig nem emlegette… Különös dolgokat hoz ki az emberekből a háború, gondolja, nem mamus az első, akin ezt tapasztalom.

Az is lehet, hogy tényleg le van jegyezve az egész, kézírással, macskabetűkkel. Nem is annyira valószínűtlen. Talán egy kockás füzetben, feljegyzések és egyszerű számítások közt lappang, bevásárlási listák, üzenetek és történetvázlatok közt. Egy üzenőfüzetben, melyet az előszobában, a tükör mellett tartunk. Értéktelen, csak aktuális mondatok közt. „Ma későn jövök, ne várj.” „Vidd el a zakót a tisztítóba, zsíros a gallér.” Esetleg lenne néhány naplójegyzet: „Ma éjjel megint veszekedtünk, aztán összepakolta a ruháit és hazaköltözött, nem fogom keresni.” A kockás füzetben az egész megvan.

Csak éppen a füzet nincs meg. Lecsúszott, elsüllyedt, elmerült valahová a szobával együtt. Egyszer majd a legváratlanabb helyről kerül elő.

Rádöbben, hogy régóta egy tömegsírra gondol. Azt rebesgetik, hogy egy ellencsapás során többet is föltártak horvát területen. Hogy a polgári lakosságot is… Egy bűzös, rothadó kabát zsebéből fog előkerülni az a kockás füzet. Az ő testétől fog bűzleni.

– Fiam, a világháború után is mészárolták a magyarokat.

– Apa! Már megint…

Mióta belső kamerája előtt megjelent a kockás füzet, a háttérben mindvégig ott lebeg a tömegsír képe, mint egy fekete-fehér dokumentumfotó.

És képtelen továbblapozni.

*

Hogy kerül ő a kockás füzetbe, kérdezi, és a tükör felé fordul, babrálni kezd a fésülködőasztalon, egyszerű gondolat szerkezete jelenik meg előtte világosan és tisztán, mint egy villa három ága. Felülről, furcsállóan nézi a villát, mely a sötétbarnára koptatott fésülködőasztalon hevert.

Nem is villa. Hajtű. Háromágú hajtű. Finom, csipkekönnyű munka, a pereme ezüst vagy ezüstözött.

A gondolat egyik ága az, hogy alacsony toronyban áll. Őrtorony vagy magasles lehet, vadászok használnak ilyet a gabonatábla szélén és határőrök, a durva deszkaácsolat nyomja az oldalát és a veséjét. Sötét van, csak a sötétet látja abból a toronyból, bár a hold néha kibukkan. Hallgatózik, és beleszagol a hideg szélbe. De a levegő üres. Nem hall, nem lát, nem érez semmit. Aztán sebesen ereszkedik a nyikorgó pallólétrán, fél. És akkor valakinek a sötétben azt mondja: Nem látok, nem hallok semmit.

A testhelyzetén nem akar, nem tud változtatni, a deszka a veséjének nyomódik és az most már tompán sajog, sőt inkább öblösen döng, mintha ütögetnék. Legalább a fájdalom valós, az, hogy valami a veséjét nyomja, a fájdalom legalább van, áthatol a gondolat szerkezetén, és a valódi veséjét fájdítja meg. Legyen kellemetlen, gondolja, de mégis feleszmél, és kilép ebből a gondolatból. A tükör előtt áll, de tény: nekitámaszkodott a fürdőszobaajtónak, és a veséjét tényleg nyomta a kilincs, de most már nem tudja eldönteni, hogy az elképzelt fájdalom fáj vagy a valós.

*

A gondolat másik ága az, hogy sarokba szorulva vonatkupéban ébred. Félrehanyatlott a feje, begörcsölt a nyaka, és most fölriad, érzi, hogy egy nyálcsepp folyik az állán, és – ez megdöbbentő – a vállán alszik egy nő. Nem látja a nő arcát, és nem tudja, hogy ki az. Próbál emlékezni. De nem látja, nem érzi, nem tudja megtapintani. Óvatosan mégis a combjára teszi a kezét. Nem emlékszik, hogy vonatra szállt volna. Ki ez a nő, aki tehetetlenül a vállára nehézkedik, izzad és hortyogva szuszog, tehát él? Nem mer mozdulni, mégis egy nő. A nő kinyitja a szemét, felé fordul. Idegen az arca. Abban sem biztos, látta-e már, de ezt – ebben biztos – most már nem árulhatja el. A kezét nem tolhatja el a combjáról egy olyan okból, ami – sejti csak – később talán nyilvánvaló lesz. Egymásra néznek, és a nő rámosolyog.

Arra gondol – de most már nem tudja eldönteni, ezt még az álomszerű gondolatban gondolja, vagy most, a tükör előtt –, hogy ezt a női arcot mindenképpen el kell felejteni. Fel kell ugrani a kosztól és saját izzadságától ragacsos műbőr ülésről, és a poggyásztartóról le kell rántani a poggyászát, kirohanni a vonatkupéból, és… De melyik poggyász az övé? Nézegeti azt a néhány csomagot, van köztük két kemény fedelű utazóbőrönd is, de egyik sem ismerős. Van egyáltalán poggyásza? Hogy ismerje fel a csomagját, ha álomból ébred, és nem emlékszik az álom előzményeire? Ezért nem tud kilépni a fülkéből. A mennyezeten a gondolatvilla neonfénye pislog. Most azt fogom neki mondani, kopjon le. Megszólal, magas, behízelgő hangot hall: Készülj, hamarosan ott leszünk. Csak a hátizsákot visszük magunkkal.

A nő megint mosolyog, tehát nem értette meg, mert akkor nem mosolyogna. Lehet, hogy elrohanna, ha igazából értené. Közli vele, hogy a szerelme érvényesíti majd, vagy valami más, hasonló értelmetlenséget. Szinte felröhög, mert ebben a helyzetben alig tud elképzelni nagyobb képtelenséget – de ez a másik mondat is elvész a ragacsos félhomályban, és nem kell meghallania. Föllélegzik, hangosan, zaklatottan.

A nő fényképet vesz elő egy fekete bőrtárcából, melynek az oldalára golyóstollal egy szerb futballcsapat nevét írták. Jól látja, hogy nincs is más a tárcában, csak ez az egy kép. Mintha a családját akarná megmutatni. Apa, anya, gyerekek, kutya. Fekete, sötét, kibogarászhatatlan fotó, csak a fülke el-elhalványuló izzójának tükrözése látszik a sötét háttér előtt, a fekete tükörben. Nem tudja, miért, vetkezni kezd. Víztükör, bizonygatja a leesett állal és riadtan figyelő nőnek. Pihék vannak a nő álla alatt, szőke pihék. Mindegy most már. Riadtan böngészi a képet, melyen – felismeri – ő áll anyaszült meztelen valami fekete víztükör szélén, rugózik, előrenyújtja a karját, és ugrani akar. Bele akarja vetni magát az idegen képbe. Az ugrás előtti utolsó pillanatban megtorpan. Hatalmas jégdarabok úsznak a felszínen, nem mer ugrani, már vacog a foga, ingadozik a sötét víztömeg szélén. Bele akar ugrani a képbe, amely a félhomályban tényleg hajszálnyira olyan, mint egy sötét tó.

– Tegyük a ruhákat a nejlonzsákba – suttogja a nő.

Ezt a mondatot viszont világosan érti, talán azért, mert már egészen közelről hallani a kutyákat. Hallani, hogy fémlemezen csikorog a körmük. Szerb vezényszavak hallatszanak, talán a kutyákat próbálják visszatartani – beereszkedik a jégkockák közé. A víz szúrós, tavaszi vadszeder.

Először a combját érinti meg a halszerű valami, elkapja onnan, aztán valósággal keresztülbukik a testen, a sekély vízben vacogva és fáradtan bukdácsol, alig tudja magát kiemelni, a test a lába előtt hever, undorodva megragadja a haját: a szőke nő az. Vonaglik, rángatózik a szája. Él. A víz alá kell merülniük, mert a tavat holdfény világítja meg, és túlságosan messze látnak az üldözőik, megláthatják őket a partról, a tavalyi nád alig takar. A kutyákat a vízpart közelében hallani. Víz alá nyomja a nőt is, birkóznak, a nő mond valamit, válaszol, de se a nőt, se a saját válaszát nem érti. Szorosan tartja a testet a hideg vízben, rátapad, a nő megnyugszik. Megérzi, hogy arányos a teste, az a helyzethez kevéssé illő gondolat támad benne, hogy valakinek egyszer hiányozni fog; lehet, hogy már hiányzik is valakinek, valakinek, aki szeretné félálomban erre a csípőre tenni a kezét, de nem találja, tétován kutat most is a takaró gyűrődései közt.

A jeges víz nehéz. Vacog, kocog a foga, fél, hogy a kutyák meghallják a parton. Várni kellene, de nem bírja tovább. Hajánál fogva húzza ki a nőt a vízből. Nincs senki a parton. A nejlonzsák beázott, minden ruha hideg és vizes. Nedves trikóval dörzsöli a nőt, és mondogatja: Kelj fel. Kelj fel. Kelj fel. A nő fölül. Akkor ő azt mondja: Mondtam, hogy ne gyere. Mondtam, hogy később gyere utánam. Téged nem fenyegetett közvetlen veszély.

Kitaposott földúton botladoznak. Lánctalpas járművek és teherautók szaggatták fel a sarat, a kátyúkban összegyűlik a víz. Megcsúszik, megbotlik valamiben. Már nem fáj. Tavaszi szántás szélén mennek, jobbról takarja őket a fasor, de balról nyílt, takarás nélküli terep. Már pirkad: keleten piszkosszürke fénysáv, elkeserítő, hideg. Elöl bedőlt akolépület, a hodály félig leégett, a náddal fedett szállás teteje behorpadt, de az nem kapott találatot. Sietni kell, mert pirkad. Csak nem értünk át. Valahol a fasoron túl lehet a határ, de már túlságosan világos van. Az úton keresztben szétégett személyautó. Felismeri, hogy egy Yugo. – Mi az? – kérdezi a nő. – Ne gyere ide! – Mért, mi az? – Azt mondtam, ne gyere ide! Próbál az autó belsejébe nézni, de tükröződik az üveg; aztán rádöbben, hogy már nem az autó előtt áll, hanem az előszobában, az aranyozott tükör előtt, és önmagát nézi; de már nem tudja pontosan, hogy melyiket képzeli, és melyik a valóságos… szagolgatja a kezét: mintha hullaszagot érezne rajta, de ez sem biztos. Ki is mondja, hogy lehet, hogy képzelődöm, mert hallani akarja ezt a mondatot, a hangját, a saját hangját, de csak halkan, nehogy fölébredjen mamus, ha mégis ott szuszog a belső szobában.

*

De már tudja, hogy ő mesélte korábban ezt valakinek.

Lillának. Még délelőtt.

Így most már végképp nem érti, a víztükör melyik szélén áll, ezen, vagy a túlsó oldalra került, egyre lejjebb merült a jéglemezek közé, míg végül belesüppedt az iszapba, és legalul kicsusszant a képből. Görcsöl a válla, a szíve, kapkodja a levegőt, sötét van, nem mozdul – csak azt nem érti, hogy miért él benne ennyire elevenen ez az egész, ha ő találta ki, amikor felugrott a barátnőjéhez.

Egyáltalán: hogy van most ez ezekkel a szövegekkel? Mikor jutott eszébe a kockás füzet először, a történetfoszlányok, és főként: hogyan kapcsolódik ahhoz, ami történik vele?

Az a kísérteties, hogy mintha már ezt is mondta volna; hogy „mintha írva lenne ez az egész, annyira kísérteties”.

Elege van a szövegből.

Úgy látszik, hogy ahány szöveg, annyiféle autoritás. Van, amelyik valami füzet mélyére merül és elvész; de olyan is, amely azonnal megvalósul, amint papírra vetik. És olyan történet is van, melyet éppen ellenkezőleg, átgondolt és teljességgel alárendelt életünkkel kell megvalósítanunk.

Nem tudta megállni, hogy meg ne látogassa. Néhány percre csak, mert nem tudott volna úgy elmenni, hogy legalább egyszer, utoljára ne. De arról, hogy lelécel, hallgatni akart, és betartotta; éppen ezért jött kapóra a lány sértődöttsége, és az, hogy ő úgy tehet, mintha e miatt a sértődöttség miatt haragudna. – Azért, amit a tegnap mondtam? – kérdezi dühösen, és felpattan a heverőről, hátat fordít, az ablakhoz megy (a kilincsen dióhéj-állatok lógnak). Örül, hogy folyékonyan képes hazudni, semmi ellágyulás… és ekkor jött az ötlet, hogy egy történetbe kezd, nem kis részben önigazolásul, hogy majd, amikor ki tudja, vele már mi lesz, Lilla elővehesse mint egyfajta végrendeletet vagy hagyatékot, és emlékezni tudjon. Volt ebben némi keserű, mégis kaján öröm. Lillának rögtönözte, amint az imént felidézte, nagyjából úgy; és talán volt benne néhány motívum, amit az utcán vagy a cukrászdában szedett fel, ahol sorban állt burekért (mert nagyon szerette ezt a túróval töltött könnyű tésztát); de ott, Lillánál, mindvégig tudta, hogy rögtönöz, és ezért maga is meglepődött, hogy ennyire hatásos és eleven lett, amit mond.

– És aztán? – kérdezte Lilla, amikor idáig jutott, és megszorította a kezét. – Megmenekülnek?

Nem mondhatom, gondolta, hogy az egészet azért találom ki, hogy átvágjalak és vigasztaljalak. Azt kell mondanom, hogy az istálló fagyos, szeles hely volt, mert a deszkát több helyen felszaggatták, mégis volt az egyik sarokban egy kis korhadt szalma.

– Azt akarom, hogy bennem érezzelek – mondta a nő, és hozzábújt, de ő képtelen volt, a nő viszont elmondhatatlanul forró. Hozzásimult, és érezte, hogy átmelegíti, lázasan mondogatta, hogy menj, menj. Azt válaszolta, gyógyszert kell szerezniük, de nem mozdult. A rongált tető ujjnyi repedései közt betört néhány fénysáv, fölragyogtak a rések, harántcsíkolt sávok fent, fájt a háta. Aztán megint sötét lett, aztán megint világos.

A nő hűlni kezdett.

– Hűlni? – kérdezte Lilla. Hűlni, folytatta nagy komolyan, ő pedig, amennyire tudta, szorosan tartotta a karjában, hogy ne vesszen kárba semennyi a testmelegből, de csak hűlt-hűlt, és olyan lett, mint egy alumíniumvonalzó.

– Mért pont alumínium?

– Tudod, az olyan hűvös. Nehézkesen oldalra fordította, de már akkor olyan furcsán tartotta a karját. Hiszen ez csak egy baba, nevetett fel. Hát ezért aggódott annyira? Ezt féltette? Színházi baba, gondolta, és mivel a tetőrésen fénysugár vetült a szemére, mert éppen nappal volt megint, látta, hogy a pupilla már nem húzódik össze. A baba fejének a belsejébe látott, a legmélyére, de ott sem volt semmi. Nem voltak emlékei, egyenletesen sötét volt a fejében, mint egy kokszban.

– Szemét vagy. Tudom, hogy mért csinálod, de iszonyatosan szemét vagy.

– Várjál. Ő a baba szemére rakta a kezét, és becsukta a szemhéjait, a baba úgy maradt, csukott szemmel. Alvóbaba. Kaparni kezdte a korhadó széna alatt a talajt, de a korhadás nem akar véget érni. Egy méterre is korhadás volt, másfél méterre is korhadás, két méterre is korhadás. Korhadás, korhadás, korhadás. Lehet, hogy a föld közepéig korhadás van. Talán a birkaürülék miatt: a szénával kevert birkaürülék hamar elkorhad, a legjobb komposzt, a legjobb trágya. Csak kapart, kapart, pedig már nagyon mély volt a gödör. Fájtak a körmei, fekete volt a keze, a kezével kapart, körme alá ment a komposzt, a ruhája, a szája, a szeme tele volt trágyával és komposzttal, kezében egy marék fekete föld. És akkor azt mondta: a legjobb termőföld, moja draga Baćka. A gödör szélére vonszolta a babát. Puffanást hallott. Kapart, kapart, aztán az arcába törölte az ujjait. Széles nyomokat húzott az arcán. Moja draga Baćka. Akkor meg zabálni kezdett, marokkal tömte a szájába a korhadékot, de nem tudta lenyelni, talán még most is ott ül a gödör szélén, és rág, rág.

Akkor megint a barátnőjére nézett. Az történt, amit várt – hogy sírni fog, némán és elszántan, és ő azt mondhatja majd, mielőtt elrohan, hogy kurvára utálom, ha egy nő bőg.

*

Mert akkor már, ezt nem nehéz összerakni, valami elromlott.

Hiába találta ki ő ezt a történetet, valakik, valahol beleírtak. A kezükbe került a kockás füzet – hiába keresi, ha megtalálná, talán még helyrezökkenne ez a minden. Beírná iromba betűkkel, hogy Lilla, szeretlek, itthon vagyok legkésőbb nyolcra. Esetleg, hogy hozok tejet (amikor éppen kell tej).

De valakik kalóz módra kilopták a füzetből ezeket a mondatokat (van eszük, a fontos szavakra mennek rá), és helyette azt írták bele, hogy éppen egy üres parkon rohan át, kezében üres ételhordó (mintha állandóan ételhordóval a kezében rohangászott volna Szabadkán).

És ez a füzet a saját elképzelései szerint is egy tömegsírban lappang, és ez már tényleg több, mint aggasztó.

Ritkás hajú fej húzza be egy kapu alá, a fej alatt egyenruha hadonászik, mond valamit, idegesen kiles az utcára, nincs senki sehol, a fej hadar, ő hallgat, hallgatja, egészen az arcába beszél, a behívóról van szó, az ismerős arc azt mondja, már ma ki kellett volna vinnem, de már nem lehet tovább visszatartani, holnap mindenképpen kikézbesítem, értesz, Pistukám, lépések hallatszanak a lépcsőház felől, ő bólint, tudomásul veszi, hogy holnap ki lesz kézbesítve. De ekkor már elvész ez a valami. Lehet, hogy most ezt keresi a fésülködőasztalon, a kredencen és a kredencfiókban, de félő, hogy többé nem lesz meg.

A kapualjban málló vakolat és félig letépett plakát. Valaki ezt válaszolja az ő hangján:

– Kézbesítse akkor ki, Laci bácsi.

– Ne őrülj meg, fiam. Ne vedd át. Az útleveled megvan, igaz? Sok idő van holnapig.

– És Lilla? Neki mit mondjak?

– Mit tudom én. Mondd neki, hogy majd utánad megy. Hogy ez átmeneti. Hogy ez egy átmeneti helyzet. Na és? Nagy eset! Utánad megy, és majd eligazodtok. Még haza is jöhettek! Egyszer. Alighanem. Te csak ne ess kétségbe, fiam, amíg megvan az útleveled.

Valaki keresztülszalad a téren, kezében abroncs nélküli kerékpárkerék.

*

Az asztal alatt terepszínű hátizsák, mellette bakancs, a bakancson vastag zokni, valaki odakészítette, valaki, nem lényeges. Az asztalon térkép, zsebkés, karóra.

A karóra mellett a hajtű.

Bizonytalanul kézbe veszi, mintha sohasem látta volna. Holott az anyjáé volt, és az anyja anyjáé, aki talán még a híres Sümegi nagyapától kapta, aki testületi ülnök is volt, és ő is bizonyára kapta valakitől, mert az ilyen családi ereklyéket nem vesszük, hanem megörököljük. Mivel nincs testvére, rámaradna majd, hogy a jövendőbelijének adja tovább. Úgy tartja a kezében, mint az öröklés titokzatos átjárójának kulcsát. Magyar családnevek kavarognak ebben a láncolatban (és persze helyenként nem magyar nevek is, hiszen a családba, amennyire tudja, itt-ott bekeveredett egy-egy „jöttment”), és most már egyre riadtabban nézi a hajtűt, mert pontosan tudja, hogy nem viheti magával, és itt sem lesz kinek továbbadnia.

Fehér lapot vesz elő, és azt írja, hogy nem tud elbúcsúzni valakitől. Aztán áthúzza, aztán leírja megint ugyanezt. Aztán az egészet áthúzza megint. Végül azt írja a papírra: Ne haragudj. Add ezt Lillának, anya.

Aztán mezítláb a tükörhöz megy, az ujjaival megfésüli a haját.

A tükör üres.

Nem is hajszál, fonal. Valami vékony fonal marad az ujjai között. Megsodorja, és szórakozottan elszakítja.

Erre a tükörből visszanéz valaki. Az arca kicsit sápadt, amúgy átlagos, beesett arc, borosta üközik ki az állán és a száj fölött. Normális, emberi arc.

A halánték és egy fürt elöl őszül. Az alak harminchárom éves lehet.

Fölhúzza a zoknit és a cipőt, aztán fölkapja a hátizsákját, aztán eszébe jutnak az iratai. Megvan az útlevél, az asztalon volt, a térkép és a karóra között. Kézbe veszi, és rutinosan átpörgeti, idegesen, és látja, hogy tökéletesen üres, nincs benne egyetlen adat, egyetlen bejegyzés, semmi. Csak üres, hivatalos oldalak.

A kalózok, gondolja.

Megérti, hogy ezt most már neki kell kitöltenie. Töltőtollat húz elő, szájába veszi, rágja. Akkor eszébe jut az a név, hogy Pesti Kornél. Vastagon, mázolósan beírja az első oldalra: Pesti Kornél. Jól van. Aztán felnevet, és beírja még: Subotica, 1968. július kettő. 176 cm, szemszíne barna. Aztán kinyitja a térképet. Sötétvörös vonalat lát, az egyik oldalán városok és utak vannak, és számok is, távolságok, irányok és benzinkutak. Keresi, ő hol áll.

A vonal másik oldala üres, fehér.

Néhány tintacsepp folyik a fehérségre, nagyjából oda, ahol Subotica nevének kellene lennie.

Aztán csak nézi az üres térképet.

Még mindig van két órája, hogy érte jöjjön a kocsi. Gondolja, mégis átviszi addig az ételt Derékinének.

*

Mit mondhatna Lillának? Nemcsak hogy nem tud változtatni a történeten, hanem azt sem tudja pontosan, melyik történetben áll. A tükör előtt vagy a képzeletbeli határsávban, a kilőtt Yugo előtt, és a füstös ablaküvegen keresztül próbál benézni a roncsba. Egyik kezében az ezüstözött fésű, a másik az üvegen.

Ez már a gondolat harmadik ága: félhomályos hátsóudvaron rohan keresztül. Üldözik, vagy üldöz valakit. Egy beszögellésbe ugrik, a málladozó falhoz támaszkodva, lihegve megáll.

A saját lélegzetét hallja csak, az udvaron rajta kívül nincsen senki.

Eszébe jut, hogy fél. Ez az a hely, ahol félni kell. Mamus azt mondta, ide ne jöjjön egyedül, mert elviszi a mumus.

Tartja magát egy ilyen mendemonda Szabadkán.

A mumus minden harmincharmadik évben megjelenik egy irdatlan hátizsákkal itt a hátsó udvarban, ennél a porolónál, és akit elér, összegyűjti, és elviszi valahová, de hogy hová, nem tudni. A mumus elől futni kell. Akit elvisz, azt nem látja többé a családja, nem születnek meg sohasem az utódjai, a mumus ujjára tekeri és elszakítja az öröklődés fonalát.

Milyen a mumus arca? Sápadt, kissé verejtékes, amúgy normális emberi arc, mint az övé? Vagy még sápadtabb? Ráncos, repedezett, visszataszító, az állán fekete szőr? Bibircsókjai vannak? Lehetnek gyerekei? Távoli rokona? Egyáltalán: lehet ismerőse?

Éppen olyan, mint a gólem.

Lépések. Bevágódik egy vaskapu mögé, nekilapul a falnak, aztán ugrik, mert nem érzi magát biztonságban az ajtó mögött. Csörömpölés, pincelejáró. Zihálva menekül. Keskeny folyosón kel át, az arcára pókhálók tapadnak. Zokogni akar, de nem mer. Valami ablakon mászik ki, a ruhája csupa szénpor. Be kell törje az üveget, csörömpölve hull az udvarra. Aztán egy mélyebb árkot kell átugrania, elveszti az egyensúlyát, csaknem belezuhan, de sikerül nagy nehezen megkapaszkodnia. A bokája kifordult, minden lépésnél megbicsaklik. Fáj. Sötét van, hideg és sötét, lehet, hogy szenespince volt ez valaha, ahol most lomokat tartanak, a sarokban ládák és rossz papírdobozok közt foszladozó ruhadarabok, van köztük néhány használható is, bár a sötétben nem látja pontosan. Fázik, ezért öltözni kezd (talán a rohanásban melegedett ki ennyire, és az izzadsága a hátára fagyott), valami zubbonyt vesz magára, és fölhajtja az ujját, mert lelóg, a lábait, hogy ne dobogjanak, vastag rongyokkal tekeri be. Az egyik ládában mintha játékfegyverek lennének, az egyiket kiemeli, mert a lába, úgy érzi, nem bírja el – a markolatra támaszkodva kászálódik ki a magas lépcsőfeljárón keresztül, pinceablakon kell kimásznia, mert a vasrács nem enged, egy hátsóudvarban van, a málladozó falnál szeméttároló és bádoggal fedett deszkabódé (mintha járt volna már itt), nem mer végignézni magán, de a bódé ismerős, a botnak használt fegyver markolatával döngeti a deszkaajtót, kinyílik, az ajtóban ismerős arc, hiszen ez Derékiné, állapítja meg, kezét csókolom. A nő meredten nézi, de nem felel. A másik kezében alumínium ételhordó, nem emlékszik, mióta cipeli, talán már a pincében is vele volt, de lehet, hogy menet közben emelte fel valahonnan. Meghoztam a levest, hát nem ismer meg, Derékiné?, kérdezi. Az arcmás behátrál a kalyibába, bevágja az orra előtt az ajtót, a deszka repedéseiből hull a por, és ő úgy érzi, most kizárták az egyik életéből, nem léphet vissza többé, sosem talál vissza ugyanoda, ahonnan elindult, keresztül a pincelabirintus átjáróin, és ami még rosszabb, sohasem fogja tudni, hogy mindez megtörténik-e vagy képzelődik, netán kalózok fogságába esett, és most egy hétköznapok közé süllyedt félhomályos szoba mélyén egy kockás füzetbe ír hétköznapi feljegyzések közé.

Hallani, Derékiné zokog a deszkaajtó mögött. Görcsösen és sokáig.

Kivágódik az utcára, de visszarántja magát, valósággal hanyatt esik a kapualjban. A nyílt utca veszélyes, takarásban kell maradni. Meglapul, de eszébe jut, hogy a hátizsákért, letette valahol, el kell menni. Az nem maradhat ott. Lassan, majdnem a talaj szintjén kinéz. Rend van. Vannak az utcán, nem sokan, de a kései időpont ellenére (hiszen alkonyodik) akad néhány járókelő. Valami azt súgja, hogy ezek veszélytelenek. Azt a szót hallja, hogy civil. Kilép, sietnie kell.

Szovjet gyártmányú géppisztolyra támaszkodik, a csőszájféket teljesen eltömítette a sár.

Rémült arcok és magasba emelt kezek. Mindenki mozdulatlan.

Megállapítja, hogy őt nézik. Aztán ordítást hall:

– Meneküljetek!

Az ordítás mélyről jön fel. Lehet egy ember torka ennyire mély? Aztán a saját hangját hallja, teljesen elváltozott, majdnem artikulálatlan, majommakogásszerű hangját. Az üres utcán áll, a fal takarásában. Előle futnak. Végignéz magán, és ekkor veszi észre, miért: régi katonazubbony lifeg a testén, olyan, mint egy madárijesztő. Nevetséges, de ezek mégis azt hiszik, én vagyok a gólem. Tesz néhány botorkáló lépést, kifacsart, katonazubbonyba csavart testét alig képes két lábán megtartani, a géppisztolyon egyensúlyoz, mint egy mankón. Görcsöl a válla, és ezért nem tudja egyenesen tartani a fejét, és rongyokba csavart lábai ormótlanok.

Azt akarja mondani, várjatok. Ne fussatok el. De csak áll, és néz.

Tényleg van benne most valami gólemszerű.

Eléggé darabos mozgású gólem, de gólem. Mától fogva Pesti Kornélnak hívják.