×

Eredetiségünk kiútkeresése

Csoóri Sándor: Elveszett utak

Penckófer János

2004 // 03




1.

Nem téved, aki Csoóri Sándor egész esszéírói munkásságára is igaznak hiszi a fenti címet. Most mégsem lehet cél, hogy az Elveszett utak gondolatiságát a hatalmas anyaggal összekössük, mert a könyv ennél fontosabb hangsúlyokat kínál. A Csoóri-esszék 1961-től épülő világát összefoglaló 1994-es nagy vállalkozás, a Tenger és diólevél (Szakolczay Lajos szerkesztése) további gazdagodása ez a könyv. Természetesen úgy értendő ez, hogy az 1997-es Szálla alá poklokra, valamint a 2001-es Forgácsok a földön címűekkel együtt tágítja tovább a szerző felépített gondolatvilágát. Tehát bő négy évtizednyi anyag mozdul meg e kötet által, az egész összetartozik, ám az Elveszett utak időszerű gazdagsága mégis inkább egy önálló vizsgálódás irányába visz.

A negyedfélszáz oldal gondolati bősége miatt az összevetés terjedelmi gondot is jelentene. Csoóri Sándor nemzeti felelősségtudata Adyéhoz fogható – mondja Görömbei András. A monográfus további szavait idézve ennek a felelősségtudatnak csak néhány alapvető öszszetevőjét sorolom fel, azokat, amelyek e 2003-as kötetben újabb összefüggésekben mutatkoznak. „A zsoltáros paraszti gyermekkor a maga nyomorúságával és bensőségességével; a világháború tüzében tizenhétszer gazdát cserélt, földig lerombolt szülőfalu a sok-sok halottal; a határon túlra rekedt magyarság pusztulása a magárahagyottságban; a magyar nemzeti tudat és önismeret szétzilálása egy idegen kultúra érdekeinek szolgálatában; a magyarság történelmi tudatának és jelenkori helyzetismeretének döbbenetes fogyatékosságai a »fennkölten züllő« országban; nemzeti kultúránk megtartó értékeinek útfélre kerülése a könnyű divatok hódítása idején; a rendszerváltás felemássága.” Ebből a gazdagságból is érezhető, hogy még az Elveszett utak összetettsége sem mutatható be maradéktalanul a szokásos keretek között. A terjedelemmel összefüggő teljes részletezés amúgy sem tudja szavatolni, hogy ezáltal közelebb juthatunk önmagunkhoz. És ezzel már a kötet alapvető gondolatiságát feszegetjük.

Eljutni önmagunkhoz; tudatosítani önmagunkkal, kik vagyunk; hogy mi dolgunk magyarként itt a Kárpát-medencében; hogy milyen emberként ismer fel minket ez a kor és Európa; mért szereti korunk azt, akinek nincsen történelmi tudata; miért „üdvös” az, ha nem vonzódunk semmiféle szellemi világhoz, csak az anyagihoz; honnan a legújabb kori meghasonlásunk; hogy miért sorvad immár ötszáz éve nemzeti önbecsülésünk; mikor tévesztettünk utat – olyan kérdések ezek, amelyek ott munkálnak az esszékönyv soraiban. Ám ez is csak töredék. Társadalmi, politikai, filozófiai, irodalmi, alkotói, esztétikai, történelmi, hitbéli, morális, népesedési, természetvédelmi: „létszennyeződési” kérdéseket ugyanúgy feszeget a könyv, akár a televíziózás, a kép- és híranyagfogyasztás emberi kiteljesedésünket visszavető jellegzetességeit.

Ebből, mármint az emberi teljességigényből fakad mindegyik felsorolt és említetlenül hagyott kérdés, de valamennyi gondolatfutam, távlatos és merész társítás is ezzel magyarázható. Az írásokban megnyilatkozó beszélő és a mindenki által ismert Csoóri Sándor nevű személy igen szoros összetartozásában is mintha ez munkálna. E jól megszokott összetartozás, sőt azonosság szerint szól az összes írás, legyen az hagyományos ismérvekkel formált esszé (Autóval át a városon), levél (Csucsa hanyatlása), ünnepi megnyitóbeszéd (Évfordulók ünnepe Pápán), „pohárköszöntő” (Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén), könyvismertetés (Varga László könyvét lapozgatva) vagy épp a Nap-kelte című televíziós műsor lehangoló természetéről, átlátszó trükkjeiről szóló töprengés (Napkelte?). A kiterjesztett személyesség révén, vagyis ebben a közvetlenségben merül fel közösségi gond, nemzeti létkérdés, ezeréves államiság, minden. Ez különös átminősülését eredményezi a kényes, kihegyezett kérdéseknek. Korunkban, most, a rendszerváltozás utáni tizennegyedik esztendőben, amikor „az ürgelukból is politika mászik elő”, nagy értéke a könyvnek ez a természetesség.

Az Elveszett utak tabut, elhallgatást, taktikázást elutasító gondolkodói magatartása és ebből fakadóan a felismert és ki is mondott igazságok sokszor a gyermeki nyíltság tisztaságával hatnak. A szerző úgy beszél például a miniszterelnök kémelhárító tiszti múltjáról, egész pontosan arról, „hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva hazudik, a következő nap viszont büszke arra, amit tegnap hősiesen tagadott” (Pipacsok és restauráció), mintha nem is a politikához tartozó tényt emlegetne. És valóban; Csoóri szemhatára korántsem a négyévente váltakozó kormányokig ér. Történelmi látásmódjában ez a tény is adalékká válik, hiszen ő súlyos morális válságunk mélyebb eredetét fürkészi. Nyilvánvaló, hogy itt a jellem, a nagy jellem kérdése a fontos, mert a „nemzet sorsa nemcsak az erő, az ügyeskedés (…), a számtanilag is igazolható fölény hatalmából áll, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is” (Futamok).

De ugyanez a nyíltság érezhető, amikor például a magyar értelmiség szellemi szakadásáról, legújabb kori skizmánkról beszél. Vagy amikor megnevez két pártot, a Magyar Szocialista Pártot és a Szabad Demokraták Szövetségét, mondván, hogy szerinte csak ezekre adhatják le voksukat azok, akik az 1956-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig ügynökként figyelték meg őt, és ezt nem tudják megbocsátani neki. Pontosabban azt nem tudják megbocsátani, hogy „bűnt követtek el ellene”. Igaz, teszi hozzá a szerző, lehet, hogy e pártok közül „nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli” (Szárszó ma újra kérdez). Ám ebben sem politikaformáló tényt lát elsősorban; Csoóri itt is mást figyel. A nemzet „mélylélektanát” érzékeli, és ez szoros összefüggésben áll eredetiségünkkel, valamint a szabadság legújabb dimenzióival.

2.

Mit ért Csoóri Sándor eredetiségen? Ez a kérdés az esszékönyv lényegét érinti. A szerző már a kötet tizennegyedik oldalán kijelenti, hogy „az embert az eredetiségre való törekvése tette naggyá és szörnyeteggé”, viszont csak a kétszáztizenharmadik oldalon található a magyarázat. Itt már filozófusokra hivatkozva mondja, hogy az eredet az, ami „a későbbi idők folyamán is minden mást megelőz”. Vagyis az eredet az, „ami jelleget ad neki”, és az, hogy „bármi történik velünk az életben, a történelemben, nem pusztán a megelőző okok és körülmények alapján történik, hanem az eredet alapján is” (Szent István ünnepe Délvidéken). És ugyanez a gondolat tér vissza a Megleltem igazibb hazámat című részben, ahol ezt olvashatjuk: „Az eredetiség: rendezőelv, belül a lélekben és az ösztönökben”, valamint a könyv vége felé, mikor a Joó Istvánnal folytatott beszélgetésben irodalmunk helyzetéről szól. Itt azt mondja, hogy „az eredet nem csupán egyszer, a születés első pillanatában mutatkozik meg, aztán kihuny, hanem jelen van mindig”. Ám a legmélyebb megállapítás mégiscsak Az eredetiség természete című írásában olvasható. Itt a két Szervátiusz, apa és fia – Jenő és Tibor – művészetéről szólva megállapítja, hogy „egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességet, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem a szakma, hanem a lét fejleménye.”

Igen, a lét fejleménye; ez az a pont, ahová így vagy úgy, de folyton visszatér a gondolat. Izgalmas olvasói odafigyelést igényel ez a visszajárás, hiszen folyvást emlékeznünk kell, hol és mivel kapcsolatban esett már szó erről. Így válik felismerhetővé három igen fontos történelmi időegység, amelyet elkülönítve is egybelát a szerző. Az első az a hatalmas idő, amely az államalapítástól a legutóbbi éveket is magában foglalja, és felezőpontja Mohács. Ötszázhuszonhat év sikertörténet, valamint az ezt követő három részre szakadás, a küszködésünk és az egész-ségünk visszaszerzésére irányuló kísérleteink. A második időegység a legborzasztóbb századunk: a huszadik, s ebben az első Mohácsnál is pusztítóbb Mohács, amit Trianonnak mondunk. A harmadik pedig az elmúlt tíz-egynéhány év, amelynek mérgezett légkörében az országnak már-már „félnie kell a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától”.

A magyarság eredetiségét Csoóri számos helyen emlegeti, de legalaposabban a Szent István ünnepe Délvidéken című írásában fejti ki. Ebben István királyt „eredetiségünk legmeghatározóbb alakjának” mondja. Hogy megértsük, miért, a honfoglalás körüli időket elemzi. Magát a honfoglalást is rendkívüli tettnek látja, de ennél sokkal fontosabbnak a kalandozások abbahagyását. Szerinte ez volt az a pillanat, amikor a sikeres honfoglalás kiteljesedett. Olyan tett volt ez, amelyet egy másik könyvben – a Forgácsok a földön címűben – a „katartikus tudat művének” nevez. Drámai belső erőnek, a belátás erejének. E kis kitekintés azért szükséges, mert így még inkább érthetővé válik, miért mondhatja zseniálisnak a szerző István tettét: „a hagyományos sorrend megváltoztatását”, azt a tettet, hogy István „nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét”. A „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi törvénye elé a király Krisztus tanítását helyezi: „Aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel!” Vajkból így válhat István, és ez valóban „a lélek és az idegek forradalmát” jelenti. Ezért kell Koppányt legyőznie: ő ekkora változásra képtelen. Csak így jöhet létre az a képződmény – az állam és a nemzet –, amelynek fizikai valóságát a szellem és a lélek katartikus ereje révén alkotta meg. Ez a honfoglalás kiteljesedése, ez az eredetiségünk, ennek máig érezni hatását.

És ezzel magyarázza Csoóri azt a tényt, hogy nincs még egy olyan ország „a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint ahány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek”. Ez is a Szent István-i állam megalapozásának köszönhető, amely, lám, még akkor is képes hatni, amikor már több mint nyolcvan éve szétdarabolva fekszik az ország, Európa pedig úgy tesz, mintha nem tartozna rá e magyarságbüntetés, mintha sosem kellene már szembenéznie e bűntett gondjaival.

Az eredetiség a lét fejleménye, így Európa eredetisége, legalábbis a keresztény korszakban, hiánytalanul csak a magyaréval együtt érthető meg. Ám ehhez ugyanúgy szükséges a szembenézés, a katarzis, a lélek és a szellem forradalma, ahogyan szüksége volt erre Istvánnak. Épp ideje lenne felülbírálnia azt a félelmet, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Épp ideje lenne, hogy belássa a keresztény Európa, hogy a magyarság e földrész és kultúra védőbástyája volt a középkori időkben, és ehhez hasonló módon viselkedett a huszadik századi kommunizmus erőivel szemben (1956). Azt is látnia kellene végre, kiknek a nyilaitól védte meg őt a magyarság, „akarva is meg akaratlanul is”. Ez már a Karácsonyi napló című írással egybekötve értelmezhető így. Egyébként a szerző épp ezen a helyen tárja elénk az egyik legdöbbenetesebb képet. A magyar és egy másik európai nép, az angol összevetése révén megrázó élményéről ír. Karácsonyi úrvacsorázó magyarokról számol be, de milyenekről: meggyötört, hajszolt, „horpadásos”, „üreges mellű” magyarokról, akikkel együtt volt a szertartáson az író. Alig néhány órával később pedig egy tévéközvetítéskor ugyancsak ünneplő, de angol emberekkel szembesül. Kisimult, barázdálatlan arcokat, felhőtlen homlokokat lát, melyeket Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján vettek fel a kamerák, és közvetítettek szerte a világnak.

Az Elveszett utakban az is tisztázódik, hogy az eredetiség nem csak általános értelemben, a történelemben, a nemzet életében, kultúrájában van jelen. A Szántó Tiborról írt kisesszé, a Farkas Ferencről szóló írás vagy a Sinkovits Imre halálhírére megszületett „beszámoló” mind-mind olyan gondolat- és érzésfutam valójában, amely a tehetség eredetiségét érinti. De idevonható a Cs. Szabó László emberi magatartásának s hatalmas tudásának adózó rész is (Ahogy egy kétfejű borjú), akárcsak a Varga László könyvét lapozgatva című írás. És ezzel, vagyis a nevesített alkotók, életművek összevonása révén, valamint az alanyiság valóságalkotó (filozófiai s művészetszemléleti) gondján keresztül eljutunk eredetiségünknek az államot követő másik legfontosabb „megtestesüléséhez”. Igen, az irodalomhoz; annak is a sorsértelmező sajátosságához, valamint a mindenkori kiútkereséséhez.

3.

A magyar irodalomnak is van eredetisége? De még mennyire. Megszületésének felismerhetően pontos helye, ideje van, és ezt egyetlen szóval így mondjuk: Mohács. Itt ért véget a magyar állam és nemzet sikertörténete, s ez a tragikus állapot hívta életre a magyar irodalmat. A három részre szakadt ország, a kettős királyság „Magyarországot az agóniák országává tette” – mondja Csoóri Sándor (Autóval át a városon), és erre felel az általa idézett Németh László-megfogalmazás, miszerint a magyar irodalom agonizáló irodalom (Az irodalom lármafája). De tisztázza, hogy Németh ezen nem a haláltusát érti, hanem „az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet”. Tehát a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás, és ez a kezdet, ez a pusztulás elleni létküzdelem azóta ott munkál benne. Sőt – jól tudjuk –, mint eredet minden mást is megelőz.

Egy másik helyen (Az első kör) azt mondja, hogy Illyés ismert paradoxona – „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani” – ott bujkál az egész magyar irodalom mögött. Már a kezdeteknél megmutatkozik. Bornemisza Péter ezen soraiban: „Engömet kergetnek az kevély nímötök, / Engem környülvettek az pogány törökök”. Tehát itt, a Siralmas énnéköm című versben lelhető fel az az ősállapot, az az ősszituáció, amely évszázadokon keresztül végigkíséri irodalmunkat, és legjelesebb képviselőinek életművét formálja. Ebből az eredetből fejlődik ki az „otthontalanság élménye”, és „ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se” – olvasható az esszékötet egyik legeredetibb írásában, a Költők, asztal nélkül címűben. Ebben a tekintetben költészetünknek öt alakja rajzolódik ki: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila. Természetesen a szemhatár itt is befogja az egészet, csak ebben a gondolatmenetben az eredetiséghez és az otthontalansághoz legszorosabban kapcsolódó teljesítményeket veszi számba.

Látható, hogy Balassi az első, aki „már nemcsak verseket ír, hanem költ is”, ám ez az eredetiség csak úgy érthető meg teljes egészében, ha Janus Pannoniusra és Zrínyi Miklósra ugyancsak figyelünk. Janus Pannoniusra azért, mert nála látható a legjobban, hogyan nyomja el tehetségét a másoktól kölcsönzött forma, életérzés. Lehet, hogy a reneszánsz „nemzetközi” vívmányai gátolták az egyén sajátosságának kiteljesedését? Mert tisztán érezni, hogy Balassit épp a személyes ügyként kezelt otthontalanság és hazátlanság azonnal saját formához, bensőséghez juttatta. Különösen Zrínyi (kicsit későbbi) példája illeszkedik szépen ehhez a hazafiúi és költői nagyságot új minőségbe emelő szemlélethez. Zrínyi volt az a nagy jellem, aki felismerte, hogy ha nincs „igazi nemzet, valakinek mégis be kell töltenie ezt az űrt” (Futamok). Filozófiáját egy kérdésben és egy feleletben foglalja össze Csoóri: „Az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.”

Máig érvényes, ma is időszerű gondolat. Szerzőnknek a valóságról vallott nézetével ugyanúgy érintkezik, mint költészetszemléletével. Mert a valóság – olvasható a Futamokban – „sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is”. Minél több saját gondolatot, érzést, megrendülést adunk hozzá, annál gazdagabbá válik. Tehát egy viszony megtestesülése a mi valóságunk. Az alanyiság mind mélyebb feltárása, kiteljesedése valóságot, otthonvilágot teremt, mégpedig „a tárgyilagosság erejével” teszi ezt. Itt válik érthetővé, mi az, ami az egykor leigázott magyarság morális tartását képes volt őrizni századokon keresztül. Így jöhetett létre az az „intézmény”, amit Csoóri Sándor irodalmi Árpád-házunknak nevez (Az első kör), melynek spirituális törvényei szerint időről időre lesz egy sorsértelmezője: egy Balassija, Csokonaija, Petőfije, Adyja, József Attilája…

A nagy jellem és a személyesség történelmet s objektív világot befolyásoló, sőt létrehozó természetéhez köthető a kötetcímválasztás is. Mert ha a külsőnek mondott világban mindig véget érnek, elvesznek az utak, útjaink, akkor nem marad más hátra, „mint hogy a belső utakon induljon tovább” az ember (Futamok). Az Elveszett utak cím Vasy Géza értelmezése szerint „nyilvánvaló rájátszás” Szekfű Gyula művére, a Valahol utat vesztettünk-re. Ehhez csatlakozva érdemes hangsúlyozni, hogy a kötet nem sajnálkozás letűnt értékek után, hiszen sokkal inkább a bennünk rejlő belső utak felkutatásának elengedhetetlenségét sürgeti.

Minderre a legjobb példa Illyés Gyula irodalom-, magyarság- és létszemlélete. Irodalmi Árpád-házunk Babitsot követő nagy alakjánál e három gond egyetlen feladatban ismerhető fel. Abban, amit Zrínyi vett magára. Abban, ami szimbolikusan Kossuth és Széchenyi örökletes ellentétében ugyancsak felismerhető. Vagy amely „létbe ágyazottan” Bartók és Kodály erkölcsi indíttatású, de egymástól homlokegyenest eltérő magatartásában érzékelhető (Hatalmas nagy korszakban éltem). A Hitlerhez sodródó Magyarországot Bartók erkölcsi megfontolásból hagyja el, Kodály pedig – ugyancsak erkölcsi megfontolásból – nem tudja elhagyni. Két összebékíthetetlen igazság? Hát lássunk neki, hogy összebékítsük, hogy ezzel új távlatot nyissunk a sorsnak. Ez Illyés eredetisége. De Illyés emberi ars poeticájának is része, amely Ady két sorával szintén jellemezhető: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni”. Itt a kiútkeresés ősmegfogalmazása. Ennek jegyében élt és alkotott Illyés, és ennek jegyében szentel az esszéíró különálló fejezetet (Pohárköszöntő) nagy szellemi elődjének, akivel „az a »messiási racionalitás« jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz!” (Az első kör).

*

Az Elveszett utak énregényként ugyanúgy olvasható, ahogy szerzője, Csoóri Sándor teszi ezt Illyés naplójegyzeteknek mondott művével, a Magyarokkal. És erre nem csupán a Faragó Laurával és a Joó Istvánnal folytatott beszélgetése (Megleltem igazibb hazámat; Az irodalom lármafája) ébreszt rá, vagy az, hogy Görömbei András fejlődésregényként is olvashatónak látja a szerző esszéit. És még ennél is fontosabb talán annak kimondása, hogy ez a kötet a valóság- és katarzishiányról szól. Arról a korról, amely irodalmunkat megfosztotta az őt megillető szerepétől, arról a korról, melyben nem születnek nagy filozófiák, nincsenek nagy eszmék, csak „benyögések”. Egy kacarászó, mulatozó, röhögcsélő nemzettel kell szembesülnünk, amely elmulasztotta, hogy katarzis útján megtisztuljon, s így, megigazulva fejezze be végre azt, amiért legutóbb ezerkilencszázötvenhatban hallatta a hangját.

A egész könyvet áthatja a személyesség. Számos apró magánéleti esemény tanúi vagyunk, de a közelség semmit sem választ el semmitől. Bensőséges magánügy és nemzeti felelősségérzés egy és ugyanaz. Így látjuk azt a személyt, aki 1956. november 3-án Déry Tiborral besiet az Országházba; amint 1982. július 10-én rohan Illyés lakására, hogy megtudja, mi történt előző nap a Mitterrand elnökkel folytatott beszélgetésen. De így látjuk, amint bele-belenéz a „besúgói jelentésekbe”, aztán amint unokáit faggatja, hogy tudják-e, mi a betyárbútor; s látjuk 2000. december 19-én, hogy elcsúszik a fagyos földön. Látjuk, mint töpreng a Heti hetes-féle műsorok természetén; a Nap-keltén a könyv utolsó oldalain. És hirtelen megvillan valami: a kötet legelején megismert két erdélyi kopó. A könyv végére szimbólummá emelkednek, amint ott ülnek a garázstető magaslati pontján, s nézelődnek: „televízióznak”. „Nyomozóösztönük lanyhul, tévézőösztönük napról napra erősödik.” Nem keresnek utakat. (Nap Kiadó, 2003)

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben