Vaksi

– Nagyon mélyen ülnek a szemei, mit ivott maga tegnap este, Olivér? – kérdezte Madame Lulu, miközben csuklóból induló hullámmozdulatokkal sercegő olajat forgatott a serpenyőben, némi latyakos leszállópályát készítve elő a tükörtojásnak, mely a cikóriás híg kávé társaságában a reggeli egyik főszereplője. A kíváncsiság a Ličge környéki kisvárosi öregasszonyok leggyakoribb betegsége, mely azonban nem hervasztja, inkább élteti őket. A félrehúzott függönyű ablakokon való besandítással kezdődik fiatal korukban, amikor még, mert adnak az illemre, csak a szemük fordul az ablak felé, a fejük nem, később aztán akár a házat is megkerülik, mint Kolumbusz a Földet, hogy mögéje kerüljenek, benyitják a nyikorgó kertkaput, félrehajtják a gyümölcsfa rojtos függönyként lógó alsó ágait, hogy a kert felől a ház szívéig kukkolhassanak. A nyitott ablakok mögül, mint egy tévedésből kikanyarodó szekér zörejét, egy pillanat alatt kiszűrik a becsmérelő szavakat, a hízelgőket, a tilosba kanyarodókat és az árulkodóan kedveskedőket. Madame Lulu, a nyomdász özvegye, akinél Olivér megint szobát bérel, nem titkolja: ő igenis mindent tudni akar, még azt is, amit a gyóntató papnak mondanak a lányok meg az asszonyok. Szerinte a férfiak gyávaságból nem járulnak a gyónás szentségéhez, vagy ha nagyon ritkán mégis megteszik, akkor hazudnak. – Az én uram is akkor gyónt utoljára, amikor összeesküdtünk, nem engedte magához a papot még akkor sem, amikor balesete után, a csigakötélről szállítás közben lecsúszott egy nyomdagép, s ő éppen alatta volt, még az orvos sem nagyon reménykedett abban, hogy megmarad. De a gyónás sem olyan már, mint régen volt, tudja, Olivér, süldőlány koromban, amikor én következtem a papnál, olyan félelem fogott el az ünnepeket megelőző délutánokon az üres templomban, amikor csak a gyónni szándékozók, a minden belső viharra, büntetésre, kiátkozásra felkészült hívek ültek félig behunyt szemmel magukba mélyedve a gyóntatószékhez közeli padsorokban, hogy a hónom alatt félkörös udvart izzadtam a ruhámra. Nem mertem hazudni, mindent megmondtam, azt is, hogy lány létemre milyeneket káromkodtam, no nem hangosan, csak befelé, magamnak, meg azt is, hogy csókolóztam. Bizonyos egyéb dolgokat nagyon szégyelltem, még magam előtt is, mindig megvártam, hogy rákérdezzen a pap. Különösen a fiatal papoktól féltem, az olyanoktól, mint volt itt egy időben a szeplős plébános, akiről az a hír járta, hogy két férjes asszonynak a szeretője, de erről nem illett beszélni, állítólag még a kutyák is tudták, hogy valamelyik szeretőjéhez megy, mert akkor nem ugattak. Ez a plébános olyanokat kérdezett tőlem, hogy belepirultam, de a többi lány is mondta, látszik rajta, hogy az ágyból tudja a dolgokat, gyakorlata van. Egyszer valaki beárulta a püspöknél, akinek akkor még hatalma volt a papok felett, nem úgy, mint most. A püspök behívatta kihallgatásra, és tanúként bekérette a harangozót, aki a sekrestyési teendőket is ellátta, s aki abban az időben – erről a püspöknek nem volt tudomása, a plébánosnak annál inkább – a suszter feleségével etyepetyélt, az egész városka erről pletykált, különösen azután, hogy éppen egy gyóntatószékben szerették egymást, amikor a suszter rajtakapta és agyba-főbe verte őket, még a gyóntatószéket is szétkalapálta. A harangozó foggal-körömmel védte a plébánost, bizonygatta a püspöknek, hogy rá se hederít a nőkre, még akkor sem, ha megkísértik, mint a lakatosék Gizije, aki a sekrestyében lehúzta a bugyiját, és felült az asztalra, a harangozó a kulcslyukon keresztül látta, de a plébános úr oda se nézett. Persze hogy védte, minden oka megvolt rá, mindent tőle kapott, az állását, a misebor kezelését, a szerelmi kimenőket, amikor is a pap harangozott helyette, és minden harmadik évben egy öltöny ruhát. De ez már régen volt. A lutheránusok mostani papja nagy nőcsábász, de neki szabad, ő még nőtlen, náluk nincs megtiltva a házasság. Manapság még katolikus házaknál is nagy örömmel fogadják a látogatását, egyengetik az eladó lánnyal való bizalmas együttlétét, ugyanis abból indulnak ki, ha gyereket csinál neki, mivel foglalkozása folytán nem vetetheti el, abból biztos házasság lesz.

A mostani harangozó is megéri a maga pénzét, mondja Olivér, tegnapelőtt találkoztam vele a kocsmában, három pohár bort megivott, míg én egyet. Arról panaszkodott, hogy a plébános úr kikérdezte Madame Dewintert, aki keddenként takarítani jár hozzá felebaráti szeretetből, hogy mikor érkezett, meddig volt ott, mit csinált, látott-e erkölcstelen életre valló nyomokat. Szegény asszony, mert az is egy szegény asszony, így a harangozó, nem értette, hogy a plébános úr mire akar kilyukadni, talán arra, hogy női alsóneműt talál az ágyam mellett, vagy selyemcukrot a konyhaasztalon. Mert a plébános úr azt hiszi, annyira együgyű vagyok, hogy a bűnjeleket, ha lennének, otthagynám Madame Dewinternek. Keres valamit ellenem, hogy az én hibámból tudjon az állásomból kirúgni. Mert nemsokára mindenképpen munka nélkül leszek, a villany elveszi a kenyeremet, villannyal fognak működni a harangok, és akkor le is út, fel is út, majd felmond nekem a plébános úr, persze ha nem az én hibámból történik a felmondás, akkor kötelező a végkielégítés – a nyomozásnak ez lehet a nyitja. A pénz. Nem kell többé a kötelet húzni, hogy megkonduljon a harang, csak a plébános úrnak egy gombot megnyomni a sekrestyében.

A harangkötél hallatán Olivér hirtelen tizenhárom-tizennégy éves rövidnadrágos gyereknek érezte magát, aki két kézzel jó erősen megfogja a négy lelógó harangkötélből a legvastagabbikat, a hatost, így nevezték azok, akik otthonosan mozogtak a toronyszobában, és a mellette álló felnőtt felügyelete alatt egy rövidet húz a kötélen, majd hagyja a kötelet visszaemelkedni, aztán a harang lengésének ütemére ügyelve még nagyobbat húz lefelé. A harang a harmadik húzásra kondul meg először, s ettől kezdve föl kell venni a harangmozgás ritmusát. Minden ütemnél egy kicsit rá kell húzni. Amikor véget akarnak vetni a harangozásnak, akkor a fölfelé menő kötelet fékezni kell, ráakaszkodva teljes súllyal. Ilyenkor a lengő harang könnyedén fölkapja, és a kötéllel együtt húzza fölfelé a harangozó gyereket, fölemeli, mintha szárnya lenne. Ez a pillangózás a gyerek lelkét is a magasba viszi,
s amikor a nagy zúgás csendesedni kezd, akkor a harang behunyja a szemét. Elalszik. És a szabadjára engedett gyerek a repdesés boldogságával a szívében állva álmodik földi nehézkedés nélküli, világraszóló kalandokról a puhán lógó harangkötelek mellett a kórusról szivárgó zene jótékony ködében.

Madame Lulu a reggelizőasztalnál újra támadásba lendült: azt tudom, hogy az új védőnővel, azzal a flamand sellővel volt moziban, maga mondta, mielőtt elment, de azt nem, hogy mit ivott, mitől lett olyan gyűrött a tekintete. Ha látta volna magát, amikor hazajött... Ezzel Madame Lulu elárulta azt is, hogy leskelődött.

Amikor, egyik délután, a védőnő feljött hozzá, hogy megmasszírozza fájó derekát, Madame Lulu rögtön kénköves paráznapoklot képzelt volna el, ha bárminemű hangfoszlány a kéjelgést alátámasztotta volna. De nem támasztotta alá, mert a masszírozáson kívül semmi sem történt, így kénytelen volt megelégedni Olivér szabadkozásával. Persze történhetett volna, mert megvolt rá a lehetőségük és az okuk, két összezárt egészséges fiatalnál nagy az esély ilyesmire, de Olivér nagyon ügyelt arra, hogy Madame Lulut távol tartsa életének helyi intimitásaitól.

Az új védőnő a halszagú üdülőhelyről, napnyugtakor a tenger ezer törött tükördarabjától szikrázó polgári nyaralók városából, Ostendéből való, akit egyelőre ugyanúgy nem fogadott be a városka társadalma, mint az idegen hanghordozással beszélő Olivért, s aki természetszerűleg főleg azokkal jön össze, akiket a közösség úgyszintén kivet magából. Egy kicsit fennhéjázó a járása, mint szülővárosában a fürdőköpenyben sétáló nyaralóké, de neki ez a természetes, egyáltalán nem felvágós, néha egy kicsit magamutogatóan hangosnak tűnhet, de csak azoknak, akik nem ismerik, mert váratlanul robban fel ő is, mint szárítókötélen a szél pofozta lepedő, amelyik egy oldalfuvallatra nagyot csattan. Olgának hívják, sudár teremtés, a legegyszerűbb göncöt is eleganciával viseli, akárcsak báli ruhát egy gazdag kisasszony, s egyetlen kézmozdulattal többet mond el a hozzá közeledőnek, mint mások tíz papírízű mondatban. Mozi után arról beszélt Olivérnek, hogy nagyon szeret a parkban az öreg platánok tarka esernyője alatt sétálni, szívesen pihen meg a bölcsőre emlékeztető padokon, melyeknek naptól melegített oldalsó kőpárnáján, ha ráhajtja a fejét, halkan elsírhatja aznapi bánatát, mintha szerettei közül valakinek az ölében pityeregne.

Igen, vele volt moziban. Utána hazakísérte, meghallgatva az úton az Ostendében maradt vőlegénnyel kapcsolatos tudnivalókat, akivel ha egy-egy hétvégét együtt tudnak tölteni, az az ő karácsonyuk. Olivér tisztában van azzal, hogy semmi esélye sincs a csinos védőnőnél, de úgy érzi, kellemes vele lenni, mindig jókat beszélgetnek, sétálnak, álmodoznak. Olga a szépségét is bele tudja adni a barátságba, miként egy vonatablakból elkapott fenséges táj is emeli az utazás gyönyörét, de valójában csak átmenetileg, megfoghatatlanul létezik.

– A moziból hazakísértem Olgát, utána elmentem a Charlemagne-ba sörözni, a fejemet kiszellőztetni.

– Maga nem csak sört ivott – vágott bele Olivér szavába Madame Lulu –, ne mondja, ha nem akarja, vagy ha nem tudja már, hogy mit kevert mibe, ez nem kihallgatás, csak érdeklődöm, hogy tudjam, milyen keveréket kell a másnapi reggelivel semlegesítenem.

– Sört és calvadost.

– A férjem a sört inkább rummal keverte.

– Mielőtt Ličge-be érkeztem, én is.

– Szóval ettől rúgott be. Nagyon? Valaki hazahozta?

– Nem rúgtam be, csak spicces voltam.

Igaz, hogy amikor a Charlemagne-ba bejött a japán lány, akit Olga révén ismert meg, már több volt, mint spicces, de nem volt részeg, ezt azonban nem köti Madame Lulu orrára, aki férje révén jártas volt a szesszel átitatott szivacsok kiöblítésében. Az én uram – szokta mondani búskomor hangon – egy összevissza részeges volt, néha hetekig nem ivott, aztán három napig egyfolytában. Többnyire vidámmá tette a szesz, de néha kitört rajta valami vadállati őrjöngés. Jókedvében olyanokat talált ki a bolond, hogy egymás ruhájába öltözzünk fel, s úgy menjünk ki az utcára, képzelje, micsoda botrány lett volna belőle, rosszkedvében meg pofon vágta a polgármestert, mert megállt a házunk előtt, azért, vélte a férjem, hogy az ablakon át engem lásson meztelenül. Ebből olyan harag lett, ami évekig beiszapozta az életünket. Tudja, Olivér, vidéken ezek a családi haragok nagyon mélyre beásódnak, és nagyon sokáig eltartanak. A szabadkőműves-páholyban próbálták békíteni őket, nem sok sikerrel, főleg a keményfejű polgármester miatt, de az én uram is rátarti volt.

Amikor a Charlemagne-ba bejött a japán lány, Olivér abban a könnyű állapotban leledzett, amiben megsokszorozódik a valóság, amikor a múlt a jelenbe csúszik, a jövő a múltba, amikor a szívének kedves lények átfedik egymást, amikor a szőke haj barnába bomlik, amikor már-már elfelejtett régi szomszédja ideül mellé, a japán lány helyett pedig Vaksi áll az asztala előtt. A májusi kirándulás sárga Vaksija, eperszínű ruhában, mely mintha feltüzesedett volna a lüktető napfényben: lángokat lövellt magából, kiemelte a terep adottságait, a női test szelíden lankázó idomait. Egyszínű anyaga kirítt a tarka ruhák, a virágdíszes blúzocskák mezejéből. Olivér hirtelen nem tudta, hogy a kávéházban van-e még, vagy a Szalajka völgyében, ahová a május elsejei gyári kirándulást a szakszervezeti titkár szervezte, ifjúmunkásokkal, labdarúgócsapattal és vezérkarral képviseltetve a munkahelyi közösséget. Az ingyen csinnadrattát főleg a fiatalok kedvelték, az idősebbeket az étel és a sör vonzotta. Fontos szerepe volt a részvételben annak is, hogy néhanapján mindenkinek családostul mutatkoznia kellett valamilyen kollektív rendezvényen, nehogy azt higgyék az elvtársak, hogy kifogása van a mozgalmi tevékenység ellen. Nem volt ördögi dilemma a november 7-i felvonulás és a májusi kirándulás között választani. Hetekkel előtte kezdődött a feliratkozás, a kérdezősködés: tudják-e, a mienken kívül hány üzemnek lesz ott sátra? Tarcsa Mari feliratkozott már? Filipovics Edit egyedül jön, vagy hozza a húgát is? Tarcsainak az irodából ketten csapták a szelet. A madárkacsontú Filipovics Juci, aki szerette a testhez álló ruhákat, melyek vonalaikkal kimutatták, mint egy grafikon, hogy a vékony teremtésen a csinos domborulatok alatt, az izomszövetek kies hajlatai fölött egy kis puha leányzsír is tapad, a közeli edényboltban volt kiszolgáló, ő volt az ifjúmunkások esthajnalcsillaga, munka után egy jókora háztömböt megkerültek a kedvéért a legénykék.

Valaki pénzt dobott a zenemasinába, a Charlemagne kávéház minden sarkából, minden ízléstelen műanyag virág fali dísze mögül Elvis Presley rock and rollja zúdult a közönségre. Mint egy meleg hóvihar, mely csapkod, mely a bőrnek ütődve csíp, mely befészkelődik a felborzolt haj alá. Ez az agresszív, de alapjában véve nem kellemetlen támadás Olivért visszaébresztette a söréhez. A rock, mint az úthenger, maga alá tapossa, laposra nyújtja az emberek fejében leülepedett gondokat, a karokba, a lábakba pedig beleerőszakolja a ritmust. Ülve, állva, a kávéházban mindenki taktusra mozgott. A japán lány, aki a ličge-i egyetemen tanul, s a helyi mintagazdaság kísérleti telepén tevékenykedik, vállait rázva táncolt egyedül az asztala mellett. Olivér szívesen betársult volna hozzá, szeret is meg tud is táncolni, de mintha valami tompaság ülte volna meg az agyát, mintha valami elmondhatatlan fáradtság bénítaná a tagjait, nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felálljon. Gondolatban viszont, mintha egy katonai távcsőn át nézné, közel hozta magához. A távcső körmezejéből laposra torzított vonásokkal nézett feléje a lány, akinek fényes, fekete, egyenes szálú hajjal keretezett arcán a pici orrot két fölfelé igyekvő ferde alig-szemöldök vette közre. Az alig-szemöldök és a szemgolyó között nem volt árok, szemhéjai erősen kidomborodtak, csak alul, egy vékony, ferde résen át engedték világot látni a szemet. Az lett volna logikus, hogy Olivér kevéske japánismeretéből táplálkozó gondolatai a gésák felé kalandoznak el, az érzelmi és szellemi szinten „szolgáló” brokátkimonós asszonyokhoz, akik most a szegényes diákegyenruhában vonagló Micukóban öltenek testet. Nem. Olivér úgy érezte, hogy Micukó magabiztos táncával, kiállásával a hitükből vakmerőséget szivattyúzó japán pilóták akaraterejét sugallta. A kamikázék, a mozihíradók szerint, kicsi gépükkel rögtön felszállás után a tenger fölött alacsony párnaként lebegő felhőbe beleugorva tűntek el evilági társaik elől, s ami azután következett, azt rajtuk kívül senki sem látta. A pilóta, amikor a fehér ködfőzelékbe belevágott, már a léten túlinak érezhette az őt körülvevő, materiálisan megfoghatatlan világot, melyből az egyetlen kiút maga a kiúttalanság, a becsapódás, a robbanás, a vég, a halál. Micukó ereje abban mutatkozott meg, hogy rángó vállaival azt az átszellemültséget testesítette meg, amely vidáman és erővel fúrja bele a végtelenbe a repülőgépet helyettesítő törékeny testet. Micukó olyan gyorsan pörgött, dobálta a fejét, hogy eltompultak arca vonalai, s amikor újra élesedtek, akkor megint a Vaksi sárga arca jelent meg.
A Szalajka-völgy zöldjén nagy fagylaltgombócként domborodtak Vaksi kemény mellei, a nyakát körülvevő csipkegallér pedig a fagylalt fölött a vékonyan csíkozó tejszínhabot helyettesítette. Becenevét, a Vaksit, némelyek úgy könyvelték el, hogy kicsinyítő képzős, és ezért kedves felhangja van, mások sértőnek vélték, gyerekkora óta soha ki nem mondták előtte. Óvodás korában a bal szeme súlyosan megsérült, azóta sötét felhőként egy nagy folt úszik a szemgolyóján, amit első ránézésre mindenki észrevesz. Bár a környezete Juditnak szólítja, ő maga jól tudja, ha nem hallja, akkor Vaksinak hívják, még a legközelebbi barátok is. Elvesztett szemevilágának drámáját tetézi a májbetegekéhez hasonlóan elsárgult bőre, mely kihívóan világlik a homlokán, az arcán, a lába szárán, a karján, a kezén, s amikor a tükörben megnézi magát, akkor mindenütt. A köldöke is sárga. Mintha enyhén elszennyezett zsírkőből faragott szobrot látna maga helyett a tükörben, szobrot, mely nem ismeri szégyenét, melyet utolért az avasodás, belepett a sárga penész. Moshatatlan és drótkefével is tisztíthatatlan. Olivérnek a vonatban hazafelé bevallotta, hogy megbélyegzett voltával nem tud kibékülni, úgy viseli a bőrét bevonó sárgaságot, mintha szégyellni való lenne, hiába szavalja neki a művezető, hogy a munkahelyi ártalom átmeneti jelenség. Mit vétett ő Isten ellen, hogy olyan munkahelyre került, ahol a dolgozók megsárgulnak, s ahonnan nem lehet elszabadulni? Ismeretlen emberek között olyan a közérzete, mintha egy zsibbasztó fürdőben lenne, erőszakkal kell mozgatnia minden testrészét, nehogy lebénuljon átmenetileg. Úgy ül fél fenékkel a szintén sárga Kati mellett a Szalajka völgyében heverő farönkön, mintha bizonyítani akarná, hogy a harmonikus testforma legelőnyösebb felmutatását csakis a legbizonytalanabb egyensúlyi helyzet segíti elő.

A Charlemagne-ban magántáncoló japán lány mintha meglátta volna Olivér szemében a mély megrendülést, könyörületet, abbahagyta az ugrálást, és leült Olivér mellé.

– Jönnön már, táncoljon velem, Olivér, senki nem kér fel, még maga sem.

– Adja ide a kezét, nem tudok mit mondani. A blúza rövid ujja alatt felsimogatva talán éreztetni tudom, hogy nem a vágy hiányzik belőlem. Olyan súlyosnak érzem magam, mintha ólomból lennék, nem bírok a lábamra állni.

– Kér egy kávét?

– Annyit még nem ittam, hogy kávéra lenne szükségem. Már az, hogy maga itt ül mellettem, javítólag hat a közérzetemre.

– A rock a legjobb a világon.

A japán lány az egyszerűség és a természetesség szimbólumaként picinyke száját enyhén mosolyra húzva ült a műbőrrel bevont karosszékben. Lapos sarkú cipő, halványzöld bokazokni, térdig érő, egyszerű szabású fekete szoknya volt rajta, és egy vékony anyagból készült fehér blúz, ami alatt nem volt melltartó. Mellei, két pici hegyes kúp, és a világítótoronyként meredő bimbók nagyon szúrósan, feltűnően emelkedtek ki a lapos felsőtestből.

– Micukó, legyen kedves hozzám.

– Ha nem akar felállni, akkor meséljen az aranyszarvasról, a múltkor megígérte.

– Akkor még a Kaukázusban rohangált a magyar leventék előtt az aranyszarvas, most már múzeumban van, sárga szobor, vastag védőüveg mögött, akkora, mint egy trópusi bogár, úgy eltörpült, mint minden, ami a múlté. Drága Micukó, egy láncocskára fűzve vasárnaponként a mellén hordhatná, mint egy ékszert.

Micukó türelemmel nézte Olivér enyhén gyűrött arcát. Tekintetével beúszott Olivér szemébe, elengedte magát, mintha langyos tengervízben lebegne csecsemőnyi hullámok között. Olivér viszonozta a tekintetet, de nem hegyes kopjaként, hanem ernyedt moha módjára, mint aki nem behatolni, hanem befogadni óhajt. Izmai is puhulni kezdtek, testével együtt az egész világ olvadóban volt. Micukó homloka helyén megint a Vaksié jelent meg, gondterhelten, mely állapotra a szemöldök nyugtalan pici rángásai figyelmeztettek.

Vaksi mellett a farönkön Kati, a barátnője egy szál halványkék vadvirágot pörgetett az ujjai között. Mindenki túl volt már az ebéden, a nagy kondérban főzött birkagulyáson, melyet íves karmozdulattal, pecséttel hivatalosított jegy ellenében osztott ki a gyári étkezde dadogós szakácsa. Alfival ketten ültek a füvön a lányokkal szemben. Egy percig sem volt kétséges Olivér számára, hogy Alfinak, a piperkőc műszaki rajzolónak köszönhette a lányok feléjük fordulását, amikor még ebéd előtt odaszóltak nekik, hogy vigyázzanak, megcsípi a csalán az árnyékukat, valamint kitartását és persze azt is nyomós oknak vélte, hogy a lányok sárgák. A városban már látott elsárgult embereket, lányokat, azt is tudta, hogy munka után busszal hozzák be őket a központba, egyszer látta, amint szétömlenek sárga erekként a kora esti forgatagban. Olyan a bőrük, mint a kincstári épületek frissen festett fala, olyan élénksárgák, mint a liliom fehér kelyhében a bibe pora, mint némely pillangók szárnyán a fekete pontot körülvevő sárga karika, mint a virágzó repcével takart mező. De a bőrük színében nincsen agresszív erő, ugyanakkor a nyíló sárga virágok optimizmusa sincsen benne, sem lepkeszárny-szépség, sem napsütötte táj. Tulajdonképpen nyomorékok, akiktől félni lehet (bizonyos emberek még itt a Szalajka völgyében is kikerülik őket), akik a sárgaság bilincsét hordják, mintha elítéltek lennének. A sárga bőr idegenné teszi őket, hideg, festett kővé, természetellenessé, egyesek szemében pedig beteggé, ragályos beteggé. Ezt tudja a két lány is, hiszen mindennap szembesülnek a kiközösítés valamilyen formájával: néha úgy mutogatnak rájuk, úgy nézik őket tátott szájjal, mintha állatkerti jószágok lennének, gyakran előfordul, hogy az emberek nem fognak velük kezet. A lányoknak különösen bántó, hogy a fiúk elkerülik még azokat is, akikről az a hír járja, hogy engedékenyek. A sárgaságból nincs kiút. Hadiüzem munkahelyüket, a sárgaság fészkét, nem tudják otthagyni, még akkor sem, ha lenne hova menniük utána, ugyanis meg kell okolni a távozást, de nyavalyájuk nem szerepelhet a munkahely-változtatást alátámasztó okok között, mert az ideologikusan megerősített, hivatalos álláspont szerint a felhám elszíneződése nem tekintendő betegségnek. Egyébként is nagyon rossz szemmel nézi a hatalom a vándormadarakat, az újságok mindújra ostorozzák őket.

Kati elővett ridiküljéből egy összehajtott papírlapot, már abból, ahogy két ujja közé fogva magasra emelte, s egy kicsit meglobogtatta az ívet, érezhető volt, hogy a mozdulat a fiúk érdeklődésének felkeltését hivatott előidézni. Fenekével egészen szorosan Vaksi mellé helyezkedett, majd lassú, kimért mozdulattal, mintha valamilyen nagy fehér virág szirmait simogatná, széthajtotta a papírt. Mind a ketten a fehér virág fölé hajoltak, s mintha a bárányfelhők feletti napfényországot akarnák felidézni: elmosolyodtak. Mosolygó szájuk meg-megmozdult, mint azoké, akik nem tudják megállni, hogy ki ne mondják, amit olvasnak, csak éppen hangtalanul mondják. Helyben járó hernyóként vonaglott az ajkuk, akár imádkozhattak volna is ugyanezzel az arcjátékkal. Azonban néha fölszaladt a szemöldökük, és huncutra biggyedt a szájuk, amiből egyenesen következett, hogy nem imát olvasnak, és nem metafizikai elmélkedést. Csobogó nevetés közben Kati a papírlapot odaadta Olivérnek. Ez állt rajta:

asszonyom olyan szépen ül a széken
asszonyom, ha maga írni akar
virágba borul az egész szoba
gombolja ki a tolltartót nyugodtan
ha csiklandozzák csak kacagjon
tegyen úgy mint Rozika
de ne akarjon ugrándozni
kezében a vastag ceruzával,
és ne féljen a borjúpörkölttől
vegye a szájába
remegő ajkai között
nem baj, ha tejfeles galuska fröcsköl belőle

Alfival összehajtották fejüket, és elolvasták az együgyűnek tetsző versikét. Nem értették, hogy mi van ezen nevetnivaló, talán a borjúpörkölt galuskája vagy a kigombolható tolltartó? A fűben ülve szótlanul méláztak a papír fölött, majd kíváncsian fölnéztek a lányokra. Látván mélységesen zavart arcukat, a lányok hahotázni kezdtek. A nevetés úgy bugyogott-gyöngyözött belőlük, mint borvízforrásból a kellemesen savanykás ital.

– Mi van ezen nevetnivaló?

Ettől a lányok még vidámabbak lettek.

– Találjátok ki.

– Mit találjunk ki?

– Amit nem lehet elmondani, csak látni lehet.

Hiába nézték a papírt, nem fogták föl, mi az, amit csak látni lehet. A szövegen kívül semmi rajz, semmi felfedeznivaló nem volt a fehér papíron. A szöveg kontúrja sem emlékeztetett semmilyen alakra.

– Mondjátok már meg, mi a kulcsa!

– Az, hogy minden második sort kell elolvasni.

Harmadik nekifutásra értette meg Olivér, s olvasta fel Alfinak hangosan az így kapott versike végét: tegyen úgy, mint Rozika, kezében a vastag ceruzával, vegye a szájába, nem baj, ha tejfeles galuska fröcsköl belőle.

A nagy nevetésre két-három fiatal megállt mellettük. Látszott a tekintetükön, hogy zavarban vannak, kétségkívül a jókedv húzta ide őket, de a lányok sárgasága riasztólag hatott rájuk. Szemükkel el-elugrottak, aztán vissza-visszatértek a nekik bizonyára betegesnek, esetleg fertőzőnek tűnő jelenségre. Mintha Vaksiék más országból idetévedt idegenek lennének, akiket nem szabad szeretni.

Madame Lulu sem szereti az idegeneket. Nem tudja, miért. Talán a németek miatt. Herve-ben semmilyen hadi eseményre nem került sor a második világháború alatt, de miután átvonult rajtuk a trupp, a megszállás abban merült ki, hogy valahonnan föntről, láthatatlanul, a németek irányították a városkát. Német katonát csak akkor láttak, amikor autóval megjelentek a vendéglő vagy a bálterem bejárata előtt, s úri fölénnyel, fehér kesztyűvel bevonultak a terembe, mélyen meghajolva a hölgyek előtt, akik között bőven akadt, aki nem fukarkodott természet adta bájainak mutogatásával. Az akkori iskolamester lánya, a szépséges Sárika az elsők között volt, meséli Madame Lulu, aki hagyta, hogy egy fehér kesztyű tetőtől talpig katonai terepszemlét tartson legintimebb domborulatain. Másnap az egész város erről beszélt. Az iskolamester nagyobbik fia esküdözött, hogy megöli azt a német tisztet, nem győzték a barátai csendesíteni, nem azt mondták neki, hogy ne tegye, hanem azt, hogy ne kürtölje szét. Egy hétre rá a németek letartóztatták, Eupenbe vitték, és ott börtönbe zárták. Hirtelen megfagyott a város hangulata. A barátok attól féltek, hogy őket is letartóztatják, s egy gyors hátraarccal Sárikát hibáztatták. Elmondták mindenféle ribancnak, németkurvának, fogadkoztak, hogy levágják a melleit, szétverik a mézes pofáját. Sárika pedig nyitott fedelű autóban kocsikáztatta magát hol az egyik, hol a másik német tiszttel, akik szolgálatai fejében két-három hét múlva kiengedték a börtönből a bátyját. Amíg a németek voltak az urak, Sárika emelt fővel járkált, senki nem pofozta meg, senki nem törte le a derekát, csak szóban taposták meg, mint egy férget. Mint egy német férget. Amikor a németek visszavonultak, velük akart menni, de nem vitték magukkal. Az utolsó katonának még látszott távolban a háta közepe, amikor Sárikát a fiúk elkapták. Levetkőztették meztelenre, lekopasztották, még a szeméremszőrét is lenyírták, és bevitték a város közepére, ahonnan déltől éjfélig nem engedték sem eltávozni, sem felöltözni. Ott sírt pucéron a városháza előtt, aztán leült a lépcsőre. Az emberek a hír hallatán összefutottak, körbeállták, és hangosan ócsárolták. Senki nem nyúlt hozzá, csak szóban mindenféle mocskot szórtak rá. A háború után elköltözött a városból valahova messzire, talán még a nevét is megváltoztatta.

Olivér a dédnagyapjával válaszolt Madame Lulunak, hajós dédnagyapjával, aki kalandos élete során mindenféle fortéllyal találkozott, kegyes és kegyetlen bosszúval, véres és vértelen büntetéssel. Állítólag az egyik görög kikötőben tartózkodott éppen, amikor a hatóságok egy szökött matrózt (akinek nem csak a szökés volt a számláján) kerestek a kikötő mellett lévő negyedben. Valamelyik besúgó azt a hírt hozta a katonai őrségnek, hogy a matrózt asszonyok rejtik, ha kell, az ágyukban is. Erre az őrség parancsnoka kihirdette, hogy amíg a szökevény elő nem kerül, mindennap egy asszonyt lemeztelenítenek, lekopasztanak, és az utcákon járatnak reggeltől estig. Találomra kaptak el egy nőt, egy gyümölcsárus feleségét. Harmincöt-negyven éves lehetett, még jól tartotta magát, csak a melle lógott egy kicsit. Két katona vette közre az utcán. Mindenki megbámulta, különösen a férfiak, akik nem fukarkodtak csípős megjegyzéseikkel. Mikor már öten voltak kopasz nők a menetben, megváltozott a helyzet, a meztelenség kevésbé volt megalázó, együttlétükkel egymást is szinte eltakarták. A tizedik napra virradó éjszaka elkapták a szökevényt, nem egy asszonynál, hanem az egyik hajón. Az őrség parancsnokát azonnal leváltották, és elhelyezték máshová, nehogy a meztelen nők férjei, rokonai agyonverjék. A máshová nem volt elég messze, mert a sértett férjek közül az egyik megtalálta, és azon nyomban végzett vele.

Vaksi nagyon szeretett volna szabadulni munkahelyétől, de nem volt kihez fordulnia. Egyedül élt az anyjával, aki segédmunkásként dolgozott egy kisüzemben, ahol szikrafogókat gyártottak, melyeket nyáron, aratáskor a traktorok kipufogókéményére húztak fel, mint egy hegyes paprikajancsi-kalapot. Szegények voltak és tehetetlenek. Vaksi egyetlen aduja szépen formált, kisportolt teste volt, amit viszont bőre színe jócskán lerondított. Vaksi, a barátnője, Kati és a velük együtt elszínezett sárga munkatársak minden munkanapon három autóbusszal fél öt táján érkeztek a város központjába. A buszból több lyukon át, a vaníliafagylaltnál valamivel világosabb sárga léként, folytak ki az utasok. A fehér világnak nekirontó elszínezett embereket langyos elesettség, valamint a fehérekkel szemben dacoló harci kedv, nyugtalanság és erős fegyelem, titkolódzás és hiú rejtőzködés fogta egybe, mint egy spárgagolyóbist a spárga, amiből feltekeredett. A buszban, a sofőrt kivéve, aki olyan fehér volt, mint a tükörtojás fehérje, az utasok egymással közvetlenek voltak, már amennyire közvetlen lehet egy művezető a beosztottjával vagy egy munkáslány a brigádvezetővel, de ahogy kiléptek a buszból, elvesztették biztonságukat, akaratlanul felerősödött bennük sárgaságuk. A buszban még, ahol az egyformaságot akár tésztává lehetett volna gyúrni, a puha feszélyezettség nem zavarta életük természetesnek akart menetét, de kint a szorongás íze rettenetes keserűséggé változott. A citrom héjánál valamivel sötétebbek voltak, olyan volt a bőrük, mintha sárgaságban szenvednének Az arcuk, a kezük, a karjuk, a lábuk kiviláglott az egyébként málladozó falakkal díszletezett, szegényes városi szürkeségből. Mindannyian a várostól mintegy tíz kilométernyire, a lágy hajlatú alacsony hegyek közé és alá elrejtett Berva-ban dolgoztak. A városban mindenki tisztában volt azzal, hogy a Berva hadiüzem, fegyvert, lőszert, gránátot és talán még bombákat is gyárt, bár erről szigorúan tilos volt beszélni. A sárgákat buszok szállították, a többieket egyetlen sínpáron rövid vasúti szerelvény vitte oda a városból. Állomás sehol, de mindenki tudta, hol áll meg a vonat. A végállomás a Berva drótszöges kerítése mögött volt, félig-meddig a hegy alá rejtve. Miután a Dobó téren a szerencsétlenek kiszálltak a buszból, igyekeztek szétszaladni, elpárologni, beleolvadni a tér embertömegébe, legszívesebben elsüllyedtek volna a föld alá, hogy észrevétlenné tegyék magukat. Amikor a buszok körül kialakult nagy sárga sejt a téren oszlásnak indult, az egyedek elvegyültek a szomszédos utcákban gomolygó fehér járókelők között. Ha valaki fentről, a líceum tornya tetejéről nézte volna, az lehetett volna a benyomása, hogy akárcsak némely biológiai kísérletekben, elszínezett molekulák úsznak a város ereiben, a vérrel együtt folynak szerteszét a végtagok felé, s egyenként leragadnak a lakott terület valamelyik pontján.

Minden sárgának harci cselekedet volt a hazajutás. Nem a külvilággal verekedett, hanem önmagával, mert napközben elfelejtkezett róla, hogy ő másmilyen. A műhelyben nem lógott ki a sorból, nem volt feltűnő, nem kellett sebésztekintetű szemek kését kivédenie, nem kellett ijedten elforduló arcok mozdulatából drámát kovácsolnia.

Vaksi, saját bevallása szerint, a buszból kiszállva az első lépéseket földre szegezett szemekkel teszi meg, csak arra vigyáz, nehogy nekimenjen valakinek, ilyenkor kérdően befelé néz önmagába, kibírja-e hazáig, megszólítja-e valaki, akit bár ismer, de ebben az átmeneti lelkiállapotban nem szívesen elegyedne szóba vele. Amikor egy-két perc után kezd lelkileg áthangolni az utcai járókelők jelenlétére, akkor a belső szorongást kemény védekezés váltja fel. Mintha láthatatlan fallal venné körül önmagát. Ilyenkor gyakran Szidire gondol, a felnémeti lányra, aki ugyan nem mellette dolgozott, napközben ritkán látták egymást, de egyszer-egyszer melegen elbeszélgettek, szegény Szidire, aki, miután a vőlegénye otthagyta, öngyilkos lett. Az üzemben azt beszélték, a bőre miatt hagyta el, persze lehet, hogy a fiú valaki mást talált magának, szőkébbet, szebbet, egyedüli lányt, akinek háza volt, hozománnyal. Szidi bizonyára úgy érezte, hogy csúnyán megcsalta a legény, aki nem is volt olyan komoly lelkületű, mint amilyennek az elején mutatkozott, aki ugyanúgy hazudott, mint a többi férfi, csak a saját kielégülését kereste, csak addig volt sárgán jó neki, ameddig eljátszadozhatott vele, de akármilyen magyarázatot keresett, végeredménynek mindig az jött ki, hogy sárgán többé nem talál senkit, akivel megoszthatná az életét. Vaksi kifejtette Olivérnek, biztos benne, hogy minden sárga fejében, főleg a lányokéban, megfordult a gondolat, hogy véget vet a megaláztatásnak, véget vet a pocsolyalétnek, a kilátástalanságnak, az akaratán kívül bekövetkezett szégyennek, az áthelyezés hiábavaló reményének. Vaksi nagyon halkan arról is beszélt, hogy nem érti, itt, ahol reggeltől estig papolják a hangszórók meg a rádió, hogy minden a munkásokért van, hogy mindenki egyenlő, nem tesznek a gyárban semmit ez ellen a betegség ellen, sőt még külön is választják szín szerint a dolgozókat, amikor munka után beviszik őket busszal a városba, de a gyári párt- és egyéb vezetők azt nem fogják fel, hogy a tömény sárga rakomány nyilvánvalóan felhívja a városban a járókelők figyelmét, nemcsak azokét, akik még soha nem láttak bőrbeteget, hanem azokét is, akik már szembesültek a megalázottak ijedten röpdöső tekintetével.

Madame Lulu csak akkor rebegtette ijedten szemhéjait, s ráadásul olyan sebességgel, mint szárnyait egy virágkehely fölött döngicsélő méhecske, amikor Olivér távozni készült, mert bár tudta, hogy ennek be kell következnie, mégis az utolsókig reménykedett, hogy nem marad egyedül, vagy akkor, amikor a huzat bő ruháját szikkadt testéhez tapasztotta, egyszerre támadván meg öregasszonyos egészségét és a következő pillanatban becsapódó ablak épségét. Rebegő szemei most is a búcsúzástól való félelmet zizegték, és a bármikori kisegítő közbelépést előlegezendő, kísérték a két papírvékony szalonnaszelet sínjén fekvő tükörtojás átcsúsztatását Olivér tányérjára. A szalonnaszeletek olyan vékonyak, olyan átlátszóak voltak, hogy akár üvegből is lehettek volna, vagy jéghártyából, ami alatt és mellett táncoltak a tűztől megtáltosodott icipici zsírcseppecskék. A szalonnaszeletek fölött két fehér szaruhártya és a két tojássárga-szemgolyó volt látható. Madame Lulu félénken hozzátette: leszaladhattam volna szalmakrumpliért, de reggelire nehéz lett volna az éjszaka súlyosan megterhelt gyomornak. Olivér nagyon szerette a belga konyha Ličge-ben gyakran emlegetett büszkeségét: a vékony, négyszögletes, faggyúzsírban vagy olajban sült burgonyaszeleteket. Sokszor megfordult a közeli utcasarkon lévő szalmakrumpliárus üzletében, mely tarka terítővel fedett négy asztalával és rozsdamentes pultjával családi konyhára emlékeztető hátteret teremtett a frissen sült krumpli illatának. Többször ebédelt ott, kedvenc könnyű étele az orosz salátának nevezett tál volt, melyen gyalult fehér- és piroskáposztát, reszelt sárgarépát, zellergyökeret, egy félbevágott fejes salátát és egyéb, salátaként ehető leveleket helyezett el a szakács, s ezt a színes kazlat bőven bepocskolta majonézzel. A salátakölteményt egy mélytányérban elkülönítve tüzes olajfürdőből frissen kihalászott,
sárgásvörös pírban égő burgonyahasábok kísérték. Különösen a zellergyökérforgácsok és a majonéz találkozása nyújtott többszöri kóstolás után is felfedezésként ható, mennyei ízörömet magyar konyhán nevelkedett szájöblének. A szalmakrumpli csak frissen jó, tüzes-melegen. Az árusok háromszor sütik meg, mielőtt
kiszolgálnák a vevőnek. Elsőre félig pirítják, majd a szitaszerű hátsó pulton kicsepegtetik. A második sütés végén a kisujjnyi vastag hasábok már közel állnak a fogyasztható állapothoz, emezeket is lecsepegtetve tárolják, és harmadik fordulóra csak olyan mennyiséget fürdetnek meg a forró zsírban, amennyire azonnali vevő van kilátásban. A harmadik, az utolsó sütés éppen ezért nagyon gyors, a kliens meg tudja várni, és biztos lehet benne, hogy frisset kap. Vasárnap a nagymisére igyekvő háziasszonyok, mielőtt a templomba betérnének, egy fehér terítőbe burkolt nagy vájdlingot adnak le a szalmakrumpli-sütödében, amit pontosan akkor, amikor a misének vége van, a boltos megtölt friss szalmakrumplival, amit a hívek azon forróságában visznek haza a vasárnapi ebédhez. A szalmakrumplit papírtölcsérben is árulják a sütödében, ahová jöttében-mentében beugrik az éhes ember,
s ahonnan papírzacskóval a kezében távozik, de nincs olyan népi gyülekezőalkalom: vásár, cirkusz, ünnepi felhajtás, ahol ne állna egy szalmakrumpliárus bódéja. A tölcsérben sercegő sült krumplira egy kanálka mustárt vagy majonézt is lehet kérni, esetleg két-három frankért egy darab szafaládét. Szegény embernek vagy diáknak gyakran ez az ebédje. Olivér kenyérdarabkákkal itatta fel Madame Lulu tükörtojásának a sárgáját, s arra gondolt, de nem mondta ki, hogy bizony jó lett volna szivacsként a szalonnazsírra egy kis krumpli. Megköszönte Madame Lulunak, hogy gondolt a szalmakrumplira, de jó lesz az legközelebb is. Nem akart tovább szabadkozni, sem megismételni, hogy nem volt részeg tegnap este, egy kicsit elázott ugyan, de csak annyira, hogy fejében a parthoz kikötött gondolatok elszabadultak köteleiktől, s mintha a víz mozgása hintáztatta volna őket, egyszerre látni és hallani engedték Olga kedves panaszát, a Charlemagne-ból hazafelé menő lányok ricsaját, a japán lány párnapuha kérő szavait, a Vaksihoz vezető régi májusi kirándulás részleteit, mely hajnali vonatozással kezdődött: hegynek menet nehezen szuszogva húzott az ócskavas-sors elől menekülő öreg gőzös hat kopott kocsit, melyeknek lelakott fülkéiben szorosan egymás mellett ültek a denevérszürke, de
vasárnapi hangulatú szakik, fiatal tanoncok és betanított munkások. A magasabb rangúak a legelső kocsiban kaptak helyet. A Szalajka völgyét, ahová megérkeztek, egy óriási, enyhén lejtő rét testesíti meg emlékezetében, mely a szemnek oly puhának tűnt, mintha báránybőrrel lett volna leterítve, s mely a reggeli naptól picit párásan és ezüstösen csillogott. A rét egyik szélén sörösbódék álltak, és a vállalati konyhák, lejtőjének legalján pedig patak csörgedezett. Olyan játékos hangulata volt az egésznek, mintha képeskönyvből varázsolták volna elő holmi erdei manók. Itt nem volt se politika, se városi zaj. A vonatból mindenki nekirohant az emelkedőnek, az idősebbek félúton leterítették pokrócaikat, a fiatalság meg egymást kereste. Délután Alfi bejelentés nélkül, a sörössátor mellől induló ételszállító teherautóval hazament. Vaksi és Kati szó nélkül tudomásul vették, hozzá voltak szokva az alamuszi menekülőkhöz, nem csináltak ügyet belőle. Vaksi kosarából elővettek egy eladdig jól titkolt kisüveg rumot, amit hármójuk között körbe-körbeadtak. Elsétáltak a tisztás széléig, ott a lányok is ledűltek Olivér mellé a fűbe, és mindenféle kacatvacatról beszélgettek. Kati és Vaksi jókedvvel kitartottak Olivér mellett, majd a lassan közeledő szürkületben jobbról-balról karon fogták, és nevetgélve, rumot szopogatva indultak el vele a vasúthoz. Az állomáson már sötét volt, egyetlen póznán egyetlen körte világított. A vasúti kocsiban csak annyi fény volt, amennyi kintről beszivárgott, Vaksi szoknyája alját elérte egy kis sápadt világosság, mintha vízbe lépett volna, ruhája anyagán megjelent egy nedves fénycsík, amit az induló vonat azonnal megszárított. Éppen hárman fértek el egy lócán. Fáradtak voltak a lányok is, elengedték magukat, Olivér nyakát jobbról-balról átölelve puha liánként lógott a karjuk. Szunyókáltak. Kétórányi út állt előttük. A zötyögő vonat félig-meddig felébresztette őket. Kati belehajolt Olivér arcába, és nedves szájjal csókolni kezdte, amikor ajkai fölött volt, akkor tövig beleeresztette a nyelvét Olivér szájába. Ébredezni kezdett Vaksi is, első dolga volt, hogy elnyomja Kati fejét, és mélyen szájon csókolja Olivért.

Kati visszahúzódott, majd elbóbiskolt, Vaksi pedig, talán a sötétség jótékony takarásától felbátorodva, sárgaságát mondta el. Amikor a Berva-ban munkába állt, a sárga szín lassan, mint az ólom szennyezte míniumfesték sója, rakódott bőrére, szinte észre sem vette, pedig mindennap megnézte magát a tükörben, de nem a valóságot nézte, hanem azt, amit látni szeretett volna. Józan eszével tudta, csak nem akarta elfogadni, hogy idővel ő is elsárgul, mint azok, akikkel együtt dolgozik. Három hónap, mondták neki a többiek. Igazuk volt, három hónap alatt megsárgult a feje bőre, a combja töve, de még a hóna alja is. Minél előrébb haladt a bőre elszíneződése, annál jobban haragban lett önmagával. A legborzalmasabb az első visszataszító tekintetek felismerése volt, a kiközösítés lassú, de biztos folyamata. Az anyja azzal próbálta vigasztalni, hogy jól keresel, kislányom, van pénzed szépen öltözni, csinos vagy, jól nézel ki, ez kell a fiúknak. A tömény szomorúság elnehezítette Vaksi fejét, egyre szakadozottabban mondta a szavakat, aztán elaludt ő is.

A vonat késő este érkezett meg a városba, melyet mintha aranyszösszel szórt volna meg a teremtő: pici csillogások, oldalsó utcákban pislákoló utcai lámpák tartottak ébren. Kikászálódtak az emberi izzadság szagát árasztó vasúti kocsiból. Törötten, álmosan húzta mindenki a lábát. Az állomás előtt a két lány nagy, mély csókkal elbúcsúzott Olivértől, azzal az ígérettel, hogy szombaton moziba mennek. Ezután Olivér sokáig nem látta őket, se Katit, se Vaksit, akivel, azt hitte, van kis közös titkolnivalójuk. Szombaton se az ötórás, se a hétórás előadás kezdetekor nem mutatkozott. A félreértést elkerülendő, vasárnap is ott strázsált a mozi előtt fél öttől fél nyolcig. Semmi. Nem értette, miért. Talán azért, mert Vaksi bizalmába fogadta, feltárta előtte belső marcangolódását, amit önérzetesen nem akart megosztani senkivel. Hetek múlva az utcán véletlenül összetalálkoztak, mint két távoli ismerős köszöntek, hogyvagyoltak egymással, és semlegesen folytatták útjukat. Még sokáig, valahányszor feltűnt Olivér szeme előtt valahol a városban egy sárga bőrű berva-i munkás vagy munkásnő, Vaksi nedves, szomorú csókját érezte a száján.

A Charlemagne-ban Olivér nem érezte az idő múlását. Amikor a kávéházból kiléptek, a japán lány, látva Olivér elesettségét, átkarolta a derekát, és hagyta, hogy a szerencsétlen férfi átölelje a nyakát. Lassan botladozva mentek. A levegőn, mintha Olivér ereibe férfiasságából visszatért volna valami, kíváncsiskodni kezdett, nem nagyon tudott gondolkozni, de azzal tisztában volt, hogy egy nő válláról lóg le a keze. Tétován kigombolta a fehér blúz egyik középső gombját, s a résen becsúsztatta tenyerét a fehér takaró alá. A kis mell, kevesebb, mint egy fél teniszlabda, alig volt érzékelhető, de olyan nagy volt a bimbója, mint egy olajbogyó, mint egy érett, húsos gyümölcs, amelyik az ajkak között, a fogak között, a nyelv hegyén kívánó ingereket ébreszt. Először megnyomta, mint egy csengőgombot, aztán két ujja között méregette nagyságát, milyenségét. A lány hagyta dolgozni a tapogatódzó kezet, talán megadásból, talán élvezetből, talán sem ebből, sem abból, lehet, hogy ez olyan egyszerűen természetes volt neki, mint a nyaka érintése.

A cipőbolt előtt megkérdezte Olivértől: – Felmenjek veled? – A kérdés fakadhatott egyszerű szamaritánus segítőkészségből, ugyanis az italtól megroggyant embernek lépcsőt kell másznia, le kell vetkőznie, meg kell vetnie az ágyat, de fakadhatott asszonyi felkínálkozásból, kedvesen erőszakos odaadásból. Olivérnek egy pici villany gyúlt a fejében, aminek fényében már szinte meztelenül látta az ágyához közeledő japán lányt, akit jelen leroggyant állapotában is tudna ölelni, szeretni, bár ebben nem igazán biztos, volt már neki kudarca alkoholos terhelés nélkül is, ugyanakkor ráncos szempillái alól Madame Lulu tekintete is fölviláglott, s ez eldöntötte a befejezést.

– Nem – válaszolta a lánynak –, innen már egyedül is elbírok magammal.