×

Király vagy!

filmnovella

Czigány Zoltán

2004 // 02



– Szia!

– Szia!

– Bocs a késésért! Tudod, mi van. Totál beállt a város. Azt hittem, lebabázok.

– Semmi.

– Akkor jó. Na, nézzük! Basszus! Már megint nincs nálam toll. Tudnál adni egy tollat? Vagy mindegy, ceruza is jó. Bármi, csak írjon.

– Tessék.

– Köszike, remek! Visszaadom majd. Szóval. Te miért jelentkeztél a játékra? Ja, bocs. Hajnal vagyok. Szerkesztő. Vagy segédszerkesztő. Mindegy, ez bonyolult, meg majd kiderül. A tuti a Hajnal.

– Csikós Sándor.

– Csikós vagy Csíkos?

– Csikós. Olyan, mintha Lovas lennék, csak kisebben.

– Mi van?

– Semmi.

– Ja! Ez oltári, ahogy megmagyaráztad! Jó a dumád nagyon, mondták már?

– Igen, volt, amikor mondtak ehhez hasonlót.

– Szóval tudod. Azért ne szállj el! Itt egyet nem szabad, elszállni, érted? Ezt most csak azért mondom, mert szimpi vagy: ne szállj el! Nekem elhiheted. Na jó. Szóval Csikós. És Sanyi. Te, várj csak! Most ugrok a sorrendben, de nem baj, ha már ebbe belementünk. Szóval az van, biztosan tudod, hogy kell itt egy becenév. Egy név, szóval érted, nem kettő. Persze, ha bekerülsz, csak akkor kell használnod. Szerintem tök király lenne neked a Csíkos, nem gondolod? Érted. Hogy Csikós vagy igazából, itt meg Csíkos a neved. Vagy van valami beceneved?

– Nincs.

– Biztos van, gondolkozz! Hogy szólítanak?

– Ki?

– Hát mit tudom én. A barátnőd vagy az anyukád, vagy a testvéred, mindegy. Bocs, ha most rosszat mondtam, de mondom, ugrottam, mert eszembe jutott ez. Szerintem jó. Szóval?

– Sanyinak szólítanak.

– Hát azért az nem olyan jó.

– Mért?

– Mert Sanyinak mindenkit szólíthatnak.

– Azt is, akinek nem az a neve?

– Nem úgy értem, hanem hogy az egy név. Szóval csak egy név, érted? Nem több. Ha nem érted, hagyjuk, én csak segíteni akartam neked, mert tulajdonképpen ez a dolgom. Az is, hogy megismerjenek, meg az is, hogy kitaláljunk téged, ha lehet. Meg ha kell. És ilyent érdemes kitalálni. Ez most véletlenül jutott eszembe, ahogy mondtad a nevedet, nehogy azt hidd, hogy vannak előre nevek, amit rád akarna bárki is erőltetni. Csak szerintem ez tök király, mert ilyen még nem volt, hogy Csíkos. De még hasonló se, érted? Az a jó. Nem akarsz Csíkos lenni?

– Nem.

– De mért?

– Mert Csikósnak hívnak.

– Jó. Lehet, hogy hülyeség volt előreugrani. Bocs, ez az én saram. Meg úgyis beszélsz még erről a szerkesztővel is, az lesz a tuti, vagyis hát nem tudom, mert nem tudom, ő lesz-e végül a szerkesztő. Mindegy, úgysem ismered, ebbe most ne menjünk bele.

*

– Mi a szarért döccen a hármas itt mindig? – kérdezte a rendező a vezérlőben, és a húsz monitor közül az egyikre meredt.

– Gödör van – hallatszott vékonyan a kameraman válasza.

– Mi van?

– Van itt egy lyuk a padlón. De inkább gödör. Az a baj, hogy nem nagyon tudom kikerülni, ha meg akarod tartani ilyen tágban, mikor átkísérem.

A rendező ellökte magát a gurulós széken a keverőpulttól, de csak negyven centit gurult hátrafelé, mert pontosan tudta, mennyi hely van a szűk és sötét vezérlőben a háta mögött, úgyhogy mielőtt a táv feléhez ért volna, fölugrott, és csak a szék csapódott a falnak.

– Ezt nem hiszem el! Hogy a Csatorna legdrágább produkciójában nem lehet odébb gurulni egy kamerával! Sírva könyörögtem, hogy ne jöjjünk ide. Ott volt az a tuti csarnok, csak öt forinttal drágább volt.

Toti volt a rendező. Ő volt a legmenőbb a Csatornánál. Copfja volt és két füle meg egy orra, azon hordta a vékony keretes szemüvegét, amin lehajtható napszemüveg is volt.

– Most induljon el valaki, és estére legyen megoldva. Falatka, vetted?

– Igen, hallom – szólt vissza az asszisztens a csarnokból.

– Menj el, vagy küldj el valakit, fogjatok egy aszfaltozóskocsit, hozzátok ide! Vagy hozhat a hármas helyett is egy steadycamet a Steve! Oldja meg, ha már ide kellett jönnünk! Falatka, szólj neki, oké?

– Oké, intézem.

– Steve, Sweet Steve! – sziszegte édeskésen Vica, az első asszisztens. Aztán Totira nézett. – Szolnokon is jobb volt a stúdió padlója, mint ez, nem?

Toti nem válaszolt, de Vica jól látta a monitorok arcára vetülő fényében, ahogy a szemüveg mögött villant a szeme. Vica fekete hajú, barna, gombszemű lány volt. Egykor jó alakú, most már a hízás határán. Visszafordult a monitorok felé, aztán lenézett a papírjaira, lapozott párat, és már halkabban folytatta, mintha csak magának mondaná:

– Én szerettem Szolnokon. Nekem sokat jelentett.

De Toti már tényleg nem hallotta, folytatta az esti Előshow kamerapróbáját, számokat, neveket kiáltott, közben a monitorok felé intett, és csettintett néha az ujjaival. Határozott volt és elégedetlen. Ráadásul kétszeresen, mert ez volt a szerepe is, és ezt érezte a szíve mélyén is. Totit mindenki ismerte a Csatornánál, de keveset tudtak róla. Még azt sem tudták, hogy Vica a nője, vagy csak a nője volt. Csak azt tudták, hogy mióta a Csatornánál föltűnt és befutott, sosem dolgozott mással, csak Vicával, de amellett, hogy tartósnak látszott a kapcsolatuk, volt benne valami fáradtság is már, mintha nem is szeretők lettek volna, hanem inkább testvérek. Toti és Vica alig több mint két éve dolgoztak a Csatornánál, de már legalább egy éve nem volt Totinak versenytársa, így teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Csatorna legnagyobb produkcióját ő rendezi majd. Ezért is viselkedett így, határozottan, mint aki tisztában van vele, hogy más nem is ülhetne a helyén, és elégedetlenül, mint aki csak kíméletből nem közli munkatársaival ötpercenként, hogy ha helyettük hozzáértő szakemberek lennének jelen, akkor százszor jobb produkció jöhetne létre a keze alatt. Azt csak Vica tudta, hogy valóban milyen határozott, sőt elszánt Toti, hogy két évvel korábban elhatározta, hogy befutott rendező lesz végre, és minden viselkedésbeli gátlását, minden stílusbeli aggályát legyűrte, hogy valóban megcsinálhassa. És azt is csak Vica tudta, hogy Toti a Csatornánál befutott sikeres pályája ellenére mégis elkeseredett, s talán még egyre inkább az lesz, mert érzi, hogy minél sikeresebb lesz, annál messzebb kerül végső céljától, hogy neves filmrendező lehessen. Azt hitte, a fővárosi, kereskedelmi csatornán át elérheti ezt a célját, de két év alatt már biztosan látta, hogy nincs vége a Csatornának, ahhoz már nincs ereje, hogy az anyagi jólétből kimásszon, úgyhogy nemcsak a filmhez nem vezet el a Csatorna, de lehet, hogy már el sem ereszti sohasem. Toti többször felvételizett sikertelenül a filmrendező szakra, de más előnye nem volt, mint hogy ismeretlen, falusi gyerek volt a fővárosiak között, vagyis kakukktojásként bekerülhetett volna a súlyos kapcsolatokkal rendelkezők közé. Mikor harmadszorra sem sikerült, Toti (azaz akkor még Tót Imre) a Szegedi Egyetem bölcsészkarára iratkozott be, de közben még mindig nem tett le a filmezésről. Diplomamunkáját arról a vitáról írta, hogy vajon Ottlik Géza Iskola a határon című regényében az idézőjeles szakaszokat (melyek Medve kéziratai) valójában is postán kaphatta-e Ottlik, ahogyan írja a regényben, s valójában is meghalt barátjának a kézirata volt-e – vagyis Örley István regénye. Örley alakja annyira izgatta Totit, aki szintén berettyóújfalusi volt, hogy írt is egy forgatókönyvet Örley A Flocsek bukása című novellájából, és sokáig úgy tervezte, hogy ebből készül majd első játékfilmje. Ennek a filmnek a reményében ment el a Szolnoki VTV-hez szerkesztőnek, ahol, miután kiismerte a technikát, rendező lett. A szolnoki stúdióból pedig ragyogó karriert futott be, ezt rajta és Vicán kívül nem is érthette más itt, a Csatornánál, ahol természetes volt, hogy az ország egyik legdrágább televízióműsora az ő irányítása alatt áll, de azt még kevésbé érthették, hogy Toti számára e ragyogó karrier végleg elhalványította a Flocsekből készítendő játékfilm amúgy is pislákoló fényeit.

– Rendben lesz, Bütyök? – nézett Toti a mellette ülő, gyerekes arcú, de már erősen kopaszodó képvágóra.

– Minden oké – bólintott Bütyök. Egészen lecsúszva ült a gurulós széken, tarkója a támlát érte, majdnem mellkasáig becsúszott a pult alá, csak két karja nyúlt ki a keverő gombsoraira, mintha egy gumimatracba kapaszkodva lógna a mélyvízben. Onnan, lentről pillantott föl Totira, aztán még hozzátette: – Csak Vicuska szóljon időben a trükk előtt, mert azért az három mozdulat, míg összerakom.

– Vicuska az Egri csillagokban van. A Vica az Vica. Nyugi, Bütyök, szólni fog. – Toti hátrasimította haját, és megigazította a lófarkát. – Falatka, lent van a Steve?

– Falatkát elküldted aszfaltozni – szólt vissza a kameraman.

– Nem mondod komolyan, hogy ő ment el! – csattant fel Toti.

– Mondtam… – mondta Vica, és gondterhelten csóválta a fejét.

– Pedig úgy látom, ő lett volna az egyetlen, aki meg tudta volna mondani, lent van-e a Steve – mondta Toti, szándékosan tudomást sem véve a fejcsóválásról.

– Nem látom – nyekergett a kameraman.

– Jó – csapott a pultra Toti. – Gyere, Vica, keressük meg!

– Oké – lökte magát hátra a széken Vica, de azért annyira óvatosan, hogy a falig sem gurult el.

Toti az ajtóból visszafordult, a pult fölé hajolt, és lenyomott egy gombot.

– Hangban rendben volt, Béla?

Pár másodpercig csönd volt, csak a csarnokból hallatszott a félig lehalkított nyüzsgés, aztán a hosszúkás vezérlőhelyiség végében kinyílt egy oldalajtó, de a termetes, mackótestű hangmérnök nem lépett be, csak az ajtóból mondta:

– Ha az amúgy nagy tudású műsorvezető hölgy megpróbálná pont akkor a szája elé tartani a mikrofont, amikor beszél, akkor azért jobban hallanánk.

– Kösz, Béla! Oké. Rendben lesz – intett az ajtóból Toti, és közben már lépett kifelé.

– Magyarázd el Lucának, Béla! – mondta Vica, és kilépett az ajtón Toti után, aztán, mikor már Béla is becsukta az oldalajtót, visszadugta a fejét.

– Segíts Bélának, Bütyök! Kösz.

Bütyök bólintott.

– Persze, Vicuska.

*

Toti százhatvan fölött vágtatott Békásmegyer és Szentendre között. Ingerült volt, és csaknem hisztérikusan ismételgette Vicának, hogy nyilvánvalóan ő az egyetlen nő a Csatornánál, akinek két órát kell várnia egy fodrásznál. Vica hallgatott, nem nagyon bántották már Toti szavai. Eléggé bántotta, hogy fodrászhoz kellett mennie, hogy két órát várnia kellett, csak azért, mert neki is ki kell utaznia Szentendrére a Steve-hez, hogy amíg a Bunker első hetét megtárgyalják, ne unatkozzon Sylvia (Steve felesége, a Csatorna sztárszínésznője), akit Vica annyira ostobának tartott, hogy tudta, feleslegesen megy, az a nő úgyis csak unatkozni tud, ha beszélgetnek körülötte – és nem róla.

– Steve, Sweet Steve – sziszegte Vica, mikor megálltak a hatalmas kőkerítés mellett, és Toti őt ugrasztotta ki, hogy fölszóljon a telefonon, hogy kinyíljon a kocsikapu. Vica meglepődött, hogy a gomb mellett és az aranyló postaládán is – több cégnév között – olvasható volt az is, hogy Édes István.

Sylvia csinosan és szabadkozva fogadta őket, mivel Steve délután kitolta a garázsból a motorcsónakot, hogy másnap levihesse a Dunára, és még mindig azt tisztította.

– Steve imádja a hajóját. Azt hiszem, azt imádja igazán – nevetett Sylvia, és megrázta szőke, hosszú haját. – De van is mit imádni rajta! Csodálatos hajó. Gyertek, nézzétek meg!

De nem mentek, mert közben előkerült Steve. Papucsban, a takarítás nyomait viselő rövidnadrágban és egy átizzadt trikóban volt, csak fölnyírt haja volt úgy bezselézve, mintha az külön egy bankettről jött volna.

A teraszon ültek le, ahonnan jól látható volt a Duna egy szakasza és a Szentendrei-sziget még mindig érintetlen, hosszú, gyönyörű partja. A fiúk whiskyt ittak, Sylvia és Vica camparit.

Azonnal a Bunkerről kezdtek beszélni. Az egy hete futó játék újdonsága az volt, hogy nem ranchnak, villának, bárnak, háznak, szigetnek vagy tanyának, hanem bunkernek nevezték el azt az ezúttal valóban légópincévé lecsupaszított stúdióteret, ahová a tizenhárom játékost összezárták. Hetente két játékost kellett a Bunker lakóinak kiválasztaniuk, akiket kiküldtek a stúdiótérbe (a csarnok másik felébe), hogy megnézzék, elő lehet-e már bújni. Minthogy tizenkét hétig nem lehetett előbújni, az egyikük – a közönség telefonos szavazatai alapján – mindig odaveszett. A hétvégi show-kat Bombashow-nak nevezték el, hiszen az egyik játékost kvázi bombatalálat érte. A bunker Steve ötlete volt, s nagyon büszke is volt rá – a Csatornánál már mindenki fújta is újdonsült jelmondatát: ötletből, nem pénzből kell televízióshow-t csinálni! (Bár egyes munkatársak fordítottak egyet rajta, és úgy idézték: ötletből, nem televízióshow-ból kell pénzt csinálni.)

Az első téma természetesen Luca volt, a Bunker műsorvezetője, két okból is. Az egyik, hogy a legelső tervek megszületésének idején még arról volt szó, hogy Sylvia fogja vezetni a show-t, s csak az első próbafelvételek idején látta be Steve is, hogy túl sok pénzt tesz kockára, ha enged Sylvia kívánságának. Ezért, már szinte szokásosan, ez alkalommal is leszedték Lucáról a keresztvizet. A másik ok az volt, hogy az első Bombashow-ban Luca megmutatta a mellét, miközben azt mondta: ez hiányzik odabenn, míg kinn dúl a harc, bent is kell hogy dúljon valami! Sylvia ocsmánynak nevezte Lucát, Vica is taszítónak találta a jelenetet, Steve azt mondta, emiatt fölmerül Luca lecserélésének lehetősége is (és Sylviára pillantott közben), csak Toti mondott zavaros, kétértelmű mondatokat Luca mellmutogatásáról, mert ő tudta, hogy Steve találta ki az egészet.

Steve egyébként rötyögve, mosolyogva mondta, hogy csúcsokat dönt a Csatorna mind a naponta jelentkező Bunkershow-val, mind a hétvégi Bombashow-val. Vica megjegyezte, hogy a bunkerből kilépőt agyoncsapó bomba története őt Örley Istvánra emlékezteti, aki így halt meg 1944-ben. Vica azt hitte, Toti örülni fog, hogy ezt említette, és mesél majd régi terveiről, talán épp ez az az alkalom, amikor valami úgy alakul, hogy mégis megvalósulhat a lassan tizenöt-húsz éves álom. De Toti nem szólt, kellemetlen csönd állt be, Vica pontosan érezte a rendező szeme villanását, bár ezúttal le volt hajtva szemüvegére a napszemüveg-réteg.

– Ki az az Örley? – kérdezte Sylvia kedvesen, hogy megtörje végre a csöndet.

– Egy író volt, aki Berettyóújfalun töltötte a gyerekkorát, akárcsak Toti… – kezdett bele Vica, de a rendező közbevágott.

– Nem jelentős író, nem fontos. Csak Ottlik miatt ismerjük a nevét.

A kérdés lezárása azonban kevéssé sikerült, mert Steve csodálkozva húzta föl a szemöldökét.

– Ki az az Ottlik?

Toti mély levegőt vett, Vica a cipőjét nézte, Sylvia pedig fölkacagott.

– Ottlik? Itt lyuk! Ott lik! – sikoltotta, majd hátravetett fejjel nevetett sokáig.

Mindannyian jóízűen nevettek, Vica is, Toti is, aztán ittak egy kicsit. Ez után a nagy nevetés után már majdnem egész este vidáman beszélgettek a show-ról. Végigsorolták azt is, milyen háborús körülményekre emlékeztető próbatételeket kell kiállniuk a Bunker lakóinak. Az áramszünet, a vízhiány a szerkesztők ötlete volt, sőt a krumplishét is, amikor egy héten át csak krumplit találnak majd a kamrában a játékosok. Vica óvatosan, de föltette a kérdést, az egészségre nem ártalmas-e, ha valaki állandóan csak krumplit eszik, de Sylvia leintette azzal, hogy ő néha szinte hónapokig csak salátát és gyümölcsöket eszik, s mindannyian láthatják, hogy remekül néz ki. Ezen az estén találta ki Steve a bolhainváziót, vagyis hogy valamelyik napon a szellőzőnyíláson át bolhákat küldenek majd be a Bunkerba. Vica feladata lett, hogy kitalálja, honnan lehet összeszedni, hogy lehet tárolni és adagolni majd a bolhákat.

– Nincs kutyád, Vica? – röhögött Steve.

Toti – talán az ital hatására is – felsőfokú jelzőkkel illette Steve ötletét, majd magát Steve-et is.

Majdnem pontosan kilenckor, mintha ekkor kezdődne a munkaidejük, megjöttek a szúnyogok. Sylvia előbb föl-fölsikoltott, aztán káromkodni kezdett, úgyhogy Steve bement a házba, és kihozta azt a füstölőt, amit Montevideóban vásárolt, és elmondása szerint a Paraná folyó bal partjára elég belőle egy adag, hogy elűzze a rovarokat. A füstölőt az asztal közepére tette, és meggyújtotta. Sylvia tényleg hamar lecsöndesedett, csak Vica kezdett köhécselni, csapkodott az orra előtt, s izgett-mozgott a széken, mivel egyenesen az ő arcába szállt a füst. Steve megnyugtatta, hogy az egészségre nem ártalmas ez a füst, éppen ez a fantasztikus benne, s ilyent persze csak a természettel még szorosan együtt élő népeknél lehet találni, jelesül Uruguayban, úgyhogy nyugodtan belélegezheti Vica. A technikai rendezőnek (mert ez volt Vica hivatalos titulusa a produkcióban) mégis lassan egyre erősebb hányingere lett. Előbb reménykedett benne, hogy elmúlik, később meg abban, hogy majd csak már a kocsiban, a hazaúton lesz rosszul, aztán látva, hogy a társaság hangulata egyre csak fokozódik, s messze még a hazaindulás, utolsó kísérletként még ivott is egy nagy pohár camparit, hátha az alkohol eltompítja a montevideói füst iránti érzékenységét, de mind hiába volt, mert egyszerre csak öklendezni kezdett, szája elé tapasztotta a kezét, fölugrott, és meg akarta kérdezni, merre van a mosdó.

– Gyere, drágám, siessünk! – ugrott föl Sylvia, és Vicába akart karolni.

Vica valamit hörgött, ami annyit jelenthetett, hogy „késő”, vagy „túl messze van”, majd kirántotta magát Sylvia segítő karjából, és hogy ne a teraszra hányjon, odafutott a korláthoz, és a mélybe okádott. Ahogy befejezte, érezte, hogy Sylvia fogja a homlokát. Megtörölte a száját, köpött még egy párat, és könnybe lábadt szemét kinyitotta. Steve motorcsónakja állt a terasz alatt, de egyáltalán nem volt olyan szép, mint ahogyan elképzelte.

– De szar! – suttogta, és lassan fölegyenesedett.

*

A Bunker egy légópince kibővített utánzata volt. Labirintus, néhol boltívekkel, és jórészt téglafallal (műanyagból). Több helyiségre oszlott, de a nagyobbakat, az „étkezőt”, a „nappalit” nem választotta el ajtó a kisebb celláktól, a „hálószobáktól”. Csak a szerény mosdónak, vécének és az élelmiszeres kamrának volt valódi ajtaja. A külvilágra (a show-k helyszínéül szolgáló stúdiótérbe) való kijáratot egy nagy, pántos vasajtó zárta el. A játékosok eleinte jól tűrték a feladatokat, a vízhiányt, a krumplishetet, a bolhainváziót, az áramszünetet, még azt is, mikor négy napon át nem lehetett lehúzni a vécét (bár abban nem voltak biztosak, hogy ez szándékos próbatétel), de a harmadik hét végén egyre több durva veszekedés tört ki, s még csak nem is a háborús megpróbáltatások és megaláztatások miatt. Hanem Csíkos miatt. Csikós Sándor, még a játék kezdete előtt, végül engedett a Csatorna kívánságának, mert tartott tőle, hogy ha makacsul ragaszkodik a nevéhez, akkor egyszerűen nem kerül be a Bunkerba, úgyhogy Csíkos lett, és ahogy sejtette, már a második napon Pöttyös is meg Kockás is, sőt, Pöttyös Panninak és Kockás Petinek is csúfolták egyesek, és amikor végképp föl akarták húzni, akkor egyszerűen Zebrának nevezték. De nehéz volt fölhúzni. Csíkos jól tűrte a megpróbáltatásokat. Elviselte, hogy Lojzi és Sziszi kitúrják az ágyából, és őneki kelljen a szellőzőnyílás alatt feküdnie, ahonnan, a producer ötlete nyomán, meglepetésszerűen adagolták a bolhákat. Eltűrte, hogy a krumplishéten (ez volt a második hét, amelyen csak krumplit ehettek, és vizet ihattak), mikor a tizenegy játékosnak apró ajándékként tíz szelet torta érkezett (egy cukrászati cég reklámjaként) a kamrába, ő legyen az, akinek nem jut. Szó nélkül hagyta, hogy azon a két napon, mikor áramszünet volt, a nagy testű és ellentétes észbeli képességű Pisu a sötétben rendszeresen lopjon a krumplijából és a vizéből. Mégsem csupán meghunyászkodás volt ez, nem is gyöngeség, és hamarosan a Bunker lakói is fölismerték ezt. Csíkos nem volt a társaság lelke vagy középpontja, de nem is volt lenézett és megtűrt játékos. Még talán Pisu is megérezte, hogy elszánt erő rejlik a tűrés mögött, s ezzel mintha mégis lassan valamiféle hallgatólagos tiszteletet vívott volna ki magának. Mindenesetre az első három héten a felszínre küldöttek közelébe sem került a szavazatok alapján, míg a tökéletesen együgyű, csak hasonlóképpen hallgatag Margitát, a nyíregyházi lányt már kétszer is kitették a vissza nem térés veszélyének, igaz, egyelőre mind a kétszer visszajött. A harmadik hét végére már a tévénéző közönség is tudta volna egy-két szóval jellemezni a játékosokat (Pisu volt a drabális, Laca a szelíd, Erzsi a hippi – egyébként lovas volt –, Margita a vidéki, Ily az okos és elégedetlen, Lojzi a bonviván, Laja a főnök és Sziszi a műszempillás, fővárosi csaj, a többieknek a nevét se igen ismerték), csak Csíkosnak nem lehetett egyetlen szóval megragadni a jellemét, bár annyi bizonyos volt, hogy különc és titokzatos, de hát éppen ezek a szavak takarták el azt, amit mindannyian éreztek Csíkosban, csak nem tudták kimondani. Mikor aztán a harmadik hét végére megértették, mi volt Csíkosban e lappangó rendkívüliség, ki is törtek a botrányok. Méghozzá a falon innen és a falon túl is, vagyis a Bunkerban is és a vezérlőben is. Ugyanis egyik este, mikor majdnem mindenki együtt volt, és a Laca és Margita által készített paprikás krumpli maradékát törölgették kenyérrel a lábos aljából (ekkor már nem krumplishét volt, de előfordult, hogy mégis csak krumpli volt a kamrában), Csíkos letette a tányérját, megtörölte a száját, körbenézett társain, akik jórészt még az utolsó falatokat rágták, vagyis viszonylag csöndesek voltak, elmosolyodott, és azt mondta:

– Jó estét, megalkuvók!

– Mi a fasz van? – kérdezte tele szájjal Pisu.

– Vakok, vakondok – folytatta gúnyosan Csíkos.

Lojzi és Laja összenéztek, aztán megvonták a vállukat.

– Nem láttok ki a föld alól.

– Agyadra ment a krumpli?

– Nem. Szentbeszéd lesz – nevetett Erzsi. – Úgyhogy leülök – mondta, és hanyatt dőlt az egyik tábori ágyon.

– Mi bajod, Csíkos? – kérdezték többen.

– Úgy látom, azt játsszuk, hogy a föld alatt élünk egy bunkerban.

– Te egy titkos megfigyelő vagy, baszd meg! – röhögött Laja. – Hogy vetted észre?

– Pedig nem játék: igazából is a föld alatt élünk egy Csatornában.

– Bocsánat, ez égi csatorna – röhögött megint Laja, mire a többiek is sorban nevetni kezdtek.

– Szennyvízvezeték – mondta rezzenéstelenül Csíkos. – Az egyik fele a mi pofánkban van, a másik azéban, aki nézi.

– Költő! – kiáltott föl Erzsi. – Baszd meg, Zebra, te költő vagy!

– De hol volt a rím? – röhögött Pisu. – Baszod, rím van a versben, nem?

– Itt ülünk a krumpliszsákok között, a fejünk fölött pedig bál van. Táncterem a bunker fölött. Mintha megszálló csapatok lennének odafönn. Fasizmus, nem? És ez a médiafasizmus fasisztává tesz titeket is. Mért nem lázadtok fel?

– Játék – vonta meg a vállát Laca.

– Inkább üzlet. Üzleti fasizmus.

– Most mért baszod föl az agyad? Minek? – legyintett Lojzi.

– Ha volt kedvünk háborúsdit játszani, miért ne lehetne kedvünk kicsit forradalmat is játszani?

– Na, ezt most bővebben, Pöttyöském!

– Nincs bővebben – tárta szét a karját Csíkos. – A forradalmat nem lehet elmagyarázni.

– Azt érezni kell, mi? – kérdezte Margita.

– Mint a baszást! – visított Lojzi.

– De együtt! – röhögött Margita.

– Szóval mindnyájan együtt menjünk el! – üvöltötte Lojzi.

Laja énekelni kezdett.

– Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni…

Itt elakadt, de már a többiek folytatták, néhányan fuldokolva a röhögéstől, az asztalt csapkodva:

– Mind-nyá-junk-nak el kell men-ni…

– Ez a forradalom!

– Éljen a szabadság!

– Éljen a szex és a haza!

– Forradalmi szerveink egyesüljenek!

– Világ proletárjai, gyerünk!

– Te grupit akarsz, Csíkos, ne tagadd, baszd meg! – csapott Csíkos hátára Lojzi.

Csíkos föladta. Röhögött a többiekkel, aztán a krumpliról kezdtek beszélni: hogy mennyire utálják már. De még mielőtt aznap este elaludtak volna, külön-külön ketten is megkérdezték tőle, hogy mire is gondolt, amikor a forradalmat mondta.

– Rúgjuk föl az egészet? – suttogta alig hallhatóan Erzsi, aztán piros hajpántját is a szája elé húzta, hogy leolvasni se lehessen, amit mond.

– Aha.

– Azt csak akkor lehet, ha mindenki benne van.

– Csakis akkor.

– Akkor valaki közülünk lemond a pénzről.

– Nem. Mindnyájunknak le kell mondani.

– És miért? – kérdezte Lojzi.

– Mert van rá lehetőségünk. És ha van rá lehetőségünk, már tartozunk is ezzel. Nem csak az a feladatunk, hogy elviseljük, ahogy a nyakunkba basszák a bolhákat, röhögnek rajtunk, és egyre gazdagabbak azon, hogy mi az egyheti zsozsójukért tizenhárman tizenkét hétig vergődünk.

– Nem fognak belemenni.

– Miért nem? A háború is játék, a forradalom is az lesz. Csak most már mi kezdeményezünk.

– Csak a háborút pénzért játsszuk.

– Ez a különbség a háború és a forradalom között. A forradalmat sohasem pénzért csinálják.

Másnap reggelig többen is beszélhettek egymás között a forradalom tervéről, mert Ily már azzal fogadta Csíkost, mikor kilépett a mosdóból:

– És hogyan gondolod?

– Azt mondjuk, kimegyünk.

– És ha azt mondják, rendben, menjünk?

– Akkor kimegyünk. De nem mondják azt. Abba nemcsak a műsor bukik bele, hanem a Csatorna is – mondta Csíkos a szemét törölgetve.

– Azt akarjuk?

Csíkos tűnődve nézte Ily szemét, aztán ásított egyet.

– Nem tudom. Az se rossz. De nekem komolyabb terveim vannak.

– Hülye vagy. Ki fogják fizetni, hogy végigcsináljuk.

– Nem fogadjuk el.

– Tényleg hülye vagy. Valaki biztosan elfogadja, de lehet, hogy mindenki. Mindenki titokban. Aztán majd kinn kicsinálnak.

– Ha így gondolod, nem érdemes belekezdeni.

Este, a krumplis lángos után már körülülték Csíkost.

– Mi most meg fogunk változtatni egy rendszert – mondta csöndesen, mint aki már régen megtörtént dolgot mesél el. – Véget vetünk annak, hogy a mi érzelmeinket, félelmeinket, szenvedéseinket, örömeinket kiárusítsák, és meggazdagodjanak belőle. Nem kívánunk továbbra is tökéletesen kiszolgáltatottak maradni. Vagy a pénz legyen a kezünkben, vagy a műsor. Minthogy az utóbbi az, amelyik nagyobb változáson eshet át, ha a mi kezünkbe kerül, meg akarjuk szerezni magunknak a műsort, mely belőlünk él, s melynek egyedüli hősei voltunk eddig is. Rá tudjuk kényszeríteni őket, hogy átadják a mi kezünkbe az irányítást. Nem fogják engedni, hogy kimenjünk, mert jórészt ennek a tizenkét hétnek a reklámbevételére épül a Csatorna éves költségvetése. Tehát maradunk, de csak akkor, ha a mi feltételeink szerint vagyunk itt. A következő két hónapban majd a mi műsorunkat sugározzák a Bunkerből. És mi majd hívunk vendégeket. És fölteszünk nekik kérdéseket. Nem a Csatorna megbuktatása a cél, hanem a média átalakítása. Nekünk, így együtt olyan hatalom van a kezünkben, mint a tévétársaságok vezetőinek. Csak mernünk kell élni vele! Nincs eszközük arra, hogy megvédjék magukat. Eddig sem volt, csak a mi gyávaságunk.

– Médiaforradalom – mondta Ily.

– Az. És hogy ez a forradalom kirobbanjon, arra csak itt, csak nekünk van lehetőségünk. Most, hogy Ily kimondta ezt a szót, már csak nekünk.

– Itt az idő, most vagy soha! – kiáltotta Pisu.

– Csönd! – szólt rá Lojzi. – Ilyen többé nem lesz az életben.

– De máséban sem – mondta Erzsi. – Még egyszer nem fordulhat majd elő.

– Mióta Ily kimondta, már benne vagyunk – bólintott Laca.

– Ha benne vagytok, akkor ez nem országos hírnév lesz, azt hiszem – mondta Csíkos. – Ez világhír lesz…

– De én nem vagyok benne – szólt közbe Laja.

– Mért? – kérdezte majdnem mindenki egyszerre.

– Nem vagyok benne, és kész.

– Mert nem te találtad ki – vágta rá Erzsi, aztán a többiek folytatták:

– Te fogsz győzni?

– Meg van dumálva?

– Hülyék vagytok! – kiáltotta Margita. – Hallgassátok meg!

– Nem vagyok benne, mert nem erre szerződtünk. Nevetséges az egész. Ez nem forradalom, hanem lázadás vagy rendbontás, de leginkább szerződésszegés. Van tisztesség is a világon! Aláírtuk a játék szabályait, nem? Te is aláírtad, Csíkos! Vállaltuk a krumplit, a vizet, a bolhákat és mindent.

– Azért a bolha durva volt – mondta Ily.

– Az anyjuk picsáját – tette hozzá Erzsi.

– Mire számítottál egy bunkerban? Háborúban? Kéjlakra?

– Ők mire számítottak? Birkákra? – kérdezte Lojzi.

– Most is, ebben a pillanatban is még abban reménykednek, hogy végül azok maradunk – mondta Csíkos. – A kérdés az, hogy mi itt tízen vagy kilencen, vagy majd nyolcan meg tudjuk-e együtt fogalmazni azt, hogy van saját akaratunk. Vagy bégetünk tovább, mert a krumplit is szeretjük, meg az általuk kitalált ábrándjainkat is.

– Meg tudjuk fogalmazni – mondta Lojzi.

– Már meg is fogalmaztuk – kiáltotta Erzsi, és meglobogtatta a piros hajpántját. – Éljen a médiaforradalom!

*

Toti az aznapi, kora esti bejelentkezés után Falatkával vacsorázott egy pizzériában. A rendező könnyednek, szórakozottnak látszott, pedig percre kiszámolt mindent: pontos forgatókönyvből dolgozott. Aznap estétől Vica ült benn, a vezérlőben, hogy rögzítsék az esetleges eseményeket a másnapi összefoglalóhoz. Vicának azt mondta, Steve-vel vacsorázik, aztán otthon lesz. Otthon, persze Falatkával, ha minden úgy alakul, ahogy tervezte. Arra ugyan számított, hogy már vacsora közben meg kell ígérnie Falatkának, hogy a következő héten ő is benn maradhat, s lehet az éjszakai vagy napközbeni gyűjtőmunka „rendezője”, de arra nem számított, hogy Steve fölhívja, még mielőtt akár csak megcsókolta volna a lányt.

– Egy óra múlva válságstáb a vezérlőben. Ott tudsz lenni? Vagy legyen másfél óra? Csak mondd gyorsan, mert a másik vonalon a Nagyvezér van. Ő is ott lesz.

– Vica még nem tud róla, ugye? – kérdezte ijedten Toti.

Falatka Totira nézett, és visszatette a pizzadarabot a tányérra.

– Hogyne tudna! Mért fontos ez most? Itt vagyok a vezérlőben. Itt várunk.

– Rendben. Egy óra múlva – mondta keserűen Toti, és a pincért kereste a szemével.

Mikor Toti sietve benyitott a vezérlőbe (az után, hogy közben Falatkát hazavitte Újpestre), csak Bütyköt találta ott, a képvágót.

– A többiek? Vica? – kérdezte hökkenten.

– Lementek vacsorázni, mert mégsem jön a Nagyfőnök.

– Vica és Steve? – kérdezte még döbbentebben Toti.

– Nekem majd hoznak egy pizzát. Valakinek itt is kellett maradnia.

– A kurva anyjukat – szaladt ki Toti száján.

– Ja! Sylvia és Luca is velük van – pillantott föl Totira Bütyök. – Már csak azért sem mentem.

– Szép lehet – bólintott Toti. – Béla?

Bütyök fejével a hangmérnöki szoba felé intett.

– Ez egy öreg remete. Eleinte azt hittem, csak azért ilyen hallgatag, mert még új itt. Meg hát jól ismerte az elődjét, szegény Jánost. Szegény, már két hónapja halott. De már másfél hónapja itt van, és még tíz mondatnál többet nem beszéltünk.

Toti megvonta a vállát.

– A hanggal nincs baj.

– Azzal nincs, csak engem esz meg az unalom.

Háromnegyed óra is eltelt, mire megérkezett Steve, Sylvia, Luca és Vica. Nem voltak jókedvűek, és Toti látta rajtuk, hogy ittak.

– Mit csinálnak? – nézett a monitorok felé Steve, aztán Totira.

Toti riadtan tekintett a monitorokra, aztán Steve-re, csak ekkor kapott észbe, hogy mióta a vezérlőben ül, egyszer sem jutott eszébe, hogy az infrakamerák fekete-fehér képére nézzen, vagy hogy megkérdezze Bütyöktől, történt-e valami.

– Csak most jöttem – motyogta.

– Bütyök, történt valami? – fordult a vágóhoz Steve.

– Semmi. Beszélgettek, moralizáltak, aztán mióta nincs áram, tíztől alszanak, néhányan pedig zseblámpával olvasnak.

– Ahelyett, hogy dugnának! Nem értik, miért van sötét! – sóhajtott Luca.

– Nem csodálom, hogy kirúgtad a szerkesztőket, Steve! Nagyon gyenge társaságot válogattak össze – mondta panaszosan Sylvia.

– A Csatornára nézve veszélyesen rosszat.

– Veszélyesen – ismételte bólogatva Vica.

– Tudtam, a kurva életbe, hogy nem szabad megengedni, hogy könyvet bevigyenek! – dühöngött Steve. Aztán összecsapta a kezét, és körbenézett a jelenlévőkön. – Összefoglalom a helyzetet. Bár a lányokkal már beszéltünk erről, de neked is néhány dolgot tudnod kell, Toti.

A rendező zavartan állt, aztán zavartan leült.

– Gáz van. Botrányosan leesett a nézettség, ahelyett, hogy nőtt volna folyamatosan.

– Noná, hogy leesett – vágott közbe Toti látszólag földúltan, de mégis megkönnyebbülten –, mikor a játékosok fogmosásáról szól minden este az összefoglaló, mert akkor nem tudnak beszélni a szaros forradalmukról!

– Világos, ezért esett a nézettség. Sajnos, bekerült ez a kretén a bandába, sajnos, meghülyítette a társaság nagy részét, és sajnos, nem tudjuk egyelőre kirúgni.

– Margitával beszéltél?

– Még a hétvégén, mikor kinn volt. Nem tud többet tenni. Margitán keresztül anyagilag is érdekeltté tettük Laját, de ez kevés. Félek, hogy legközelebb kettőjüket fogják együtt kiküldeni.

– De hát Margitát úgyis visszakülditek…

– Amíg van értelme. Lehet, hogy Lajával most már többet érünk. Baj van, de maradjunk higgadtak! Nem tört ki ugyan a „véres forradalom”, ahogy Csíkos szerette volna, de így is olyan, mint egy belső vérzés a Csatornának. Nem szól semmiről a játék, mert eltitkoljuk, hogy miről szól. Tulajdonképpen elkeserítő, hogy lassan két hét telt el úgy, hogy egyetlen újságíró sem nézett az internetes adásra. Még botrány sincs.

– Én meg nem tudok velük beszélni – fakadt ki Luca.

Bütyök elmosolyodott, miközben falta a pizzát.

– Komoly! Állati kínban vagyok, mert nem is történik benn más, mint amit el kell hallgatni. Aztán engem néz majd hülyének az ország! Tisztára parázok már az egésztől. Stevie, nem lenne jó, ha megmutatnám megint a mellem vagy a fenekem, attól tutira nőne a nézettség.

– Lucám, itt most szakmai kérdésről van szó – fújt fáradtan Sylvia.

– Szóval, ha megengeditek, befejezem. Két hétig nem tűnt föl senkinek sem, miről van szó. Egyébként ez önmagában is tragikus.

– Bizony, tragikus – mondta Vica.

– Miért? Jól működünk, ez csak azt jelenti – mondta Bütyök.

– Vagy a kutya se néz minket, mert egy tucat forradalmár faszkalap elbaszta a műsorunkat – torkolta le váratlanul durván a vágót Toti.

– Erről van inkább szó – bólogatott Steve. – De hát nem azért vagyunk itt, hogy ezek a barmok kivéreztessenek bennünket. A Nagyfőnökkel kidolgoztunk egy tervet. Holnap reggel megjelenik a lapokban, hogy mi történik a Bunkerban.

– Mintha két hét alatt észrevette volna valaki! – mondta Luca.

– Nem. Mintha most történt volna. Mire bekapcsolódnak a nézők, nem lesz világos, mikor is kezdődött a szervezkedés.

– Fantasztikus vagy, Steve! – mondta csillogó szemmel Vica.

Toti köhögni kezdett.

– De bocsáss meg, mért titkoltuk akkor eddig?

– Eddig titkoltuk, igaz. Azt hiszem, hiba volt, hogy megijedtünk tőlük, és elvesztettük a kezdeményezést. Most majd eladjuk a forradalmukat! Az ellenünk szervezett támadásból csinálunk pénzt. Éppen ezzel hívjuk föl a figyelmet a műsorra, de már a mi terveink szerint folytatódik a történet. Mielőtt olyan válság alakulhatna ki, amilyent ez a barom akart, új fordulatot hozunk. A nézőket megtartjuk, de már másról lesz szó.

– És ha a sajtó úgy kapja föl a témát, hogy már a Bunkeren kívül gyűrűzik tovább? – kérdezte Toti.

– Két nap alatt elül az egész, ha más érdekesség történik helyette. Mindenesetre a Bunkerben érdekelt lapokban és rádiókban két nap múlva már másról lesz szó. Két nap múlva már megy tovább a show!

– Csodás, Steve! – mondta Vica.

Sylvia csodálkozva Vicára nézett.

– És miről lesz szó? Mi lesz az a más? – kérdezte idegesen Toti.

– Ezért vagyunk itt. Várom az ötleteket! Mi történjen a Bunkerban? – Kis csönd lett, amitől hirtelen dühbe gurult Steve, és kiabálni kezdett. – Vagy a mi életünk olyan szánalmasan üres, hogy az tükröződik vissza odabentről? Azért nem történik semmi? Azért cseszték el még azt a rohadt forradalmat is, mert miellenünk lázadni sem lehet? Mert nem vagyunk semmilyenek, és igazából nem vagyunk sehol? Mutassuk már meg, hogy mi is létezünk!

Dermedt csönd volt az üvöltés után.

Vica megvárta, míg láthatóan kicsit lehiggad a producer, aztán megsimogatta a kezét, és azt suttogta:

– Steve, Sweet Steve…

– Én holnap reggel bemegyek – állt föl Sylvia.

– Hova? – kérdezte Steve, és letolta a kezéről Vica kezét.

– Nem. Most azonnal bemegyek – jelentette ki Sylvia –, sztárvendégnek – tette hozzá magyarázatképpen.

– Te? – kérdezte Luca.

– Nem. Inkább holnap este, a bejelentkezéskor. Élőben! – döntött Sylvia.

A háta mögött kinyílt a hangszoba ajtaja, és megállt a küszöbön Béla.

– Az jó – mondta Toti. – Az lesz a legjobb.

*

Nem két napig, két hétig csámcsogott a fizetett és az önkéntes sajtó a „médiaforradalom” ügyén, s csak aztán, mikor a hirtelen fölívelő nézettségi mutatók megint konyulni kezdtek, akkor lépett be Sylvia a Bunkerbe mint sztárvendég.
A játékosok örültek neki, hiszen jól ismerték a Csatornán futó szappanoperákból, reggeli és esti show-kból, és Sylvia is örült a játékosoknak, a Bunkernek, az új, ismeretlen környezetben való szereplési lehetőségnek, vagyis pontosan úgy viselkedett, ahogyan egy sztárvendégtől várható volt. Az első és második napon sorban megtörténtek azok a dolgok, amelyeket Steve és társai Sylviára bíztak: közös játék volt a Bunkerben, nagy és vidám beszélgetések alakultak ki, Sylvia megtanította a játékosoknak a Csatornán futó szappanopera főcímdalát, és mintha minden bentlakó kicsit más oldaláról is megmutatkozott volna, mint korábban. Ekkor derült ki Pisuról, hogy mindig megnézi a kakiját, mielőtt lehúzza a vécét, Ilyről, hogy sosem használ se tampont, se intimbetétet, Margitáról, hogy tánciskolába járt, Erzsiről, hogy nem leszbikus, és mindannyiukról, hogy még nem voltak New Yorkban, de nagyon szeretnének eljutni egyszer oda stb. stb., csupa érdekesség, csak Csíkosról nem derült ki sok újdonság, mert Sylvia jelenléte egy kissé visszahúzódóvá tette, olyanná, amilyen a játék első napjaiban volt (nyilván pontosan tudta, hogy az ő terve ellen irányul Sylvia vendégeskedése), bár a közös játékokban részt vett, csak a beszélgetések alatt maradt inkább hallgatag, noha akkor is sokszor mosolygott a többieken.

Sylvia a második napon olyan remek volt a Bunkerben, hogy az esti bejelentkezés után Steve pezsgőt hozatott, és a vezérlőben megünnepelték sikerét. A harmadik napon – melynek estéjén Sylviának a tervek szerint el kellett volna hagynia a Bunkert – már visszaigazolást is kaptak a nézettség újbóli emelkedéséről, úgyhogy Steve már délben megint pezsgőt hozatott, és a vezérlőből figyelte felesége minden mozdulatát. Várta az estét, mikor Sylvia (már kora délután így fogalmazott: élete egyik legnagyobb alakítása után) az esti bejelentkezés idején élőben elbúcsúzik, és följön a vezérlőbe. A délután örömét még az is fokozta, hogy telefonon bejelentkezett a Nagyfőnök, aki elégedettségét fejezte ki a nézettség növekedése miatt, és gratulált Steve-nek Sylviához is.

Ennek a napnak a késő délutánján azonban Sylvia kifogyott az előre megbeszélt ötletekből, talán kicsit el is fáradt, úgyhogy az esti bejelentkezés – és tervezett szabadulása – előtt két órával már csak csöndesen üldögéltek megint a Bunker lakói, sőt, Lojzi elővett egy keresztrejtvényt. Steve ekkor hirtelen pánikba esett, hogy Sylvia jelenléte éppen a fináléban laposodik el, úgyhogy azonnal nyolc üveg pezsgőt tetetett be a kamrába, talán azért éppen nyolcat, mert Sylviával együtt ekkor még nyolcan voltak a légópincében. Szintén Steve kérésére olyan nagy csörömpöléssel érkezett meg az előre lehűtött ital a kamrába, hogy az elcsöndesedett társaságból azonnal mindenki meghallotta. Pisu ment be a kamrába, hogy megnézze, mi érkezett, s hamarosan már egy bontott üveggel táncolva tért vissza a többiek közé.

Steve-nek igaza lett, valóban percek alatt föléledt a Bunker. Pisu, Sziszi, Erzsi, Margita, Lojzi, Laja, Csíkos és Sylvia körbeállták az étkezőasztalt, és mint egy banketten, szorgalmasan koccintgattak, és egyre jobban nevetgéltek. Hamarosan azonban nehezükre esett az ácsorgás, és előbb Sziszi és Lojzi vonult el egy cellába egy fél üveg pezsgővel, aztán Erzsi, Pisu és Laja is félrehúzódott egy sarokba. Csíkos, Margita és Sylvia maradt csak az asztalnál, s így megfogyatkozva (s beleszámítva azt, hogy Csíkos amúgy se igen szólalt meg) már lassan unalmassá kezdett válni a pezsgőkortyolás is. Sylvia ekkor kicsit Margita mögé hajolt, hogy szemtől szembe nézhessen Csíkossal.

– Téged ismertelek meg legkevésbé a három nap alatt.

Csíkos elmosolyodott.

– Talán majd egyszer, máskor sikerül! Mert én sem ismerem magát, de nagyon szeretném megismerni!

Margita kénytelen volt kilépni kettőjük közül, és megfordulni, hogy ne kelljen forgatnia a fejét.

– Jézusom! Ennyire nem beszélgettünk! Észre sem vettem, hogy te magázol! Hogy maga magázódik – nevetett Sylvia. – De miért?

– Miért tegeznék egy színésznőt, amikor még nem ittunk pertut?

– Most iszunk! – csillant nagyot Sylvia zöld szeme. – Most aztán igazán ihatunk! Van még másfél órám itt. Addig beszélgethetünk is.

– Jó – mondta Csíkos. – Örülök neki.

Látványosan megkerülte Margitát, elvett az asztalról egy bontatlan üveg pezsgőt, fogta a poharát, és az egyik cella felé intett a szemével. Sylvia követte Csíkost. Miután a fiú kibontotta a pezsgőt, és töltött, Sylvia megkérdezte:

– Most akkor iszunk pertut?

– Most? – nézett a nőre Csíkos csodálkozva. – Még nem is beszélgettünk! Hátha utána máshogy gondolja!

– Rendben – mondta Sylvia. – Akkor üljünk le ide.

A következő percekben természetesen a Csatorna elleni lázadásról esett szó. Sylviát igazán érdekelte, mi ösztönözte Csíkost arra, hogy megpróbálja kirobbantani a lázadást, ami ugyan mégsem robbant, mert mindig volt valaki a fogyatkozó csapatban is, aki nem vállalta a közös fellépést (és hiába küldték ki, mindig újabb ellenforradalmár nőtt ki közülük), de közben mégis, azóta is lappangva égett közöttük a lázadás gyújtózsinórja, s nem lehetett tudni, alakul-e úgy a társaság, akár a legvégén is, mikor már csak hárman vagy ketten vannak, hogy kirobban mégis.

– Azért már kevésbé hiszem, hogy megtörténik – mondta Csíkos. – Legalábbis abban a formában, ahogy megtörténhetett volna a harmadik héten, már aligha. Ahogy közeledünk a végéhez, erősödik a nyerés esélye, meg már amúgy is túl vagyunk lassan a nehezén. Beletörtünk abba, hogy testünket-lelkünket áruba bocsátjuk, de nem is biztos, hogy kapunk érte valamit.

– Ha így gondolja, minek jelentkezett? Nem kényszerítette senki.

– Mert úgy éreztem, szükség van itt rám. A sokadik ilyen show után kellett volna valaki, aki nem az újságokban fanyalog, ezzel is csak ingyen reklámozva a Csatorna művét, hanem megmutatja itt, hogy van emberi öntudat, mely nem kiszolgáltatott a végsőkig. Ellent tud mondani az emberi nyersanyaggal dolgozó iparnak.

– Szóval küldetéstudat.

– Lehet, hogy olyasmi – mosolygott Csíkos –, de látja, mégsem volt elég erős, csak próbálkozás maradt.

Sylvia tűnődve ivott kicsit, aztán félig hanyatt dőlt a priccsen.

– Gondolta, hogy meg tud győzni tizenkét embert? Akik teljesen más gondolkozásúak, hiszen győzni jöttek ide, a Bunkerbe?

– Ez volt az én játékom. – Csíkos is ivott, aztán ő is hanyatt dőlt. – És majdnem sikerült. Még most is tartanak tőle, hogy sikerül, nem? Azért küldték magát.

– Lehet, hogy tartanak tőle – nézett maga elé Sylvia –, mert sok pénz forog kockán, és nagyon féltik. Pedig magának ez már nem fog sikerülni. Kevés volt ehhez egyedül, lássa be!

Csíkos fölállt, újra töltött a poharakba.

– Nézze, én az első estéken csak a neveket soroltam magamban. Próbáltam megfejteni, kik rejtőzhetnek az idióta becenevek mögött.

– A titkos énjüket kereste?

– Nem. Ez csak játék volt a nevekkel. Pisu ugyebár István, akár Szent István király. Lojzi természetesen Batthyány Lajos is lehetne. Ily Zrínyi Ilona. Laja Kossuth. Laca Szent László király. Sziszi az Sziszi. Erzsi lehetne II. András lánya. Még lovagol is! Margitáról sziget lett elnevezve.

– Ez hülyeség – mondta komolyan Sylvia. – Nem tudom én, hány tíz- vagy százezer Margit közül került ki egy királylány. Mostanában pedig nem is fog.

– Persze. Mondom, hogy csak elgondolkoztam azon, hogy ezek az itt már teljesen elkorcsosult nevek egykor milyen hatalmas, erős, elszánt egyéniségeket takartak. Ha egy percre ideköltözött volna közénk bármelyikük lelkülete, már rég a miénk lenne a Csatorna.

– De én költöztem ide! – nevetett Sylvia.

– És lehet, hogy ennek is ugyanúgy örülök – mondta Csíkos.

– Maga? Ne vicceljen!

Csíkos hosszan Sylvia zöld szemébe nézett. Aztán az üveg után nyúlt, és megint töltött.

– Magának gyönyörű szeme van. Abban is rengeteg erő van.

– Magának pedig a legjobb a neve a Bunkerban – válaszolta Sylvia. – Csíkos. Maga találta ki?

– Nem. Egy lány még a válogatáson.

– Hogyan?

– Csikósnak hívnak. Ő meg azt hitte, Csíkosnak. Valahogy így.

– Igazán hálás lehet annak a lánynak! – nézett Csíkosra Sylvia. – Különben mi a keresztneve?

– Sándor.

Sylviából kitört a nevetés. A poharából a mellére csordult a pezsgő, de nem hagyta abba, fölült, és hosszasan nevetett.

– Ne haragudjon! – próbált megszólalni. – Az előbb azon gondolkoztam, hogy maga a neve alapján legfeljebb Árpád-sávos zászló lehet itt. Jó, nem Sávos, hanem Csíkos. De most rájöttem – megint elakadt a nevetéstől –, rájöttem, hogy maga Petőfi Sándor.

Csíkos is nevetett, de közben azt mondta:

– Nem. Én Csikós Sándor vagyok. De ha már bemutatkoztam, ihatnánk is talán pertut, ha ön is úgy gondolja!

Sylvia fölállt, és most ő töltötte tele a poharakat. Mikor átnyújtotta Csíkosnak az egyiket, megkérdezte:

– Komolyan mondta, hogy örül neki, hogy itt voltam?

– Komolyan mondtam – mondta komolyan Csíkos.

– Nem látszott magán – nézett a fiú szemébe Sylvia.

– Komolyan mondtam – ismételte Csíkos. – Most is komolyan mondom, hogy örülök.

– Én is – mondta Sylvia.

Egyszerre csókolták meg egymást, és majdnem mind kilötyögött a pezsgő, olyan szorosan ölelték át a másikat szabad karjukkal.

*

– Anyám! Ezt nem hiszem el! – Bütyök fölegyenesedett a gurulós széken. Aztán föl is állt. – Toti! – kiáltotta.

Bütyök egyedül volt a vezérlőben, és a kiáltásra sem lépett be senki.

– Ezt most rögzítsem, vagy ne? – mondta ki hangosan. Megnyomott egy gombot a pulton, így egyszerre még három monitoron jelent meg a vadul csókolódzó pár. – Anyám! – sóhajtotta, aztán a mikrofonhoz hajolt. – Béla! Látod ezt? – A hangszobából nem érkezett válasz, úgyhogy tovább motyogott maga elé. – Ha nyolcan csináljátok, akkor sem hiszem el!

– Mi van, Bütyök? – dugta be a folyosóajtón a fejét Toti.

Bütyök csak visszafordult, nem szólt. Toti belépett, becsukta maga után az ajtót, és ösztönösen a markába rejtette a cigarettáját.

– Hol van Steve? – kérdezte halkan Bütyök.

– Itt – mondta ugyanolyan halkan Toti. – Itt cigizünk, kinn, a folyosón.

A négy Csíkos ekkor letette a poharát, Sylviáét is elvette, töltött mindkettőbe, aztán a falhoz lépett, és lekapcsolta a villanyt.

Bütyök megnyúlt arccal nézett Totira.

– Kapcsold át infrába! – mondta csöndesen a rendező.

Bütyök a pult fölé hajolt, és újra láthatóvá vált a szoba, ahol Csíkos és Sylvia ismét összebújva csókolódzott, csak fekete-fehérben.

– Húsz perc van adásig. Ne most legyen botrány – szólalt meg Toti. – Rögzítsd, de kapcsold le a monitorokat! Ha bejön Steve, ne jöjjön ennek a kamerának a képe! Most nem tudok jobbat.

Toti az egyik cigarettáról a másikra gyújtott Steve-vel, aztán Vicát kérte meg, hogy tartsa szóval a producert, s igyanak meg együtt egy pohár pezsgőt, amire Vica értetlenül, mégis gyorsan vállalkozott, de túl hamar eljött az adás kezdete, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Steve a monitorfalon át hamarosan szembesülni fog azzal, ami néhány méterre tőle és ország-világ nyilvánossága előtt történik – vele is.

– Kapcsoljuk a Bunkert, oké – visította Luca a színes műanyagokkal túldíszített színpadon. – Hahó, hallotok a Bunkerban?

– Vágd a totált! – csettintett Toti. – Jó. Ott van mindenki: Lojzi, Pisu, Ily, Margita, remek! Vissza Lucát!

– Szeretlek. Nagyon szeretlek. Nem akarok kimenni innen – suttogta Sylvia, miközben Csíkos a mellét csókolta.

– Mondjátok, hogy telt a mai nap? Van-e valami szuper szenzáció? – kérdezte a csarnokban Luca.

– Hol van Sylvia? – kérdezte Steve.

– Vissza a Bunkert! – mondta Toti. – Ott van mindenki.

– Pezsgő jött dögivel! Remek itt a buli. Királyság van! – mondta a Bunkerből Margita.

– Hol van Sylvia? – kérdezte megint Steve.

– Bütyök! Mehet a Luca! Mehet a fahrt!

– Mit ünnepeltek olyan nagyon, csajok és fiúkák? Ez a hetedik hét közepe. Alig vagytok túl az egész, hosszú megpróbáltatás közepén. Tutira így van, nem? Mit lehet ilyenkor mégis ünnepelni?

– Mi a szarért döccen mindig a hármas?

– Hol van Sylvia?

– Még mindig nem kopott le a domb, amit az aszfaltozók építettek.

– Van valami rendkívüli esemény, amiről tudnunk kell?

– Vissza a Bunkert!

– Hol van Sylvia? Süket vagy, Toti? Századszor kérdezem!

– Nem tudom, hol van. Talán vécén.

– Királyság van!! – üvöltötte Pisu. – Hát nem Sylvikét búcsúztatjuk?

– Anyád van ott. Mutasd már Sylviát! – üvöltötte Steve.

– Itt maradok veled – súgta Sylvia. – Ma éjjel biztosan.

– Kimegyek veled.

– Mért nem látjuk Sylviát, Bütyök?

– Hol van Sylvia? – kiáltotta Pisu. – Igyunk vele!

– Mert beszart az a monitor. Ahol ő van, pont azt nem látjuk.

– Hát vágd ki! – kiáltotta Steve. – Vágd ki már, baszd meg! Róla szól!

– Szeretlek! Szeretlek!

– Mindenütt pezsgős vagy, édes, akárhol nyallak.

– Sylvia királynő!

– Vágd már ki, baszd meg!

– Vágd ki, Bütyök!

– Tessék.

– Jól látok? Jól látok? Hát ez szenzáció! – visított Luca. – Szenzációó! Élőben szeretkeznek! Országos szenzáció itt, a Csatornán!

– A rohadt kurva!

– Vissza a totál!

– Mi van? A Zebra lenyúlta Sylvia királynőt? Itt dugnak a hátunk mögött?

– Jó. Vissza Sylviáék!

– A rohadék kurva!

– Most azt akarom, hogy így maradjon örökké!

– Nyugi, Steve! Ez kurva jó – mondta remegő hangon Toti.

– Nem kurva. De kurva. Nem jó – dadogta Steve, aztán fölüvöltött. – Dögöljetek meg!

Fölugrott, előrántotta a fegyverét, és üvöltve, hörögve a monitorokra fogta. Bütyök is fölugrott, de nem tudott megszólalni, csak a kezét tartotta előre, mintha Steve mellől is védené a monitorfalat. Vica sikoltott.

– Hé, Steve! Steve! Ezt ne csináld! – kiabált Toti is. – Vágd már vissza Lucát vagy valakit! Bütyök!

Steve kétszer belelőtt a monitorfalba. Az egyik képernyő óriási csattanással fölrobbant, s teliszórta szilánkokkal a vezérlőt. Vica fölsírt.

– Baszd meg! – üvöltötte Bütyök.

Steve lecsapta a fegyvert a pultra, és kirontott a vezérlőből.

– Megölöm őket! – hallatszott a folyosóról.

– Vica, megsérültél? – kérdezte Toti.

– Nem.

– Akkor ne bőgj! Csináld tovább Bütyökkel! Bütyök, oké?

– Oké. Ha látunk még valamit.

– Utánamegyek! Nehogy adásban ölje meg őket!

– Király vagy! Király vagy, Csíkos! Bepisilek, olyan király vagy! – visította a csarnokból Luca.

*

Steve lerohant a csarnok lépcsőházában, beugrott a ház előtt álló, világoskék kabriójába, remegő kézzel lökte be a kulcsot, aztán úgy nyomta a gázt, hogy csíkot hagyott a kocsi az indulástól. Száguldani szeretett volna, el, el, vágtatni bárhová!
A Duna felé indult, pedig autópályát talált volna közelebb is, de talán még mindig a nyugat felé vezető utak kapcsolódtak össze idegrendszerében a szabadulás vágyával. Végigrohant az Andrássy úton, maga mögött hagyva a villogó, dudáló kocsikat. Szeretett volna már túl lenni a Lánchídon, az Alagúton, és tövig nyomva a gázt, vágtatni az autópályán. De a József Attila utcában már föltorlódott a kocsisor, és csak lépésben haladt előre a Roosevelt tér felé. Steve bekapcsolta a rádiót, aztán kikapcsolta. Néha mereven nézett maga elé, aztán hirtelen az arcába mart. Három perc is eltelt, míg a Roosevelt tér sarkáig ért. Onnan pedig már világosan látszott, hogy még legalább tíz perc, mire átjut a hídon. Aztán öt perc az Alagút. Tíz-tizenöt az Osztapenko helyéig. Vagyis leghamarább fél óra múlva fog csak száguldani szabadon. Úgy érezte, megőrül a tehetetlenségtől és a kiszolgáltatottságtól.
A Roosevelt téren átküzdötte magát a belső sávba, aztán fölhajtott a fűre, a maradék fák közé. Kiugrott a kocsiból, és lerogyott. Lassan előregörnyedt, homlokát is a földhöz nyomta, és belemarkolt a fűbe. Zúgott körülötte az álló forgalom. Aztán fölismert a hangzavarban egy ismerős dallamot, amit már régóta hallott, a rádiótelefonja zenéjét. Úgy maradt, fejét a földhöz szorítva, úgy húzta elő zsebéből a telefont, s közben egy pillantást vetett a fejjel lefelé álló Lánchídra és Tudományos Akadémiára.

– Tessék. Édes István – mondta a telefonba.

– Itt a Nagyfőnök.

– Helló.

– Steve, gratulálok! Ördögi fickó vagy! Azt hiszem, most levertünk mindenkit. Tudtam, hogy nem fogok csalódni benned. Na, majd beszélünk, most gondolom, hívnak elegen. Még egyszer gratulálok!

– Kösz.

– Így tovább! Helló!

– Helló.

Steve fölegyenesedett a földről, és egy vele szemközt álló fára nézett.

– Mégis legyőzött a rohadék! – üvöltött föl, és elég pontosan eltalálta a fát, aminek a törzséről szétpattantak a telefon darabjai.

Néhány másodperc múlva fölállt, visszaült a kocsijába, lehajtott a fűről, és beállt a sorba, hogy visszafordulhasson majd a csarnok felé.

Nem telt el egy óra, mióta elment, de már nem tudott visszaállni a helyére, mert ott egy mentő állt, mellette pedig, félig az úton, egy rendőrautó.

– Na, még mi a fasz ér? – mondta ki hangosan, miközben parkolóhelyet keresett. – Lehet, hogy sikerült szétlőnöm őket?

Futott a lépcsőn fölfelé, aztán átpréselte magát a vezérlő ajtaja körül tolongó tömegen. A vezérlő is tele volt idegenekkel, Bütyök helyén egy narancssárga kabátos mentős ült, és valamit írt. Szemben vele ott nézett üresen a szétlőtt monitor, és égettszag volt még mindig. Vica fogta meg Steve kezét.

– Steve, Sweet Steve! – szipogta.

– Hagyjál! – húzta el a kezét Steve. – Hol van Imre?

Vica a fejével intett. Steve-től két lépésre, ott állt Toti a falhoz lapulva.

– Mi történt itt?

– Meghalt Béla.

– Hogyan?

– Fejbe lőtte magát a pisztolyoddal.

– De miért?

– Nem tudom.

– Mit tudsz?

– Én elfutottam utánad, nehogy valami őrültséget csinálj, de sehol sem találtalak. Aztán, mikor az adás véget ért, Vica és Bütyök is lejöttek a csarnokba. Minket kerestek, de sem engem, sem téged nem találtak. Vica lent maradt Lucával, Bütyök meg visszajött. Akkor vette észre, hogy eltűnt a pultról a fegyver. Benyitott a hangszobába, mert azt hitte, esetleg Béla eltette. Akkor látta meg a földön. De a hangpultnál lőtte le magát, az is teljesen szétázott.

– Nem értem.

– Én sem.

– Volt valami családi problémája?

– Nem. Magányos ember volt. Itt volt éjjel-nappal. Ez volt az élete.

Toti megszorította Steve karját, és Steve is Totiét.

– A sajtóba kiment?

– Nem. Nem hiszem. Nem volt itt senki.

– Kösz. Intézkedem, hogy ne is legyen.

Míg a rendőrség a helyszínen kihallgatta Steve-et, Bütyök, Vica és Toti a folyosón állt.

– Jól átvert mindenkit – mondta Bütyök.

– Magát is átverte – mondta Vica.

– Vagy minden átverése is csak átverés volt – mondta Toti. – Elkeserítő lesz, ha győzni fog.

– Igen – mondta Vica. – Szegény Steve!

Toti úgy nézett Vicára, mintha ezer méterre lenne, de még hátrálni szeretne tőle.

– Nagyon elkeserítő lesz, ha győzni fog – ismételte meg.

*

Azon az estén Sylvia valóban benn maradt a Bunkerben, de másnap, kora reggel kijött. Aztán három hét múlva – a Nagyfőnök és Steve közös javaslatára – újból bement három napra. „Egy ország várta ezt a találkozást a Csatornán!” – nyilatkozta a Nagyfőnök a sajtónak.

A játékot – ezek után természetesen – Csíkos nyerte meg, az utolsó társa Margita volt. Nagy siker volt, igazi ünnep. Az Utóshow-n a Nagyfőnök gratulált a győztesnek, több sztárvendég is zenélt, Sylvia is fellépett, Luca pedig visított. Exkluzív party volt, ahogy az Utóshow alcíme is mondta.

Az Utóshow estéjén már beszéltek róla, hogy hamarosan újabb játék indul (talán Bunker 2 címmel). Falatka, aki a fejhallgatón keresztül a vezérlőben elhangzó félszavakból is megfejtette a jövendőt, azt terjesztette a csarnokban, hogy az új show-nak nem Luca, hanem Csíkos és Sylvia lesz a műsorvezetője.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben