Írok, tehát vagyok

Napló, 1981, 1. rész

JANUÁR

1.

Betyárbecsület. Csé panaszosan árulkodik Zoltánra, mert Méray már négyszer hívta telefonon, hogy a Kovács Imre-nekrológot megsürgesse. Az, hogy Zoltán már régóta nem írt semmit, az teljesen rendben volna. De ha valaki író volt, annak vannak kötelezettségei. Barátainak, fegyvertársainak, írótársainak meg kell adnia a végtisztességet. Ez olyan kötelesség, ami alól nincs felmentés. Zoltán kiiratkozhat az irodalomból, de Kovács Imrét el kell parentálnia. Ennyi betyárbecsület kellene hogy legyen Zoltánban. – Így Csé. Igaza van, de Zoltán már mindenen túl van. Mintha már nem is volna közöttünk: Ex Bretagne nulla est redemptio.

2.

Sipos mondja a telefonban, hogy Veress Miklóst leváltották, illetve áthelyezték az ÉS-hez. Mivel senki sem vállalkozott, hogy a helyére lépjen, a Mozgó Világ szünetel. Arról is pletykák keringenek, hogy az Irodalomtudományi Intézetet megszüntetik. Aki egy kicsit is mozog, azt elmozdítják.

3.

Zoltántól tanultam meg, hogy kell a valóságtól elfordulni. Ha összecsaptak a feje fölött a hullámok, mindig elkezdett fúrni-faragni. Mint a vezérlő fejedelem Rodostóban. Mivel egy kicsit jobban bírom magam, elhatároztam, nekiesek a fürdőszobának, és átépítem.

4.

Minden érdeklődésem elment a szellemi dolgok iránt. A tárgyak, az engem körülvevő tárgyak érdekelnek.

11.

Már az újságokat sem nézem meg, egyszerűen nem érdekel, hogy mi történik a világban.

14.

Tegnap beszéltem Csével. Illyés állapota romlott. Csé abban a korban van, amikor már csak túlélni szeretné a kortársakat. „Jön értünk a kivégző, és rendre elesünk!” Nekem még vajon mennyi időm van? Nyilván annyi, amennyi el van rendelve. Éjjel Sipos tízperces nekrológot ígér nekem a Szabad Európa Rádióban. Lovagiasan én is neki. Ezen elröhögcsélünk.

15.

Egy nemzet filozófiája a vízvezetékrendszerében is megnyilvánul. Már amelyiknek van. Nekünk valószínűleg nincs, a németektől vettük át az övékét, mert már az osztrákoknak sincs. Mai formájában az jellemzi ezt a filozófiát, hogy soha nincs meg hozzá minden. Tehát mindig ügyeskedni kell. Találékonyságra van szükség. Az angol a hagyományokon és az óvatosságon alapszik. A falban ott maradtak a régi csövek, amikről senki nem tudja már kitalálni, hogy mi célt szolgáltak, de figyelembe kell venni őket, mint az archeológiai leleteket. A kád lassan telik, és a víz lassan folyik le, mert akkor nem folyhat túl, ha valaki kimegy a fürdőszobából.
A zuhany működik, de nem nagyon, van is meg nincs is. A fürdőkád és a vécé túlfolyójának áttörik a falat, és kívülre vezetik. Ha tehát túl sok vizet engedek a fürdőkádba, az utcára folyik, ország-világ látja, ahogy a kidugott cső, hát ugye, pisil. (Ezt már Márai is ironikusan kommentálta.)

18.

Maria Braun házassága. A németek végre szembenézhetnek a háború végével Fassbinder filmjében. Egészen rendkívüli a jelenetek ereje. Van köztük egy, amit soha nem felejthetek el. Braun Mária, akinek „kétnapos” férje eltűnt az összeomlás végső forgatagában, a megszálló amerikai hadsereg katonáinak a barátságából igyekszik megélni. Egy nagydarab néger őrmester udvarol neki, közben tanítja angolul. A parkban sétálnak. „I am black, you are white” – hangzik a példamondat. „I am black, you are white” – ismétli Maria Braun. A személyes névmás eltévesztése kifejezi azt, amit az egész német nép érzett a háború elvesztése után. Ők voltak a négerek, és a néger őrmester a fehér ember. Azt is csak most tudtam meg a filmből, hogy a nyugatnémeteknek legalább annyira fontos volt az 1954-es futball-világbajnokság, mint nekünk. Emelt fővel szerettek volna végre a világ elé állni.

20.

Megjött Bak Pestről. Ő is mondja, hogy milyen sokan hallották az ötvenhatos költőkről szóló írásomat a rádióban. Most a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság munkájában akarna szerepet vállalni és a nyugati lexikonokat informálni magyar vonatkozású anyaggal. Jeles buzgóság. Mint ő maga mesélte nem minden öniróniától mentesen, Léderer Emma megmondta neki, hogy ott, Kanadában még magából is történész lehetett. Sebaj. Mindenben részt vesz, mindenről tud. Ez a lényeg.

21.

Ha valaki amerikai, még túsznak is jó lenni. Az Iránból hazatérő túszokat olyan ovációval fogadták, s annyit költöttek rájuk, hogy ez belekerülhetne a Guinness Books of Recordsba. Pedig távolról sem történt velük semmi különös. Nyilván úgy tartották őket fogvatartóik, mint az aranytojást tojó tyúkokat, hiszen becserélhetők.

23.

Meghalt Tolnay Károly. Siklósék már hétfőn tudtak róla a BBC-ben, én csak ma értesültem róla a Timesból, s így a nekrológját sem én írtam meg. Felhívom a szerkesztőt, hogy szeretnék valamit hozzáadni, főként a Vasárnapi Körrel kapcsolatban, de a szerkesztő csak nyekereg,
s elmegy a kedvem az egésztől.

25.

Átszereltük és újra bekötöttük a mosdókagylót, sikerült a márványlapot is jól elhelyezni. Hajnalban vittem haza Dömét, a vízvezeték-szerelőt. Iparoscsaládból származik, s valaha zongoraművésznek készült. Azt hitte, ötvenhatban kitörhet. Nem így történt. Visszahullott.

28.

Végre sikerült elérnem Sándor Andrist Washingtonban. Megmondtam neki kerek perec, hogy semmit sem csináltam, egy sort sem írtam, nincs kész az irodalom államosításáról szóló cikk az Arkánumnak.

FEBRUÁR

1.

Meglátogatom Krassó Miklóst. Ázott verébként gubbaszt a lakásában. Péter Lászlóék rendet raktak nála, s most úgy érzi, ki van forgatva a maga valóságából.

2.

Visszavittem Csének az anyagot, amit a bibliográfiához használtam, mert szüksége van rá; a Gondolat Kiadónál készülő kötetéhez ennek alapján akarja a válogatást előkészíteni. Ahogy öregszik Csé, egyre türelmetlenebb a világgal szemben. Nem kapta meg azt az írói elismerést, ami kijárt volna neki. Azért türelmetlen, mert tudja, hogy nincs elég ideje; már a végjátékot játssza.

3.

A múlt héten láttunk egy Karinthy Ferenc-darabot Fact and fiction címmel. Azt hiszem, a Gellérthegyi álmok alapján készült. Kétszemélyes, mint a legtöbb Karinthy-darab. Van benne ügyesség, színházi tudás meg persze ötletkölcsönzés is. De ami igazán mókás: a darab 1945 elején játszódik, az ostrom alatt, és a rendező, következésképpen a színészek is félreértették a helyzetet: azt hitték, 1956-ról szól. Nagyon szórakoztató ebben az értelmezésben, s csak szerényen somolyogtunk, amikor angol ismerősökkel beszéltünk róla, nem akartuk eloszlatni a tévhitet. Minek?

4.

Sándor Andristól kapok elkeseredett levelet, nagyon kellene nekik az irodalom államosításáról szóló tanulmányom. Hirtelen rádöbbenek, hogy hetek óta semmit sem csinálok, s nagy lelkesen nekiugrottam írni. A szöveg mint előadás egészen jó, alig kell rajta változtatni, ha megtartom a formát. Hat oldalt csináltam meg egész nap, s talán be is tudom fejezni, amikorra kell az Arkánumnak.

9.

Kezdek visszatérni az életbe: nekifogtam a Kabdebó-cikket átdolgozni. Horváth Elemér, aki az új amerikai folyóirat (Szivárvány) szerkesztője, cikket kért tőlem.

10.

Kirándulunk Eghamba. Segítek Magdának rendezni a University College raktárrészleganyagát. Első világháborús sajtóanyag: szövetségesek, semlegesek és ellenséges országok szerint osztályozva. Két magyar menekült egy hajdan volt ellenséges országból rendezi az „ellenséges országok” anyagát.

12.

Vizsgabizottsági ülés Cushingnál. Az idén lesz a legtöbb végzős magyar szakos. Nem sikerült túlságosan jól a vizsgatételek összeállítása, nincs köztük igazán jó kérdés.

13.

Elintéztem Ferdinandy Gyurka meghívását. Április 1-jén rendezünk neki estet a Szepsi Csombor Körben.

14.

Lélekszakadva megírtam az angol Csáth Géza-kötet recenzióját a BBC-nek, és még este be is olvastam kifulladva. Nem vagyok megelégedve vele, nem szenteltem elég időt a kidolgozásának.

15.

Goethe úgy nyilatkozott, hogy a dilettáns arról ismerszik meg: a saját élményeit írja meg egy az egyben. Ha ez igaz lenne, a legtöbb lírikust dilettánsnak kellene nevezni, többek között József Attilát is. A dokumentumregényt is száműzni kellene az irodalomból. Nem jó, tisztesség ne essék szólván, Goethe meghatározása így, ahogy van, több megszorítást kellene alkalmazni, illetve finomítani kellene a tételt. Végső soron viszont az is vitatható, hogy valaki képes-e egy élményt egy az egyben megírni.

16.

Film a televízióban Lidicéről. Egészen jó dokumentumfilm, s csak azt bizonyítja, hogy az angolok mennyire tekintet nélkül voltak szövetségeseik emberveszteségére, ha úgy érezték, hogy feláldozásukkal zavart kelthetnek az ellenség soraiban, tehát a német hadigépezetben, a saját csapataik veszélyeztetése nélkül. Persze az a nemzet vagy közösség vesse rájuk az első követ, amelyik az adott helyzetben nem folyamodott vagy folyamodik hasonló eszközökhöz.

17.

Unalmas fogadás a Great Britain/East Europe Centre-ben, valamiféle magyar menedzsercsoport tiszteletére. Az MTI londoni tudósítójával beszélgetek, aki lelkesen fejtegeti, hogy milyen változásokat vár a Times új tulajdonosától. Megtudom továbbá, hogy a legjobb angol napilap a Financial Times. Ebben természetesen igaza van, az a mérvadó sajtóorgánum. A fogadás vége felé odajön hozzám néhány pesti menedszer, és izgatottan rögtön a megélhetési lehetőségek iránt érdeklődik. Egyikük a konyhaművészetről értekezik. „Ami a hidegkonyhát illeti, uram, a magyar konyha a seggben van.” Többször megismétli: „hidegkonyhánk a seggben van”. Most tehát megnyugodhatok, hogy a magyar hidegkonyha nem is a béka segge alatt, hanem egyenesen a seggben van.

18.

Csé interjút adott a Katolikus Szemlének – főként hazai útjáról beszélt. Nagyon kiegyensúlyozott írás; jó politikai érzékkel fogalmaz, s a nyugati magyar irodalmat is távlatosan szemléli.

22.

Bakucz telefonál New Yorkból, miattam tartják vissza az Arkánum megjelenését, s könyörög, hogy küldjem már az irodalom államosításáról szóló tanulmányt. A fürdőszobából jövök a telefon csengésére, s nézem, ahogy a friss vakolatot behozom a cipőm talpán a hálószoba szőnyegére.

23.

Visszatértem az irodalom államosításáról szóló cikkhez. Írom, írom, de nem vagyok megelégedve. Megjön Karátson Bandi kötete. Örülök neki, megint eggyel több kiadványunk lett.

27.

Liskánál sakkozás közben találkozom egy fiatal állatorvossal. Futólag ismerem. Most költözik be Liskához. Kórházban volt, s mire kijött, a felesége eladta a házukat, és elköltözött. Néhány éve jöttek Nyugatra, felesége egyetemista korában nálunk volt au pair a hatvanas években. Aztán Pesten az angol tanszéken tanársegéd. Kijöttek, és érdekes módon azonnal megkapták a menedékjogot. A nő bekerült a BBC-hez, s most otthagyta a férjét. Nem lesz belőlük old bolshevik! A nő rút, érzelmek nélküli karrierista.

28.

Megjött Gombár Csaba könyve a politikai kultúráról. Ezzel nyűglődött a moszkvai „száműzetésben”. De megérte. Érdemes lenne elgondolkodni a témán mindenkinek. Gondolatmenete ez: a helyzet azért olyan, amilyen, mert nincsen politikai kultúra, az emberek nem élnek még az adott lehetőségekkel sem, s nincsenek végiggondolt politikai koncepciók. Az adott megszorítások között Csaba mindent elmond, amit a lehetséges politikai koncepciókról tudni kell.

MÁRCIUS

1.

Éjjel hirtelen ötlettől vezettetve lekapom Nagy Pali regényét (Hampsteadi semmittevők) a polcról. A gyökértelenség csontig hasító átélése: a szenvedések könyve; sorsirodalom, ahogy Béládi mondaná. Ez, s ilyenek maradnak meg utánunk.

2.

Felhívom Papp Tibort Párizsban – hogy látja az Anyanyelvi Konferenciát? Állítólag Keresztury vezeti majd be az irodalmi estet, Vas István fog beszélni a nyugati magyar irodalomról. Lesz műsor is a Pécsi Nemzeti Színházban, Pomogáts összeállításában. De nemcsak a nyugatiaknak, hanem mindenhonnan a határokon túlról. Bujdosóval is beszélek Bécsben – a hadersdorfi találkozóra hivatalos delegáció jön, Gosztonyival az élen. Néhány fiatal írót nem engedtek ki. Kapacitál, hogy azért jöjjek el, ott lesz Szentkuthy is.

5.

A tökéletes boldogság. Erős altatót vettem be, elfelejtettem, hogy előtte ittam, s nagyon meg voltam ijedve, hogy kómába esek. Megálmodtam a kómát. A külvilág érzékelése teljesen megszűnt, semmilyen inger nem jutott el az érzékszerveimhez, semmimet sem tudtam mozdítani, semmilyen módon sem tudtam a külvilág felé jelt adni. Tehát csak az agyam élt, és az, ami benne van. Nyilván mesterségesen életben tartanak, de nem tudják, hogy egy működő agyvelőt tartanak életben. Megtudtam valami titkot: mivel semmilyen inger sem jut el az érzékszervekhez, a külvilág nem számít, megszűnt. Ezt a titkot soha nem fogom tudni elmondani senkinek sem, mert állapotom visszafordíthatatlan. Nyilván így van ez mindenkivel, aki kómába esett.
A tökéletes szellemi lét megvalósulása. Senki sem tud beleavatkozni. Az érzelmek nélküli tökéletes boldogság.

10.

Valami látogató zenésznek rendez fogadást a Great Britain/East Europe Centre. A nagykövettel beszélgetek, aki azt magyarázza, most nem a kultúra a fontos, hanem a gazdasági fejlődés. Úgy kerül erre szó, hogy többen akarnak hazatérni: említi például Róna Tibort, aki igencsak készül hazafelé – kabarét csinálni. Mondogatom neki, fontos lenne, ha Siklóst beengednék. Valamiért igen haragszanak rá, nincsenek megelégedve a BBC adásával, s ezért őt blamálják. Mindenesetre megígéri, hogy megnézi az ügyét.

11.

Egy összeállítást készítek arról, hogy magyar írók miként látták Angliát, mert a manchesteri és a bradfordi magyarok meghívtak előadást tartani. Érdekes és jó téma – érdemes lenne belőle könyvet összeállítani a Gondolat Kiadónak.

13.

Elkészítem az előadást a magyar egyesületek túrájára. Röviden, szemelvényekkel: magyar írók Angliában és Angliáról. Szepsi Csombor Mártontól az itt élő legfiatalabbakig (Kabdebó, Gömöri, Sárközi). Kell hogy érdekelje a közönséget, ha mégoly antiintellektuális is, hiszen róluk szól a történet.

14.

Vacak időben kirándulással kezdjük a túrát. Yorkban megnézzük a katedrálist. (Az angol mesteremberek kontárságát a sok ferde ív szemlélteti a templomban.) Bradfordban a magyar egyesületnek „székháza” van, és igencsak zajlik az egyesületi élet. Persze a legtöbben csak inni járnak ide. A műsor részeként szerepel az előadás, de mire rám kerül a sor, érzem, kezdünk kicsúszni az időből. A régi írókat már eleve kidobom, úgysem figyelnek ide. A humoros epizódok nem ülnek, s az egészből egy félórát csinálok. Talán egy-két embert szórakoztatott az előadásom. A fontos a néptánc, a gyerekek szavalata és a bál. Végső soron igazuk van: mindenki részt akar venni az eseményben, és jól akarja érezni magát. Az egészben van valami megható. Így élnek a magyarok Angliában. Amikor a Himnuszt éneklik, engem is megérint az együttlét értelme.

15.

A manchesteriek a volt liberális klubot bérlik. Talán még kevésbé érdeklik őket a szellemi termékek, mint a bradfordiakat. Műsoruk jól szervezett: tánc, közös éneklés, peregnek a számok. Március 15-e van; kokárdát viselnek. Itt néhány könyvet is eladtunk. A helyi magyar vendéglős meghív bennünket vacsorára. Ebből kissé kínos affér kerekedik. Hullafáradtak leszünk Magdával együtt. Mind nagyon rendes ember külön-külön, csak így együtt, mikor mind elmondja a maga panaszát, kicsit sok. Ha belegondolok: a Magyarok Világszövetsége mennyit költ arra, hogy ezeknek az egyszerű embereknek „ápolja” a marhapörköltös magyarságát. Kinek van ebből valami haszna? Se a pestieknek, se az ittenieknek, se az angoloknak. Elhibázott népfrontpolitika ez.

17.

Ferdinandy estjére csinálom a meghívókat, teljesen egyedül. Este fogadás a Great Britain/East Europe Centre-ben. Elkésve, fáradtan érünk oda. Diákokkal beszélgetek, ezek már mind a forradalom után születtek, nekik az élmény Bacsó filmje, A tanú. Alámerül a múlt.

18.

Telefonál az Oxford University Press. Igen, úgy döntöttek, kiadják a könyvemet, de azzal a feltétellel, hogy 2000 font támogatást szerzek valamelyik tudományos testülettől.

19.

Végre sikerül Sándor Andrist elérni Washingtonban. Igen, hozzák az irodalom államosításáról szóló tanulmányomat. Ígéri, megpróbál támogatást szerezni a könyvemhez. Hám Tiborra gondol, meg Deák Pistára a Columbia Egyetemen.

22.

Újra megnézem a Nagyítást. Televízión persze nem jön ki úgy, mint a mozi széles vásznán. De azt nem értem, mitől lett Antonioni filmjének ekkora kultusza (nekem is nagyon tetszett annak idején – s ma sem teljesen közömbös). Talán mert benne van a hatvanas évek lendülete, lelkesedése, bár igaz, a céltalansága is érződik.

26.

Lemegyek Oxfordba az Egyetemi Nyomdával tárgyalni. Hát ez is elérkezett – úgy gondolják, 1982 őszére lesz kész a könyv. A támogatás is megoldható, ha nem kérek tiszteletdíjat. 1500 példányban akarják megjelentetni, a fordítás jogdíján 2/3–1/3 arányban osztoznánk. Paperback kiadásról egyelőre még nem esik szó. Kicsit megkönnyebbülök, nem volt tehát teljesen értelmetlen erőfeszítés a hatéves munka, amit belefektettem – bár még nincs a kezemben a könyv.

28.

Siklós hív a BBC-ből. Láttam-e a Times Literary Supplementben, hogy Mikes Gyuri kikiáltotta Faludyt a legnagyobb magyar költőnek? Hát igen, időnként mások is megpróbálják kikiáltani, Vizinczey is ezt tette. Jól megjárta vele, hiszen cikkét magyarul is leadták a BBC-ben. Siklós arra kér, hogy írjak én is Faludy összegyűjtött verseiről. Nincs mese, ezt el kell vállalnom.

30.

Megbeszéljük Siklóssal a Ferdinandy-est forgatókönyvét. Ideadja a Kemenes Géfin szerkesztette Nyugati magyar költők antológiáját. Erről is kritika kell. Ezt is elvállalom. Mindent elvállalok, bár egyre kevesebbet tudok dolgozni. Ráadásul a nyakamon a könyvem javítási munkálata is. Meg akarom érni a megjelenését.

ÁPRILIS

1.

Megjött a trópusokról Ferdinandy lesülve, legújabb feleségével, aki már állapotos. Lekötelezően megmutatja cikkét Major-Zala kötétéről, melyben már hasznosította az ötvenhatos költőkről írott tanulmányomat. A Protestáns Szabadegyetem Csé tanácsára őt bízta meg a prózai antológia szerkesztésével. Nem mondhatnám, hogy szigorúan válogatott, a szerzők közé mindenkit felvett, aki valaha is írt valamit. Készülő kötete lektorálásán dolgoztunk estig; a legmesszebbmenőkig figyelembe vette a javasolt változtatásokat.

2.

Ferdinandy szerzői estje váratlanul egészen jól sikerült. Sokan voltak, Gyurka jól olvasott, azonos hullámhosszon volt a közönséggel. A fogadáson viszont mint a bomba robbant a hír: az oroszok bevonultak Lengyelországba! A hír futótűzként terjedt, azonnal körülálltuk a televíziót, éppen a tízes híreket kezdték mondani. Rögtön kiderült, hogy vaklárma az egész. A kedélyek feloldódtak, visszatért a vidámság. Nagyon-nagyon rossz áprilisi tréfának tartottuk az orosz bevonulást, éppen a Lengyel Házban. Csak arra volt jó, hogy kiderüljön, mi, magyarok és a lengyelek milyen idegfeszültségben élünk.

3.

Végigmentünk a Mosoly albuma teljes kéziratán; szerintem kitűnő könyv lesz belőle – ha lesz. Este elutaztak Ferdinandyék; ő is hagyott Londonban egy rossz hírt: Hanák lapja, a Bécsi Napló gyakorlatilag már meg is szűnt.

6.

Brightoni epizód. Brightonba megyünk Magdával egy öreg román arisztokratanő házába. Könyveket hagyott a University College-ra, azokat hozzuk fel. Bámulatos gyűjtemény, a nagy ház minden szobája tele Bizáncról szóló munkákkal. A berendezés azt sugallja, hogy a kilencvenegy éves magányos nőt, aki a jelek szerint szellemileg teljesen rendben lehetett, erőszakkal dugták öregek otthonába, hogy mindenéből kiforgathassák. Szörnyű vég.

7.

Lektoraim. Bob Evans, az oxfordi történész, aki magyarul is tud, azt írja többek közt a lektori jelentésben, hogy a török háborúk után nem lehet azt írni: „a magyarok kisebbségbe kerültek saját hazájukban”, mert ugye mások is lakták az országot, másoknak is hazája volt.

9.

Mára szinte összeroppantam, abba kellett hagynom mindent. Este egy ismerőst látogatok meg, huszonöt év után most volt először otthon. A látogatás nagyon megrázta, és néhány pohár után megdöbbentő vallomást tesz: ötvenhatban beszervezték, hogy átdobják mole-nak, húsz évre. Elég régóta ismerem, alkatilag nem tűnik túl alkalmasnak az ilyen szerepre. Azt sem tudom megítélni, hogy a teljes igazságot mondta-e el. De elgondolkodtatott; ezek szerint a menekültek között tényleg voltak kiküldött hírszerzők.

10.

Jókedvvel írtam Faludy költészetéről egy talkot a BBC-nek. Könnyen ment az írás, szívesen csináltam.

14.

Blahó követségi tanácsos Cs. Szabóval meghív vacsorára a lakására. Bájcsevegéssel telik el az este. Nézzük a televízióban, hogyan landol az amerikai spaceshuttle. Erről elég sokat tud Blahó úr, nyilván ezek az űrdolgok is rá tartoznak, ha vendéglátás közben is ezt nézi. Blahó úr egyébként cibakházi népi káder. Hazafelé a kocsiban Csé megjegyzi: érdekes, hogy a nők társadalmi mimikrije jobb, mint a férfiaké, de ebben az esetben Blahó jobban csiszolódott húszéves diplomáciai pályafutása alatt, mint a felesége, mert az pestszentlőrinci háziasszony maradt. Blahó nyilván utasítást kapott, hogy Csével foglalkozni kell, mielőtt Magyarországra látogat.

20.

Csé hív – csütörtökön indul Bécsbe, és elseje körül megy Pestre. Onnan pedig Kerényi Magdához Asconába. Mikor visszajön, ha minden igaz, mi megyünk Bécsbe, tehát lehet, hogy nem találkozunk. Lehet, hogy később sem. Csé a hetvenhat felé halad.

21.

Végre kezdek kilábalni a fürdőszoba-építkezésből, de foglalkozási ártalom lépett fel – hajnalban arra ébredek, hogy nem akarok intellektuel lenni. Az a kicsi, amit megértettem a világból, elég ahhoz, hogy megutáljam. Kiiratkoztam belőle. Szerszámokkal akarok dolgozni, valamit építeni, javítani, rendbe hozni, s aránylag békésen eltölteni a hátralévő időt.

22.

Visszajött Péter a bloomingtoni konferenciáról, amit Ránki Gyuri szervezett Berendnek, aki most már a KB-nak súg. Azt fejtegette, hogy a kelet-európai rendszerek reformra szorulnak, s ez a reform csak a munkásosztálytól indulhat ki. A reform azért szükséges, hogy a rendszerek legitimitása erősödjék a nép felé, s akkor a szovjetellenes hangulatot törvényesen le lehetne szerelni, ami viszont a szovjet aggodalmakat szerelné le, s így enyhülne a feszültség. Meg kell adni, szépen kigondolta ezt az egészet a munkásosztály élenjáró fia, Berend Iván. Csak a torka véres. A kelet-európai rendszerek alaphibáját nem ismeri fel (vagy el): a gyarmatosítók és a gyarmatiak között nem alakulhat ki (őszinte) jó viszony.

25.

Magda egyik kollégájának az esküvőjére megyünk, aki a lány szülei miatt katolizált. Mindig meglep Angliában a katolikus vallás szektajellege, s a katolikus egyházra oly jellemző pompa és ünnepélyesség teljes hiánya. Már az esetlenségig közvetlenkedik és ügyetlenkedik a katolikus pap. Elromlik az orgona, s szertartás közben odamegy a kántorként szolgáló diákkal valamit együtt ügyetlenkedni – itt, ebben az országban, ahol a formáknak, a rítusoknak, a szertartásosságnak talán a legnagyobb hagyományai alakultak ki az egész világon, s ezért a félszeg csetlés-botlás kétszeresen feltűnik.

27.

István mondja még szombaton, hogy elhunyt Zelk Zoltán, és hogy a BBC nem tart igényt nekrológra. Némi vívódás után tegnap mégis felhívtam a Timest, persze vasárnap nincs bent senki, csak késő délután valami fiatal helyettes alszerkesztő. Ezért ma ismét beszélek a nekrológrovat szerkesztőjével. Igen, tudnak róla, van is valami anyaguk, és ha hosszabb nekrológra lesz szükségük, akkor felhívnak. Aztán mégsem telefonálnak, pedig szívesen megírtam volna, hogy Zelk mennyire lihegett. Faludy szerint:

• ·  ·  ·  ·  ·  Egy mentségem van márcsak, ha

odaállok a bamba, talmi

költőcskékhez, a párthoz hű

seregbe, Sztalin seggét nyalni

(Zelk azt állítja: jó ízű)

28.

Irving könyve a forradalomról. Nem tudom letenni. Apró mozaikképekkel dolgozik, ezek élesek, vulgárisak, és mégis megfogják az olvasót. A sajtó nagy felháborodással fogadta, mivel Irving mindenkiről kérlelhetetlenül megmondja, ha zsidó. Ez igaz ugyan (Ignotus is ezt tette Magyaroszágról írott könyvében), de keményen számon kérő hangot használ a nyugati hatalmakkal szemben. Nagy Imrét sem kíméli. Bibó, Maléter és Kopácsy Sándor jobban járnak.

30.

Gore Vidal a televízióban. Kulturált, urbánus amerikai patríciuscsaládból. Egészen kemény dolgokat tud mondani a többi íróról. Ez annyira feldob, hogy elolvasom legutóbbi regényét. Az amerikai Siva (Kalki) által okozott világvégéről szól. Egyrészt deprimáló, másrészt igen szórakoztató gyilkos humora, mely főként az amerikai életforma túlzásai ellen irányul. Nem kíméli saját múltjukat.

MÁJUS

2.

Tegnap jelentkezett Blahó a követségről, kéri, hogy támogassam a Magyar Hírek helyettes főszerkesztőjének a vízumkérelmi ügyét. Mintha Lénárt György nevet mondott volna. Én úgy tudtam, Apostol András a főszerkesztő-helyettes. Megnézem a Magyar Hírek legutóbbi számának impresszumát, ott még Apostol neve áll. Lénárt interjúkat akar készíteni, többek közt Csével és velem is. Nem mutatok túlzott lelkesedést. Abban maradunk, hogy még beszélünk az ügyről.

4.

Valami őrült eltérített egy ír repülőgépet, s azt követelte, hogy a pápa árulja el a Fatimai Szűz III. Titkát. Egy korábbi pápa, mikor elolvasta 1960-ban, állítólag elájult. A II. Titok a második világháborúra vonatkozott, ez tehát csak a világvégére vonatkozhat.

6.

Meglátogat bennünket Moór Albert Hollandiából. A Shellnél dolgozik magas beosztásban, és most éppen annak örül, hogy egy nagyobb beadványt szerkesztett a „biostuff”-ból készíthető energiaforrásról. Ehhez persze az őserdőket ki kell irtani. „Nem baj – mondja –, legfeljebb újratelepítik a helyüket fiatal fákkal, s ezeket rendszeresen lehet aratni... Eddig sem láttuk a brazíliai őserdőket, s mégis megvoltunk, ezután sem fogjuk látni, s megleszünk nélkülük.” Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy megleszünk.

13.

Tóth Miklós hív Hágából. Biztat, hogy talán tud valahonnan anyagi támogatást szerezni a könyvemhez. S izgatott, hogy a Mikes-tanulmánykötetbe nem csináltam meg az irodalom államosításával foglalkozó cikkemet. Erre nagyon szükségük van, mert ha kihagynak, úgy fog tűnni, hogy a budapesti kapcsolatok miatt hagytak ki, ezt politikai okokból mindenképpen el akarják kerülni.

14.

Papp Tibor jelentkezik Párizsból, ő pedig amiatt izgul, hogy megyek-e a hadersdorfi Magyar Műhely-találkozóra. Most ez is fontos lenne nekik. Mondom neki, még nem döntöttem. Ettől elszontyolodik. Azzal vigasztalom meg, hogy Siklóst rábeszéltem, vegyen részt a találkozón. Az Anyanyelvi Konferencián azt a „vonalat” akarja Tibor képviselni, hogy az írókkal az írók foglalkozzanak és ne az apparatcsikok, s hogy végre a műveinket is engedjék be.

15.

Levittem a korrigált kéziratot Oxfordba, és leadtam újból. Szerkesztőm nem iparkodik túlságosan, végleges szerződés csak akkor lesz, ha sikerül szubvenciót keríteni. Biztatom, hogy lesz, s közben azon tűnődöm, hogy a Mikes Kelemen Kör tud-e segíteni. Tóth Miklós ígérgeti, hogy mindent megtesz.

16.

Legénybúcsú. Tegnap Oxfordban valami előttem titokzatos erő által kényszerítve elmegyek régi lakóhelyemre, a Beechcroft Road 52-be. A forgalmas Bambury Roadról nyílik. Akárhogy nézem is, semmit sem mond; jellegtelen, vörös téglából épített viktoriánus sorház. Kicsit beljebb a város közepe felé van a 24 Frenchay Road. Itt is töltöttem pár nevezetes hónapot 1957 nyarán. Ez volt az utolsó „legénylakásom”. Az esküvő előtti éjszakán már nem lakhattam ott, mert a háziasszony kitette a szűrömet. Hogy miért, arra már nem emlékszem. Valakinek a foteljében aludtam felöltözve. Másnap, teljesen elgyötörve a kialvatlanságtól, házasságot kötöttem Magdával. Az anyakönyvvezető valami szépet akart beírni a házassági anyakönyvbe foglalkozásként, így lettem „arts student”. Délben az apácazárdában kaptunk ebédet, a menzán külön terítettek meg nekünk, még pár szál virág is került az asztalunkra. Ez volt a lakodalom.

20.

1944 őszén már hallatszott az ágyúk dörgése, mikor anyám sűrűn gépelt másolatokat hozott vékony papíron, s ezeket olvasta este nagymamának. Jövendölések voltak, Nostradamus meg az apokalipszis lovasainak értelmezése a világvégéről, tele szörnyűségekkel, kialvó csillagokkal, elsötétülő nappal. Nem értettem igazán, hogy miért könnyezik szinte hiszterikusan. Nagyon szép ősz volt.

22.

A látogató Lőrincze és Budai Imre tiszteletére vacsorát ad Blahó – „protokolláris” vacsora. Lőrincze nem túl jó híreket hoz: az Anyanyelvi Konferencia és a nyugati magyar irodalom kapcsolata lazul – a végső szó, illetve gesztus az antológia kiadása lesz. A soron következő Anyanyelvi Konferenciára állítólag kint lesz a Luca székeként készülő kötet. Zavart óvatosság jellemzi a politikai „vonalat”, a lengyel helyzet miatt igen háttérbe szorult a nyugati magyar irodalom ügye. A politikai bizonytalanság abból adódik, hogy senki sem tudhatja, mit hoz a nyár.

23.

Interjú a televízióban Sir Isiah Berlinnel. Bernard Levin készíti. Berlin az egyén szabad akaratát hirdeti. Azért nincsen „jövő”, mert a jövő elfogadása csak a determináció, az eleve elrendelés esetén használható képzet. Fejtegetései érdekesek, ő maga rokonszenves személyiség. Az erőszakot minden formájában ellenzi – gyerekfejjel tanúja volt az orosz forradalomnak Péterváron. Krassó ismerte Oxfordban, de gyakran ajakbiggyesztéssel elintézte: Berlin egy rigai zsidó, akit csak az izgat, hogy mi az a „speciális” a magyar zsidókban, ami valahogy mindig előtüremkedik belőlük.

26.

Nálunk vacsorázik Lőrincze és Budai. Nem túl jó a hangulat. Éppen csak megvagyunk. Lőrinczétől értesülünk, véletlenül kerül szóba, hogy Benkő Loránd valakitől megkapta az Oxfordi glosszák másolatát. A publikálással tehát elkéstem, addig okoskodtam, huzakodtam vele. Óhatatlanul Erdélyre terelődik a szó. Én is azon a véleményen vagyok persze, hogy a mai Magyarország vajmi keveset tehet a kisebbségekért, de vannak megengedhetetlen, szolgalelkű óvatoskodások is. Példának említem a TESZ „oláh” szócikkét, ami arról nevezetes, hogy utalás ugyan van rá, de maga a szócikk kimaradt. Lőrincze kételkedik. Behozom a TESZ megfelelő kötetét, megmutatom. Lörincze dühbe gurul, nem akar hinni a szemének. Látom rajta, erről beszélni fog Benkő Loránddal, a TESZ főszerkesztőjével. Még soha nem láttam Lőrinczét ilyen felindultnak.

27.

Refuge and prospect. Juditka dolgozatainak megbeszélése során értesülök erről a földrajzi elméletről a kertek tervezésével kapcsolatban: állati-biológiai létünk egyik eredője, hogy rejtekhelyre (refuge) vágyunk, és a búvóhelyet ösztönösen úgy választjuk meg, hogy onnan jó legyen a kilátás (prospect). Ez az egyik építészeti alapelv, mely öntudatlanul is érvényesül: elrejtőzni, de úgy, hogy a világot szemmel tarthassuk. Ez megnyilvánul a kertek és a városok tervezésében. A szerző (nem magyar!) Budapestet hozza fel mint az elv megvalósulásának egyik eklatáns példáját. Ellenpéldának a Jancsó-filmek világát idézi: a síkságon nincsen búvóhely, teljes a kiszolgáltatottság. Amit a szerző nem vesz tudomásul, hogy az Alföldön olyan jó a kilátás (prospect), hogy ez pótolja a rejtekhely hiányát: van időnk felkészülni a fenyegető veszélyre. Kiszolgáltatott helyzetben is adódik bizonyos védekezési lehetőség.

28.

Előkerül Sipos, vele töltöm a fél éjszakát. Valahogy nem mond semmit, érdektelenül köntörfalaz, megszűnt társaságának a varázsa. Nyűgös. Kicsit sajnálom is. De mit tehetek? Magammal sem tudok mit kezdeni. Már korábban is eszembe jutott: nemcsak mi öregszünk, az emberi kapcsolatok is elöregednek.

29.

István telefonál, meghalt Pilinszky. Már írom is a nekrológját a Timesnak. Közben Edit hív Pestről. Anyámat kivizsgáltatta: rákja van. Természetesen nem mondták meg neki. Nem tudni, mennyi ideje van hátra. Kényszerítem magam, hogy fogcsikorgatva írjam tovább a Pilinszky-nekrológot. Este leadom. Rossz érzésem van, nem fogják közölni. De most az a fontos, hogy elfoglaljam magam.

30.

A BBC-ben emlékezünk Pilinszkyre. Döbbenten ülünk a stúdióban Jávor Ágnessel. Kint a technikussal Nagel és Csokits hallgatja szalagról Pilinszky versét, ahogy egyenes adásba kerül a nekrológ után. Mintha túlvilági szózat lenne az Apokrif első sora: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” A végén mindenkinek gyanúsan fénylik a szeme. A pillanat varázsa engem is megfogott.

Edmáéknál vacsorázunk Dél-Londonban. Elég nagy társaság. A polgári jólét díszítőelemeiről beszélgetünk. Utazásokról. Mindenki járt mindenhol. Edma (az ötvenes években a Ludas Matyiban és az Irodalmi Ujságban íróportrékat rajzolt, jól ismerték) arra emlékezik, hogy ötvenhat tavaszán a futballcsapattal kiment a Szovjetunióba, s a futballisták portréit árulta. Iszonyúan sokat keresett vele, de a rubeljeiből nem tudott semmit se venni, mert Moszkvában nem volt mit.

31.

Megjön Sándor András Washingtonból. Lekesen magyarázza az új folyóirat, az Arkánum létjogosultságát: nemzedékünk nem tett le semmit az asztalra, most, ha késve is, ezt kell megtennünk. Felolvas verseiből, illetve ahogy ő nevezi, „mondolataiból”. Ő is a szavakat szedi szét, s helyezi új szemantikai összefüggésbe, illetve billegteti két „szemantikai helyzet” közt. Magyarázza, hogy az avantgarde nem élcsapat, hanem elcsapat. Azért sem jó ez a militarista kifejezés, mert nem a „főcsapatot” képviseli, nem azok küldték ki, és soha nem fogja az irodalom főcsapata követni az el-csapatot, az avantgarde-ot.

JÚNIUS

1.

Hajnalig beszélgettünk, csak most érzem, mennyire szükség van az ilyen hosszú beszélgetésekre, hiszen itt, Londonban igen elmagányosodva élek, lassan már nincs kivel emberi szót váltani. Deprimál, hogy a Times nem hozta a Pilinszky-nekrológot, pedig ő volt azon kevés magyar költők egyike, akit egészen jól ismertek itt, mert két kötete is megjelent angolul, és a nemzetközi költőfesztiválokon többször is sikeresen szerepelt. Andris beszerzett egy zsebmagnót, büszkén mutatja, ezzel akar Zoltánhoz elmenni, s a népi irodalomról beszélgetni vele, hogy aztán valamelyik következő Arkánum-számba összeállítást közöljön belőle. A parasztromantika gyökerei izgatják, s erről szerinte Zoltán tudna relevánsat mondani.

2.

Vagy tíz éve Amerikában összefutottam Aczél Tamással egy konferencián. Beszélgetés közben szóba került az Anyanyelvi Konferencia. „Mindenki ott volt, aki nem számít!” – mondta fennhéjázva. Igaza volt, éppen úgy, mint nekem is, amikor arra gondoltam, hogy Rákosi 1955-ben összegyűjtötte embereit Debrecenben az Aranybikában. A „felszabadulás” tizedik évfordulóján is mindenki ott volt, aki nem számított. Általában ilyen helyeken mindig azok vannak jelen, akik nem számítanak.

3.

Tegnap megjelent a Timesban Pilinszky-nekrológom, fő helyen és változtatás nélkül. Ennek gyerekesen örültem, pedig mint mindig, most is „szerkesztőségi” cikként, névtelenül jelent meg. Andristól tudom meg, hogy mikor Kendét „száműzték” a Szabad Néptől 1954-ben, Szegedre helyezték, a Délmagyarországhoz. Senki nem tudta Szegeden, miért került oda, ezért mindenki tartott tőle, következésképp közutálat tárgya lett. Claire Kenneth 1956-ban jött ki, Andris ismerte, de nem kedvelte, mert a fiát, aki osztálytársa volt, elhanyagolta. Kende Klára második férjét a Gestapo végezte ki. Születésnapi ünneplésként Magda elvisz a National Film Theatre-be Tom and Jerry-rajzfilmeket nézni, ezeket néztük állandóan 1956 végén.

4.

Hogyan lettem ellenforradalmár? Október 24-én a Kárász utcában találkoztam Bárdos Palival, aki egy évvel alattam járt, s már afféle szépreményű fiatal íróként tartották számon. Lelkesen beszéltem neki, ő egyre komorabban hallgatta, s egy idő után ellenségesen ennyit mondott: „Nem is gondoltam volna, hogy te is ezekkel a fasisztákkal tartol!” A meglepetéstől szólni sem tudtam. Sarkon fordultam, és otthagytam. A könyvtájékoztatóban olvasom valamelyik nap, hogy Bárdos Palinak önéletrajzi regénye jelent meg. Az apja a szegedi ÁVO párttitkára volt. Ma már tudom, mit kellett volna válaszolni neki 1956. október 24-én.

5.

Sándor Andris fejtegeti, hogy Goethe azért volt óriás, mert univerzális képességével s tudásával zseniális dolgokra jött rá. Hogy a szervetlen anyag a szerves anyag bomlásterméke, s a föld eredetileg szerves anyag volt... Csak hallgattam.

6.

Tegnap megírtam a Pilinszky-nekrológot az Irodalmi Ujságnak, s ettől teljesen kikészültem, mert nem írhattam olyan terjedelemben, hogy érdemileg foglalkozzam a költészetével. Ezt is rohanva kell csinálni, pedig mekkora téma. Elkeserítő, hogy mifelénk is gúzsba kötve kell táncolni.

12.

Reménytelen küzdelem.Visszahív a British Counciltól Michele Seward nagyon kedvesen, igen, az Arts Councilnak van pénze arra, hogy tudományos művek deficitjét fedezzék, ha az a „brit tudományosság” hírnevét öregbíti. Majd megkérdezi, milyen nyelven is írtam az irodalomtörténetet. Már majdnem azt válaszolom, hogy hottentottául, mert ugyebár az Oxford University Press elsősorban a „hottentotta tudományossággal” foglalkozik, de végül is nem mondtam semmit. Itt van ez a kedves nő, járatos az irodalomban, angolul beszélünk, és nincs meggyőződve arról, hogy angolul írtam a könyvet, amit egy angol kiadó készül kiadni. Persze a British Museumban is így volt, ha Pestről angol nyelvű könyvet kaptunk, hiába szólt angol irodalmi témáról, idegenkedtek tőle, s végül is az én asztalomon kötött ki, mert ugye én foglalkozom a „magyar” könyvekkel.

13.

Amikor Mérayval megbeszéltem a Pilinszky-nekrológot, mellékesen, de nyomatékosan megemlíti, hogy sok költőtől nem kap verset közlésre, mert nem akarják, hogy az otthon készülő antológiában való szereplésüket veszélyeztessék az Irodalmi Ujságban való publikálással. Ha esetleg nem érteném, hozzáteszi: „Az öncenzúra, kérlek szépen, kifogástalanul működik.” Mert ugye én is visszautasítottam a megbízását, hogy a hazai írók ötvenhatról szóló műveiből antológiát állítsak össze, s ő ugye jól tudja, hogy ezt miért nem akarom elvállani.

14.

Trónöröklés. Nem dőlt el egyértelműen, ki lesz Illyés utóda. Juhász Ferenc és Nagy László rivalizálásának, tudjuk, csak Nagy László halála vetett véget. Juhász mégis kezd kicsúszni a versenyből. Egy időben, prózaíró létére, Mészölynek is volt esélye a megüresedő trónra, de nem tudni, komolyan aspirált-e. Az utóbbi időben egyre gyakrabban mintha Csoóri Sándor kerülne a figyelem központjába. Sok közérdekű kérdésben nyilatkozott, szövegeiben állandóan jelen vannak a nemzet gondjai, ötvenéves elmúlt, Herder-díjat kapott. Egy nap nyilván maga is ráébredt, hogy a szerepet vállalni akarja, hogy felnőtt a szerephez: „Sajnos, az én nemzedékem, az én lélekben megtizedelt nemzedékem csak mostanában kezd felnőni... az Illyésék által kimunkált feladathoz. Lassúságunknak természetesen nem lelki hanyagság vagy érdektelenség volt az oka, hanem történelmi és politikai hátráltatás” – mondta New Yorkban, 1981. március 15-én.

16.

Tóth Miklós formálisan is felkér, hogy az őszi Mikes Tanulmányi Napokon én hirdessem ki a Mikes Irodalmi Figyelő eredményét, mivel Csé lemondta a szereplést. Így tehát előrehozták a tervezett 1982. évi arbiteri tisztségemet. Egyelőre fogalmam sincs, hogy kinek kellene adni a díjat. Otthoninak, külföldinek? Hajnóczynak? Ferdinandynak? Vagy valamelyik erdélyinek?

18.

Még Pascal is gőgös: büszke arra, hogy ember. Azt írja, hogy ha nádszál is, s ha a mindenség eltiporja, akkor is tudja, hogy meghal, a mindenség azonban nem sejti, hogy mennyivel erősebb nála. (Pensées, 347.) Ez tehát méltóságunk, emberméltóságunk alapelve. Miért fontos gondolkodásunknak, kíváncsiságunknak raison d’ętre-t keresni? Ha nem lenne ez a gyermeteg gőg, hogy különbek vagyunk a többi teremtménynél, akkor nem gondolkodnánk? Nem az ösztönös, belénk oltott isteni szikra miatt gondolkodunk?

19.

A nyugati magyar költők antológiájáról írok, s azon tűnődöm, kik lesznek, akiknek a neve megmarad. Kemenes Géfin, Vitéz, Horváth Elemér és talán Siklós és Bakucz. Thinsz Géza? Azzal, hogy Márai kimaradt, semmit sem veszített az antológia. Este Péternél hallom, talán Kutasi Kovács mondja vagy Határ, hogy valamelyik nap Fáy Ferenc meghalt. Tehát már csak harmincegyen élnek az antológia szereplői közül.

22.

Állandóan Pascalt olvasok, egyre jobban kedvelem. Sok mindenről tudott lényeges dolgokat mondani. Ámulva látom, hogy a makrokozmosz–mikrokozmosz problémát is feszegeti, mielőtt elektronmikroszkóppal a parányok világába és óriástávcsövekkel a világűrbe olyan mértékben tudtunk volna betekinteni, amiről korábban nem is álmodhattunk. Gyermeteg módon nagyon büszke voltam gimnazista koromban magamra, amikor spekulatív úton feltételeztem, hogy a világegyetem kiterjedésének határait nem tudjuk megállapítani sem a makrokozmosz, sem a mikrokozmosz irányában. Mert a kérdés mindig felmerül: igen, de mi van mögötte? Az arányok kérdése. Mi van, ha egy magasabb dimenzióból nézve a Tejút például egy tárgy atomjai csupán? Mi van, ha a hüvelykujjam egyik sejtjének az atomjai más perspektívában egy naprendszer? Ezt igazolni vagy megcáfolni lehetetlen. Ez volt az első gondolat, melyről úgy véltem, eléri az elgondolhatóság határát. Ma persze a kétirányú végtelen része a világegyetem-hipotéziseknek.

23.

Teljes kör. Lemegyünk Juditka holmijáért Brightonba. Befejezte az egyetemet. Mintha tegnap lett volt, hogy mint leendő elsőévest levittük. Elszaladtak az évek. Nem úgy, mint nekünk. Elmentünk az egyetemre, és onnan nem volt visszatérés – azóta is úton vagyunk. Kávét főz, s látom, a közös konyhában cirill betűs konzervek, mosópor. „Ó, igen – mondja –, ezt a két orosz lány hagyta itt, mikor hazamentek, hogy használjuk.” Egy halom jelvényt is mutat, kéri, olvassam el a cirill betűs feliratokat: Tomszk, Kazany, más orosz városok, köztük Voronyezs. Orosz lányok hagyták itt Juditkának, nem sejtve, hogy nagyapáik negyven éve puskával a kezükben farkasszemet néztek a Don partján.

24.

Ungvári megtisztel látogatásával, s hetet-havat összehord. Ő is megerősíti, hogy Csoóri a „trónörökös”.

26.

Válaszúton. A magyarországi helyzet igen labilis. Most látom a Nemzetőrben a KB kiszivárogtatott belső memorandumát a Bibó-emlékkönyvről. Világos helyzetelemzés az értelmiség rossz közérzetéről, jogos elégedetlenségéről. Lehet, hogy a gyarmatbirodalom recseg? Ha kenyértörésre kerül a sor, félek a vérontástól. A nemzetközi helyzet is igen képlékeny, lázas fegyverkezés, és Lengyelországban vihar előtti csönd.

27.

Holnap indulnánk a Magyar Műhely hadersdorfi találkozójára (bár a kiselőadás, amit kértek Béládi Miklósról és Horváth Elemérről, nem készült el, szóba se jött, hogy nekifogjak, mivel enélkül is mindennel el vagyok maradva), de gesztenye nagyságú tályog keletkezett a fogamon, a szokásos helyen, s egész nap ímmel-ámmal készülődök, ahogy bírok, teletömve fájdalomcsillapítókkal. Éjjel olyan kibírhatatlan lesz a fájdalom, a nyugtatók sem segítenek, hogy nagy keservesen belenyugszom: nem mehetünk sehová sem. Ez az utolsó gondolatom, s hajnalban arra ébredek fel, hogy a tályog kifakadt és felszívódott, tehát mégiscsak elindulhatunk.

JÚLIUS

1.

Münchenben megbeszéljük Molnár Jóskával a könyvkiadás szőnyegen forgó kérdéseit; imprimálom Sándor András kötetét. Molnár kitüntetően kedves – hiszen Szépfalusit alighanem el fogja veszíteni, és vele az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem könyveinek a nyomtatását, a Szepsi Csombor Kör pedig egyre több könyvet ad ki. A harmincas évekről beszél: Faludy Gyurka verseit orgonakísérettel szavalták a Zeneakadémián a vájtfülű lipótvárosi közönségnek. Este lehajtunk Bécsbe, de Bujdosóék megnyitó partijára nem érünk oda, mert eltévedtünk. Rossz hangulatban ütközöm az emberekkel. Béládi, már eléggé illumináltan, azt kezdi hajtogatni, hogy én olyan vagyok, mint Csé, Sipos viszont, mint Zoltán: hűségesen helytáll. Én viszont ide-oda mutogatok, mint Csé, s ráadásul még hegyesen csipkelődöm is.

2.

Megjön a hivatalos delegáció – Gosztonyi vezetésével, aki csak rövid ideig marad. Feszélyezett beszélgetést folytatunk, Gosztonyi főként amiatt aggódik, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem lesz sikeres. A munkaközösségi megbeszélés is pesszimista hangulatú, s megkezdődik egymás „felköszöntése”, kiselőadásokban. Este a szokásos közös éneklés – fáraszt. Pomogátstól tudom meg, hogy a Nyelvünk és Kultúránknak írott levelem, amiben kifogásolom, hogy Kabdebó cikkében „néhány apróbb stiláris javítást” hajottak végre, az illetékesek elevenébe vágott, mert Kabdebó cikkében az ötvenhatos forradalmat nevezte néven, s ennek kivágását akarták egy szerkesztői jegyzetben meglehetősen sután elkendőzni a „stiláris javításra” való hivatkozással.

3.

Sikerült Menyhért Jenővel jól elbeszélgetnem, ő a Kulturális Minisztériumban Bíró Zoli utóda (aki még mindig „szabadságon” van), de nem főosztályvezetői rangban. Mivel rendes embernek tűnik, elképzelhető, hogy hamar Bíró Zoli sorsára jut. Megmondja nyíltan, könyveink bejuttatását illúziónak tekinti, még a politikamentes művekét is. Az Új Magyar Lexikon ügyében is lehetetlen lépni, mert Bernát bebetonozva ül az Akadémián – közvetlen szovjet érdekeltségei révén. Megismerkedtem továbbá Péntek Imrével, az Életünkben ő a nyugati magyar irodalom mindenese. Nem túl felkészült a témában. Sebaj. Egyre többen kezdenek a nyugati magyar irodalom ügyében utazni: többek között egy eléggé ellenszenves, de igen tehetséges fiatal költő, Zalán Tibor is.

4.

Béládi felsőfokú jelzőkkel minősítette Sipos Gyulát, őt tartja a nemzedék legkiválóbb esszéírójának, nemcsak külföldön, de otthoni viszonylatban is. István gazda nagylélegzetű, többrészes poémát olvasott fel, melyben ötvenhat töretlen emlékezetéről tett tanúbizonyságot. A hatás leírhatatlan volt – átható csend lett a teremben. Pomogáts megkísérelte a hivatalos delegáció számára kellemetlen helyzetet azzal feloldani, hogy Siklós verse ürügyén a lettrizmus formai problémáiról kezdett el hősiesen értekezni, rámutatva, hogy ez már a régi magyar irodalomban is létezett. Este a bécsi Collegium Hungaricumban zenei és filmbemutató. Erre jött el megint a hivatalos delegáció, hogy végigülje. Utána nem volt fogadás. Menyhért szerint nem tudták megszervezni, mivel ő nem diplomata. Bujdosó szerint ők (ti. a műhelyesek) utasítottak vissza minden ilyen kísérletet. Nem volt sikeres konferencia, azt hiszem, semmilyen szempontból.

5.

Délben kimegyünk Megyik Jánoshoz, megmutatja legújabb dolgait, mostanában csak mértani formák szerint dolgozik. Nem akarok Feldkirchen környékére menni, végül mégiscsak Aschachban szálltunk meg. Nagyon szépen felújították a Duna-parti régi épületeket, s a vastag falú, boltíves hotel teremnyi szobája kényelmes. Iszonyúan fáradt vagyok. Feldkirchen környéke fürdőhellyé avanzsált, a faluban bank van. Igen nehéz felidézni 1945-ös állapotát. A kis barokk templomban döbbenek meg, a füstös oltárkép nem Szent Sebestyén agyonnyilazását ábrázolja, ahogy emlékezetemben őrzöm. Teljesen összezavarodok.

6.

Lassan csorgunk visszafelé, valami baj van a kocsival is, rossz hangulatunk nem oldódik. Magda szerint nyűgös vagyok. Igen, nem akarok semmit, csak óriási hiányérzet támadt bennem. Nem azt csinálom, és nem úgy, ahogy kell. Most már biztos vagyok benne, hogy nem megyek el az Anyanyelvi Konferenciára, és a Filológiai Társaság kongresszusán sem kívánok részt venni. Este Varga Mártiéknál vendégeskedünk, Schwäbische Hall mellett. A szegedi kapcsolat. Erről eszembe jut, hogy a Magyar Nemzet új kulturálisrovat-vezetője, Szalontay Mihály is szegedi. Ő volt az, aki, mikor először felvetődött, hogy Nyugatra megyünk, felcsattant: „Meg vagytok őrülve? Éhen halni?”

8.

Rohanás hazafelé, fülledt melegben, s este nyolcra itthon vagyunk. A vámnál a tisztviselő beszélget velünk. Tehát mindketten magyarok vagyunk, s most itt élünk? Mondom neki, már huszonöt éve. Érezni rajtam az idegenszagot. Nehezen állok át a „balra hajts!”-ra, nehezebben, mint fordítva, a „jobbra hajts!”-ra. Felködlik a múlt távolából apám vicce, mikor Magyarországon áttértek a jobbra hajtsra, valamikor 1941 körül: „Eddig az volt a jelszó, hogy balra hajts és jobbra előzz, most pedig az lett, hogy jobbra hajts és balra előzz.” Annak idején természetesen nem értettem a vicc politikai vetületét, egy hat-hét éves gyerek nem is érthette, csak arra emlékszem élesen, hogy apám kollégáival jókat nevetgélt rajta. Itthon mint a szennylé elnyel az angliai hétköznapok világa, minden probléma egyszerre jelen van: a zavargások, az idejétmúlt politikai hangvétel. Csak annak örülök, hogy Juditka elvégezte az egyetemet, és jól sikerült neki, bár jövőtlen jövő elibe néz.

9.

Kaliforniai ismerős vacsorára. Agresszív, nagyon agresszív. Azon rágódik, hogy Angliában milyen mértékű az antiszemitizmus. Huszonöt éve ez a problémája Amerikában is, pedig nagyon jól menő importüzletet vezet. Majd számon kéri rajtam a „Horthy-fasizmust”. Hálás vacsoratéma. Mindenesetre a hosszúra nyúlt társalgás után udvariasan visszaviszem az elég távoli hotelbe. Nem tudom eldönteni, hogy szexuális problémáinak az áldozata-e, vagy csak kellemetlenkedni akart.

11.

Vacsorára ismerősöknél, messze Dél-Londonban. Brixtont széles ívben elkerüljük, ez volt a zavargások központja. Ide jutottunk, nem merünk bizonyos környékre menni a városban. Kedves társaság, a Pax Romana londoni tagozatát akarják újraszervezni, a Szepsi Csombor Körrel együttműködésben. Jelen van Fehérvári Géza, ásatásokról jön a Közel-Keletről, vagy éppen megy Líbiába. Kedves emberek, többségük semmit sem akar, csak jól érezni magát. Éppen ezért nincs ideges feszültség. Én sem akarok semmit sem, az is óriási munka volt, hogy eljöttem ide, a világ végére, s valahogy kibírom az estét. Kellene anyámnak telefonálni, hogy megvagyunk, hogy nem megyünk haza a nyáron, egyáltalán nem tudom, hogy mikor megyünk, vagy hogy egyáltalán megyünk-e még haza valaha.

12.

Pomogáts cikkét olvasom az Életünkben. Ugyanúgy, mint Béládi (akinek hosszú tanulmányát a nyugati magyar irodalomról kefelevontatban láttam, s amelyik a Jelenkorban jelenik meg az Anyanyelvi Konferenciára), igen ügyesen felhasználja korábbi hasonló tárgyú írásaimat, persze anélkül, hogy nevemre bármilyen utalást lenne. Az egyetlen lényeges eltérés, hogy Pomogáts az „ötvenhatos nemzedéket” „második” nemzedéknek nevezi, mint ő mondja, kizárólag azért, hogy ne kelljen használnia a „veszélyes” terminológiát.

13.

A kölcsönös gyanakvás légkörében. Csével beszélgetek hosszasan. Már novelláskötetre is van szerződése Pesten – most éppen azt rendezi sajtó alá. Mellékesen említi, hogy Mózsiék (Szivárvány) kérik, menjen át Amerikába az október 23-i ünnepségre, meg hogy a Katolikus Szemle forradalmi emlékszámát szerkesztő Ölvedi interjúkéréssel fordult hozzá. „Szó sincs róla, szó sincs róla!” – mondja felcsattanó hangon. Nem tudom, hogy nekem magyarázza-e a bizonyítványát, mert úgy véli, hogy én a „másik” oldalon vagyok, s lássam, milyen kísértéseknek van kitéve, de ő bátran ellenáll, vagy tényleg nem akar tovább a „mi Kazinczynk” lenni. Persze öreg, nagyon öreg, s eddig arról mondott le emigráns tartása miatt, ami a legfontosabb minden írónak – a hírnévről.

14.

Iványitól hallom valamelyik nap, Nagy Kázmérnak kivették az egyik veséjét. Rosszindulaltú daganat volt rajta. Felhívtam a feleségét, aki magabiztosan mondja: sokkal jobban van, már felült az ágyban, tele tervekkel – van egy hongkongi nyomda, ott akarja kinyomtatni az emigráció történetét, a teljes szöveget, amit mi akartunk kiadni annak idején, de soha nem jelent meg, csak az egyharmadra rövidített változat Münchenben. Nagy Kázmér 1947-ben vándorolt ki Ausztráliába, s a hatvanas évek közepén jött Angliába, a BBC-hez. Ott számolta a napokat, hogy nyugdíjba mehessen, hogy hazaköltözhessen. Egyszer mégis lemondóan kijelentette: „Kétszer nem lehet disszidálni!” S itt maradt.

16.

Molnár Jóska nyíltan bevallotta, hogy Illyés könyvét (Szellem és erőszak) a szerző tudomásával nyomták újra 1000 példányban, s ebből az amerikaiak 200 példányt vettek át osztogatásra. Már számos példányt bejuttattak az országba.

17.

Álmosan olvasom az újságokat, s látom, hogy Borisz Polevoj meghalt. Egy ideig röhögcsélek magamban az Egy igaz emberen, de aztán felhívom a Timest. Érdekes módon érdekli őket a nekrológ. Csak az bosszant, hogy nem írhatom ironikusan, mert azt érthető módon nem közölnék.

18.

Csé vacsorára. Valahogy nagyon megsajnálom – öreg, megfáradt ember –, nem kell rá haragudni, akármit mond is vagy csinál, itt áll élete alkonyán, s még szeretné, ha otthon könyve jelenne meg. Remélem, megéri. Vacsora után Siklósék is átjönnek. Siklós tele van semmitmondó történetekkel Erdélyről, semmi sem derül ki igazán, csak annyi, hogy ha lehet, Jugoszláviát még kevésbé kedvelte. És hogy Szepsi-estet akar rendezni Illyés Kingának.

19.

Elolvastam a Csé-interjút a Vigiliában, egészen jól körülhatárolt írás, egy-két helyen keményen megmondja a véleményét is. Tőle tudom, hogy Bujdosóék valahogy nincsenek jóban a hivatalos szervekkel. Azt viszont végleg nem értem, hogy a műhelyesek miért orrolnak Csére. Talán az interjú miatt, de ha nagyítóval olvasom is a szöveget, nem találok benne semmit, ami bánthatná őket.

20.

Végre elküldöm a lemondólevelet Lőrinczének (illetve Klaniczaynak még szombaton), hogy nem megyek az Anyanyelvi Konferenciára, illetve a Filológiai Társaság ülésére. Elrepült tehát a nehéz kő... Kicsit azért sajnálom, hogy nem megyek, de tényleg jobb itthon maradnom ebben a nagy hőségben, ha már „egészségügyi okokra” hivatkoztam.

22.

Maszmók hadnagy úr. Apám kedvenc szavajárása volt a „maszmók”. Gyakran mondogatta: „Ne maszmókoljatok már annyit!”, mert mindenki mindig maszmókolt, rajta is maradt frontszolgálat alatt a becenév: Maszmók hadnagy úr. Soha senki mástól nem hallottam a szót. Egyszer egy verset is mutatott: róla (vagy hozzá?) írta valamelyik tiszttársa; ironikus kedvességgel ezzel búcsúztatták. A vers valahol megvan – halála után eltettem. Ennyi maradt belőle: Maszmók hadnagy úr.

23.

Siklós tehát meghívta Illyés Kingát, a Mikes Tanulmányi Napok után jön Londonba. Azt tervezzük, hogy Siklós poémáját a 25. évfordulóra bibliofil kiadásban kihozza a Szepsi Csombor Kör. A negyedszázados évforduló emlékműsorával még mindig nem vagyunk sehol sem – még a terve sincs véglegesítve.

29.

Tegnap megjött az Új Látóhatár – még mindig esemény, ha megjelenik. Benne Sándor András kritikája a könyvemről. Csé jelentkezik telefonon: Haldiman Éva külön összeállítást készít a forradalom 25. évfordulójára a Neue Zürcher Zeitungban, ő is adott két flekket, mert az összeállítás egy részét a nyugati magyar irodalomnak szenteli a szerkesztő.

30.

Éjjel az Irodalmi Ujság régi (ötvenes évekbeli) köteteit olvasgatom. Majdnem harminc év után is kiviláglik, hogy Illyés milyen politikai bölcsesség birtokában írt. Nemcsak az Írószövetség provokációjára felelt meg fejedelmi fölénnyel, alaposan helyretéve a provokátort (Kövesi Endrét), hanem Sztalin halálára is úgy készítette el a kötelező penzumot, hogy nincs abban egy rossz sor sem. Éluard nekrológja pedig Szabó Zoltánt igazolja, persze hogy Éluard Óda a szabadsághoz című versére mintegy válaszként írta meg az Egy mondatot.

31.

Péter László tanulmányát dolgozom át vele. Kivételesen egész flottul fogalmazott, s nem olyan gyötrelem az átdolgozás, mint általában. Feltűnik azonban, hogy rendszeresen „felszabadulásnak” nevezi az 1945. évi korszakváltást. Kérdezem tőle, miért. „Hát, kérlek szépen, ezen legalább 1949 óta gondolkozom, s el kellett döntenem, most aztán végre sikerült.” Hosszasan magyarázza, hogy milyen intellektuális elemzés szerint döntött a „felszabadulás” használata mellett. A magyarázat érdektelen, mert tipikusan értelmiségi önáltatás. Az ilyesmit nem kell eldönteni, mert a zsigeri reakció (a gut feeling, ahogy az angol mondja) már eleve dönt. Bensőjében öröktől fogva tudja az ember, hogy hová tartozik. Vagy ide, vagy oda. Az intellektuális döntés pedig magyarázkodás, ideológia, hogy miért mond a feje mást, mint a szíve.