×

Gyógyítás vizualitással

Sérültek önarcképmunkái a hatvani alkotótáborból

Szombathy Bálint

2004 // 02



A művészet világa bonyolult, napról napra bonyolultabb rendszer. Már-már áttekinthetetlen, ezért sok esetben élvezhetetlen is. A művészet belterében mozgó embereket egyre inkább kimeríti az a sok szervezési tennivaló, ami a műtárgyak nyilvántartásával, kezelésével, őrzésével, utaztatásával, biztosításával, propagandájával jár. Sorolhatnám még a hasonló vonzatokat. A elismertetés igénye, a természetes, de gyakran mesterségesen is szított versenyláz, a karrier utáni hajsza és a piaci elvárások mindenáron való kielégítése a művészetben sem kevésbé érezteti negatív hatását, mint az élet racionálisan tervezett, haszonelvű szféráiban, például a gazdaságban és a kereskedelemben. Ebben a kíméletlen hajszában, amely nyüzsög a művészetből élőktől és a művészeten élősködőktől, és amelyben sokszor éppen a művészetből a teremtés alapfeltételeit létrehozni igyekvők szándéka érvényesül a legkevésbé, gyakran megtörténik, hogy csupán egy dologról feledkeznek meg: magáról a kreativitásról, a műalkotásról, a mű létrejöttének lelki és fizikai folyamatáról, sőt magáról az alkotóról. A művészet világának terebélyes része mára egy nagymértékben eldologiasult világ metaforájával egyenlő, amelynek értéktorzulásai több mint nyilvánvalóak. Így ma már egyre ritkábban csap meg bennünket az a kellemes, üdítő fuvallat, amit akkor érzünk, amikor egy minden érdek nélkül létrehozott, tiszta, őszinte, a nyelv ősállapotát tükröző önkifejeződéssel találkozunk.

Ezért van talán úgy, hogy valahányszor egy gyerekrajz vagy egy ősi kultúrából származó esztétikai tárgy kerül látókörünkbe, rendre rácsodálkozunk naiv, mesterkéletlen, nyílt mivoltára. Engem mindig megfog, ha például betérek egy alacsonyabb fokozatú iskolába, és ott a falakra aggatva meglátom a tanulók rajzait vagy festményeit. Látványuk már csak azért is örömmel tölt el, mert általuk visszaképzelhetem magam gyerekkorom gondtalan világába. Ilyenkor sajnálom leginkább, hogy nem őriztem meg valamit abból az iskolai termésből, ami rajzszakköri buzgólkodásomnak volt köszönhető. Ugyanilyen jóleső érzés tölt el, amikor nagy ritkán betekinthetek egy napközibe vagy óvodába, ahol hasonló látvány tárul elém. A képzőművészet mindenhol tetten érhető: kórházakban, gyógypedagógiai intézményekben, sőt időnként a bevásárlóközpontokban is, ahol – ha csak egy pillanatra – feledtet valamit mániává fokozott fogyasztási szokásainkból, illetve – szeretném hinni – tompítja a dogmává merevült vásárlói ideológiát.

Annak tehát, hogy az ÉTA Országos Szövetség Lakóotthon Hálózat Munkacsoportja és a Lámpás ’92 Alapítvány által szervezett, lakóotthonokban élő sérültek munkáinak kiállítását egy üzletközpontban rendezik meg,* többszörösen örülhetünk. De főként annak kell örülnünk, hogy létrejöhettek ezek a kreációk egy erre a célra kitalált alkotótáborban, egy országos szervezet és egy alapítvány jóvoltából, ahol gyakorló művészek – Koroknai Zsolt, Pető Barna, Pető Hunor, L. Simon László és Vécsi Nagy Zoltán – foglalkoztak a lakóotthonokban élő sérült emberekkel, rádöbbentve őket az önkifejezés szépségére és gyógyító voltára. A másodízben, ezúttal Hatvanban megrendezett képzőművészeti találkozó témája az önarckép volt, és az olajfestmény, valamint a kollázsolás hagyományos eszközein túl a részvevők megismerkedtek a képvers fantáziatágító műfajával, illetve kollektív jellegű festményeket és videoalkotásokat is készíthettek. Talán felesleges hangsúlyoznom annak jelentőségét, hogy az egyéni kifejezés lehetőségein túl a sérültek előtt megmutatkozhatott a közös alkotás izgalmának varázsa. A munka során tapasztalhatták, hogy az önkifejezésnek ezek a formái játék útján tett lépések a megismerés és a megmutatkozás irányába.

Mi a szép és mi az izgalmas ezekben a munkákban, azon túl, hogy valamelyik jobban tetszik, vagy érezhetőbben kiválik a sorból? És mi a jelentőségteljes az egész jótékony vállalkozásban? Számomra elsősorban az, hogy a munkák – minőségre való tekintet nélkül – a sérültek számára megfoghatóvá teszik kötöttségekkel nehezített életük új szabadságlehetőségét. Remélhetőleg közvetlen környezetük is szembesül annak felismerésével, mennyire megkerülhetetlen a kreatív szabadság feltételeinek számukra való megteremtése, méghozzá állandó jelleggel, a mindennapokban. Amikor munkáikkal szembesülünk, gondolkodjunk el rajta, mit tehetnénk a továbbiakban ezért.

Az Önarckép című kiállítás sok tekintetben vonzó képet fest a művészetnek arról az eredendő rendeltetéséről, amelyről az úgynevezett nagy művészetben egyre gyakrabban megfeledkezünk, az pedig szerencsés esetben maga a gyógyítás, a lelki higiénia talpra állítása és tartós megőrzése.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben