×

És Genji herceg apja?

Krasznahorkai László: Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó

Alexa Károly

2004 // 02



(Nagy szekund és kis szekund)

Ki tudná megmondani, hogy a műbíráló számára melyik helyzet a keservesebb, az-e, amikor elsőként, a megjelenés, az elhangzás, a kiállítás pillanatában, mindenki mást megelőzve s legfeljebb fél füllel a szerző tartózkodóan szemérmes vagy gátlásosan harsány önreflexiójára figyelve vesz szemügyre egy műalkotást (a zene esetében a „szemügyre venni” rögzült kifejezés természetesen kerülendő), azaz mindennemű szellemi támogatottság nélkül kell véleményét megfogalmaznia, vállalva nemcsak a félreértést és a félreérthetőséget, hanem azt is, hogy a mű befogadásának folyamatában hibás irányt jelöl meg, avagy az, mint a másik véglet, amikor már nemcsak a művel kell szembenéznie, hanem többfajta értelmezéssel is kénytelen dialógust folytatni, ami azt is jelenti többek között, hogy egy „biztonságos terepen” van ugyan, de a maga elemi észleleteinek egy részéről is le kell mondania, hiszen azokat esetleg már mások is megfogalmazták, illetve álláspontját kénytelen másokéhoz igazítani, s így a természetes beszéd – ha egy műről való nyilvános véleménymondás, az ítélet és az elemzés, vagyis a hivalkodó „objektivitás” és a tüntető „alanyiság” együttállása bármily értelemben is természetesnek mondható –, az ilyen megszorítással mondott természetes beszéd tehát az egyetértés vagy a vita jelentésmódosító beszédhelyzetében nyilvánul meg, történik, megy végbe, artikulálódik? Ebben a mondatban annyi részállítás van, hogy dacára a főmondat eldöntendő kérdésének, bízvást lehetne pont a végén, de még inkább tűnődő három pont, ám így, kérdőjellel lezárva, az – ami: egy közhelyes műértelmezési dilemma jelzése…

…és egyben – szerény, ügyefogyott – hódolat a Krasznahorkai-mondatnak mint olyasféle nyelvi teljesítménynek, amely a régiesen és szakszerűen retorikus magyar mondatot – Pázmány Pétertől Kemény Zsigmondig – újra az elbeszélés lényegének állítja (az egyetlen valóság a mondat).

S itt és most – azaz Krasznahorkai László műveiben – az elbeszélés valóban a beszédhez „megy vissza”, lényegében monológok sora minden műve, még a tájleírások is, magánbeszédek, hangosan vagy a lélek belsejében, figyelmes hallgatóság előtt vagy a nyelvet nem is értő néma szenvedés horizontjában. El-beszélés és elő-adás.

S ez az előadás moll hangnemű természetesen. „Bárhol és bármikor voltam is tanúja a pillanatnak, midőn egy akármilyen zenei építményben egyszer csak a dúr után beállt egy ilyen moll-fordulat, akkor az a zene azonnal a szívembe hasított, úgy vettem, hogy személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a már jól ismert szomorúságba, csak ültem benne, hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppen hogy a szomorúság volt az.” Mondja A Théseus-általános névtelen előadója, mondja ő a regényes elbeszélő, az íráshoz kényszerülő elbeszélő felelősségére, s mondja helyettünk is, akik oly szívesen látjuk egynek a szépséget és a szomorúságot, a véges és a végtelen között dönteni nem tudó előadók és hallgatók, a melankólia megbűvöltjei. Nagy terc helyett kis terc, nem dó-re-mi, hanem lá-ti-dó.

(A cím: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)

Krasznahorkai László legújabb könyve idestova egy éve jelent meg, s ez az idő feltűnően gazdag és bámulatosan érzékeny kritikák sorát hívta elő a – létezőnek természetesen aligha állítható – magyar irodalmi életben, lapokban, mondjuk, sok tanácstalan motyogással és még több heurisztikusan örömteli észrevétellel. A kritikusok boldogan írták tanulmányaikat, végre jó olvasnivalóhoz jutottak, amely egyszerre volt elandalító, és volt szellemi kihívás, amely a maga végtelen szelídségével kiprovokálta azt, hogy még a legelvetemültebb műbíráló is hagyja szóhoz jutni „a szívében” a kíváncsi, a borzongó, a lelkesült, az „egyszerű” olvasót. (Azt a valakit, akit a Megjött Ézsaiás című levélnovella és regényfelvezetés vélhető írója és kétségbevonhatatlan postázója, Krasznahorkai László így szólít meg: „Kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasó…”) Hogy kimondhassák boldogan, ők, a kritikusok: „talányok könyve”; és ezt: „A recenzens – minden kételye dacára – megismétli a regénybeli forgalmista gesztusát: meghajol Krasznahorkai teljesítménye előtt”; s még boldogabban: „A regény az egyik legmegrendítőbb, legköltőibb magyar regény.” Mi sem lenne nyilvánvalóbb, mint ha egy olyan kései „kritika” – nem az lesz, már tudható –, mint ez itt, ahogy ez illő és szokásos, először számba venné az interpretációkat, „el- és leszámolna” velük, hogy a maga elemző és ítélkező terét kialakíthassa. Nincs erre most sem szükség, sem lehetőség, azon egyszerű ok miatt, mert a kritikák „mindent” elmondtak, szerzőik mindent észrevettek, vélekedéseik legfeljebb árnyalhatóak volnának, egy-két aprósággal gazdagíthatóak. Mindent – kezdvén azon, hogy talán nem is magyar regény ez, hanem japán, a könyv borítójának értelmezésétől és az első mondat hiányán való meditációktól, a történet kultúratörténeti beágyazódásától, a keleti és nyugati civilizáció elhatárolódásától odáig, hogy a főszereplő (azaz: a szereplő) miért vizet iszik, hogy miként függ össze ez a könyv a szerző korábbi munkáival, hogy elmondhassák bennfentesen, miféle japán szellemek vannak (yurei, yokai, obake stb.), hogy Kuroszava Lear-interpretációja „visszafelé” is elgondolható volna-e, felbukkan még Szent Imre herceg is mint a regény kitalált főszereplőjének (a szereplőnek), egy ezeréves japán regény nem létező főhőse unokájának „kortársa”, hogy melyik Szindbáddal (ama régi keleti meseférfiúval vagy az újabb Krúdy-félével) van rokonságban a főhős, a mű egyetlen szereplője, mert akik még rajta „kívül” (tőle elkülönített mondatokban) vannak, azok inkább „amik”, legfeljebb. S persze ráleltek a szerző bámulatos esszéjére, a Megőrülni a Paradicsomban címűre, amelynek az alcíme talán még fontosabb és „kijelölőbb”: Szomorú himnusz a kultúrához. S ha nem lettek volna olyan fürgék, akkor megismerkedhettek volna a másik közvetlen(ebb) szerzői szöveggel, egy mostanában megjelent interjúval, ahol fontos önértelmező mondatok íródnak le – íródtak le, mert elhangzottak. Ez a Kritikában jelent meg, míg az előbb említett szöveg, a szépség és a szomorúság hímtelen himnusza a 2000-ben. De idevehetjük még azt a két-három éves kétrészes portréfilmet is, amelyet a Magyar Televízió készített („A. K. filmje” – íródott ki a cím alá miheztartás végett, ám tűrhetetlen önmutogatással), s amelynek szövege hamarosan meg fog jelenni egy Krasznahorkaival folytatott beszélgetéseket összegyűjtő kötetben, s ideveendő a szerző művészeti írásainak tavalyelőtti gyűjteménye is (Este hat; néhány szabad megnyitás), amelynek sok-sok mondatából ezt az egy bekezdésnyit mindenképpen helyénvaló idézni: „Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem…”

A kritikusok? Legyen itt a nevük legalább: Rugási Gyula (Élet és Irodalom), Keresztesi József és Vágvölgyi B. András (Mancs), Szegő János (Szépirodalmi Figyelő), ő készített egy briliáns textológiai elemzést a könyv 137. oldaláról (XLVI. szakasz: „A halott kutya a ginkgófa tövénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset…”), azt mondván kiindulásként, hogy „az olyan oldottnak és illékonynak tűnő Krasznahorkai-próza, mely epika ténylegesen oldott és illékony, csak éppen egy nagyon erős, fegyelmezett építés, összerakás után tud ilyen szabadnak látszani, mi több: ilyen szabadnak lenni…”, Keresztury Tibor (literatura.hu), Végh József (Új Forrás), Danyi Zoltán (Vigilia), Takács Ferenc (Népszabadság), s a három legjobb: Tarján Tamás (Új Könyvpiac), Sturm László (Magyar Szemle) és Bombitz Attila (Tiszatáj). Mondani sem kellene: a teljesség igénye nélkül.

(Hát akkor? Mondjuk: olvasónapló. Szövegköz[ben]iség.

A napló nem törődik az olvasóval: magában beszél, és magának mesél)

Az Északról hegy…, Krasznahorkai László legújabb könyve, mint a nagy írók igazán jelentős művei, kötelező irányokat szab (jelöl ki) az olvasásnak. Az olvasásnak… ez azt jelenti, hogy a megértésnek is? Mint minden fontos mű, ez is rejtélyes (titkok közt lépked, bukdácsol, támolyog és révül el – a „főhős” is meg az olvasó is), az író titkokat bíz az olvasóra, őket azok megfejtésére ösztönzi, noha tudja, hogy azokat ő maga sem tudná megfejteni, ő csak tudja, s erről értesíti az olvasót, hogy vannak titkok, de a ráció alkalmatlan, már régen alkalmatlan arra, hogy rendet tegyen. Kint is, bent is.

Lehet-e regényként elemezni ezt a könyvet, ezt a magyar nyelven íródott nem magyar regényt? Avagy szakrális szöveg-e, csak azért (annak következtében), mert szent szövegekkel érintkezik? Olyan metafizikai elkötelezettség birtokában, amelynek beismeréséről a művészt leszoktatta – megpróbálta leszoktatni – a – különben pártolandó – liberalizmus utóbbi két és negyed évszázada. Ugyanakkor – minő bús paradoxona ennek a modernitásnak – a tudás megszűnt közvetíteni „a halhatatlan létezés lényegét” (lásd a szerző esszéjének – Megőrülni a Paradicsomban – azt a részletét, amely Hasegawa Tohaku Fenyőfák holdfényben című képéről beszél, ami – hihető állítása szerint – nem kép, hanem valóság), az ész soha nem is volt közvetítő, csak a történelmi ember – az is végső bűnbeesésétől, a XVIII. század végétől – vélte annak. (Ide lehet idézni – bízvást! – a Hermészről mondottakat a Háború és háborúból. S ideutalni, amit Hamvas Béla mond az imaginációról. Az imagináció mi más – egy napló felelőtlen szavaival –, mint az emberi létezés maga… – az Isten szemléli az embert, s az ember úgy él, hogy tudja: nézik.)

(Háború és háború és béke)

A magyar irodalomban – némi túlzással – semmi máshoz nincs köze ennek a mostani könyvnek, mint szerzőjének korábbi műveihez, azokhoz is inkább a sokszoros tagadás megőrző-elrejtő szándékával. Persze éppen ezzel, éppen vad és esendő otthontalansága révén válik a mai idők magyar irodalmának alkotóelemévé és részesévé, éppen úgy, mint azok – távoli, de azért ideillő példaként (Szilágyi, Háy, Rakovszky, Láng, Darvasi stb.) –, akik minden látható ok nélkül a török hódoltságról beszélnek mostanában, az ezredfordulón, annak tébolytól színezett mitológiáját élesztgetik, át- és felülírva Jókait és Gárdonyit. Egzotikumleltárak a pusztítás és pusztulás jegyében.

Aligha van olvasója Krasznahorkai Lászlónak, aki csak tippelni is mert volna arra, hogy mi is lesz az író új könyve a Háború és háború után. Egyáltalán, regény lesz-e, vagy valami más. Ez a kérdés persze minden műve után felmerült, ahogy végül is minden érdemes pályatársa esetében is. Ám nála minden mű oly mértékben befejezett, oly mértékben a perfekt (és elpusztult) világegész látványa, hogy valóban frappíroznak az új és új kötetek, maga „az újramondás, de másként és máshonnan és másvalaki által”. A Sátántangóból még mintha lett volna „kivezető” út, igaz, a reményből újra a vegetatív létezés felé, ha ez út, s ha nem vesszük komolyan a regényszöveg körkörösségét, azt a kettős elbeszélői sugalmazást (a doktorét és az „íróét”), amely szerint mintha valamiféle „önnemzés” eredménye volna ez a szövegvilág, mintegy – és mindegy is. Pályakezdő novelláskötetének alcíme ez volt: Halálnovellák, s első darabja ez: Az utolsó hajó, amely ezzel a mondattal záródik: „A fáradtságtól még mindig kábultan hevertünk, midőn leszállt egy újabb éjszaka, s csak tompa morgás fogadta, amikor egyikőnk hirtelen felkapta a fejét, feltápászkodott, hátrament a hajó végébe, majd a koromsötétbe borult, most már mindörökre eltűnő tájra mutatva keserű megkönnyebbüléssel így kiáltott fel: »Emberek. Az volt ott Magyarország.«” A novellát ifjú szerzője annak a néhai magyar költőnek ajánlja, aki egy minősítő metaforába vonta össze valaha az „embereket” mint a „törzsfejlődés” – szegény Darwin, szánalmas evolucionisták – büszke végeredményét annak (azoknak, tehát nekünk) prehisztorikus előzményével: „sárkányfog vetemény”, s aki – „midőn leszállt egy újabb éjszaka” – szintén a „midőn” időhatározóval kezdi azt a versét, amely a végítélet után, az űr rideg időtlenségében íródott: „Midőn ezt írtam…” De mehetünk tovább is: A ellenállás melankóliájában – a színtér újra és ugyancsak Magyarország, a Sátántangó terepe – nem pusztul el ugyan mindenki, nem lesz ember nélkülivé a világ – menschenlos, talál rá a jó szóra egy érzékeny műbíráló –, noha egy hagyományos létmód és civilizáció totális elpusztítása után (nota bene: a magyar regény számára legkedvesebb létmód és civilizáció, tehát alakok és beszédmód – a „kisvárosi”, a „kisvárosias” felszámolása után) egy orwellien szabatos új világ látszik beköszönteni, ám a regény végén, mintegy „függelékként”, egy tetem, vélhetőleg egy emberi hulla felbomlása megy végbe – s vált át imigyen s végérvényesen az emberi, a históriai idő a biológiaiba. S lehetne sorolni még a példákat az életműből. A Háború és háború azáltal válik valóban folytathatatlanná – vélte az író műveit szerető s az íróért meg persze önmagáért aggódó olvasó –, hogy ebben a szövegben a „mű” és a „világ”, valamint Magyarország és a Glóbusz helyszíneinek példátlanul kihívó, frivol és felkavaró egybejátszatása valóban azt – kinek sugalmazta, kinek állította, tehát – jelentette: nincs tovább.

Genji unokájának könyve most olyan regény, amely a regényforma legelemibb összetevőitől is eltekint. Miféle helyszín ez és miféle idő, miféle alakok és miféle cselekmény… „Eltekint” – azért idevaló szó ez, mert a regény spirituális középpontjában kisgyermekként álldogáló-gubbasztó – ha nem szentségtörés így jellemezni őt – Buddha-szobor is eltekint rólunk, mellénk néz, a semmibe, nem viszonozza pillantásunkat. Nem nézett a tekintetéből olvasni próbáló kétségbeesettekre már ezer évvel ezelőtt sem. Muraszaki kisasszony ezeréves és ezer lapnál terjedelmesebb Genji-könyvének legelején ott a fontos mondat az árnyékszerű és – akkor még – oly érzéki főszereplőről: „hogyan is születhetett ilyen teremtés e kései és romlott korban…” A Buddha-szobor azért néz félre, „hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie (…) ezt a rohadt világot”. Ezt már Krasznahorkai írja, akinek könyvében megteremtése, ihletett megmintázása, kifaragása pillanatától „az a félrefordított fej az aljasság menthetetlen történetéről fog beszélni félreérthetetlenül, mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanul közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről…”. Ez volt ezer év történelme. Ennek a félrefordított arcnak nem lehet mesélni, ő mindent tud, neki már nem lehet – innen messziről, Magyarországról sem – regénymeséket hazudni. Csak a romlottság van, és a végzetesen megsebzett szépség, nincsenek szereplők és nincs cselekmény, nincs célzata és nincs tanulsága az elbeszélésnek, és nincs meghatározható elbeszélő sem, nincs tere és ideje a szövegnek. Olyan regény, ami magáról a csöndről, a moccanatlanságról, a léttelenségről vagy – jó, legyünk megengedőek – annak kísértéséről íródott.

„Most tél van és csend és hó és halál”, a „vész” „vérfagylaló keze” teljesítette a rábízott feladatot. Kyotóban, ebben a „csodálatos városban” – ezekkel a szavakkal zárul a könyv – „most éppen nagy baj volt valahol”. Készül a béke, jelzi figyelemre méltó grammatikai gesztussal a „most” időhatározó mellé odaóvakodott múlt idő.

(Hogyan olvasta volna Hamvas Béla ezt a könyvet?)

Nem tudhatjuk persze, hogy mit gondolt volna Hamvas Béla, a Muraszaki-regény magyar fordítója, de az ilyesféle kérdéseken – ha semmiféle praktikus eredménnyel, közkeletű szóval: haszonnal nem járnak is – jó elmerengeni. Hamvas Béla egyik valahai jeles tanítványa és társszerzője, Weöres Sándor egy elkomorló, csöndes éjszakában – majd félszáz évvel azután, hogy Baumgarten-díjának jó részét egy távol-keleti utazásra fordította –, gyűrött öltönyben, ám nyakkendősen, heverőjén félkönyékre dőlve azt mondta olvasmányairól: „Miközben olvasom ezeket a régi írókat, érzem, hogy ők is olvasnak engem.” („Érzem” vagy „tudom” – ki mondhatná meg ma már, melyik igét használta?) S ha most Krasznahorkai László, meg senki más, nem szólalhat is meg Hamvas Béla nevében, azon eltűnődhetünk, hogy miként olvasta ez a könyv Hamvas munkáit.

Akár be is sorolhatjuk az Északról hegy…-et az újabb kori – XX. századi – válságirodalom ama terjedelmes korpuszába, amelynek Hamvas életműve egyszerre részese és értelmezése. Ezen belül és ezen a szimpla tényen túllépve talán lehet állítani, hogy ennek a regénynek is feladata kinyilvánítani: a létezés valóságát kell hirdetni a műnek. Nem „felidézni” ezt a valóságot, nem „újjáteremteni”, nem a „lényegét keresni”, hanem megteremteni. Hagyni, hogy megteremtődjék. Ahogy Hasegawa Tohaku fenyőfái „a sűrű, gomolygó ködben” nem ábrázolatok, nem a zseni invenciójának és még csak nem is a legmélyebb művészi intuiciónak a „termékei” (mily árulkodó szó ez itt…), hanem maguk a valóság. Tudván tudni, hogy miben is áll „a realitás”, az a realitás, amelyre az első európai regény habókos címszereplőjének, Don Quijoténak rányílik a szeme, miként az inotai, tiszapalkonyai, bokodi építkezéseken a maga segédmunkási-raktárosi státusát elfogadni készülő mester ezt megfogalmazta a Regényelméleti fragmentumban.

S ami ezzel jár: az őrület mint a racionalitás egyetlen lehetősége, kifejezési módja a folyamatos – és visszafordíthatatlan – létrontás világában. (Lásd a Karnevál bevezető lapjait, illetve a Megőrülni a Paradicsomban idevágó passzusát.)

És hát a szín: „minden csupa zöld”… És azután: „A május nemcsak zöld, hanem g-moll” – írja a Wordsworth vagy a zöld filozófiájának szerzője, azaz Hamvas Béla, s ezzel megborzongat minden Krasznahorkai-olvasót. Egy bizonyosfajta létezés és a létről való tudat szinesztéziája ez, ez a szín, a „zöld”, egy olyan mélybeszállásé, amelynek nincs látható jele az életvitelben, de amelynek személyesen köze van mindahhoz, ami még az ásványi létnél is mélyebben van, ahhoz az erőhöz, amely azt sugározza, hogy minden egy, amire oly szívesen rálegyint az európai racionalizmus és egyéniségkultusz, „eh, valami keleti filozófia”, a zöld, idézi Hamvas Goethét, a „legkevésbé emberi szín… és ez a szín az embert el is emésztheti”. És a g-moll… Tudjuk – közkeletű anekdota –, hogy Hamvasnak munkaadói megbocsátották, ha munkaidőben olykor olvasgatott-írogatott, mivel a hivatalos ünnepségeken bizton felkérhették, hogy zongorakísérettel szolgáljon az elhangzó beszédekhez. Krasznahorkai László is jól és kedvvel zongorázik, improvizál, magában is, barátok között is.

S hát a hagyomány… Tudjuk, „ez” Hamvasnál mit jelent. S itt Hamvas után majdnem fél évszázaddal: „végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható.” Ennek a hagyománynak csak itt, ebben a „Japánnak” vélelmezhető térben és időben van jelentése, s egyáltalán: van érvénye? Ez a könyv nagy kérdése.

(Három cédula: Gozsdu Elek – és Zalán Tibor meg Szepesi Attila)

Gozsdu Elek híres levélregényében, amely úgy regény, hogy nem az akart lenni, hanem – ne szépítsük – egyszerre napló és erotikus csábítás, a vége felé járván, 1915-öt ír a naptár, s még senki nem tudja, hogy vége a világnak (talán csak Ady), beszámol egy találkozásáról „egy elegáns rezervista hadnaggyal”, aki dekoratív képeket rajzol, s lelkesedik a japán képírás iránt. „Erre én azonnal összeszedtem 10-15 japán művészetet tárgyaló művet – és otthon voltunk.” Egy ügyészként dolgozó ügyvéd a levélíró, s méghozzá a Balkán szélén, egy vidéki magyar városban, Temesváron. Itt, a világ végén írja: ma „a legfinomabb érzésű művészek a bal szemükkel az oriensre néznek »vissza«. Az orientális és legfőképpen a kínai és japán művészet ma már – helyesebben: már talán évezredek óta – merev és harmonikus. És a kipkedő-kapkodó európai művészetek ezenközben banalizálódnak.” S rajongva olvassák ők ketten Li Taj-pót, Lao-cét, „az Utamaro, a Hokusai, a Hiroshige monográfiáit”, meg persze a nemrég elhunyt „nagy felfedező” (és svihák?), a Görögországban született amerikai (ereiben cigány, arab és ír vér is folyt) Lafcadio Hearn (felvett japán nevén Koizumi Yakumo) öt kötetét stb. Temesváron, a nagy háború első évében, egy katona meg egy ügyvéd, akik vélhetőleg németül csevegnek.
S végezetül a katona megajándékozza ügyvéd barátját egy ex librisszel, önkéntelenül megalkotva a századfordulós-szecessziós európai ember japán-rögeszméjének – stiláris perverzióba hajló – enigmáját: Szent Györgyöt japán „stílusban”… „Képzelje – írja Gozsdu (a számára, meg – bocsánat a pletykálkodásért – a férje számára) elérhetetlen szerelmének –, egy japán, klasszikus japán Szent György! Az ovális szemek, a ruha és – a naivitás!” Krasznahorkai számára Japán persze-persze hogy nem ez. Nála nem „az elsivárult európai lélek” keresi a megváltást az ismeretlen szépségben, a felfoghatatlan és éppen azért oly varázslatos keleti hagyományban, nem is a keresztény kultúrát akarja felváltani valamivel, sintoizmussal, buddhizmussal, nem is valami „orfikus” hagyomány után nyomoz. Nem nosztalgia, nem valláspótlék, nem a személyiség „feladásának” kivihetetlen próbája, nem valamiféle nagyon is európaias kacérkodás az önfeladó megsemmisülés ábrándjával. Krasznahorkai világképe mélyen keresztény, ha nem is értesít róla, hogy valamiféle tételes vallásnak elkötelezett híve volna, sőt olyan erősen keresztény, hogy felfogása talán még a „középkori” jelzőt is megérdemli… Nem bigott, hanem szigorú és következetes, nem tesz engedményeket, hanem olyannak látja ezt a végítélet felé közelítő világot – vagy már túl vagyunk ezen is, csak nem vettük észre, hogy Isten végigolvasta nekünk, végigolvastatta velünk a Jelenések Könyvét? –, olyannak, amilyen. Olyan térnek, amely időtlenül jelenvaló, és ezért nemcsak fel-felkeresik az angyalok, hanem ide is költöztek.

Gozsduék után száz évvel vagyunk – „egy” XX. század „történt” meg közben –, s ma miként kötődik a magyar irodalom Japánhoz, miket olvashatunk az Északról hegy…-et kis időre letéve, s feledve mindazt, amit egy újfajta századforduló és egy újfajta globalizáció tett Japánnal, s tett Japánért, hogy ezt az elmondhatatlan teret és idő is bekebelezze. Csak kiragadott példaként: Zalán Tibor legújabb könyve (Talált képek), amely – Apáti-Tóth Sándor fotói társaságában – csak haikukat közöl. Ide fordul, ehhez a háromnegyed évezredes műfajhoz az a költő, aki évtizedekig az avantgárd megújítását-felélesztését tartotta költői hivatásának, meg az újfajta, roncsolódásokból formálódó hosszúverset, és – utóbb – az idő gazdag rétegeződését tükröztető személyes formavíziót a líra és az epika és a dráma „háromszögében”. „Fogalmakon túl / dereng fel az örök s a / kimondhatatlan.” Vagy: „Csak egy felütés / legyen, kezdet előtti / befejezett hang.” Itt már tájak sincsenek, mint a klasszikus japán versekben, nincs hold és nincs kert, és kövek és fák, a természet szimbolikát sugalló szépségei, csak a belső világ, amely kénytelen a fogalmakat keresni a szavakban, s amely így utal a megfogalmazhatatlanra.

Haikuval persze többen kísérleteznek nálunk, írtak magyar könyveket a nóról, sokan rajonganak a szamurájfilmekért, a magyar neoavantgárd egyik jeles kezdeményezője A japán tűzoltók címmel adott ki könyvet valaha (a címadó mű ennyi: „A japán tűzoltók összenéztek. / A japán tűzoltók csodálkozó japán tűzoltókat láttak. 1971–77.” Hat év munkája…), az ártatlanabb lelkületűek a bonszaj-cserepeket kerülgetik kis körömvágó ollóikkal, aki a japán kertre kíváncsi, bármilyen szókapcsolatot kínál is fel az inernetnek (gardens of japan, japanese gardens stb.), 160–190 ezer találatot könyvelhet el megrettenve, egy Japánban többször időző grafikus kocsijában kis kolostori csengettyűcske szólal meg minden hevesebb kormánymozdulatnál – és sorolhatnánk a divat egyéb kedves jelenségeit, ám van egy olyan költőnk is, akinél a japán vers, képzőművészet és mentalitás meghatározónak mondható, s méghozzá nem úgy, mint egyszeri kaland, véletlen ráébredés, hanem mint a műveiben mind egységesebbé formálódó hagyományrendszer legtávolabbi rétege és álma, s ez Szepesi Attila. Akinek idevágó darabjai éppúgy nem hagyományértelmező művészi gesztusok, mint az Északról hegy… szerzőjéé, hanem költői valóságok az ezredfordulós Magyarországon, aki nemcsak verseivel közelít folyamatosan ehhez a szellemi örökséghez, hanem, másféle vonalak megszállottjaként is, hol tehát betűt, hol meg képet rajzolva, aki A vízimadár című esszéjével valószínűleg a legérvényesebb és legtávlatosabb mondatokat írta le magyarul, ami egy húsz év múlva megíródó regény mellé is olvasmányként ajánlható. Idevehető életrajzi és szellemtörténeti tény még, hogy számára mind Hamvas Béla, mind Weöres Sándor meghatározó mesterek, az előbbivel intenzív személyes kapcsolatban is volt (ha ugyan a mesterrel emberféle „igazi személyes” kapcsolatba tudott kerülni), Hamvast – utólagos felismerés, mondja-írja – a Széchényi Könyvtár hajdani újságkihordó munkatársaként ismerte meg mint feltűnően sokat olvasó, tehát sok munkát jelentő öregurat a hatvanas években. Vannak japán tematikájú versei abban a sorozatban, amely a számára legjelentősebb képzőművészeti alkotásokat értelmezi, ilyen például a Hokusai: A hullám és a 21 pillantás a Fudzsijamára. (Ez a festő akkor hal meg, amikor a mi Petőfink, csaknem kilencvenéves korában, „rajzbolond aggnak” nevezvén magát, Európában ő volt talán a legnépszerűbb japán művész a XIX. század második felében, hogy „milyen áron”, azaz hogy miféle hagyományelemekről mondott le, s hogy minő engedményeket tett a középkor utáni európai piktúra perspektívaigényeinek, nos, azt itt aligha kell eldönteni, ám az talán feltételezhető, hogy egyike volt azoknak, akik ama Gozsdunál is észlelhető századfordulós keleti–európai „szinkretizmusra” ösztönzést adhattak.) Szepesi Attila ír verset a ginkgo-fáról (a „páfrányfenyő!” – ez is kedvence a temesvári ügyésznek) és egy bizonyos Kung-mesterről stb.: mélység és magasság, kint és bent, csend és hang vált egymásba észlelhetetlen stíláris finomságok révén. Egyik Gulácsy-esszéjének címe: Hol van Naconxypán? A válasz az első mondat: „Természetesen Japán és a Hold közt.” A színek között ő is megszállottja a zöldnek. A magyar pálosokról – erről a különös, az egyetlen magyar alapítású szerzetről, amelyet bizonyos újabb keletű megszállottság egyenesen Pál apostollal meg a szkítákkal hoz kapcsolatba – írva veszi észre, hogy ezek a régi fráterek milyen tudatosan ütöttek tanyát, „mélyedésekben és barlangok közelében, erdőkben, hegy tetején, szigeten, tóparton és völgyben, patakparton vagy a magányos rengetegben”, azon „a valódi és képzetes ponton, ahol a civilizáció és a tenyészet összetalálkozik. A zöld küszöbön. Ahol a természet meg a szellem egymásra néz…” S amikor a Kert és kő című kis írását fellapozzuk – beszámoló egy „parányi, de elvéthetetlen” tájrészletről valahol a Gerence patak mentén –, nemcsak a misztikus és mitikus magyar tér, a Bakony egyik különleges képződménye tárul elénk, amit valakinek észre kellett venni, hanem az erőknek az a sok millió éves játéka is, amely az ember számára otthonosnak látszó és otthonossá tehető tereket létrehozta, s előttünk áll Genji herceg unokája, elbizonytalanodva, de kimondhatatlan nyugalomban, öklendezve és ájulatban, ahogy keresi a világ legszebb kertjét: moha és kő, és amit nem emberkéz alkotott. A kis szöveg utolsó bekezdése ez, valahol Bakonybél és Pénzesgyőr között: „Ha a japánok, a kertépítés mesterei, kertet terveznek, sosem feledkeznek meg a kövekről. Tudják, hogy a zöld tenyészeten az emberi léptékű idő uralkodik, míg a kövek az embernél erősebb hatalom fennhatósága alá tartoznak.” Talán tudvalevő, Szepesi Attila soha nem járt Japánban, írótársa hónapokat töltött ott, egy darabig mint egy nem beszélő japán kertész tisztelettudó szolgája.

És A vízimadár. Egy nem éppen közkeletű helyen (Kőrösi Csoma Intézet Közleményei) talált nyersfordítás: „Jár-kel a vízimadár, / nyomtalanul lép a habon, / előtte senki se jár.” Ez a lírától tartózkodó verstünemény a pillanat és az egyidejűség misztériumának kifejtésére alkalom, az önmagán túlmutatni nem óhajtó egyszeriség csodájának megközelítéséé. Ez Japán? Ki tudná megmondani. De az mindenütt érvényes költői tapasztalat, hogy „a puszta látvány mindig helytáll önmagáért”, és ebből következik a költő program: „egy semleges képet olyan erővel kell feltölteni, hogy az váratlanul saját belső csöndjébe kényszerítse a szemlélőt, és kiváltsa belőle a megvilágosodás élményét.” Az urgai fogoly meghatározatlan elbeszélője, aki majdnem „úgy mozog” a számára elrendelt térben és időben, mint majd (előbb?) Genji herceg unokája, csak ő még képes önmagáról beszélni, s észleleteit közlemények formájában kinyilvánítani, ő mondja: „nincs jelentősége a kutatásnak (…) jelentősége csak a ráébredésnek van.” S azt se feledjük, hogy a Krasznahorkai-próza első találkozása a Kelettel ebben az „útinaplóban” jelenítődik meg, közölvén azt a legfontosabb tapasztalatot, hogy „itt”, ebben a birodalomban „az ember az időben visszafelé már akadály nélkül közlekedhetik”. Az Északról hegy… című könyvben halálos a csend, mégis az olvasónak nem ebbe a csöndbe kell útra kelnie, hanem abba a benső csöndbe, amely – kortársunknak – Genji herceg kereső és tévelygő, élet és halál között létező unokájának lelkét tölti ki, ahol nincs gondolat és nincs érzelem, nincs emlék és nincs szándék, csak egyetlen kép: a világ legszebb kertje. Amely itt a lélekben „sokkal” valósabb, mint kint a világban, mert itt valóban van, ott meg van ugyan, de feltalálhatatlan.

(És még egy cédula…)

És ha „Japán” (mint kultúra és mint emberkép, mint erkölcs és esztétikum, mint a világ rendjének megfogalmazása) már csak hagyomány, foszlott emlékek megejtő kaleidoszkópja, akkor mit tehet, mit kezdhet vele a végromlásán meditáló európai ember, mit várhat tőle ez a zsidó-görög-keresztény civilizáció, amely soha ilyen fenyegetett nem volt, mint a mi időnkben? Válasz persze nincs, nem lehetséges, azaz annyi válasz van, ahányan maguknak felteszik ezt a kérdést, versben és teológiai traktátusban, rajzban vagy életmódreceptekben. Mindenesetre a „levés” és „múlás” drámai kettősségéről a magyar irodalom Krasznahorkai László írásaiból értesül. Mert „Japánban és mégsem Japánban a modern (európai) ember egy egész, egy teljes, egy érintetlen és érinthetetlen, tökéletes kultúrára lel” (Megőrülni a Paradicsomban). Csak ez az állítás, ha igaz is, nem valóság. Mert csak egy másik mondattal együtt teljes: „ez a klasszikus artikuláció, melynek a csodálatára és megidézésére könyvem készült, holt tér, vak folt, süket csend ma már” (Kritika-interjú, 2003/12.).

(Az olvasónapló bármiről írhat. Most: az angyalokról)

A kiinduló idézet alig több elégikus sóhajtásnál: „milyen szánalomra méltó az a kor, mely nem áll összeköttetésben az éggel” (Az urgai fogoly). Másrészt a halhatatlan művek formájában-alakjában megjelenő „valóság” kettős természetére is ebben az eszmekörben hívja fel a figyelmet a minapi esszé (Megőrülni a Paradicsomban): „a tökéletes művészet, a művészet maga… a legkomolyabb bizonyosság, hogy nincs két valóság, csak egyetlenegy, az, amelyben földi és mennyei egy és ugyanazon valóság része, ahol az isteni egy emberfeletti gyakorlat és tudás révén a szó lehető legközvetlenebb értelmében megjelenik, melyben a megidézés nem valaminek a látszatát hozza létre, hanem éppen a megidézettet magát.” Mibe kapaszkodhat a menny után sóvárgó (hitetlen – ha ennek a szónak van egyáltalán jelentése) ember, ha nem az angyalok szárnyaiba, akikről azt tanítja a Szentírás, hogy ők Istennek követei? Ez a legfontosabb szerepük, mert – miként az angelológia tudósít – van még számos tennivalójuk ezenkívül. Elsősorban tehát Isten megnyilvánulásai a földön, föl-le szaladgálva ama bizonyos eget s földet összekötő lajtorján, másfelől viszont Isten trónját tartják, felelősek az égitestekért, azok mozgásáért, lehet, hogy szexusuk sincs, az Úr elé viszik az emberek imáit, feltámadása után az Üdvözítő kísérői, mennybe emelik az arra érdemes halandók lelkét, sőt már a földön is szolgálják azokat, szüntelen vigyázásban lévén mellettük, mellettük, „akik majd öröklik az üdvösséget” (Zsidókhoz írott levél), a tarotban a mértékletességet ábrázolja ez az égi lény, de a művészetben a szépség és a maradandóság szimbóluma is lehet. Mindenesetre „titokzatos világot alkotnak, amely túl esik emberi felfogásunkon” – írja némi szkepszissel az 1970-es francia Biblikus Teológiai Szótár. S éppen itt, éppen ez …

Krasznahorkai László régebbi műveinek olvasói gyakran találkoztak olyan földi alakokkal, akik mintha követek lennének, lettek volna, mintha üzenetek lennének, lettek volna rájuk bízva, ám ők erről mit sem tudnak, arról tehát még kevésbé, hogy érkeztek volna valahonnan. A Sátántangó Estikéje – irodalmunk felejthetetlen bolond kislányainak eddig talán utolsója –, aki semmit nem tud, csak azt, hogy a létezés maga a nyomorúság, hogy az ő élete nem más, mint a fokozhatatlan megalázottság és kiszolgáltatottság, amikor megöli magát, életáldozatot hoz-e vajon, ki tudná megmondani, csak azt tudja-tudjuk, hogy „az angyalok látják ezt, és értik”. Hogy ezek az angyalok hol is vannak…? Mi nem látjuk őket, de elég, ha az tud róluk, aki közéjük kívánkozik, aki vajon nem volt angyal maga is? Koszladt, kinyúlt pulóverében, dadogva, összefagyott lábacskával a fekete sárban? Különös földi lakó, otthonos és idegen, olyan tudás és erő birtokában, amit fel nem foghat a világ…

Vagy Valuska, az ütődött postásfiú Az ellenállás melankóliájában, akinek nem elég az, hogy postai küldeményeket továbbít, ő azt a csodát, azt a jó hírt is meg akarja osztani a többiekkel, minden emberrel, mámorosan keringve a zajos, büdös kocsma kátrányos deszkapadlóján, amit az égitestek mozgásáról tud és hisz. A szférák csodáját, ami emberi nyelvre lefordítva két szó: jóság és szeretet.

Vagy hát ki is valójában a Megjött Ézsaiás szótlan hallgatója, akire 1992. március 3-án éjjel negyed öt táján rázúdul dr. Korim György tébolyult szózuhataga valahol egy autóbusz-pályaudvar non stop büféjében – egy pap Jeruzsálemből („Mer hát, már hogy a faszba kerülne ide Je-ru-zsá-lem-ből egy pap?!”), vagy az, aminek szólítja őt Korim: „Drága Angyal, én már régóta kereslek”?

S azok ott négyen, a Háború és háború gyönyörű és titkos kéziratában, akik mindig megjelennek ott, ahol az emberiség valami nagyot álmodik, ahol azt hiszi, hogy a jóság és a szeretet meg a szépség jegyében él, hogy ott lehet élni, harmóniában a mindenséggel, ahol minden értelemben rend van, s akiknek minduntalan el kell tűnniük, mert a gonoszság, a „háború” folytonos győzelemre van ítélve, talán ők provokálják a rontás démonait, akikkel az ostoba ember oly szívesen köt szövetséget, s nem ők voltak-e azok, akik az Északról hegy… bámulatos „oriens hagyománya” előtt az európai civilizáció (orfikus) hagyományát birtokolják, ők, ezek vajon angyalok voltak-e, ezek a földön tévelygő örök otthontalanok, az ég száműzöttjei vagy a szépségre és békére vágyó ember reménységei?

S kik is a rejtélyes lo-hanok, ők ötszázan, akikkel Az urgai fogolyban találkozik az elbeszélő s az olvasó, ama fejezetben, amelynek a Sötétlő erdő címet adja majd a szöveg? („Soha nem döbbentem még meg ilyen mélyen, soha nem ért semmi ennyire váratlanul.”) Ez az ötszáz „szentté avatott földi töprengő”, akiket „Krisztusunk születése után száz esztendővel Kaniska király hívott egybe Kusánba, hogy megállapítsák a világ rendjét, és lerögzítsék a teret és az időt”, vajon nem angyalok-e, hiszen honnan lenne tudomásuk a világ rendjéről, ha nem az égi rend üzenete alapján? Az idézet így folytatódik: „nehogy az Ég meg a Föld helyet cseréljen…” S arra is gondunk kell legyen, hogy a Megváltó neve itt – ebben a „szövegkörnyezetben” – nem szerepelhet ok nélkül, s ráadásul nem a Név – azaz: Jézus – jelöli őt, hanem az a szó, amely
„a név mögött” magának az üdvösségnek a kinyilvánítója, a Krisztus. És ő a miénk – Krisztusunk –, íróé, olvasóé. Vajon a lo-hanoké is?

Hol laknak hát az angyalok, ha mindig olyan helyen találkozunk velük, ami egyszerre – talán – múlt is meg jelen is, lét és nemlét, élet és halál, profán létezés és üdvözültség, föld és menny, s mégis mindig itt vannak, tudjuk, közöttünk, és hallgatnak, nem beszélnek arról a helyről, ahonnan jönniük kellett? A választ egy kiállítási megnyitóban olvashatjuk: Az angyali rendről. Ez a rövid kis traktátus 1997-ben újraírja Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész másfél ezer éves művét Az égi hierarchiáról. Az egészet idézni kellene, hogy tudjuk, ki az angyal, és mi az angyal. Ami pontosan azt jelenti: ki az ember, és mi az ember. A befejező mondat ez az egyszerű s éppen ezért megfellebbezhetetlen állítás: „Az angyalok feladata, hogy Isten hallgatásának értelmét a világgal közöljék.” Figyeljünk – a dolguk nem az, hogy Isten szavát továbbítsák, hanem az, hogy Isten hallgatását tudomásul véve, arról, a némaságról, üzenetet hozzanak. Az égből a földre? Akkor tudunk erre válaszolni, ha eldől az eldönthetetlen kérdés: angyalok vagy emberek. S akkor megtudjuk azt is, hol lakik Isten. De ez már nem irodalmi kérdés.

(A nemlét könyve)

Ez a könyv, miközben elvágta szinte az összes szálakat, amelyek írójának korábbi könyveihez és mások regényeihez, sőt általában a hagyományos elbeszélői formákhoz köthetné, egy klasszikus harmóniájú, célratörően szerkesztett, érzéki látványokban és érzékletes mondatokban gazdag, ítéletekben és érzelmekben nem szűkölködő elbeszélés és olvasmány. És ami igazán maradt még, ami a legszembetűnőbb: az a mondat. A nagy mondat retorikája. Elbeszélés tehát és olvasmány: valaki megérkezik valahová, és távozik onnan. Utazási regény – mint a Don Quijote vagy a Huckleberry Finn? Nem. A jelenlét könyve, noha nemigen határozható meg ennek az összetett magyar szónak – „jelenlét” – egyik tagja sem. Még az sem fogható rá, hogy egy mitológiai történet újramondása volna, hiszen hiányzik belőle az allegorikus sugalmazásnak még a szándéka is. Ennélfogva éppúgy nem kérhető rajta számon semmi, semmi szokványos, ahogy egy „olvasónaplóként” alakoskodó beszámolón sem az, hogy – régi középiskolai emlékeinkhez igazodóan – mondjuk, nem meséli el – Száz híres regény – a könyv tartalmát. Ha nem tudjuk, hogy ki az, aki tartózkodik valahol, egyáltalán, ki érkezik és ki távozik s mikor, akkor még az is kétséges, hogy az a pontos topográfiai ismérvekkel megjelölt részlete a térnek, ami itt az első és utolsó mondatokban meghatározódik, az-e, ami. A könyv központi epikus tája – mondhatjuk talán még elviselhető egyszerűsítéssel – egy olyan szakrális, egy olyan ezoterikus tér, amelyet az elbeszélő nem metsz ki a való világból, viszont megfosztja az emberi létezéstől. Mintha ezt a vélekedést támogatná magának a könyvnek a címe is: a négy égtáj metszéspontja minden földi pont éppúgy lehet, mint a semmi, egy vaskos képzavarral élve: ez a pont a kétdimenziós űr. Akár tehát „Japán” is – abban az értelemben, amit aligha tudunk megfogalmazni.

Olvassunk egy kicsit még vissza a Háború és háborúba, hogy lássuk, miről mondott le az elbeszélő ebben a könyvben, hogy miféle „tartalmat” határoz meg a hiány. A régebbi könyv beszédformája meghatározóan a magánbeszéd és a „talált” régi szöveget interpretáló mesélés, itt egy ismeretlen elbeszélő – ítélkező és látnok – előadása hallható a csöndről, egy keresés kudarcáról, a vegetáció közönyös derűjéről és önmagáért való szépségéről. Ott a megelevenített idő a világkatasztrófák utáni és a végső katasztrófa előtti állapot ideje, amit közvetlenül megelőz a főhős halála, itt mintha a végső világkatasztrófa után volnánk, másrészt meg mintha ezer évvel azelőtt. Ott a világ képzete a mitológiai Bábel, ahol és amikor az emberiség elveszíti Istentől kapott nyelvét, itt a labirintus, amit részben a régi ember, részben a természet szervezett olyanná, hogy egy felsőbb eszme megvalósulásához vezesse a keresőt és hívőt, ez a labirintus mára már végzetesen megsérült, néptelen és néma útvesztő, titkait megtartja magának. A tér
ott még ember alkotta táj volt, itt már csak a természet értesítené a maga titkairól a túlélőket,
ha volnának túlélő emberek. A Háború és háború még emlékezett Hermészre, az Északról hegy…-ben nincs vezető, mert út ugyan van, de az már nem azonosítható pontok rendszere, ez és tovább, erre vagy arra, és eddig, hiszen nincs végpontja, s nincs olyan sem, akit vezetni kellene. Ha elpusztultak azok, akiknek kezét az angyalok megfoghatnák, akkor már az angyalokra sincs szükség.

(A vonat)

Minden nagy, minden jelentős írónak vannak elbeszélői rögeszméi, vannak kulcsszavai. Krasznahorkainál az olyan elvontságok társaságában, mint a „szépség” és a „végítélet”, s olyan csodalények mellett, mint az „angyalok”, a „vonat” az, ami szinte minden művében meghatározó szerepű. Nem kétséges: ízetlenségnek, sőt ízléstelenségnek tűnhetik ilyen távoli szavak és fogalmak, mint a vonat és a végítélet, vagy a vonat és az angyalok egymás mellé rendelése, de ha a „vonatot” úgy látjuk szerepelni nála műről műre, mint a – modern – emberi civilizáció tárgyát és jelképét, mint az emberi kapcsolattartás és mint az ember civilizatorikus kényszermozgásának szimbólumát és rettenetét, akkor talán ez a jelenség is odailleszthető az író apokaliptikus világértelmezésének és létstratégiájának alkotóelemei közé.

Az Északról hegy… első mondata, amely egyébként a könyv második fejezetének kezdete (ennek a szerkesztési különösségnek a magyarázata az értelmezőket számos érdekes feltevés kimondására késztette) a vonat szóval indul, ez a szó a „regény” első alanya. „A vonat nem síneken, hanem egyetlen iszonyú pengeélen futott, így hát a városi közlekedés rendjének kiegyensúlyozott, baljós őrülete és egy reszkető belső pánik…” stb., a megálló, ahonnan kiindulva a „regény” megtörténik, az első megállóhely Kyotón kívül, itt minden kihalt, néptelen, mintha mindenki elment volna, és – persze – „minden csupa zöld”, s még nem tudjuk, majd a IV. fejezetben derül ki, hogy ki is a regény valódi alanya, itt csak kiszáll valaki, egy bizonyos egyes szám harmadik személyű igealak sugalmazottja, kiszáll a vonatból, kiszáll és útnak ered.
A könyv legutolsó mondata is a vonaté: „A Keihan-szerelvény csikorgó fékekkel megérkezett.” Senki nem száll ki, és senki nem száll föl, noha az előző fejezetben Genji herceg unokája várta a Kyotó felé menő vonatot, ám amikor a vonat „kihalad”, s a forgalomirányító „mélyen, lassan meghajol, s így is marad”, az állomáson nincs ember, nincs élő lélek, és nincs másféle sem. Ilyen keret foglalja egybe a szöveget, a negyvenkilenc rövid fejezetet. Ilyen kezdet után és ilyen befejezés előtt a könyvnek egyetlen mozzanata sem kelt, nem kelthet meglepetést.

„Mi” is hát a vonat ebben az életműben? A korai és a pár évvel ezelőtti írásokban inkább a vonathoz kapcsolódó színterek hangsúlyosak. Az El Bogdanovichtól a metróállomás a biztonsági sávval és a mozgólépcső „adagolórendszerével” mint a szabályozottságnak és a mozgás megfellebbezhetetlen rendjének biztosítékával; a Csapdás Roziban a HÉV-végállomás, ez az áttekinthetően nyílt tér mint az útra kelés és hazatérés szükségszerű határpontja, ahol nem lehetséges a lázadás, csak az elvegyülés, ez a helye a kémkedésnek és a rejtélynek; a Theseus-általános II. részében egy berlini földalatti- (föld alatti) végállomás (vég állomás) a színhelye a történéseknek, középpontban itt is a peron elzárt zónája, amely „példaszerű bizonyítékát adja annak, hogy emberi világunk szabályai, még a legegyszerűbbek is, valójában megfejthetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek…”.

Az ellenállás melankóliájában a vonat már maga lesz meghatározó tereptárgy és értelmezési támpont. Egy vonatutazás a regény kezdete, ez a vonat a végállomás felé halad, ahonnan – ha nem is mondják még ki a „menetrend” érvénytelenségét, tudjuk – nincs visszaút. Miféle vonat ez, miféle vonatút a dermesztően hideg éjszakában? Ez egy szárnyvonat, a periféria a kis és jelentéktelen különvilága ennek a vonatnak, amely hektikus megtorpanásaival-nekilódulásaival – egy felismerhetetlen szeszélynek engedelmeskedve? –, az agresszív és gátlástalan és bornírt kegyetlenség foglalataként válik egy végóráit beteljesítő világ nagyon is reális jelzésévé, a vonat, amely hazafelé tart, ama totális otthontalanság állapota felé közeledik, amely végül a végromlás csöndjébe vonja az emberi létezést.

S végül a Háború és háború. Ennek a nyitánya is egy nagyvárosi periféria vasúti felüljárója s az ott-onnan a világba ömlő lázbeszéd. Füst, kátrányszag, áttekinthetetlen sínrendszer és a rezzenetlen tekintetű fenyegetés helye, ahol az agresszió és a gyilkolás már nem pufajkás-kucsmás férfiak, hanem gyerekek privilégiuma, s a vonat is már inkább az értelmetlen agresszió tehetetlen célpontja, mint a diadalmas erő vagy a változás-változtatás, a sebesség-haladás civilizációs jelképe. S itt zeng az azonosíthatatlan gyilkosok arcába az azonosíthatatlan
áldozatok közeledésekor a lázbeszéd, a megháborodott jóság utolsó esélye – legalább kimondani! –, hogy szóhoz jusson végre és utoljára „az elveszett nemesség feletti bánat”.

S ezután látjuk az üres vonatot el Kyotóból és be Kyotóba, az üres vonatot és az üres állomást, ezt látjuk, de mindennél erősebben azt az iszonyú pengeélt, amin a vonat fut. S a kérdés nem mellőzhető: hol vannak az angyalok? Hova tudnak ma és itt leszállni? S hol vannak azok az emberi lények, akik meg akarják szólítani, akik szóra bírni akarják az angyalokat?

(Felhasználatlan mondatok. Azaz: Das Wohltemperierte Klavier)

Mi kapcsolódik a „kerthez” és mi a „kert kereséséhez”? Mit tükröz ez a – csak az elbeszélő által látott és láttatott – csodálatos kert? Igaz-e így a válasz: az időtlen végtelenség végességét? Szakrális tér-e a kert? Általában elgondolható-e, hogy ebben a mai világban, amitől Buddha elfordítja a fejét, lehetnek szentségtől birtokolt terek? Még akkor is kérdés ez, ha ez a kert hozzáférhetetlen a ráció számára, és ellenáll mindenféle emberi akaratnak – a keresésnek is. Mert mi végre akarja megtalálni G. herceg unokája ezt a kertet? S ha megtalálta? Megváltódik? Életre kel? Ez a kert kapcsolatba kerülhet egyáltalán a mai világgal, még úgy is, hogy egy kitalált regényhős nem létező unokája kerül vele kapcsolatba? A „kertnek” miféle mitológiai emléke újul itt meg? Hiszen a „kert” lényege éppen az, hogy emberi szándék és munka eredménye: a végtelenből kimetszeni egy darabot, bekeríteni, „rendbe tenni”, azaz valamiféle felismert rend intenciói szerint világot alkotni benne. Hogy a természet felfokozhassa önmaga szépségeit? Hogy az ember által felfoghatóvá, tehát befogadhatóvá tegye önmagát? Ehhez a kerthez embernek nincs köze. A „természet” alkotása. Értéke a szépsége, és ennek előidézője, a fokozhatatlan egyszerűség. Ez a kert tehát Isten álma a világról. Szabad-e ezt mondani, lehet-e, hiszen ezzel Isten a művész-ember szerepét játssza el: artisztikumot hoz létre. Kit óhajt gyönyörködtetni vele? Az angyalokat? Madách – első szín: mennyire igaz Lucifer vádaskodása az önmagában tetszelgő Teremtőről? Elég csak tudni erről a kertről, hogy az ember elnémuljon, hiszen az ember ekkor – tudva tehát, hogy ez a kert igenis létezik – önnön léte értelmével szembesül.
A véges (vagy végtelen) természet, az ebben tetten érhető erő oly hatalmas, hogy az ember s minden emberi jelentéktelennek állítható. Kivéve a hagyományból mindaz, ami követi a természet titkos üzeneteit vagy nyílt parancsait. Az ember (G. herceg unokája) jel csupán. Szerepe: tétova útja, bolyongása, eltévedése mutassa meg azt a teret, amiben együtt van – pusztulva, meggyalázva és megalázva – az a valahai rend, amelyben az ember még – ha megfejteni nem tudta is – a maga műveinek megalkotása során tudomásul vette a természet titkait. A regény végén a „nagy baj” azt jelenti, hogy az ember végleg kitűnt a természetből, s csak a civilizáció marad meg mint értelmetlen automatizmusok rendszere? Újra Madách – az űr-jelenet. Itt a vasút: két pont között lenni, valahonnan valahová. De ha nincs kiindulópont, akkor lehet-e végpont? A kettő nem ugyanaz-e? Azaz: ha nincs cél – az egyéni életben, egy regényes történetben? Vagy a cél nem engedi leleplezni magát? Akkor? A lényeg, ha irodalomként olvassuk ezt a kimondhatatlan című könyvet, az, hogy el tudja hitetni: ami nincs ebben a könyvben leírva, az nincs meg a valóságban sem. Ez nem a régi romantikus „teremtett külön világ” tünete, hanem az, hogy az író el tudja hitetni (amíg olvasok, olvasol, olvasunk), hogy ennyi maradt a világból, amiről itt olvashatok, olvashatsz, olvashatunk. Nem regény tehát, hanem a maradék világ valósága. Ezt hogyan mondhatta volna el bárki is magyar kulisszák között, magyar történettel, magyar alakokkal? Igen, de ha ily mértékben zárt és meghatározott a (regény)világ, akkor nyílhatik-e út másfelé, mint a natúra vagy a spiritualitás „felé”? S itt lehetne talán beszélni Krasznahorkai legkülönösebb írói tulajdonságáról, itt, a regénynek ama tébolyító szakasza kapcsán, amely a végtelent és végest matematizálja. G. herceg unokája ráakad egy könyvre, amely a tízes számrendszerben megnevezi és leírja az összes arab számot, amelynek legnagyobbikánál nagyobb nem létezik a valóságban, bizonyítván ezzel, hogy a valóság véges. (Hír egy napilap magazinrovatából, 2003. december 13-án, éppen Mick Jagger fotója alatt: „Hatmilliónál több számjegyű az ismert legnagyobb prímszám.” A világon 211 ezer komputer működött közre ahhoz, hogy egy amerikai egyetemista eljusson ehhez a számhoz, amelyet ha le akarnánk írni, tudósít a CNN, 1500 hagyományos könyvoldalt töltene ki. G. herceg unokája a kolostori rendfőnök elhagyott szobájában bukkan rá a végtelenre acsarkodó számkönyvre – a természet titkait megjeleníteni igyekvő ősi kolostornak egy olyan elmocskosodott zárt terében, amely whiskyszagtól bűzlik, s ahol egy amerikai film plakátja fogadja a hívatlan belépőt…)

Ugyanolyan „vadhús” ez az elbeszélés menetében, mint Az ellenállás melankóliájának záradéka, amely egy tetem bomlásának leírása, patológust és biokémikust zavarba ejtő precizitással. Vagy a „meteorológia” csodálatos – létező és megfoghatatlan – elemei, a szelek, „akiknek” egész légióját nevezi nevén ez a könyv. Vagy a növény- és állattannak az a tébolyítóan mély ismerete, amellyel az elbeszélés megteremti a világ legszebb kertjének – mondjuk ki: mohaszőnyeg nyolc hinokiciprussal – biológiai előzményét, vagyis – ezt is mondjuk ki – nagyon is európai módon lefordítja a teremtett szépséget, azaz Isten teremtő beszédét a tudomány nyelvére. És ahogy lenéz a kert alá… Mi van, az időnek miféle elgondolhatatlan rétegei vannak-lehetnek a soha nem látható kőzetekben… És a legemlékezetesebb, Az ellenállás melankóliájának az a részlete, amit a belőle készült film oly jó érzékkel emelt címmé – Werckmeister harmóniák –, „az egyenletesen temperált hangolás” nagy csalása, a tökéletes európai zenének Bach „idevágó” fúgái óta kétségbevonhatatlan uralma hogyan tagadta meg a szférák zenéjét… S itt olvashatunk – hogyan szerveződik egy írói életmű… – Püthagorasz „számdémonáról” is. Miféle irodalomtalan, sőt irodalomellenes információk ezek, mi végre kerülnek bele abba a nyelvileg oly finomra hangolt, mind több történetet és történettelen víziót görgető elbeszélésbe, ami a jelen magyar irodalmának egyik legjelentősebb életműve? Ha ez a regény nem regény, ha ez a magyar regény nem magyar regény, akkor szövegkísérlet és álom: összeérintkeztetni olyan világokat, amelyeknek – mióta az ember üdvtörténeti útja véget ért, hirdeti az író katasztrofizmusa – nincs közük egymáshoz, azzal a mély tudalommal, hogy valamikor egy rendszernek – a létezésnek magának – voltak részesei. Az ember, a természet és a szellem. És Istennek az összes metaforája. A valahai civilizáció mint emlék: az ember dolga a földön, hogy sejtése legyen a létezés titkairól, ettől legyen józan és mámoros. Az ember legyen a természet öntudata – Madáchra gondolni itt is –, tudásáról higgye azt, hogy a természet ebben ismer önmagára. Így lesz köze az embernek – volt köze – Istenhez is. Buddha mosolyának titka. A természet ma – ebben a regényben is – azzal hívja fel magára a figyelmet mint egyetlen realitásra, hogy csöndben van. Az alvilági lét, azaz a léttelenség nem birtokol semmiféle nyelvet. Északról hegy…: hogyan írjunk regényt emberi szereplők nélkül, de úgy, hogy az emberi emlékezetet létezőnek higgyük, s az irányítsa a figyelmet a natúrára és a spirituálisra. Hogyan érintkezhetik a – néhai – „humán szféra” és a – mind diadalmasabb – „naturális”? Nem jöhet szóba semmiféle regényes fikció vagy allegorikus mese. Talán csak egy olyan „történetben”, amelynek nincsenek szereplői. Ahol nincs szó, csak mondatok vannak. Ahol azért támad föl egy nem létező irodalmi alak kitalált unokája, aki nem szereplő, mégis lény, nem élő, és mégis létező, hogy a szépség, a jóság, az önátadás, a teljesség és az egyszerűség mámorító emlékéről hírt hozzon, s tévedjen el, menjen el a csoda mellett. Mert csoda nincs, csak a természetnek néha megejtő játékossága, amivel egy ábrázolhatatlan térbe rendez mohaszőnyeget és hinokiciprusokat. Mit lehet erről még mondani? Talált mondatok. A napokban jelent meg Szabados Árpádnak, az egyik legjobb és legderekabb képzőművészünknek az interjúkötete (Michael Jacobs: Kérdések Árpádnak). Nem író beszél, hanem festő. A 26. oldalon arról szól, hogy a hatások milyen rejtetten érvényesülnek egy művész tevékenysége során: „Az idő múltával a hatások sokkal inkább a mélyben zajlanak; ha felszínre törnek, útközben megkopnak, a néhány apró buborékból nehéz megállapítani, mi történik odalent. A mélyben van Krasznahorkai. Különleges érzékenységű léthelyzetei elcsöndesítenek. A kolostor tornyának ezer éve bezárt levegője és a kolostorhoz magát sebzetten fölvonszoló, végső megnyugvást találó kutya más dimenziói az értékrendnek. Mintha eltűnne a viszonylagosság, nem kell a hamissal foglalkozni, hogy megtudjuk, mi az igazi.” (Magvető, 2003)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben