A Halangya és a Halfácánok, vagyis a papírmasé papírmás

Szőcs Géza: A magyar ember és a zombi; Az al-legóriás ember

A zombi a minden szempontból idegen. Mindenben a lehető legtávolabb áll az emberitől, rossz külsejű, rossz arcú. Önmagunkról való elképzelésünk teljes ellenpontja. A „magyar” népnév töve viszont a finnugor nyelvtudomány feltevése szerint olyasmit jelent, hogy „ember” vagy „férfi”. (Ősi hímsovinizmus ez, azt hiszem, archaikus népeknél nem is ritka, ahogy más népeket is előszeretettel neveznek „idegennek” vagy „jövevénynek”.) Szőcs állítja, hogy ez az idegenség magunkhoz ölelhető (lásd fülszöveg: A zombi és a magyar ember). De mért kellene magához ölelnie a zombit a magyarnak?

Szőcs drámás történetei – ez a gyűjtemény műfaji meghatározása – mindenesetre egy-egy meghökkentő találkozásról szólnak. Reményeink szerint e találkozások során a távolinak tetsző, a meghökkentő, az idegen válik meghökkentően közelivé.

(Az idegen mint szöveg) Az, hogy „idegen” – ez mindenképpen valamilyen viszonyt takar. Szőcs munkáit olvasva először a szövegekhez, mégpedig a kiemelkedően fontos, már-már kultikus szövegekhez való meglehetősen sajátos – már-már tiszteletlen – viszony szembeötlő.
A magyar ember és a zombi rendkívül elegyes tartalmú játékait mégis az idegen sajáttá való szelídítésének igénye kapcsolja össze. Szőcs fő írói programja alighanem ebben áll. Az idegenség egyszerre fakad az eredeti, idézett, beépített és átdolgozott szöveg által megidézett történelmi szituáció távolságából és az éppen aktuális, bekövetkező most újdonságából (hiszen a történelmi szituációt is, mint éppen jelen levővé váló újat, többnyire változásként, az idegenség felbukkanásaként éljük meg.) A szövegek kezelésének ezt a módját nyugodtan nevezhetjük átsajátításnak. Az ismert történet egyéni, itt és most érvényes arca elől váratlan, abszurd fordulat hajtja félre az ismertség és megszokás fátylát.

A magyar ember és a zombi tartalma három biblikus játék (a Péter-epizódot megidéző
A kakas, a Heródes parancsára a gyermekmészárlást lebonyolító betlehemi polgármester, Laiosz házába vezető Karácsonyi játék és a szintén aktualizált Passió), egy Shakespeare-szövegekből összeállított montázs, az idézőjeles „Rómeó és Júlia” (a Romeo és Júlia mellett a Hamlet, az Othello és a szonettek szövegeiből barkácsolva), majd két vízió a magyar történelemről – A kisbereki böszörmények és a Ki cserélte el a népet? alighanem a könyv gerincének tekinthető –, ezt két mediterrán eposz követi, a Carmen-történetet újraíró Pando és Martinek és a magáért beszélő című Don Quijote esete Dulcineával, valamint három rövidebb, abszurd darab. A történelmi játékok sorozatát a Bombázó lányok árnyékában című, vélhetően „saját élményen” alapuló mű zárja le – már amennyiben a titkosszolgálat kivégzőmechanizmusának működését
bemutató mű kapcsán szó lehet „élményről”. A válogatás meglehetősen elegyesnek tetszik, kronologikus sorrendről nincs szó; a kompozíció mégis feszes. Szőcs kötete a hagyomány legkülönbözőbb rétegeiből merít, mégis, az e szövegekhez való sajátos viszony a kötet egészére kiterjedő összefüggésrendszert alapoz meg.

Jézus a tanítványok között az utcán. Hirtelen megtorpan, és végigméri őket. „Egy közületek démon”, mondja (A kakas című filmnovellában). Nem tudom, a szöveg mennyire „apokrif” biblikus szempontból – a szinoptikusok mindenestre nem említik ezt az epizódot. Mégis (vagy épp ezért), a jelenet démonikussága figyelemre méltó. Az említett novella Pétere valamennyi kakast megvásárolja és leöli Jeruzsálemben, mondván, ha nincs kakas, akkor nem lesz kukorékolás, vagyis ő sem lehet áruló. Persze csalatkozik, valaki keresztülhúzza racionálisnak tetsző számítását. Valaki behatol a logikus tervezet szövegébe (tekintsük a tervet is szövegnek), és módosít, átír. Sorsfordító szövegmunka. Péter mégis kukorékolást hall a kritikus pillanatban. A főpap házának ablakán bekukucskálva látja, hogy Jézus maga változott embernyi kakassá.

Az figyelmezteti árulására, aki legközelebb állt hozzá, és aki az árulást megjósolta.

(Az idegen mint emberi magatartás) Egyfelől szövegdémonról van tehát szó, szövegeket átíró, latolgató démonról – vagyis a történetek, a kultikus kánon részét képező történetek olyan átírásáról, melyet nem a variációk létrehozása és szaporítása, hanem az átsajátítás vágya ösztönöz. Másfelől olyan történelmi perspektíváról, mely e szövegdémon működési terepe. Szőcs szövegeiben megnyílik egy történelmi horizont – hiszen a szövegeket a történelem kiszámíthatatlansága, mindig esetleges, mégis ismétlődő aktualizációja veszi elő és írja át. (A játék kereteit is többször felfüggeszti, hogy jelenvalóságára utaljon). A történelem az árulás révén nyílik meg a jelen számára Szőcs Géza drámás történeteiben (alighanem ezért »drámás történetek«). Kultikus szövegeink átírását, átsajátítását egyfajta, a történelem során megtapasztalható emberi magatartás kényszeríti ki: az árulásé. Az árulás fogalma köti össze a könyv két legnagyobb játékát, a Passió és a Ki cserélte el a népet? címűt. Az elsőben Júdás, a másodikban a magyarok (így, többes számban!) árulásáról van szó. Az a legnagyobb idegenség, amikor közeli társ (például Péter) válik árulóvá. De a legeslegnagyobb, amikor a közösnek érzett „mi” (vagyis általánosságban: az „ember”, a „férfi”) lesz a saját, korábban közösnek tekintett viszonyrendszer árulója.

A Ki cserélte el a népet? tizenöt jelenetet emel ki a magyar történelem epizódjai közül. Az első színben (Honfoglalás) mindjárt két Árpád vonul be. Szőcs kilép a történelmi keretből (az egyik Árpádot játszó színész az aznapi újságot olvassa a színpadon – a színjáték aktualizálása állandó témája, például a Rómeó és Júliában is), szereplői azon tűnődnek, hogy beszélnek, gondolkodnak majd ezer év múlva, színdarabot írnak Árpádról stb. „Te azt hiszed, a nép emlékezni fog rád?” – kérdezi egyikük. „Bizonyos értelemben igen. Arra az Árpádra fog emlékezni, amilyennek képzelt engem a tetteim alapján.” Ez a képzelet, vagyis kulturális emlékezet az, mely állandó javításra, egyengetésre szorul. A dráma két leghosszabb, több jelenetre bomló színének egyike az Egri csillagokból ismert történetet forgatja ki: megtudjuk, hogy a törökverő egri hősök hogy végzik néhány évvel a diadalmas várvédő csata után: Mekcseyt a szomszéd falu parasztjai verik agyon és fosztják ki, Bornemissza török fogságba esik, és a váltságdíjat nem fizeti ki érte a Habsburg-udvar (nem tartják erre érdemesnek), Dobót hűtlenség vádjával bebörtönzik, s ebbe belehal. A tizenegyedik szín – Árpád ébredése – Vörösmarty-szövegeken keresztül idézi meg a honfoglaló vezért, aki – mint Mikszáthnál Zrínyi, Szabó Dezsőnél a makucskaiak – valahogy feltámad; a szín azzal a jelenettel ér véget, hogy a beszédet (és olyan szavakat, mint „Magyarország! Megváltottalak, neveden neveztelek, enyém vagy!”) mondó Árpádot a tömeg kifütyüli. (E jelenetben tudjuk meg egyébként, hogy A zombi és a magyar ember című verset a fikció szerint Árpád írta.)

Az elárultatás tapasztalata a hagyomány és identitás kérdését veti fel, s ez a tapasztalat igazolja, mennyire jogos – vagy inkább szükségszerű – a hagyományos szövegek ilyen „kiforgatása”. A székelyföldi Gelence falu templomában egymás fölött található a passió és a kunt üldöző Szent László története az északi falon (a László-történet van fölül). A két képsor (középkori képregény!) szerkesztése teljesen párhuzamos: ahol alul Krisztust ostorozzák, fent a lány a rabló kun inához csap, a keresztre feszített Megváltó fölött a kun lefejezése látható. Nehéz szembenézni ezzel a párhuzammal (kiváltképp, mert a falkép sokkal inkább a kun, mintsem László története), mely történelmünket közvetlenül az üdvtörténet eseményeivel kapcsolja össze. Azt hiszem, itt is, akárcsak Szőcsnél, a történetek és – hangsúlyozom, kiváltképp a kultikus – történetek helyének, pontosabban jelentőségének, jelentővé válásának módját keressük.

(Az idegen mint történelem) Az identitás, az egyén önmagára vonatkoztatott elbeszélése – Paul Ricoeur szerint – történetek révén létrejövő értelem. Szőcs Géza drámás történeteinek gondolati hátterét a történelem kérdésére vonatkozó, Kant óta meglehetősen szerteágazó vita tárhatja fel. Ami e monstrum méretű problematika megkerülésével is megállapítható: hogy Szőcs drámái – átvitt értelemben – a kánon részét képző, sőt gyakran kultikus szövegek olyan változatai, melyeket át- vagy felülír a történelem által felvetett szituáció, az itt és most eseménye. Le kell szögeznem, hogy az, amit Szőcs Géza csinál (drámás történeteiben csakúgy, mint verseiben), a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb kísérlete. Nem értelmezésről, lehetséges szövegváltozatokról van tehát szó Szőcsnél. Hanem az időnek – a mi saját időnknek – átengedett szöveg kivédhetetlen kopásairól, változatairól. Az amúgy tökéletes műtárgyra (a példa értelmében a passió szövegére) a csapásokat a mi időnk felé való közeledés méri, e kopások, jegyek révén ismerjük fel, hogy megérkezett. A passiótörténeten (mely először 1999-ben a Magvetőnél Hieronymus Bosch képrészleteivel, A magyar ember és a zombi kötetben Somogyi Győző képeivel jelent meg, és ez a vizualitás mindkét esetben mélyen a történethez kapcsolódik) ilyen kopás a szereplők szándékos hétköznapisága, kisszerűsége. A klasszikus passiójáték (mondjuk, a Csíksomlyói passió) is szerepeltet komikus szereplőt, Szőcs is – de más értelemben. Míg ott a komikus szereplő a történet magasrendűségét emeli ki azzal, hogy ellenpontozza, itt arra esik hangsúly, hogy a legmagasabb rendű történet is mélyen a hétköznapok közé ágyazott. Ezért emberi és jelentős. A kisbereki böszörmények festéket szórnak a helyi termálfürdőbe, hogy szerecsenné váljanak, s így a faluba látogató fekete törzsfőnök figyelmét felkeltsék – persze hiába, hiszen a királyt közben megbuktatják, tettük értelmetlenné válik.

Szembetűnő a történet szereplőinek a történelmi racionalitáshoz való viszonya: „Nem úgy – mondja a külföldről Vérmarót földjére hazatérő Helmuth a helyi papnak. – Nem lett volna szabad kiköltöznöd a parókiáról… ki tudja, hogy alakult volna… híveid lehet, hogy élőláncot alkottak volna házad körül… és lehet, hogy katonaságot küldtek volna ki ellenetek… de a katonák átálltak volna… és néhány nap alatt az egész rendszer összeomlott volna… és Vérmarótot és feleségét gyorsított hadbírósági eljárást követően szitává lőtte volna egy kivégzőosztag egy elhagyatott kaszárnya udvarán…” Mire a pap: „No, persze, fantáziálni lehet… ez, amit elmondtál, ez mese… semmi köze a realitáshoz és a reálpolitikához… vágyálmok… te költő vagy… nem tudod, mi lehetséges és mi nem.” Helmuth: „És vajon Isten különös kegyelme vagy a történelmi véletlen játéka folytán nem alakulhatott volna mégis úgy, ahogy most elmondtam?”

Helmuth válaszában megmutatkozik az abszurditás mélyebb jelentősége, vagyis a szövegdémon újabb arca. A variációk – és a történelem – játékából, közép-európai tapasztalat szerint, mindig a lehető legrosszabbat produkáló fordulatai közül az eseményt az isteni kegyelem, csoda mentheti ki – ahogy, látjuk, néha tényleg ki is menti. A Bombázó lányok árnyékában művész főhősét (akiben Szőcs minden bizonnyal önarcképet rajzolt) sem öli meg a tökéletesnek látszó, ördögi módon számító ügynöki furfang. A gyilkosság végrehajtására kiszemelt féltékeny férj váratlanul orosz rulettet ajánl, és veszít. (Úgy látszik, hogy a történelmi véletlen mégis valamiféle végzetszerűségre hagyatkozik.)

(Az idegen mint nyelv) Azt hiszem, sikerült vázolnom a történelmi látás kettősségét, mely Szőcs szövegekhez való viszonyát jelzi a drámás történetekben: a szöveg egyaránt vonatkozik a történelmi eseményre és jelenbeli értelmezésére. Konkrét, nyelvi szintjén a játék tétje más. „Dobd, dobd el hát neved!” – szólítja fel Júlia Romeót a Shakespeare-játékban, s Romeo így felel: „Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz: / Nem lesz a nevem többé Romeo. […] Egy puszta név / Meg nem mondhatja néked, ki vagyok.” Létezhet-e olyan helyzet, melyben a név (általánosabban: a konkrét jelentésű fogalom) lecserélhető, lévén az is konkrét szituáció, értelmezői helyzet függeléke? E szempontból szoros kapcsolat figyelhető meg a drámaíró és a költő nyelvhez való viszonyában. A dramatizált szövegekbe ékelődő versszövegek nem pusztán a szerző nyelvi leleményességét bizonyítják (e bizonyításkényszer alól korábbi teljesítménye is felmentené), hanem e szövegkísérlet esszenciái. Vers, prózai részlet és dráma közt nincs oly éles határ: mindegyik szövegformát az átírás, a szövegváltozatok gazdaságossága jellemzi. „Mit beszélsz? mit halangyázol itten?” – kérdi Veronika a kisfiút a passiótörténetben. „Ott repül!” „Kicsoda?” „A Halál Angyala!” Az elírás (paragramma) nem a véletlenről, hanem a sorsszerűről rántja le a Veronika-kendőt – azon, tudjuk, Krisztus arca marad. (Elvégre mi lenne velünk megváltás nélkül…) A magyar ember és a zombi verses szövegeiből közvetlen az átjárás Az al-legóriás ember versei felé. A halfácánok, avagy megfigyelések különböző népességek életéből tartalmilag is köztes tartományt – az átmenetek tartományát – célozza meg. „Azt mondják, valakik érkeztek tegnap, / úgy hallszik, háromkirályok jöttek. / Sokan várják őket a parton: / figyelnek nagyon, szájuk tátva. / Koraszülöttek, / bennszülöttek”. A kulcsot a „koraszülött” szó kettős jelentése adja meg: a koraszülött egyszerre korábban született valaminél (hiszen létezése éppen a történelmi tapasztalat tágasságát felismerve nyitott a jövő felé), és korának szülötte: saját itt és mostjában áll, ennek bennszülötte (ebbe született bele).

(Az idegen mint szituáció) Nehéz Szőcs Géza verseiről az abszurdra való fogékonyság hangsúlyozása nélkül beszélni – nevezzük ezt kora- és bennszülött, közép-európai tapasztalatnak –, s ennek kifejezése a szöveg mélystatikai (van ilyen kifejezés? legyen!), vagyis a gramma és frázis szintjére csupaszított alapjain nyugszik. Előbbire a „halangya” és a „halfácánok” lehetnek példáim (sok más között); utóbbira a szándékoltan erőltetett rímtechnika. Önmeghatározása – „Medve-Szindbád” – is paragrammába ágyazott. („Hobo és Presser Gábor »Der Medve« címmel ajánlott dalt Szőcs Gézának…”) (A válaszvers a gyűjteményben egyébként Szőcs Gézát is lelövitek, ugye? címmel jelenik meg.) Az „elefánt-fog”-ra és „belszántok”-ra az alábbi versszak üt: „Vitorlázó / nagy fülekkel / titkos röptű / elefántok” (A holdfényes tisztás). A rím és kifejezés erőltetettsége a nyelv esendőségére – felfüggesztettségére – mutat. Szőcs szövegei mégis picit továbblendülnek ezen a megállapításon. Az elírás, átírás, szövegjáték (például az ilyen áthajlás, mint „Egyéb kellemetlen hírek is járják. / A halál- / lomány rosszkedvű”) – akárcsak a drámás történetek esetében a történelem szövegdémona – valami mást, többet, mélyebbet és teltebbet, valami nagyon idetartozót idéz. „…Borges szemében – és ebben a vonatkozásban érezzük leginkább felvillanni Szőcs Gézának az argentin szerzővel való rokonságát – minden filozófiai rendszer merő nyelvi teremtmény, és mint ilyen, metaforák egész sora” – írja Szőcs Gézáról szóló monográfiájában Blénesi Éva. Majd idézi Scholz Lászlót: „Borges kiiktatja az igazság kritériumát, egybemossa az egyedi és az általános határait…” Valóban az egyedi és általános határainak felszámolásáról van szó, mégsem úgy, ahogy az argentin mester esetében. Az egyedit a nyelvi elemek egyedisége cseréli le Szőcsnél, úgy, hogy az eseti törés, fraktum révén az egyes elem ne lehessen többször használatos. És különös módon itt, a nyelvi esendőség mélypontján jelenik meg az általánosítás lehetősége: a szó és kifejezés testébe az idő hatolt be.

Szőcs elírásait az idő ujjlenyomatainak tekintem.

(Az idegen mint papírmás) Az al-legóriás ember esetében csakugyan papírmásról van szó: olyan kötetről, mely valójában nincs. A szerző, mint olvasói emlékezhetnek, 1992-ben „Szőcs Géza utolsó verseskönyvét” adta ki. Ez a gyűjtemény tehát nem verseskönyv. A végén rövid drámás történet olvasható egy Szőcs Géza nevű szerzőről, aki azért verseket is ír, némelyiket netán egy belorusz uzsorás kaparintandja meg, némelyiket maga csúsztatja egy ünnepi koszorúba, Arany János szobra előtt tisztelegvén Nagyszalontán. Az al-legóriás ember versek gyűjteménye, de nem kötet; „valaki összegyűjtötte” (konkrétan Farkas Wellmann Endre). Papírmasé papírmásról van szó, melyben szövegek bukkannak fel. Ez is a szövegdémon műve lehet. Az alkotás története is egy drámás történetbe ágyazódik. Most már ez a történet is a miénk. A „mi-tudatot”, tudjuk, bonyolult nyelvi-kulturális formáció teremti meg, melynek része a történelemről való tudás csakúgy, mint a rendkívül tágan értelmezett kultúrához (öltözet, mindennapi szokások, ünnepek, munka stb.) való átgondolt viszony. Fontos szövegeink ebbe a struktúrába illeszkednek. Munkálatainkat talán ösztönzi az a felismerés, hogy a kultúra nem adottság, hanem megalapításra és szüntelen megújításra szorul. De a legserényebb munka is kevés lenne a történelemmel szemben, hiszen az annyira abszurd, hogy rajtunk már csak a csoda segít. A legabszurdabb mégis az, hogy néha tényleg segít, sugallja Szőcs Géza. (Kortárs, 2003; Irodalmi Jelen, Arad, 2003)