Mindenhez ugyanannyira

Kortárs-díj, 2003: Vasadi Péter

Arról, hogy mi az idő, keveset vagy éppen nagyon sokat lehet mondani; hogy mi az idő, melyről Ágoston szerint mindent tudunk, ha nem kérdezünk rá a lényegére. De amint rákérdezünk! Bizonytalanná válik, kisiklik összeszorított ujjaink rései közt. Hogy van: természetes, ahogy természetes a levegő és a víz; és ugyanúgy megfoghatatlan, ahogy a levegő és a víz.

Ha nincs idő, a fizikai tételek alapja rendül meg. A megtett út idő és sebesség szorzata – ha nincs idő, nincs megtett út sem, csak egyre beljebb hatoló, elmélyültebb, mozdulatlan gyorsulás.

Mind mélyebbre hatoló gyorsulás Vasadi Péter költészete.

Vagy mintha egy mozdulatlan mag hajtana gyökeret, indát, ágat minden irányban, lassan, megállíthatatlanul; maga a mozgás szinte észrevétlen, és egy még észrevehetetlenebb, mégis szüntelen belső átrendeződés következménye.

Ahogy az időről való tudás indázik sokfelé bennünk. Az egyik ágon a válság ideje érik, az „országló sötétség” (Kancsal szózat), a „Titanic a világ” (Végidő), „a bélszerű körfolyosók” (Szorításban) körkörös, labirintusszerű, egyre reménytelenebb ideje. Ez az idő mégis sürget. Felismerésekre kényszerít. Arra a felismerésre, hogy „csak remekművektől gyógyulhatunk meg… Bármilyen reménytelen, remekművekké kell lennünk. Ez csakugyan oly emberien reménytelen, hogy nincs is más, amiben bízhatnánk” (Sürget az idő). Ha a kinti világhoz tájolódunk, valóban mélyponton vagyunk, talán mindennek a legalján. Nem a mélypont ünnepélye, hanem „haldoklásunk cselédszobája” ez (Mélypont).

Egy másik ágon létünk tudata érik; ahogy Heidegger fogalmaz: világ számunkra csak az időben tárul fel.

Ismét másik ágon viszont az üdvösség ideje – és alighanem ez a legmegfoghatatlanabb. Az üdvösség ideje éppen itt, a mélyponton tárul fel, hiszen „Gyökérrel fölfelé, lefelé koronával / alul van a fényrengeteg” (Mélypont). Menthetetlenül összekuszálódott az időről – és így az üdvösség idejéről – való gondolkodásunk, fölborult lent és fent, kint és bent megosztásának egyértelműsége. Nem ellenvilág a miénk, nem az ellentétek, nem is a klónok és másolatok világa. Ellentétek sincsenek, hiszen a viszonylatok alapja süllyedt el, ezért az ellentétek vissza sem fordíthatók. Ezt az állapotot Vasadi „létapálynak” nevezi (Mélypont). Éppen e létapály idején van szükség költészetre. „A művészet lényegében költészet – idézi Kormos Istvánról szóló esszéjében Heideggert Vasadi Péter. – A költészet pedig nem más, mint az igazság megalapítása és működésbe lépése.” Mivel az alap elsüllyedt (mert elsüllyesztettük), mivel Isten halott (mert megöltük, ahogy nem Zarathusztra, hanem az esztelen ember nyilatkoztatja ki a piactéren), az igazság többé nem „van”, nem „adott”, hanem meg kell alapítani. Az egyszerűbb igazságok, mint a kétszerkettő, nyilvánvalóak. Más igazságokat viszont igazzá kell bizonyítani, ahogy Franz Rosenzweig metsző és követelő logikával állítja: egyes igazságokat az ember csak élete árán bizonyíthat igazzá, más, még fontosabb igazságok igazzá bizonyításához pedig számtalan nemzedék következetes és elszánt élete kell.

Vasadi Péter költészete és esszéművészete (mert egyéb prózai munkái is leginkább az esszé műfajához közelítenek) ebben az értelemben bizonyító eljárás.

Amikor újraolvasom a műveit, legutóbbi, A zendülés vízszaga című kötetét ütöm fel, innen indulok, nem mintha ne indulhatnék korábbi, tizenhét könyvének (köztük tizenegy verseskötet) bármelyikétől. Mégis úgy érzem, ez a megfelelő irány. Éppen azért, mert egy bizonyos léttapasztalaton túl megszűnik a viszonyítási pontokhoz való igazodás kényszere, megszűnik a kronológia, az irányokat nem a bejárt út jelöli ki. Vasadi költészete kapcsán felvethető, ami Pilinszky esetében is: mennyiben, milyen értelemben katolikus költő? (Tudjuk, Pilinszky válasza erre a kérdésre az volt, hogy katolikus és költő.) Lehet, hogy Vasadi Péter nagyon hasonló utat jár be, mint Pilinszky (korábbi versei közül többet ajánl is a nyilvánvaló példaképnek). Azt hiszem, ez az összehasonlítás mégis alapvetően hibás – a megérkezés öröme feledteti az út kanyarjait és fáradságát. Amikor már „fehér vagy, mint a kereszten / Isten kifordult szemealja” (Kenyér és bor), megszűnik az efféle hasonlítgatás értelme. A maguk sajátos módján újra elrendeződnek a viszonylatok, és éppen a maguk sajátos módján rendeződnek el: ez a mintázat nem látható az út korábbi pontjairól. Hasonlítható ez az álomból való ébredéshez: „Tegnapig álom volt minden” (Látogatás). Nem tudom, hogy szentségnek kell-e nevezni ezt az állapotot (szigorúan teológiai értelemben valószínűleg nem), én mégis a szentséghez közelinek gondolom, annak a páli szentenciának értelmében, hogy „a tisztának minden tiszta”.

Könnyű és felemelő tehát Vasadi Péter verseit olvasni. A dolgok áramlásának közepében állunk. „Szétterpesztett lábbal állni a ringásban… – írja. – Elereszt minden.” (Már nem) Egyszerre vagyunk Indulás előtt: „Térképre / görnyed valaki, ősz feje villog; / méri / a holnapi út esélyeit és a vihar- / zónát. / Át kell rajta haladnunk” – és után. Körülleng az áramlás, a mozgás, a zendülés vízszaga. A Kinéz tengerre ablakon című kötet nyitó versében (Idő, időtlen) még ez olvasható: „Ablakom mögött negyven éve ülök. / Néha egy autó gurul el, nyomában / az utca folyója összecsapódik. / Leülök s nézem a házfal síkját / vetítővásznamat.” Legutóbbi kötetében Vasadi Péter egy folyó közepébe lépett. Ezzel megcsúfolta Hérakleitoszt. Elsimultak a változás ráncai. Nincs más, csak a mozdulatlan, csevegő ringás, és az, ami korábban mindig is sejthető volt, hogy „az éj alagútjában fénylik a testünk” (Idő, időtlen).

Ha idő nincs, nincsen út sem, mindenhez ugyanolyan közel vagyunk.