×

Krónikás énekek

Oláh János

2004 // 01


Vattay Ferenc könyvének margójára

Varas sebünk vére


Magyaroknak híres,
neves árulói,
Károlyi és Linder,
Kun Béla, Rákosi,

Párizsból, Moszkvából,
Belgrádból, a sírból
gyertek elő nyomban,
valljatok színt, így volt,

pénzért, hírért, névért,
ostoba eszmékért
kiszolgáltattátok
a drága magyar vért?

Elfolyt az a zúgó,
vén Duna habjába,
Oltba és Marosba,
Vágba és Drávába.

És aki túlélte
mindezt sírva, ríva,
nehéz csikasz-létbe
lett légyen taszítva,

sorsa bujdosás volt,
honi börtön, puszta,
önmagán is ámult,
ha mégis kibírta.

Jenkik országában
hordhatta a bálát,
kockás skót szoknyában
táncoltatta lábát,

román, szlovák, ukrán,
szerb szóra kapatták,
belerúgtak durván,
hogyha nem jól szolgált,

ha riszálta farát
stílussal és bájjal,
a hazug hízelgőt
kenegették hájjal.

Talán nem is vagyunk,
mindenünk a voltunk,
sértetten hallgatunk,
hamvadt tüzet oltunk.

Pajtás, hány csalatást
felejteni kéne,
de kiserkedt mégis
varas sebünk vére.

Hazánk árulói,
bárki bárhol bujkál,
rejtse Belgrád, Párizs,
hideg tükrű Bajkál,

megtalálunk úgyis
mindőtöket végül,
rábólint az Úr is,
ami jár, megtérül.

Rengeteg munkátok
nem kívánjuk ingyen,
fizetünk most érte,
ha kéritek, ha nem.

Mindent meghálálunk,
amit hála illet,
elprédált országunk,
leköpött hitünket.

Gyertek haza, gyertek,
vár a meghurcolt rab,
vár az árva gyermek,
várnak élők, holtak,

vár a Városliget
legöregebb fája,
biztosan akad majd,
ki felsegít rája!

A budai hegyek alatt


A budai hegyek alatt
elfogták a pajtásomat,
kiverték a két fogamat.
Nincs, ki szóba álljon vélem,
zsenge füvön alvad vérem.

Nincsen ház, amely befogad
élő-haló kóborokat,
nyugalmat az úti por ad.
Nincs, aki sebem kimossa,
kakukkfűvel borogassa.

Silbakolok csak egyedül,
kiver a láz, befed az űr,
az izzadt ing vállamra hűl.
Nem így volt ez, pajtás, régen,
vívtunk fegyverrel a kézben,

vívtunk, ha kellett, és ha nem,
én Istenem, Jóistenem,
nem ismert ránk a félelem.
Vívtunk csak a szabadságért,
lyukas zászlónk igazáért.

A Corvin köz, a Juta-domb,
Széna téren a gyér falomb
soha többé semmit se mond,
mintha mi sem történt volna,
hallgatás a szánk levarrta.

Száműzötten, hajléktalan
meghúzhatom itt-ott magam,
de nem érti senki szavam,
kiröhögnek, ha említem,
bízvást miben egykor hittem.

Szédelgek a tág ég alatt,
s irigyelem pajtásomat,
kinek a föld nyugalmat ad.
Prédájaként pénznek, gőgnek
engem naponta leköpnek.

Elfordulok, mint a barom,
kérődzöm a bánatomon,
megismerni sem akarom,
ki a kötelet hurkolta,
pajtásom bitóra vonta.

Alkut most a lelkünkre köt,
Júdás-pénze bőven csörög,
igaza van, ha kiröhög.
Éltesse hát őt az Isten,
engem meghalni segítsen!

Európa udvarlása


Szegény legény gazdag ringyót
mért szeretlek téged,
mért, ha egyszer kegyeidet
pénzért, rongyért méred?

Vérlázító, léha táncod
epekedve lestem,
más tépte le szoknyakorcod,
én csókkal hímeztem.

Pördülsz jobbra, fordulsz balra,
csábítón nevetsz ki,
a szenvedély elvakított,
s nem gyógyít meg senki.

Ha láthatnám, mivé lettem
kívülről és tisztán,
valószínű, hogy magamat
a földig leinnám.

Önsorsrontó, csonka létem
elfogadva végleg
nem lázadna álmom, hitem
ellened, se érted.

Valamikor férfigőggel
mi mindent akartam,
de elhagyott a szerelem,
kit én el nem hagytam.

Mennyi harcot vívtam érted,
nem mondhatom mégse,
nem győz meg a déli harang
arról, hogy megérte.

Elkondult a messzi pusztán,
a pesti morajban,
én meg itt maradtam hoppon,
mint nyárson a kappan.

Mindenemet neked adtam,
most kolduslét tüze éget,
földre hullt a hazug lepel,
gúnyból szőtt erényed.

A csatában ezer sebem
éretted nyitottam,
de amikor megalázva
térdeltem a porban,

a sok senki mert legyőzött,
elperdültél tőlem,
önsajnáló szegény magam
ezt máig sem értem.

A csimbókos valóságot
nincs kedvem belátni,
túlságosan is világos,
hogy átverhet bárki.

Jaj, én szerencsétlen flótás,
miért bízom abban,
végtére is megkönyörülsz,
s elfogadsz fogatlan.

Vonzalmamat viszonzod majd,
titkon azt reméltem,
s az őszintén lüktető vágy
elszívta a vérem.

Nem maradt már semmi bennem,
létem összeroppan,
minden tettem illúzió,
mit eltékozoltam.

Van és volt közt száz madárhad
zúg, akár a téboly,
kerek erdőm, bomló egem
mint a higany, szétfolyt.

Szegény legény gazdag ringyót
mért szeretlek téged,
létem, hitem mért, ha most is
játékszernek véled?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben