×

Hotel Excelsior

2.

Hendi Péter

2004 // 01
7.

Úgy rendezi, hogy kis kerülővel Stockholmban kelljen átszállnia a göteborgi vonatra. Nem rendel szobát az Excelsiorban. A vállalat nem fizetné, hiszen a szolgálati útja péntek délutánnal véget ért, azonkívül ha éjszakára Stockholmban marad, nem lesz akkor hotelra szüksége. Elég az egy csónak, mondta Toldi Miklós, mikor visszarúgta a sajátját a Duna pesti oldalára. Vagy a budaira? A vasútállomáson elhelyezi az Adatfeldolgozó bordó színű utazóbőröndöcskéjét, amelyben néhány programlista mellett ingek, pizsama meg satöbbi lapulnak, és már a Drottningsgatanon lépdel, amikor eszébe jut, hogy a neszesszert talán magával hozhatta volna, de az ötletet, most már persze csak az elképzelések mezején, rögtön el is veti. Felettébb ellenszenvesnek találná, ha itt lenne vele a neszesszer. Elvégre mégsem fizetővendég-szolgálati lakásba megy. Arról persze nincsen szó, hogy Eva Tiren fogkeféjére bazírozna, bár egyszer, évekkel később, az is megesik ám, hogy az újdonsült barátnő azt mondja neki: ha akarod, használhatod a fogkefémet, amely ajánlaton annyira meglepődik, hogy nem is tud mást tenni, mint elfogadni, de ne játsszunk már megint azok türelmével, akik nem szeretik ezt az időkeverést. Majd nem mosok fogat, gondolja hát magában Erasmus, amikor a Strindberg-múzeum mellett elhalad.

Ahogy meglátja a Regeringsgatan feliratot, megint eszébe jut Ander. Senki nem fizet nekem azért, hogy hazudjak, mondta a vallatóinak. Valamikor ebben az időben, nem sokkal hat óra előtt mehetett be a pénzváltóba. Nem egészen egy évvel korábban, december 25-én kötött házasságot. Szép volt a feleség, ahogy az egyik újságcikk is beszámolt róla. Ezek a feleségek szépségével beoltott férjek! Egy másik cikk meg arról regélt, hogy Ander egy napon, miután a munkáját befejezte, bizonyára augusztusban, bedugott a zsebébe egy jókora rákot. Vitte volna haza Vaxholmra, csakhogy a tulajdonos meglátta, és Andertól e szavakkal búcsúzott: Ha elvitted a rákot, nesze hozzá egy kis majonéz is, és mindjárt rákent belőle egy nagy kanállal, kívül is, belül is Ander nadrágzsebére.

Nem vagyok valami fene romantikus hangulatban, gondolta magában Erasmus Szabó, amikor az első emeleti lépcsőfordulón áthaladt. A képzelet szertelenségre hajló világa némi szorongást érzett. Csak meg ne botránkoztassam azt, ami majd történni fog!

A nagyobbik fiú nyitott ajtót, és rögtön bevezette őt a konyhába, ahol Eva Tiren éppen vasalt. Megcsókolták egymást? Annak, aki húsz évet élt Genfben, nehéz elképzelni az ellenkezőjét, de talán, éppen a vasaló miatt, vagy azért, mert Erasmus számára egy ártatlan arccsók sohasem lehetett amolyan könnyed „ha akarom, enyém vagy, ha nem, többé ne is lássalak” formaság, amit csak úgy legombol egy stockholmi konyha kellős közepén, ahol a jelenetnek ráadásul két kiskorú szemtanúja is van, mert Erasmusnak alighanem szüksége volt rá, hogy először felmérje magában a kölcsönös elkötelezettség fokát, mindezen okoknál fogva a magunk részéről úgy gondoljuk, hogy nem volt arccsók, amely feltételezést természetesen, nyomatékos észérvek ellenében, hajlandóak lennénk revideálni.

Miközben ezt meséljük, két fiatalember telepszik közvetlen mellénk, merthogy itt ülünk megint a genfi Café Art’s egyik szűk asztalánál. Az egyik fiatalember keze magyarázás közben fel-feltűnik képernyőnk egén, s hirtelen azt mondja, hogy bocsánat, megkérdezhetem, hogy ez milyen nyelv? Azt feleljük neki, hogy magyar, és azt is hozzátesszük, hogy praktikus nyelv nagyon, mert amíg lekopogjuk, nem kell arra gondolnunk, hogy a szomszéd is megérti. Nem tesszük hozzá, hogy ez távolról sem azt jelenti, hogy a szomszédunknak mi nem írunk, mert bizony írunk mi annak is, éppen csak nem ilyen direkt módon. Ami a magyar nyelv intimitását illeti, elnyertük vele a kérdező tetszését. Nevet rajta, és nem kérdez többet. Nekünk viszont időre van szükségünk, hogy a történetbe újra visszazökkenjünk. Sört iszik a két fiatalember és cigarettázik, és a füst jól keveredik kávénkkal és vörösborunkkal.

Bizonyára Erasmus is cigarettázott azon az estén Eva Tiren konyhájában. Az ő univerzumában ez egy kicsit hozzá is tartozott a házasságtöréshez, mondanánk, ez volt a dolog sava-borsa, de lám csak, megint összekeverjük az időt. Erasmus akkoriban még nem cigarettázott, mert követte híven ama nemes elhatározását, mely szerint Svédországban ő nem gyújt rá soha. Nem találkozott akkor még a Göteborgba látogató magyar ifjúsági bridzscsapattal, amelynek egyik tagja egészen barátságosan azt mondta neki: Én bizony nem lennék olyan büszke erre az elhatározásra, mert mi az, hogy Svédországban nem gyújtasz rá? Mintha azt mondanád, hogy ez itt, kérem, börtön. Sokkal emberségesebb lenne, ha ott és akkor gyújtanál rá, ahol és amikor kedved tartja. Ne menjünk most bele ennek a filozófiának a későbbi, igen káros hatásába, hanem maradjunk csak abban, hogy Erasmus Szabó akkoriban még nem a cigarettázással próbált erőt venni börtöne elképzelt – vagy valós! – rácsain.

Néhány percig szótlanul ültek a konyhaasztal körül, aztán Michael felkelt a helyéről, és átment Erasmushoz, hogy bemutatkozzon. És az a mód, ahogyan ezt tette, rögtön meg is nyerte Erasmus szívét. Miközben Eva Tiren felöltözködött, és felment a harmadik emeletre, hogy kölcsönkérjen kétszáz koronát a barátnőjétől, Erasmus és Michael amolyan férfi a férfival való beszélgetésbe kezdett, amit a kisebbik fiú nagy szemekkel és fülekkel követett. Magyar, ismételte Michael, nekem az iskolában van egy lengyel osztálytársam. Hogy mondják magyarul azt, hogy traktor? Traktor, mondta neki Erasmus. Lengyelül is az, mondta Michael, és Erasmus egy pillanatra azon gondolkozott, van-e a világon olyan nyelv, amelyen a traktor nem traktor. Talán csak egyedül a finneké. Amikor Erasmus és Eva Tiren elindultak a stockholmi éjszakába, nyilvánvaló volt már, hogy a „hotelra nem lesz szükségem” esete forog fenn, és talán ezért, vagy puszta feledékenységből, Erasmus ott hagyta az elegáns Trenchen bőrkabátját Eva Tiren előszobájának fogasán. Michael kikísérte őket az ajtóig, és búcsúzóul annyit mondott, mint férfi a férfinak, hogy: Ne hagyd, hogy sokat igyon. És Erasmus megint úgy érezte, hogy meghal ezért a drága Michaelért…

A Viktoriába indultak. Köszönöm a rózsát, mondta Eva Tiren az utcán. Megkaptad azt az álomi munkát? Nem látszik meg rajtam?, kérdezte Erasmus. Szerencsére nem, felelte a nő, és nagyot nevetett. Kezdett visszatérni az első találkozás hangulata. Amikor felmentél a barátnődhöz, Michael azt mondta, hogy nem börtönben voltatok. De igen, az börtön volt. És miért? Mert úgy döntöttünk, hogy bojkottáljuk az iskolát. Azért az ember nem kap börtönt, mondta Erasmus, de amit a nő erre válaszolt, azt már nem értette. Körbenézett a Birger Jarlsgatanon. Íme, a történések mezeje, mikor az ember Stockholmban elmegy meginni egy pohár bort a barátnőjével. Nézem csak az egészet, gondolta magában kevéske szégyenkezéssel, amikor megérkeztek a Viktoria bejáratához. Amíg a bebocsátásra várakoztak, négytagú férfitársaság jött ki az utcára. Eva odaszólt valamit az egyiküknek, aki visszafordult, majd kelletlen arckifejezéssel folytatta útját. Láthatóan nem volt kedve megállni a baráti szóváltásra. Erasmus felismerte benne a szobrászművészt, aki az ötven koronát adta, miközben arról viccelődött, hogy a kezein vagy a lábain áll-e a bejárati ajtó előtt az a fának álcázott meztelen nő.

Hogy ne kelljen annyit várakozniuk, átmentek az Opera pincebárjába. Ezt a helyet úgy hívják, hogy Fodrászbár, mondta Eva. Ezek miatt a bőrfotelok miatt. Illusztris hely nagyon, és lám csak, hogy nem is hiába, mert Erasmus bal oldali szomszédja az országszerte ismert színész, Bertil Blomberg volt maga. Eva Tiren jobb oldalán két kevésbé prominens, középkorú fickó ült. Talán azért, hogy a hírességek versenyében való ideiglenes lemaradásukat ellensúlyozzák, rögvest fesztelen beszélgetésbe kezdtek frissen érkezett szomszédnőjükkel. Erasmust ez cseppet sem zavarta, hiszen szíve szerint egész Stockholmmal koccintott volna, na meg persze azt is tudta, hogy Eva Tirennel hosszúak az éjszakák, nem sürgős hát, hogy a tán csak elképzelések síkján létező ideát az ember már most, alig tizenegy órakor itt a Fodrászbárban érvényre juttassa. Különböző tapasztalatok formálják az ifjú embert, és Erasmus, ha eddigi élete során várni tudott, azt általában sohasem bánta meg.

Beállította hát magát standbyra, és miközben megpróbálta figyelemmel követni a jobb oldalán zajló beszélgetést, gondosan tartózkodott attól, hogy a kezét, amolyan kvázitulajdonosi pozícióból, alkalmanként a partnernő vállára, esetleg combjára helyezze. Az viszont már némi lelki probléma forrását jelentette, hogy a mellette zajló beszélgetést egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen tudta követni. Nem vagyok itt, nem vagyok itt, súgta magának nyugtalanul. Így jár, aki mindig csak bilaterális kapcsolatokra törekszik, szögezte le magában szomorúan. A többé-kevésbé érthető nyelvi nehézségekre is kár lenne hivatkozni, hacsak az embert nem a valóság elfedésének nemes szándéka vezérelné.

Szervusz, Bertil Blomberg, fordult hirtelen a bal oldali szomszédja felé, aki éppen kifizette a sörét, és azon volt, hogy hajvágás nélkül távozzon. Szervusz, felelte a színész barátságosan, mert ezek a hírességek úgy reagálnak minden barátságos közeledésre, mintha csak azt remélnék rendületlen, hogy egy napon mégiscsak összehozza őket a sors egy igaz baráttal. Elküldtem neked postán egy színdarabot, mondta az ismeretlen író a híres színésznek, nem tudom, hogy megkaptad-e. Bertil Blomberg nemcsak hogy megkapta, de bele is kezdett az olvasásába, amit aztán sajnálatos módon mindig félbeszakított valami… valami… de talán nem is ez a fontos, szakítja most félbe magamagát Bertil Blomberg. De az a színdarab, az aztán érdekesen kezdődött, biztos, hogy izgalmas drámai lehetőségek rejlenek benne, de azt ugye megérted, hogy az én társulatom nem játszhatja el. Tőlünk mást vár a közönség. Na persze, mondja Erasmus, és egy pillanatra elképzeli a színészt Ander szerepében, amint száraz arccal azt mondja a nyomozóknak: Nekem nem fizet senki se azért, hogy hazudjak. Persze nincs sok értelme itt olyan drámáról beszélni, melyet az ember még meg sem írt, mert félbeszakította valami… valami… Erasmus szinte bánja már, hogy szóba hozta a színdarabját. Az ilyen téma nem is vezethetett, csak holtvágányra. Pedig milyen szépen indult a barátság! Inkább azt kérdezte volna meg Bertiltől, hogy kire gondol először, amikor reggel felébred. Magára-e vagy pedig arra, akit éppen játszik? Van-e egy perce a napnak, amikor elkülönül egymástól a kettő? Nem minden ismeret nélkül tudott volna Erasmus Szabó erről a témáról beszélni, hiszen két évvel korábban, élete első párizsi látogatása során, amikor egy Hamlet-előadás után a Comédie-Française tőszomszédságában megivott egy sört, alkalma nyílott szemügyre venni a színpadról az életbe visszatérő színészeket. Látta, amint Gertrud királyné magányosan ül az italával a bárpult mellett, mintha csak arra várna, hogy valaki meghívja a következőre. Így bünteti őt a sors Claudiusért. A szőke Hamlet véletlenül meglökte a vállával, és azt mondta, hogy: Pardon, Monsieur. Látszott rögtön a modorán, hogy királyi nevelésben részesült, Laertes pedig csak ivott és ivott, akár egy apátlan árva, a barátnője pedig, aki a shakespeare-i remekműből valamilyen módon kimaradt, csak várta és várta, hogy végre induljanak már haza.

Amikor a nagy színész feláll, és barátságosan búcsút int, Erasmus visszafordul a jobb oldali frontra, és azon lepődik meg, hogy egyszerre mindent ért a beszélgetésből. Éppen csak a szavak nem vernek gyökeret a fülében. Nagy szerencse, hogy nem akarok színdarabot írni ebből az egészből, gondolja magában. Úgy járnék, mint a kőműves, aki a maltert kikeverte ugyan, de téglái nincsenek. Íme a probléma Alfája és Ómegája. A két férfi most felkerekedik, és Erasmus tudja, hogy a végén kölcsönös sértések is elhangzottak, éppen csak a szavakra nem fog visszaemlékezni soha. Az egyikük olyasmit mond, hogy hiszen nem is lepi őt meg ez a végkifejlet, mert látta ő már a legelején, hogy két világ cserél itt rögeszmét, amiből nem is lehetett más, csak ez a nagy-nagy meg nem értés. Nem sikerült neki Eva Tirent annyira megismerni, mint Erasmusnak, aki ráérzett már az első pillanatban, hogy ez a nő nem ismeri a kompromisszumot. Miféle két világ, kérdi most, mire úgy szól a válasz, hogy hát csak magára kell nézni, a baloldali ízléséről árulkodó ruhájára. A jobb meg a bal, összegzi magában Erasmus, és ha a füléből ki is folynak a szavak, azért megérti, hogy mi van a színdarabban. Olyan ruhát hordok, amilyet megengedhetek magamnak, szól a harcos válasz, és a józan néző szíve érzi, hogy ez nem egészen igaz, mert a bal felel itt a jobbnak, az elnyomott az elnyomónak. Kell neki az indulat, mint gépnek az olaj, gondolja magában Erasmus, és rámosolyog a nőre, és gyengéden a vállára teszi a kezét.

Valamikor nagyon régen, amikor Erasmus még csak nem is sejtette, hogy egy ködös őszi éjszakán a vikingek szelíd utódai között üldögél majd a Fodrászbárban, valamikor nagyon régen azt a kérdést tették fel neki, hogy hogyan tudott meghódítani egy nőt. Mindössze annyit tettem, felelte, hogy nem rontottam el azt, ami elkezdődött. Úgy tűnik, hogy évek múltán is hasonló vágányokon halad vele a vonat. Visszafelé az úton átölelik egymást a Királyi parkban. Nem olyan erősen, mint azon a legutóbbi hétfő hajnalon, de kezdenek már megint ketten lenni, kezdenek már megint örülni neki. Halad a vonat, várakozás nélkül bejutnak a Viktoriába.

Vajon ki fizette a vacsorát? Eva Tiren a kölcsönkért kétszáz koronájából? Ez a szégyenteljes gondolat nem zárható ki teljesen, mert az erasmusi imázs, már amenynyire ennyi év után rekonstruálni tudjuk, nem azt sugallja, hogy gazdája csak úgy meghívja vacsorára a nőt, akivel ágyba szándékozik bújni. Jó, jó, egyetemista korában fizetett itt-ott egy-egy konyakot a szebbik nemnek, de a vacsora mint szolgáltatás oly módon taszította volna a materializmus rideg világába a kapcsolatot, hogy azt Erasmus aligha vállalhatta. Nem járhatunk túl messzire az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a vacsora ki-ki alapon történt, éspedig azért, mert Erasmus nem akarta megsérteni Eva Tirent, de az sincs kizárva teljesen, hogy végül is a nő fizetett, ilyen módon juttatván kifejezésre a kor férfit és nőt egyaránt béklyózó, merkantilis viszonyaival szemben érzett mélységes megvetését.

Erasmus fejében meg sem fordult, hogy azt mondja a nőnek, de szép vagy megint ma este, vagy valami ehhez hasonlót. Jelzi ez egyrészt, hogy nem volt holmi taktikus alkat, nem vetett ő latba semmiféle ravaszságot avégett, hogy a vonat arra menjen, amerre menni akar; de azt is, hogy nem kapta még meg az élettől azt a leckét, amelynek során egy nő utáni vágy lassan, de biztosan rávezette volna őt arra, hogy szerelmének birtoklása helyett inkább a vele való együttlétet és az abban rejlő szépséget keresse. Ne feledjük, hogy Erasmus azon a stockholmi estén nem volt még harminc, kedvünk lenne azt mondani, hogy szinte még gyerek, akinek a most talán megcsappant népszerűségét alkatának eredendő őszinteségére való hivatkozással kívánnánk, úgy, ahogy lehet, helyrepofozni.

Tudod, én régen voltam már együtt férfival, mondja most Eva Tiren. Nem állítjuk, hogy ettől a kijelentéstől az este egyszeriben romantikus fordulatot vett, de az azt követő néma másodpercek mindenképpen magukban hordozták ennek lehetőségét. Ha elbeszélésünk tárgya a szerelmi beteljesülés vagy éppenséggel a nem beteljesülés volna, akkor nem is kellene, csak elmerülnünk abban, ahogyan a két tekintet egymásra lelt, és ahogy mindkettőjükön átfutott a hullám, amely ha nem is volt mindkettőjükben ugyanaz, de legalább ugyanabban a pillanatban keletkezett. Két magány határolja, óvja és köszönti egymást, idézte volna Erasmus Rilkét, ha elbeszéléssé formálja a történetet, de nem tette. Így aztán azt se mondta el sohasem, amint ott ült a Viktoriában, és veleszületett őszinteségével nézte, köszöntötte az arcot, melyet egyszer úgy szeretett, és amelyhez most kezdett visszatalálni. Aztán eltelt a meghitt csend, és a történet más fordulatot vett. Jó lenne szó szerint idézni, hogy mit mondott Eva Tiren, de amint már utaltunk rá, Erasmus elméjében nem a kimondott szavak hangzása, hanem csupán körülbelüli magyar értelmük vert tanyát. Körülbelüli értelmük, látjuk helyesnek újra hangsúlyozni. Tehát nem a tégla, hanem csak a malter. A függő beszéd nyelvtani esetével van itt dolgunk, amely a jelen helyzetben nemcsak hogy nem egyenes, de tartalma is kétes, hiszen átszínezi egyrészt a kijelentés és az annak megismétlése között eltelt harminc év, másrészt a beszélő és a hallgató között ágaskodó nyelvi barikád…

Nos, a szerelem néma percének eltelte után Eva Tiren olyasmit mondott, hogy nehéz napokat él ő mostanában, s néha bizony az is megfordul a fejében, hogy véget vet ennek az egésznek, mégpedig oly módon, hogy megöli magát a gyerekeivel együtt. Persze ennek a kijelentésnek nem kellett volna feltétlenül a szerelem múló percének végét jelentenie, de az biztos, hogy egyszeriben kizökkentette Erasmus Szabót eredendő őszinteségéből. Mindenekelőtt ő maga érezte ezt. Mert ahogy a villát meg a kést az asztalra helyezte, és ahogy szomorúan nézett maga elé, érezte közben Erasmus a produkció színpadias voltát, és az a körülmény, hogy Eva Tiren nem volt hajlandó azt minden további nélkül benyelni, csak növelte benne az iránta érzett tiszteletet. Nyomd csak magadba azt a kaját, hangzott, és Erasmus engedelmeskedett. Gondosan magába temette az előtte lévő hering kapormártásban úszó maradékát, s közben arra gondolt, hogy ez is csak szerep. A halat evő színész azon tűnődik, hogy mit mond a következő percben, s közben azt reméli, hogy utat talál barátnője jobb kedvéhez. A művészi pálya azonban veszélyekkel teli. Erasmus jó helyen keresgélt, de rossz oldalról közelített. Azt akarta ő elmondani, hogy mennyire szeretni valónak találta Michaelt, a benne formát öltő komoly férfit és a dolgoknak egyelőre csak néma megfigyelésével foglalkozó kisöcsit, és hogy Erasmus biztos volt benne, hogy Eva Tiren nagyon szereti mindkettőjüket, és hogy egy nő, akinek két ilyen fia van, annak nemhogy oka, de joga sincs hozzá, hogy feladja, mert ha mégoly rossz irányt vesznek is a dolgok, egy csapásra minden megváltozhat. Karinthyt is idézhette volna Erasmus, akinek agyán a híres Olivecrona professzor által végrehajtott műtét sem tudott segíteni, és akit egyszer azzal a kérdéssel kerestek fel egy holnap megszületendő gyerek ügyében, hogy érdemes-e. Mindenesetre meg kell próbálni, felelte a magyar nyelv elszigeteltsége miatt világhírűvé nem lett író. Mindezt elmondhatta volna Erasmus, de amint említettük volt, rossz oldalról közelített. Mert azzal az első stockholmi éjszakával kezdte, amikor Eva Tiren feltrappolt előtte a második emeletre, és felkeltette a két gyereket, akiknek aztán éjjel fél kettőkor teát főzött, nos, Erasmus akkor arra gondolt, hogy ez a nő, akinek mosolyáért nem győzött rajongani, ez a nő bizony elhanyagolja kicsit a két fiát, és ha nem is lenne helyénvaló rögtön azt állítani, hogy nem szereti őket kellőképpen – hiszen szeretni valakit, istenem! épp egy író ne tudná, hogy annak hányféle módja és útja van? –, azt azért mindenképpen érezni kellett a frissen érkezőnek, hogy bizony… Az olvasó is láthatja már, hogy Erasmus miféle útvesztőbe bonyolódott, pedig nem tett mást, csak az ösvényt kereste, mely elvezetné őt a tisztásra, ahol aztán az anyai szeretet iránt érzett osztatlan hódolatát minden további nélkül leróhatja.

Azzal a körülménnyel sem számolt Erasmus Szabó, hogy az az Eva Tiren, aki nem kis vehemenciával csépelte alkalmi vitapartnereit, vagy fejezte ki, azoknak távollétében, a svéd társadalom egészének igazságtalanságával és ostobaságával szemben érzett keserű megvetését, az az Eva Tiren bizony felettébb agresszívan reagál majd az őt magát célzó, mégoly szelíd kritikára is. Ilyen módon bődületes baklövés volt arról a gondolatról dobbantani, hogy első látásra úgy tűnt, mintha az anya elhanyagolta volna két szép fiát, hiszen ez eleve eldöntötte, hogy nem lesz alkalom felfedni a második látás sugallta, sokkal pozitívabb benyomásokat. Mert Erasmus ott téblábolt még a tisztás közelében, s kereste az utat a „hogyan mondjam” meg a hozzá hasonló nyelvi formulák segítségével, amikor is hirtelen heves fájdalom nyilallott belé, amelynek forrása az volt, hogy Eva Tiren keményen megmarkolta tarkójának dús hajzatát. Nem volt az egészben semmi feltűnő, és háromasztalnyi távolságból még úgy is tűnhetett, mintha azzal a kicsit talán túlságosan is türelmetlen hajborzolással egyszerűen csak a testi vonzalom kezdene itt követelődzni, mert háromasztalnyi távolságból egyrészt nem látszott a marok szorításának lassú növekvése, másrészt Eva Tiren hangja sem hallatszott, amely szokatlanul halkan, de annál erősebb indulattal súgta Erasmus fülébe a nő barátságosnak semmiképpen sem nevezhető üzenetét…

8.

Mielőtt a Viktoriát elhagynák, Eva Tiren ragaszkodik hozzá, hogy a bárpultnál megigyanak még valami erőset. És ezt én fizetem, tette még hozzá, amire Erasmus nem felelte azt, hogy szó sem lehet róla. Olyannyira telve volt bűntudattal, hogy meg sem fordult a fejében, hogy bármiben is ellentmondjon, vagy, ne adj’ isten, a feltételek megszabásának jogát vindikálja magának. Gyerekkorában egyszer ráugrott a Tükörszobának nevezett hallban álló kerek asztalra, amelynek aztán kitörött a lába, és amit anyjának rettenetes kiabálása követett. Talán akkor volt Erasmus annyira elveszett, mint most, itt, a Viktoriában. Csak állt, és nézte a kiabáló anyját, és eszébe se jutott, hogy valami olyasmit mondjon, hogy nem akarta, vagy hogy véletlen volt, esetleg nem is ő volt, vagy: bizonyára meg lehet még javítani, hanem csak arra gondolt, hogy most történik meg az, amiről a tanítójuk az előző napon beszélt az iskolában, az ő édesanyjának a hajában néhány szál most örökre megfehéredik. Így volt ez most is. A Viktoria bárpultja előtt és az egész azt követő éjszakán Erasmus nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire sajnálja azt, amit mondott. Ez a gondolat szinte képtelenné tette rá, hogy bármit is tegyen, mert a vonat egyszerűen másfelé ment. Amikor a pincér a poharakat eléjük tette, Erasmus szomorúan arra gondolt, hogy hiszen ezt kérte tőle Michael az előszobában, hogy ne hagyja sokat inni a mamáját. El nem tudod képzelni, mennyire sajnálom, engesztelte volna Eva Tirent. Ha tudnád, mennyire szerettem Michaelt! Nem érdemelted meg, hogy szóba álljon veled, mondta a nő, miközben odaszólt a pincérnek, hogy ugyanazt még egyszer. Ezt most még megisszuk, aztán hazajössz velem, és térden állva fogsz tőle bocsánatot kérni. Néha az elítéltben nagyobb fokú a bűntudat, mint az ítéletben érvényre juttatni kívánt egész társadalmi rosszallás. Dehogyis gondolt Erasmus arra, hogy fellebbezzen. Inkább arra edzette lelkét, hogy töretlenül várja az ítélet végrehajtását. Megköszönte magában, hogy nem ittak több pohárral, és azt is, hogy végre az utcán voltak.

Azon a hajnalon, amikor Ander elnyerte szörnyű tettének szörnyű büntetését, több fiatal gyülekezett a börtönépület előtt. Az egyik őr látta őket, amint felmutatták a Le a halálos ítélettel! feliratú táblát. Nem volt miért elzavarni őket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem befolyásolhatják az eseményeket. Ment minden, ahogy elrendeltetett. Maga Ander se sokat akadékoskodott. A boncolásnál éles vasdarabokat találtak a beleiben, ami arra utalt, hogy önkezével próbált véget vetni az életének. Miután ez nem sikerült, nem volt értelme ellenkezni. Kell valamit mondanom?, kérdezte, amire az egyik jelenlévő azt felelte, hogy nem. Aztán felakasztották.

Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy Erasmus csak úgy belenyugodott volna Eva Tiren rögtönítélő bíróságának verdiktjébe. Hiába vezérelte őt az őszinte megbánás, mégiscsak látnia kellett a dolgok alakulásának abszurd, mi több, elfogadhatatlan voltát. Maga az, hogy eljutnak-e abba a bizonyos konyhába, maga az is kérdéses volt. Hiszen amikor áthaladtak a Norrmalmstorgeten, magyarul Északi malom téren, Eva Tiren akkor olyan fergeteges kiabálásba kezdett, hogy Erasmusban a szökés gondolata is felmerült, és bizony meg is tette volna, ha bőrkabátja nem lóg ott az előszobában, ahová mégiscsak jó lett volna visszamenni. Hiszen a bőrkabát nélkül nem mehet haza a feleségéhez Göteborgba! Ennek a gondolatnak még a lehetőségét is elvetette. Milyen különös, gondolta magában, eltűröm itt ennek a nőnek a féktelen ordítozását, csak azért, hogy a feleségem ne balhézzon velem a bőrkabát miatt. Nem volt túlzottan felemelő ez a gondolat, de abban mindenképpen segített, hogy Erasmus egyszerre kívülről kezdje szemlélni az eseményeket.

De nem is úgy akartuk mondani, hogy kívülről, hanem inkább úgy, hogy szégyenkezés nélkül. Hiszen lényegi eleme volt Erasmusnak, hogy a dolgokon egy kicsit mindig kívül álljon. Talán csak akkor nem érezte ezt, amikor magamagát mesélte, de még akkor is lépten-nyomon arra eszmélt, hogy nem egészen úgy figyelnek rá a többiek, ahogy ő azt szeretné. Ezek a jelen nem levések azonban inkább voltak szorongásának forrásai, mintsem a menekülés mentőövei. Nem próbálkozik tehát most az Északi malom téren olyan átlátszó, az ő esetében pedig felettébb semmitmondó megállapításokkal, hogy ez itt, kérem, ez nem én vagyok, mindez nem velem történik, hanem éppen ellenkezőleg, Erasmus egyszerre rádöbben, hogy minden látszat és szándék ellenére nagyon is jelen van ő ebben a történetben, és nemcsak úgy, hogy egyszer megfordult ennek a nőnek az ágyában, most meg hazakíséri, hogy elhozza az előszobájából a bőrkabátját, hanem ennél sokkal, de sokkal jobban, mondanánk: eredendőbben. Nem futó kis kaland ez itt, de felvállalt összetartozás, nem rövidke séta, hanem hosszú együttgyaloglás, amelyet láthat ki ilyennek, ki olyannak, de csakis mint kívülálló, hiszen ebben a történetben nincs más jelen, csak ők ketten: Eva Tiren és Erasmus. Ez az utcára rögtönzött színdarab, melyet most egyszerre három, hátukra tapadó legény lát és hall mögöttük, gondolja magában Erasmus, miközben Eva Tirent követi, át a stockholmi éjszaka keserű ízű átlóján, tűnhet ez holmi intellektuális örömnek, valójában mégsem egyéb, mint pótléka csupán a meg nem élt létezésnek. Én vagyok itt jelen, gondolja magában Erasmus, én vagyok itt a valódi, ők meg csak az árnyak. S vértjével ezen egzisztenciális bizonyosságnak hátrafordul a három fiatalemberhez, és – mialatt Eva Tiren azt őröli egyre, hogy ez az előítéletektől terhes társadalom, amely valójában nem is más, mint a szomszédok szomszédainak a rohadt szomszédai, ez a gyülevész had nem tekinti igaz anyának, csak azt, akinek kemencényi nagy a valaga – Erasmus azt mondja a három fiatalembernek, akiknek kedve már-már a nyakára hág, Erasmus azt mondja nekik, hogy: Jól vagytok, fiúk? És le is marad rögtön a gúnyra hangolt kíséret, mintha nemcsak a csoport, de annak egyedei szégyellenék el magukat, amiért nem léteznek. Mert nem létezik más ebben az éjszakában, csak ők ketten, meg az a lakás a két gyerekkel a második emeleten, ahová, megannyi nehézség után, most mégiscsak megérkeznek…

És megint bevonulnak az orosz tankok Budapestre. Kijut az ittenieknek a történelem viszontagságaiból! Imigyen gondol Erasmus a szomszédokra, miközben Eva Tiren dübörgő léptei nyomán felmegy a másodikra. És hiába van ott a lakáskulcs a mamánál, most sem alussza át a két gyerek ezt a hazaérkezéssel félbetört éjszakát. Ott ülnek már a konyhában, és isszák az eléjük tett fekete teát, miközben Erasmus arra gondol, egy kicsit megint a történésen kívül, ez nem is vitás, hogy elkélne ebben a házban egy szamovár.

És amíg a gyerekek megteáznak, Eva Tiren közvádló éjjeli két órakor előadja a tényállást. Hogy itt ez az ember, ez azt mondta, hogy én elhanyagollak titeket, hogy én nem vagyok jó anya. Igaz ez? A két fiú nem néz fel a bögréből, ami persze cseppet sem akadályozza az eljárás folytatását. Eva Tiren már le is térdelt a konyha kövezetére, és bizony ott térdel mellette Erasmus is. Michael, ne haragudj, mondják külön-külön meg egyszerre is. Michael nem sokat tud kezdeni ezzel a bocsánatkéréssel, nem fogja el őt az öröm, mint annak a tévében látott amerikai családnak a tagjait, akik sírva ölelik-csókolják egymást afeletti örömükben, hogy a bíróság halálra ítélte az egyik családtag brutális gyilkosát, de azért odamegy még az anyjához, megérinti a feje búbját, és azt mondja neki: Én megértelek téged. Erasmus nem érzi igazán őszintének ezt a mondatot, amolyan iskolában tanult, tévéfilmből felszedett mondat ez, amit persze nagy hiba lenne szóvá tenni, s Erasmus nem is teszi szóvá, mert az ember nem feltétlenül hülye attól, amiért a nem szabad idejében komputereket programoz. De a két gyerek még nem ment ki a konyhából. Eva Tiren megöleli őket, egyiket jobbról, a másikat balról, és rákiabál Erasmusra, hogy aszongya: Nézz ránk! Mi a francot akartál te tőlünk? Mit jössz te itt a jóságos mosolyoddal, mintha itt mindent megváltoztatnál?! Adjál nekünk dohányt, ha segíteni akarsz, mert a szerelmedre nincs szükségünk. Mi olyannyira összetartozunk, hogy te azt el se tudod képzelni. Elmondjuk egymásnak, amit a világról gondolunk, és ha kedvünk tartja, akkor akár együtt is alszunk. Merev arccal hallgatja mindezt Erasmus, azazhogy csak hiszi, hogy merev arccal, mert Eva Tiren azt kiáltja most felé, hogy bőőő. S teszi ezt bizonyára azért, mert felfedezett némi kis megrökönyödést, pedig Erasmus azt hitte, hogy az arcán éppúgy nincs kifejezés, mint ahogy a lelkétől bénított izmaiban sincsen már cselekvés. Nem is tudtam, hogy meg volt rökönyödve az arcom! Mert szörnyű sokk nyomja most Erasmus lelkét, kezét tördeli, amiért a jó fiúkat és a jó mamát így megbántotta…

A gyerekek elmennek lefeküdni, és nem nyit új fejezetet az éjszakában az sem, hogy most megint ketten maradtak. Hiszen ez rosszabb, mint a házasság, gondolja magában Erasmus, miközben Eva Tiren arról beszél neki, hogy mennyire gyűlölte őt, amikor a Fodrászbárban a híres színésszel beszélt. Olyan voltál, mint egy prostituált! Mint egy prostituált!!!, mondja még egyszer, most már három felkiáltójellel. Lát-e valamit most Erasmus arcán, amiről az maga mit sem tud, vagy éppen csak számba vette az éjszaka új fejezetének lehetőségét? Hangja egy pillanatra elgyengül, és a kiabálásból, hogy „Miért küldted nekem azt a rózsát?”, meg „Hogy tudtál ebben a konyhában leülni meg a gyerekekkel beszélgetni, miközben azt gondoltad, hogy én elhanyagolom őket?”, a dühödt szemrehányásból hirtelen valami elesett szomorúság virágzik, és Eva Tiren csaknem sírva azt mondja: Én nem tudom ezt neked megbocsátani! Ne haragudj, felelné erre Erasmus, de most már nem a kezét tördeli, most már egyre inkább az a bizonyosság törekszik benne felfelé, hogy ennek a rögtönítélő bíróságnak nemcsak az illetékességét és hatáskörét, de bizony a kompetenciáját is meg lehet és meg is kell kérdőjelezni. És hogy ezt a főügyésznek is tudomására hozza, azt feleli, szinte már dacosan, hogy Bizony kár. S ezután a kis „kifújjuk magunkat”-pihenő után Eva Tiren haraghullámai újra a magasba csapnak. Meg tudnálak verni, kiáltja Erasmus felé gyűlöletét, aztán, mintegy mérlegelve a dolgot, hirtelen azt mondja, mintegy magamagának: Különben meg is verlek. És már indul is a jobb horog meg a bal csapott, és a konyha, ahol két szomorú lélek kereshetné és nem találhatná egymást, a konyha most hirtelen egy bokszmérkőzés színhelyévé válik. Ez itt a ruganyos, kötelektől övezett ring. Tiszta Strindberg, cseng Erasmus fülébe a hamis mementó, hiszen ő maga nem is üt, valahogy nem az a rendeltetése, hogy a nemek elkeseredett harcának ma aktív részese legyen. Karjait a kötelektől övezett ringben Eva Tirenre fonja. Hogy mégis ágyba vigye? Vagy hogy az ütéseket elkerülje? Nem könnyű a két célt egymástól elkülöníteni, de a döntést meg kell hozni. Segít ebben a nyitott konyhaajtó. Erasmus már ott az előszobában, és már le is vette a fogasról a kabátját, miközben Eva Tirenből utánaszól minden csalódottság: Elmész? Hát persze hogy elmész. Mert még verekedhettünk volna, teszi hozzá magában Erasmus, és miközben a bejárati ajtót kinyitja, meglátja Stockholm térképét, amely a sebtiben felkapott kabátja zsebéből a padlóra esik. Nem hajol le érte. Ezt a várost már ismerem, térkép nélkül is eltalálok oda, ahová nem kellene, gondolja magában, és már a lépcsőn siet lefele. 078 851 48 70. Jeanne.

És amíg az éjszakai Stockholmon át eljut a Centralstationra, s előbb a néptelen Svea vägen, majd a hőn szeretett Hötorgeten viaskodik szégyenérzetével, Erasmus Szabó lassan megállapítja magában, hogy nem az a fiatalember ő már, aki valamikor oly sok reménnyel szívében járta ezt a várost, és hogy olyasmi történik most vele, mint annak idején Anderral, aki hiába tért haza egy rakás papírpénzzel a feleségéhez, mert amikor Vaxholmban a hajóról leszállt, nem az volt többé, aki egy napon talán még lehetett volna, hanem épp ellenkezőleg: egyszerre mindannak a mása, aki többé nem lehetett már soha.

Három óra várakozás a göteborgi vonatra a hajnali Stockholmban! Már gyakran alszom úgy a liget fái alatt, mint holmi hajléktalan. Valami ilyesmit írt József Attila, gondolja magában Erasmus, s midőn a pályaudvari padon két török vendégmunkás között kinyújtja a lábait, csinál magának egy új magyar szót. Azt, hogy hajnalatlan. Szemei hamar lecsukódnak, és már megint másfele jár. Riadtan ül fel, amikor a rendőr felkelti. Szemét dörzsöli, és azt feleli, hogy nem volt hely a hotelban. Melyikben?, kérdezi a nagyon magas és nagyon fiatal rendőr. Hol szokott aludni? Hotel Excelsior, Birger Jarls gatan 45, mondja Erasmus, és amíg az ébredés rémületével figyeli a rendőr arcát, valami azt suttogja neki: Ha most megkérdi tőlem, hogy nem jártam-e véletlenül a Regeringsgatan 4-es számú házban, akkor végem…

9.

Midőn mindezt elmeséltük, öregebb lett közben az idő. Na nem, két óra azért még nincsen, a Microsoft Word ablaka alatti jobb alsó sarok csak 1:34-et mutat, de úgy tűnik, hogy ma korábban lesz zárás. Néhány szék már az asztalon, és a fiatalabbik leányzó idejön a café forgalmasabb részeitől kellemesen elkülönülő ablakmélyedésünkbe, és mentegetődzve megkérdi, számolhat-e már. Természetesen. Különben nem sok észérv tántorítana el bennünket ettől a már-már narkotikus tevékenységünktől. Néha éjféltájt érkezünk, mondjuk, egy többórás sakkparti után, hogy a nappal rendetlenségéhez hozzátegyünk egy kis fésült megnyugvást, amelyre, úgy látszik, nagy szükségünk van. Nem sok dolog tudna bennünket ettől eltanácsolni, de ha két felszolgálónő aludni szeretne, az ellen bizony nincs kifogásunk. Ketten-hárman szoktak itt felszolgálni egy este, de oly gyakran váltják egymást, hogy legtöbbjüket meg sem ismernénk napközben az utcán. Aki most idejött, az is olyan. Amikor a második pohár cabernet sauvignont megrendeltük, váltottunk vele néhány szót. Ő az, aki néhány napja reggeli előtt ránk köszönt a munkahelyünkön? Akivel ugyanannál a nemzetközi szervezetnél dolgozunk? És aki beugrik néha egy kis extrára a Café Art’sba? Ezt tesszük mi is, éppen csak azzal a különbséggel, hogy nekünk nem hoz pénzt fájdalmas énekünk. By the way: nem is fájdalmas… Nem, nem őt láttuk a munkahelyünkön, de hadd kérdezzen most ő is valamit. Mi az, amit maga ír?… Ezt kérdezte, amikor a második cabernet-t megrendeltük, és most itt van, és számol. Először volt egy pohár bor, aztán egy browni sütemény, azután pedig megint egy pohár bor, amelyet éppen tőle kértünk. Arra meghívom magát, mondja a leányzó, és ha lehetséges, kérdezne még valamit. Elolvashatná-e valamikor azt, amit franciául írtunk. Persze, feleljük neki barátságosan. Mikor van itt legközelebb? Lehet, hogy soha többé, de megadná a mobilja számát. No, azt rögtön be is pötyögjük a szöveg kellős közepébe, hiszen a papírcetlik elvesznek mind, nincs biztos helyük e kusza világban, hacsak nem a szépprózánkban. A történet folytonosságában persze némi bökkenőt okozhat a kérdés, hogy mi köze Jeanne telefonszámának ahhoz, hogy Erasmus Szabó valamikor Stockholmban hajnali fél háromkor az egyik bérházban lefelé sietett a lépcsőn. Nos, megvalljuk, hogy ezt mi se nagyon tudjuk. Inkább csak érezzük a kapcsolatot. Mintha most megint kezdetét venné valami. Jeanne leült a mellettünk lévő, mindig szabad székre, és úgy látjuk, szikra gyúlt esthajnal-szívében, de alighanem a mienkében is. Szikra, amelyről még nem is tudunk, éppen csak a melegét érezzük. De nem fogjuk az ügyet túlságosan erőltetni, mert ha egy prominens folyóirat abban az országban, ahol valamikor megszülettünk, és amely országnak állampolgárságát egy napon újra visszanyerjük, ha egy prominens folyóirat a híres Budapesten vagy Debrecenben (tényleg, miért is ne Debrecenben?), ha ők egyszer közölni kívánnák ezt a, na, nem elbeszélést (fő a szerénység!), hanem, mondjuk, ezt az elektronikus fájlt, akkor még mindig nem lesz késő kitörölni a telefonszámot, vagy inkább máshová telepíteni. Egy másik történetbe, amelyet majd akkor írunk és élünk. Bizony nem bánnánk, ha szikramelege még sokáig velünk maradna…

Café Art’s, Genčve, 2003

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben