×

Hotel Excelsior

1.

Hendi Péter

2004 // 01



1.

Akkoriban Erasmus Szabó az utolsó svédországi kivégzésről szándékozott színdarabot írni. Andernak hívták a szerencsétlent, és néhány hónappal azután akasztották, hogy Lev Tolsztoj meghalt. A két hírnek nem volt szoros köze
egymáshoz, éppen csak egymás mellé kerültek, mint két szerelvény egy vasútállomáson, amelynek képzeletbeli szemaforjait Erasmus maga kezelte, amikor is a göteborgi Egyetemi Könyvtárban az Aftonbladet nevű napilap 911-es és 910-es évfolyamának diafilmjeit böngészte. A kivégzés híre ott volt szépen a lexikonban megadott napot követő számban, ahonnan Erasmus visszafelé pörgette az időt, amíg – Tolsztoj halálhírén át – el nem jutott a tizenkét hónappal korábbi, brutális gyilkosságig. Fiatal nő volt az áldozat, aki a Regeringsgatan egyik szuterénjében dollárt, német márkát és egyebeket váltogatott svéd koronára meg vissza, amíg a vaxholomi illetőségű Ander pincér fejbe nem vágta egy baltával. Nem azért, hogy meghaljon, hanem csak mert úgy látszott, ez az ára annak, hogy Anderből végre olyan úr legyen, akik közül, hallgatag megvetéssel, épp eleget kiszolgált már ebben a rohadt életben.

Erasmus a tervezett színdarabot éppen csak elkezdte, de soha nem fejezte be. Talán azért, mert az új hazájában ért nyelvi megpróbáltatások kikezdték önbizalmát, vagy egyszerűen a kamaszkori lendülete hiányzott, mert kezdett már felnőttkorba cseperedni, és életében egyre több lett az olyan körülmény, mondanánk, ballaszt, amelyek elterelték az írástól. Nem lesz klasszikus abból, akinek nem a kényszer diktál. Milyen kényszer? A testé vagy a léleké? Bizony, Erasmus nem tette fel magának ezt a kérdést. Pedig, túl az elvetélt színdarabon, volt akkoriban egy regényterve is. Maholnap megszólalsz. Ez lett volna a címe, a hőse meg egy Göteborgban élő, magyar származású fiatalember, aki – kihasználván feleségének kéthetes külföldi utazását – az író által eltervezett röpke tizennégy fejezeten át arra törekedett volna, hogy számba vegye mindazokat a valóságos és elképzelt akadályokat, amelyek akkor léphetnek fel, ha egy sötét hajú idegen azon célt tűzi maga elé, hogy ágyba vigyen egy svéd nőt. Több szempontból is kétes értékű vállalkozás, mondhatná valaki, de ha az írót egyszer ez a téma érdekelte!

Én nem tudom azt megírni, amit valamilyen formában nem éltem át, magyarázta Erasmus Simon Ernőnek, aki fogtechnikusnak tanult, és alig volt tízéves, amikor a szülei a jugoszláviai Bánátból elvitték Göteborgba, aminek egyik következménye az lett, hogy sokkal jobban megismerte a svéd péntek éjszakákat, mint a magyar irodalmat, jóllehet ez a körülmény nem akadályozta meg abban, hogy figyelmesen hallgassa az alakuló regény tervét… Nem szabad, hogy a hősöm vállalkozása sikerrel járjon, magyarázta neki a szerző. Mindent meg kell próbálnia, de nem szabad, hogy sikerüljön neki, mert az elvenné a regény drámai erejét. Arra kell rájönnie, hogy sikerülhetett volna, ha nem úgy keresi, mint ahogy kereste. Nem tudom, hogy ez elég világos-e, kérdezte, mialatt újratöltötte a két whiskyspoharat. Persze, felelte Ernő, felhozzuk magunkkal a két puncit, aztán azt mondjuk, lányok, ne sértődjetek meg, de mi írók vagyunk, és minket nem az érdekel, ami ebben helyzetben talán másokat… Úgy tűnt, hogy volt kedve bedolgozni kicsit a magyar irodalomba, de hogy az adott helyzetben eléggé odafigyelt volna-e a regény drámai erejére vagy sem, az nem derült ki soha…

Az első fejezetet Erasmus azzal a konklúzióval zárta, hogy jobb, ha a hőse egyedül folytatja vikingföldi odisszeáját, és lévén előzékeny író, rögtön magára is vállalta a munka dandárját, ami oda vezetett, hogy a végén mégiscsak fuccsba ment a történet drámai ereje, mert Karin, akivel Erasmus az Opalen táncparkettjén találkozott, némi gondolkozás után igent mondott, éppen csak az volt a kikötése, hogy ne ő menjen Erasmus lakására, hanem Erasmus menjen őhozzá. Ez persze új világra nyithatott volna ablakot, természetesen csakis írói szempontból nézve a dolgot. Balzac bizonyára hosszan elbeszélte volna Karin lakását, benne az Ikea-bútorok egymásnak felelgető vonalait, és egytől egyig leírta volna a virágokat a Kosta-vázában, színüknek megannyi árnyalatával, meg a hűtőszekrényt a konyhában, benne a nyers uborkával, amely olyannyira fel tudja üdíteni a reggeli sajtos szendvicset, egyszóval mindent, mindent elmesélt volna Balzac, de hagyott volna még Krúdynak is. Például azt a mondatot, amikor Karin azt mondja Erasmusnak, hogy Istenem, te megölsz engem, vagy amikor nem akarja őt kiengedni az ágyából, és teszi ezt oly módon, hogy magára veszi a fiatalember ingét, mintha csak sohasem hallotta volna a magyar szólást, hogy akinek nem inge… Ha nem is oly nemes veretűen, mint nagynevű elődei, elmondhatta volna mindezt Erasmus Szabó is, de nem tette. Így van ez, kérem, mindig, amikor a művészt nem serkenti többé az ördög sarkantyúja…

2.

Ezenközben az informatikus Erasmus befejezte tanulmányait a göteborgi egyetemen, és Karl-Erik Karlssonnal dolgozott a vizsgamunkáján. Feliratkozott a Munkaközvetítő Hivatalban nyilvántartott álláskeresők listájára, és amikor az utolsó simításokat végezték a szakmai szempontból felettébb érdekes vizsgamunkán, megjött a váratlan telefon s vele a kellemetlen kérdés, mármint hogy érdekelné-e Erasmust egy négyhetes programozói munka. Megadták a vállalat nevét is, meg persze a telefonszámot, ám Erasmus azon a héten éppen Angliába készülődött. A hajójegyeket is megvette már magának és feleségének a Hull–London járatra. Négy hétre várta a ködös Albion, az angol nyelv meg a londoni pubok meg az Old Bailey, és még ki tudja, mi más. Ezt nem lehetett csak úgy veszni hagyni! Az élet olyan hoszszú, lesz még rá alkalmam, hogy beálljak a dologházba, gondolta hát magában, mint valami Rejtő Jenő-regényhős, és felajánlotta Karl-Erik Karlssonnak, hogy jelentkezzék helyette ő a küszöbönálló komputeres feladatokra. Karl-Erik megkapta a négyhetes munkát és nem sokkal később az állandó alkalmazást. Te jó isten, gondolta akkor Erasmus, és olyannyira visszahuppant a valóságba, hogy a dolgot el se merte mondani a feleségének.

Mindazonáltal szerencséje is volt Erasmusnak, hiszen amikor hazatért a britek földjéről, amely ugye korántsem váltotta valóra minden ígéretét, nos, akkor Karl-Erik beajánlotta őt az új munkaadónak, amely aztán oda vezetett, hogy néhány hónap múlva a vállalat főnöke, John Andersson (szívem, John) azzal küldte őt fel Stockholmba, hogy vesse alá magát egy pszichológiai tesztnek, amelynek során majd eldönthetik azok, akik értenek hozzá, hogy érdemes-e Erasmust az Adatfeldolgozó állandó állományába venni.

John Andersson irodája úgy emelkedett az Aveny fölé, mint maga a professzionális beteljesülés. Jobb ezt fiatalon elérni, mint sohasem, gondolta magában Erasmus, midőn ott ült, négy emelettel a csodálatos göteborgi ősz felett, és a leendő főnököt hallgatva Janne Samuelsson szavaira gondolt. Ugyan mit mondhatnak Stockholmban arról az Erasmusról, akit itt mi mindannyian megszerettünk, és akinek képességeit nem ismerheti nálunk jobban senki? Így érvelt Janne, és Erasmus arra gondolt, lám csak, lám csak, itt is divatos dolog a demagógia, hiszen ami őt magát illette, nem volt ő abban olyan hullabiztos, hogy jól jár vele az Adatfeldolgozó. Ismerte magát, sokkal jobban, mint John Andersson vagy akár Janne Samuelsson. De azért amikor ott ült a panoramikus irodában, vitorláiban a kissé gátlásos Janne szeretetével, no meg Karl-Erikével, nos, akkor Erasmus megengedte magának, hogy hangot adjon nemtetszésének. Nem örülök ennek a tesztnek, mondta a meglepett John Anderssonnak. Azonkívül, hogy Karl-Eriknek nem kellett rajta átmenni, az én helyzetem a svéd nyelv miatt is hátrányosabb lesz. John Andersson érző ember volt, de nem csak érző ember, és így azt felelte: Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amiért Karl-Eriket nem küldtem el arra a tesztre. És azzal zárta a beszélgetést, hogy lycka till, ami magyarul körülbelül annyit jelent, hogy sok szerencsét…

Így aztán Erasmus egy vasárnap délután felszállt a stockholmi repülőgépre, amelyen rögtön meg is ismerkedett két vállalkozó szellemű magyar fiatalemberrel. Ők nem azért mentek Stockholmba, hogy holmi pszichológusok eldöntsék róluk… Volt már munkájuk, mellyel bizonyára több pénzt kerestek, mint amennyit Erasmus, ha útját egyáltalán siker koronázza, fizetésként remélhetett. Négyezer korona egy hónapban?, kérdezte Egyik a Másiktól. És abból még adót is kell fizetni? Igen, felelte Egyik, tetszene neked az a munka, Másik? Annak meg orra köré fintorodott tőle az arca. Aztán arról kezdtek beszélni, hogy valaki eladta a Vasaplatsot. Mintha azt mondanák Budapesten, hogy a Jani eladta az Oktogont. Valami tiltott játékbarlangról lehet szó, gondolta Erasmus, és megkérdezte: Véletlenül van rajtatok ugyanolyan ing? Véletlenül, felelte Egyik, aki a főnök lehetett, aztán hozzátette: De az is lehet, hogy buzik vagyunk. Alig tízpercnyire voltak már Stockholmtól. Az nem jó, amikor bemegyünk a felhők közé, mondta Másik, mert akkor megráz, mint… és itt elakadt. Mint Krisztus a vargát, segített neki előzékenyen Erasmus…

A Hotel Excelsior a Birger Jarls gatanon volt, nem messze a Norrmalmstorgettől. Persze amikor egy magyar jár arrafele, az ő fejében másfajta asszociációkat keltenek ezek a nevek. Ismerheted új hazád történelmét, nem változtat rajta, hogy a Birger Jarls gatan a te füledben sohasem fog úgy csengeni, mint az, hogy Hunyadi János utca. Ez persze nem biztos, hogy baj, gondolta magában Erasmus, amikor az este folyamán felment Sven Sjöberg újságíróhoz.

Csinálunk a rádiónak egy ötperces bigyót, mondta Sven, aki néha olyan fontos dolgokról informálta a Svéd Egyes reggeli hallgatóit, mint például hogy Kína megtámadta Vietnamot. Ebben az ötperces bigyóban pedig arról lett volna szó, hogy Erasmusnak ötszáz példányban megjelent egy magyar nyelvű novelláskötete. A két feleség ismeretsége vezette be ezt a kulturális kapcsolatot, mert – amilyen kicsi ez a világ! – Sven felesége is magyar volt. Mielőtt az interjúnak nekikezdtek, haraptak valamit. A házigazda is részt vett a hideg büfé felszolgálásában, amely tevékenység láthatóan nem volt a szakmája, de nem biztos, hogy ezt Erasmus észrevette volna, ha a magyar feleség nem mondja svédül azt, hogy: Nem mindig könynyű eset az én férjem. Ugyanaz a fárasztó történet szerte a világban, gondolta magában a vendég, aki nem kérte el a panaszkönyvet.

Elmúlt már tizenegy óra, amikor a taxi a vacsora után visszavitte Erasmus Szabót a városközpontba. Megkérdezte a sofőrt, tudna-e olyan helyet ajánlani, ahol megihatna egy pohár bort. A Viktoria bizonyára nem lesz rossz befektetés, volt a válasz…

3.

Hogyan írjuk le a Viktoriát azok számára, akik nem jártak még ott soha? Kezdjük talán Stockholmmal? Azzal, hogy az bizony nem olyan, mint Timbuktu? Nem vagyunk benne biztosak, hogy ez lenne a helyes megoldás. Elég csak arra utalni, hogy ezen a földön aligha van két olyan város, amelyik egymásra semmiben sem hasonlítana. A részletes leírás nyomán persze azt mondhatná az olvasó, aki már járt ott: én ismerem ezt a világot, s én is pontosan olyannak láttam, mint az író. Aki meg nem, az azt: én nem voltam még ott soha, de az író olyan jól leírta, hogy bátran mondhatom, én voltam abban a városban. Nincs nagyszerűbb, mint a hű leírás, mégis úgy érezzük, hogy Balzac akkor sem segítene, ha meg lennénk áldva rendkívüli képességével. Nem beszélve az egyéb körülményekről! Mert a dolog úgy áll, hogy ebben a genfi eszpresszóban, ahol a történetünket most éppen felidézzük, a szomszéd asztalnál ülő fiú és leány néha rámered a képernyőnkre, és közülük az egyik – inkább a lány, mint a fiú, mert ma már ők a bátrabbak – felénk fordul, s imigyen szól: Excusez-moi, Monsieur, megmondaná, hogy milyen nyelven ír? Meg azt is, hogy mit… Szóval ez a genfi café nem igazán alkalmas arra, hogy balzaci alapossággal nekiessünk a Viktoriának, amely különben is van vagy harmincévnyire már ettől a mai éjszakától, amelynek történetesen egyik fizető vendége vagyunk… Áll-e még e változó világban a jó öreg Viktoria? Bizonyára igen, és alighanem bordón, mint mindenkoron. Ander is megihatott ott egy pohár sört, vagy talán meg is vacsorázott, mielőtt a jól végzett munka után hazatért a pénzváltóból a feleségéhez Vaxholm szigetére, ahonnan aztán két nappal később, éjszaka vitték el a rendőrök.

Nem volt helye ebben a világban, gondolta magában Erasmus, miközben pohár vörösborával végigsétált a bordó Viktorián, és nem tudta még, hogy sokszor visszajön még ide, és a hely a későbbiekben azt jelenti majd számára, hogy nincs egyedül Stockholmban… Mert a dolog úgy áll, hogy néha meglepően kevés elég ahhoz, hogy valahol otthon érezzük magunkat. Hérodotosz görög katonája rámutatott a lábai közt hordott fegyverére, és azt mondta: Ahol ez van, ott az én családom. Irigylésre méltó filozófia, gondolta Erasmus, akit akkoriban nem a lét ilyetén direktsége, hanem inkább a „mit gondolok én, s mit gondolnak ők” kusza koordináta-rendszere kötött a világhoz. Jó lett volna, ha az origóban, vagyis ha az ember lába között dől el minden. Boldogok lehettek nagyon azok a görögök! Talán meg sem értették volna azt a kék inges viking utódot, akit Erasmus két évvel később látott a Viktoria bejáratánál. Miképp az a fiatalember, ugyanúgy Ander sem volt otthon ebben a világban, mert nem az a kérdés, hol születtél – gondolta magában Erasmus.

Nem, nem! Ez aztán nem fér bele! Hiszen itt az író olyasmire utal, ami nem akkor történt, amikor Erasmus először lépett a Viktoriába – hogy aztán se ő, se a Viktoria ne az legyen többé, ami korábban volt –, hanem egy két évvel későbbi eseményre! Hogyan lehet hát, hogy Erasmus egyszerre gondolt Hérodotoszra, Anderra meg a kék inges viking utódra, aki akkor még be sem állt a sorba – legalábbis nem Erasmus szeme láttára! –, hogy a stockholmi utcáról becsempéssze és oltsa szomját a ki tudja, milyen volt bordó színű paradicsomban? – kérdezhetné jogos felháborodásában az olvasó, és mi nem tudunk neki mást felelni, mint hogy ez itt, kérem, nem valami konvencionális elbeszélés, itt bizony az is megesik, hogy a főhős egy jövőbeli élményével reflektál arra, ami az úgynevezett jelen időben történik.

Az olvasó figyelmének és kollaborációs készségének ilyetén megszondázása után maradjunk abban, hogy a világoskék inges fiatalember történetünk jövő idejében fölöttébb nehezen viselte a megaláztatását, miszerint a többi sorbanállóval egyetemben várnia kellett, hogy a csapszékbe bebocsássák. Persze nem ő volt az egyetlen elégedetlen. Kurva kocsma, mondta egy másik ácsingózó az ajtónállónak, aki mindig nagyon kicsire nyitotta és nagyon nagyra csukta a tolakodók orra előtt az ajtót. Kurva kocsma, mondta hát az egyik nem bebocsátott, és elkacsázott a karján lógó nőjével, ami ugyan vitatható értékű reakció, de mindenképpen szerencsésebb, mint a világoskékingesé, amennyiben nem bocsátkozott vitába afelől, hogy ki van otthon és ki nem, hiszen mind veszít az, aki a mi konszolidált világunkban ezt a kérdést feszegeti. Se gőgöt, se alázatot nem ismert a kékinges, ilyen módon csúszván egyre lejjebb azon a lejtőn, amelynek alján a vak is láthatta rajta, hogy száznyolcvanöt centi ide, szőke haj oda, nincs otthon ebben a világban. A ajtónyitások rövid intervallumait arra használta, hogy különböző kérdésekkel környékezze a lágy arcú kapuőrt, úgymint: Nem ismersz meg? Hát én játszottam a főszerepet Jan Halldorf legújabb filmjében. Nem látszott az ötlet rossznak, de kiderült hamar, hogy saját gőgje bőre a vásáron annak, aki mondja – ami, ugye, nem a legjobb befektetés. Pedig egy darabig jól ment az előadás! Erasmusnak az is tetszett, ahogy a kékinges ráteszi a kezét egy mellette álló, százhatvan centiméter magas fickóra, és azt kiáltja a csukott ajtónak, hogy: őt már csak beengeded, hiszen ő egy régi kommunista! Ez majdnem olyan, gondolta Erasmus, mintha én mondtam volna tíz évvel ezelőtt a Károlyi utcában… Aztán amikor alkalom adódott, a kékinges gyorsan begyömöszölt egy százkoronást a lágy arcú kapuőr (nem hálóőr!) szélesre kihajtott inge nyílásába. Vajon megértette-e Ander az alatt a két nap alatt, amelyet mint gazdag ember még szabadlábon tölthetett, vajon megértette-e, hogy kár volt megölni azt a kisasszonyt a pénzváltóban, hiszen nem lett tőle jobban otthon ebben a világban? Akkor vetődhetett fel ez a gondolat Erasmusban, amikor újra kinyílott az ajtó, és az őr az összegyűrt százkoronást a kékinges arcába vágta, vagy talán csak akkor, amikor a kékinges feladta a várakozást, és elmenőben ráordított a bejárat előtt várakozókra, valami ilyenformán, hogy: Mi a fasznak várakoztok itt mindannyian? Alkoholisták vagyok tán??? Ezt kiabálta a világoskékinges, míg alakja és felháborodása el nem halt végleg a stockholmi éjszakában…

Nem volt otthon ebben a világban, gondolta magában Erasmus Anderról, és – megelőlegezvén azon érzéseit is, melyeket majd csak két év múlva tudatosít benne egy kék inges fiatalember – barátságos idegenként végigjárta a Viktoria bordó termeit. Ideje volt letenni valahová az üres borospoharat és hazamenni a Hotel Excelsiorba, hogy elalvás előtt feleségére gondolva készítse fel magát az elkerülhetetlennek látszó hétfő reggeli megméretésre.

Letehette volna poharát a rulettasztal zöld posztójára is. Persze nem provokációként, hanem csak úgy, mint egy vendég, akinek éppen elege lett abból, hogy a megjátszott tizenhetes mellett már harmadszor jön ki a tizenhatos, de Erasmus azon az első estén nem ment a rulettasztalhoz. Csak hónapokkal később, amikor már mélyebben merült az informatikába és a számok világába, csak akkor ült oda a zöld mezőben forgó kerék mellé, hogy elveszítsen néhány tízkoronást, és feledhetetlen élményeket nyerjen értük cserébe. Mert egy nyári éjszakán, jóval azután, hogy e történet befejeződött, az derült ki a Viktoriában, hogy magyar volt a krupié. Szép nagydarab legény, mint Maximilian Schell vagy valami hozzá hasonló, és amikor mindenki a posztóra helyezte nyelét a veszett fejszéjének, vagy mondjuk így: zsetonját, azt mondta nekik, persze magyarul, hogy: Ez az, gyerekek, húzom befele az egészet. És a kerék pörgései közepette azt is elmesélte Erasmusnak, hogy hogyan hagyta el Magyarországot. A Malévnál dolgozott a festmöm mint légikisasszony, és elmondta, mit kell tennem, hogy a szófiai gép helyett, tévedésből, a zürichire menjek fel. Mindent pontosan elmondott a festmöm, mesélte Maximilian, miközben pörgött a kerék. Festmö azt jelenti svédül, hogy menyasszony, és hogy ne kelljen ebbe a jövevényszóba állandóan belebotlania, a harmadik alkalommal ki is iktatta azzal, hogy: magyarul kurvám. Aztán odahajolt az egyik magyar vendéghez, és azt susogta a fülébe, hogy inga flera markeringar, vagyis hogy fejezze már be a zsetonoknak zöld posztóra való pakolását, mert már forog a kerék. Letehette volna Erasmus a borospoharát ebben a világban is. Esetleg épp a tizenhetes számra, de ahogy mondottuk volt, azon az első estén a Viktoriában nem ebbe az irányba vitte őt a hajó…

Két csinibabával elegyedett beszélgetésbe, amely beszélgetés biztatóan indult, de talán csak azért, hogy aztán annál váratlanabbul fusson vakvágányra. Már eddig is túl sokáig maradtam, sziszegte magában Erasmus, miközben dühösen felszedte horgonyait, és a külső szemlélő, ha volt ilyen azon az estén a Viktoriában, vagy mondjuk rögtön, hogy a képzeletbeli külső szemlélő aligha láthatta volna meg rajta, hogy elsősorban önmagára dühös, azért viszi olyan dérrel-dúrral a félig üres, félig teli poharát. (De hiszen az előbb már üres volt!, mondaná valaki. Na igen, az első, feleljük erre mi.) Tetemes megrökönyödése azt füstölögte magában, befelé persze, mindig csak befelé, hogy Te jó isten, én úgy beszélek itt ezekkel a krumpli lányokkal, mint egy kivert kutya. Legalább lennék a szépség koldusa! De nem arról van itt nagyba’ szó!!! Meg nem bocsátaná ezt nekem József Attila, Ady mennyköves haragja pedig már az asztalra is csapott volna.

Ilyen ajánlásokkal lépett Erasmus Szabó a következő terembe, és látta meg Eva Tirent, akinek nagy jellemet sejtető arca és szemei bizony nem a szépség koldusát keresték, hanem egy lényt, aki – talán éppen Erasmus – társául szegődne a világgal folytatott egyedül-csatáihoz. Ez a megállapítás kezdettől fogva igaz történetünkre, és ha a mindenkori férfi-nő találkozást most úgy definiáljuk, mint matematikai egyenletet, netalántán egyenletrendszert, akkor Erasmus és Eva Tiren találkozásában kétségkívül a világ elleni harc volt az egyik legnyugtalanítóbb ismeretlen változó.

Amikor a nő meglátta az előtte elhaladó fiatalembert, éppen heves vitát folytatott a mellette ülő két fickó egyikével, amely vita minden hevessége ellenére sem akadályozta meg abban, hogy gyors kézmozdulattal az előtte lévő üres székre ne mutasson. Ülj közénk!, mondta a gyors kézmozdulat, Erasmus pedig azt kérdezte magában: Vajon mit látott meg rajtam? Adyt vagy József Attilát? És már le is ült, mint Szerjózsa a gömbmoziban, szemben az előtte örvénylő vitával, amelynek szemlélésében, mint hajótörött a feléje sodort uszadékfában, rögtön meg is kapaszkodott, jóval később értvén csak meg azt, hogy valójában nem hajótörött volt ő, hanem uszadékfa, amelyet Eva Tiren, látván, hogy a mellette ülőkkel sok jóra nem juthat, egyetlen pillanat töredéke alatt kiszemelt magának. Először az a fickó állt fel, aki csak hallgatója volt a vitának, és már el is indult abba az irányba, ahol Erasmus a két csinibabát hagyta. Ezt követően a nő megkérdezte: Te mit csinálsz itt? Edzem a lelkem a holnap reggeli pszichológiára. Mit?, hangzott a kérdés, miközben a másik asztaltárs is felemelkedett. És ilyen módon nem volt más, csak Eva Tiren széles mosolya meg Erasmus, aki nézte ezt a mosolyt, és egyre jobban szerette. Nem úgy szerepel ez a tényező az egyenletben, mint valami ismeretlen változó, hanem úgy, mint konstans érték, amelyre a férfit és nőt összehozni akaró erő mindig számíthat. Mi sem kevésbé meglepő, mint az, hogy Erasmus egyszerre megkérdezi: Eljönnél velem a hotelszobámba? És Eva Tiren azt feleli, hogy Abban az esetben te gyere el énhozzám! És Erasmusnak a szája is tátva marad az ámulattól. Hát ilyen egyszerű a Viktorrá válás a Viktoriában? Holmi csinibabákra fecsérelte volna irodalmi műveltségét, holott nem kellett több, csak világossá tenni, hogy abban az esetben…

Közvetlenül a bejárati ajtó előtt ötven év körüli férfi szemléli az egyik fa törzsét. Kezével felnyúl oda, ahol a törzs szétválik, ujjait belehelyezi a fa kérgének tízcentis repedésébe. Szerencsém, hogy a hölgy a fején áll, mondja, mert ha a lábain lenne, akkor bizony nem érném el neki. Így viszont mélyen a földben a feje, és meg is fullad, amíg cirógatod, mondja az egyik néző. Te akkor is elérnéd, ha a lábain állna, így Eva Tiren, megmutatnád a közönségnek egy vasárnap délelőtt. Nem rossz ötlet, szól az ötvenéves, és Eva Tiren továbblendít képzeletén: Művészi alkotás a város megrendelésére. Kérj érte legalább negyvenezret! Ismerik egymást, gondolja magában Erasmus, és feltevése bizonyossá válik, mert a nő halkan mond valamit a férfinak, az pedig odaad neki ötven koronát.

4.

Gyalog indulnak el, aztán a nő megállít egy autót, amely elviszi őket egy darabon. Odaadja az ötvenkoronást a sofőrnek, az meg visszaad belőle negyvenet. Nem kellett volna, mondja neki Erasmus, hiszen elhozott volna ingyen is, azt meg csak gondolja, hogy minek ad ki ilyen könnyen tíz koronát abból az ötvenből, amit az előbb kért kölcsön. De Eva Tiren mosolya messze túlmutat az ilyenfajta számítgatáson. A pénz annyi, mint egy jelvény. Nincs miért ragaszkodni hozzá, hacsak nem vagy szenvedélyes gyűjtő. Így értelmezi Erasmus a nő szavait, amikor befordul utána az egyik bérház kapuján.

Lehetséges, hogy fapapucsot hordott azon az estén? Erasmust már nincs módunkban megkérdezni, emlékirataiban pedig csak annyi áll, hogy amikor felfelé mentek a másodikra, a nő úgy dübörgött előtte, mint azon a bizonyos november negyedikén dübörögtek a szovjet tankok a Fehérvári úton. Jó, nem volt még hajnali négy óra, és lövöldözni se lövöldözött senki, éppen csak az volt Erasmus érzése, hogy szándékosan verődnek a lábak a lépcsőkhöz, aminek oka vagy a féktelen jókedv, vagy pedig az a törekvés volt, hogy a szomszédok előtt még véletlenül se maradjon titokban, hogy Eva Tiren ezen a kései órán tér meg otthonába, és kelti fel két serdülő fiát előbb éles csengőszóval, majd a levélrésen át az előszobába kiáltott „Kinyitni! Kinyitni! Anya! Anya!” szavakkal. Mindez persze korántsem lehet kellemes annak, aki alszik, és Erasmus, aki nem volt más e percben, mint egy nő mosolyának mintegy foglya, nem kis részvéttel, hogy ne mondjuk, szégyenkezéssel tekintett az ajtót nyitó fiúra, akinek mindössze egy szavát értette meg, amely úgy hangzott, hogy mindig. Tizenkét éves lehetett az ajtónyitó, és a másik, aki utánajött, talán nyolc. Ki ez?, kérdezte a kisebbik. Anyu egyik barátja, volt a felelet.

A gyerekek lefeküdtek, és a konyhában kezdetét vette a hajnalig tartó koncert. Valami keleti muzsika szólt a lemezjátszóból, török, grúz vagy azerbajdzsán. Eva Tiren fülére tette az egyik hangszórót, és ringatta, ringatta kedvének ki tudja merre hullámzó tengerét. A svédek unalmasak, mondta később, de nem úgy, mint valami bevándorló, akinek az fáj, hogy nem nevetnek a Móricka viccein, hanem úgy, mint egy ízig-vérig svéd, aki legszívesebben belebújna a lemezjátszó hangszórójába, hogy aztán örökre eltűnjön a mindenre vigaszt adó perzsavásár forgatagában.

Az elragadtatás és türelem keverékével nézte Erasmus Eva Tirent azon a stockholmi éjszakán, valamikor az elmúlt évszázad harmadik harmadának a kezdetén, mit sem sejtvén abból, hogy mily messzire kerül egy napon krónikásától a jelen idő. Nem érted azt, amit mondok, pedig mind igaz, ismételte a nő, és felettébb fogadkozott, hogy bemegy egy napon a temetőbe, és bever néhány szöget abba a bádogdobozba, amely a férjének hamvait őrzi. Ezt mondta-e Eva Tiren, vagy csak Erasmus értette így? A nap fekete szalamandrája, ezt kiabálta az éjszaka folyamán többször is, és Erasmus, aki annyiszor szeretett volna más lenni az életében, mint ami, Erasmus most svéd költő szeretett volna lenni, hogy leírhassa az egyik versében a mágikus alliterációt: solens svarta salamandra. Olyasmi lehet, mint a fekete bárány, gondolta magában, és fáradt fejét a nő pulóverének lankás tájaira helyezte. De annak még nem jött el az ideje. Eva Tiren apja volt a fekete szalamandra, és hajnalodott már a konyhában, amikor a nő kimondta, hogy nem találván csak ellenségeket ebben a világban, végül is őhozzá menekült az a szalamandra, az ő ágyába. Akkor most ki volt a bádogdobozban, kérdezte magában Erasmus, és újra átölelte a nőt, aki megsimogatta, majd ellökte magától, ezekkel a szavakkal: mit akarsz te tőlem? És bizony, Erasmus kezdte már nem tudni. Nincs mit megírni ezen az éjszakán, hiszen akkor erőszakot tennénk rajta a logika szabályaival, nincs mit megírni ezen a történeten, hiszen megíratott már előre, hogy Erasmus egy adott pillanatban azt mondja: Azt hiszem, hogy most megyünk mindketten lefeküdni, mire a nő, igencsak komolyan, azt feleli neki, hogy ő is azt hiszi.

Hányszor történt meg azon a vasárnap éjszakán Stockholmban a csoda, hogy egy férfi először öleli a nőt, aki őt a világ elleni közös harc nemes feladatára kiválasztotta? Erasmusszal ugyancsak botladozott a ló, és tán nem tévedünk túl sokat, ha azt mondjuk, hogy azon a stockholmi éjszakán ő lehetett a leglassúbb lovas. Mindez persze nem zavarta volna, ha a behatolás pillanatában nem szólal meg rögtön a rádió, és nem közli vele, hogy tíz perc múlva nyolc. Erasmus hallott már róla, hogy a férfiakra nehezedő egzisztenciális nyomás, a család, a gyerek meg a kifizetendő ház részletei egy napon oda vezethetnek, amit úgy szokás nevezni, hogy impotencia. És most, alig harminchárom évesen, azt mondta magában: ebben lehet valami! Mert attól a pillanattól, hogy a rádió azt mondta, hogy tíz perc múlva nyolc, Eva Tiren hiába várta a folytatást.

Nem kor kérdése ez, mondta a nő, és azt ajánlotta, aludjanak kicsit, aztán majd megy minden magától. De Erasmus nem akart aludni, csak egy kicsit fekve maradni még, mivelhogy a háta majd beszakadt. Egy óra múlva várják a pszichológusok, hogy eldöntsék… Hagyd már a francba azt az álomi munkát, mondá neki a nő, miközben parlagon, meztelen ott fekszik mellette. Miért ne, fordult meg Erasmus fejében is a gondolat. Ha ott vannak még a konyhában, akkor biztosan megkérdezi, nincs-e valami kéznél a Carmen című operából. Például az a rész, amikor Don José futni hagyja a cigarettagyár antiszociális, de felettébb vonzó, cigány származású női alkalmazottját, mely mulasztása aztán egyértelművé teszi, hogy a kötelesség elveszítette a másik világ ígéretei ellen folytatott nemes harcát. Jaj a szakmai előremenetelnek! Sírhat a bájos kis menyasszony! Ha Erasmus fülében ott zeng a„Bűvös erő volt e virágban” kezdetű ária, akkor talán átöleli Eva Tiren meztelen derekát, s elalszik vele annak más jövőre hívó ölelésében, ami ellen sajgó háta aligha emelt volna kifogást. Sőt! De éppen a hátfájás volt az, amitől Erasmus megtorpant. Olyan dolog ez, mint mikor az ember megérzi, hogy nem szabad a kibicre hallgatnia. Mit kapok Göteborgban a feleségemtől?, fogalmazná meg az ellenérvet az, kinek a hitvesi kötelesség puszta teher, ám Erasmus esetében a szabadon vállalt kötelesség esete forgott fenn, olyan, amelyhez gyengéd érzések kötődtek. Ez a hátfájás nem foghat ki rajtunk, mondta magában Erasmus, és gyöngéd szeretettel gondolt élete párjára, miközben hozzálátott, hogy felöltözzön.

És ha én megölöm a két gyerekemet, az ugye felér a te álomi munkáddal?, kérdezte hirtelen Eva Tiren. A polgári perrendtartás egyezségnek nevezi azt az aktust, amelynek révén a felek kölcsönösen engednek követeléseikből. Ha a bíróság az egyezséget jóváhagyja, úgy ahhoz a bírói ítélet joghatásai fűződnek. A jóváhagyás feltétele, hogy a felek engedményei hozzávetőlegesen azonos értékűek legyenek. Nem lehet például jóváhagyni a házassági vagyonközösséget megszüntetni szándékozó feleknek azon egybehangzó akaratát, miszerint a férj lemondana a rózsadombi villa őt megillető tulajdoni hányadáról, és fejében megtartaná a kedvenc gombfocicsapatát. Két halott kisfiú Stockholmban egy álomi munkáért és egy elhagyott feleségért Göteborgban – nos, Erasmusnak el kellett ismernie, hogy az ajánlat nem semmi. Rávilágított egyúttal azon célok értékének relativitására is, amelyek elérése végett Stockholmba utazott. Többről persze nem volt szó, hiszen a kétrendbeli emberölésben való bűnrészesség fel sem merült a fejében mint lehetőség.

Az utcán beszállt egy taxiba, és meglepődött, hogy milyen közel voltak az Excelsior hotelhoz.

5.

Az az enyhén molett és egy kicsit talán túl kedves nő, aki közölte vele a tesztek eredményeit, látható szimpátiával kezelte. Érzi rajtam az elmúlt éjszakát, gondolta magában Erasmus, miközben nekitámasztotta hátát a szék támlájának. Volt annyira hím, hogy hódítása után most úgy gondolja, hogy egyszerre mindenki ővele szeretne…

A Sheraton hoteltól indult a busz a repülőtérre. Az egyik virágüzletből küldött még egy rózsát Eva Tirennek, aztán a hotel bárpultja mellett várta a buszt. Hatalmas, füstszínű üvegtáblák rekesztették ajtón kívülre az utcáról bekívánkozó fénynek legalább a felét, és a légkondicionált egyedüllétben hideg volt minden, amihez az ember csak hozzáért. Hideg a tányér a sajtos szendvics alatt, hideg a szalvétába burkolt kés és villa, de leginkább talán a mellette várakozó Tuborg címkés sörösüveg. Néha a dolgok nem egészen engedelmeskednek az ünnepnek, elrontani azért mégsem tudják. Erasmus Szabó megkapta az álomi munkát, s vele a lehetőséget is, hogy olykor-olykor visszatérjen Stockholmba.

Az első alkalommal a felesége is vele ment. Az Excelsiorban szálltak meg, jobbnál jobb helyeken ebédeltek, színházi előadásokat is tervbe vettek, de az esték és éjszakák néha közbeszóltak, mert a számítógép csaknem annyi időt követel, mint egy el nem apadó, reménytelen szerelem. Néha éjjel kettőkor is vissza kellett menni a mágneses szalagokat rángató gépek közé. Jött a telefon a hotelszobába, Erasmus felkelt, felöltözött, és már indult is a Drottninggatan, azaz Királynő utcán lévő gépterembe. Átballagott a téren, amelyen délelőttönként zöldségeket meg gyümölcsöket lehetett vásárolni, és ahol egy csütörtök reggel vett magának egy körtét, miközben a Keresztapa című film Marlon Brando által játszott hősére gondolt. Nincs jobb kulcs az otthonlét illúziójához, mint egy megkedvelt szokás! Akkoriban lyukkártyákon olvasták be a gépbe a programokat, amely médium olyan távol van a mai informatikustól, mint Erasmus ifjúságától lehetett a petróleumlámpa.

Az utazást megelőző este vastag kártyacsomagot tett bőröndjébe. A szívem is megszakad, mondta neki a felesége, ha arra gondolok, hogy mennyi benne a hiba. Annál azért egy kicsivel mindig több volt, hiszen Erasmus úgy írta számítógépes programjait, mint a novelláit. Szorongó izgalommal és lázas elragadtatással, ami egy novellának néha használ, egy komputerprogramnak viszont csaknem mindig árt.

A következő alkalommal nem ment vele a felesége, ami egyrészt azt jelentette, hogy agyából további szűzföldeket hódíthatott el a komputerlogika, másrészt azt is, hogy újra alkalma nyílott megkeresni Eva Tirent. Munka és szerelem vezeti szívemet új hazámba, mondta egyszer valakinek fennkölt-viccesen a göteborgi Lilla Londonban…

Egy őszi vasárnap történt tehát, hogy Erasmus Szabó újra megérkezett a Hotel Excelsiorba. Akkoriban nem ismerte még a lengyel Marek Smagont, akinek szokása volt – mint Marlon Brandónak a körteevés –, hogy bánatos mosollyal igya sörét a Sture plan valamelyik pubjának pultjánál. Csinálok egy kisfilmet a novelládból, mondta Erasmusnak, és eladjuk a televíziónak. Mi volt a címe annak a munkádnak, amivel egyszer díjat nyertél a kisfilmesek fesztiválján?, kérdezte tőle Erasmus. Mesél az erdő, felelte Marek, és bánatos mosollyal újra ivott söréből. Mintha mindig lett volna az arcán egy kis bánat. Talán azért, mert egyszer visszapofázott valakinek, ami rögtön az elején félbetörte filmrendezői pályafutását, s lévén, hogy nem volt olyan álomi munka birtokában, mint Erasmus, poharat mosni pedig mégsem mehetett el, Marek Smagon a söréhez és az elvált feleségével élő fiának tartásához szükséges pénzt úgy teremtette elő, hogy… hát bizony nem törvényes úton. Ne boncolgassuk most, hogy hogyan, hiszen csak a mosolyával van jelen ebben a történetben, s azzal is csak azért, mert szép álmai valamikor a múlt század harmadik harmadában egy rövidke időre összetalálkoztak Erasmuséval, hogy aztán eltűnjenek nyomtalan…

És azon az őszi vasárnap délután, amikor sütött a nap Stockholmban, és a Kungsträdsgarden – magyarul Királyi kert – fáin levelek már alig voltak, Erasmus nem ismerte még Elisabethet se, akivel néhány évvel később összejött az Svéd Írószövetség egyik közgyűlésén, és akivel megivott egy pohár bort a Viktoriában, hogy aztán felmenjen vele az Adatfeldolgozó Iroda Brunkebeks téri épületének hetedik emeletén lévő szerény kis vendégszobába, amelyről a vállalat egyik fehér inges pénzügyi vezetője azt mondta, hogy ez a kis szoba itt, ez nem hotel, s Erasmus azt felelte neki, hogy hiszen nem is úgy néz ki, tehát hogy egy szombat éjjel felmenjen abba a nem hotel, de nem is úgy néz ki szobácskába Elisabethtel, hogy aztán a rákövetkező vasárnap délelőtt megigyanak egy kollegiális kávét a mellettük lévő, újonnan megnyílt Galériában, nem, nem, azon a délutánon még Elisabeth sem volt több, mint a jövő zenéje…

Úgy is mondhattuk volna mindezt, hogy amikor Erasmus végigballagott a Sveavägenen, a papírforma szerint meglehetősen egyedül kellett hogy érezze magát Stockholmban, és nem azért, mert kevés volt az ismerőse – hogy a jó barátokról ne is beszéljünk –, hanem mert a kötődése volt kevés. De ez a gondolata rögtön arra is rávezette, hogy néha a kevés is milyen sok, mert az a tény, hogy most megkeresi Eva Tirent, valami jóleső biztonságérzettel töltötte el, és egyszerre úgy érezte, jobban itthon van ebben a városban, mint sokan mások. És mindez Eva Tiren miatt. Vajon mi van most vele? Telefonon nem lehetett elérni. Két síkon élem ezt az életet – írta egyszer az emlékirataiban –, ami az első síkon történik, az csak apropó, hogy átéljem azt, ami végbemegy a másikon. De hiszen akkor nem vagy jelen a történésben, mondta neki az alkalmi ivópartner, ugyancsak filozófus. Nem vagyok teljesen jelen, javította ki Erasmus, majd hozzátette: De ezért a veszteségért alapos kárpótlást kapok!

Mi lett volna a kárpótlás, ha Erasmus történetesen rosszkor toppan be Eva Tirenhez? Ha, mondjuk, az félmeztelenül nyit neki ajtót, és azt mondja bús mosolylyal, hogy menj el? Esetleg nem is mosolyog. Mi sem történhet meg könnyebben a történések világában, ahol a dolgok csúnya pszichologikája szinte kiált az ilyen sokkoló meglepetések után. Nem állt volna be valami rövidzárlat azon a második síkon? Nem érezte volna azt, hogy bizony fene mód egyedül van ebben a nagy büdös Stockholmban? Mi történt volna vele, ha azután még a Viktoriába is elmegy? Eva Tirent ott másodszor biztos nem találja. Azzal a második síkkal pedig vigyázni kell ám nagyon! Ne maradj itt egyedül – mondta neki egyszer Marek egy ki-tudja-már-mi-volt-a-neve diszkóban –, én most elmegyek ezzel a nővel, de te ne maradj itt egyedül, menj oda a többiekhez. Ahogyan te az életedet éled – mondta neki évekkel később Budapesten a legjobb barátja felesége, aki pszichológiát tanított az egyetemen –, hát kész csoda, hogy még nem zúztad össze magad.

Nem, nem, Erasmus ez alkalommal nem vitte bőrét a vásárra. Olyannyira nem, hogy ő maga is erre gondolt, amikor befordult a Regeringsgatanra, ahol az egyik ház pincéjében egy napon, csaknem hetven éve már, Ander – kezében a kisbaltával – irányította a Történést, anélkül, hogy otthon is lett volna benne… Inkább csak úgy fordult be Erasmus a Regeringsgatanra, mint akinek az a célja, hogy ne hagyjon félbe egy megkezdett munkát, többé-kevésbé biztos lévén abban, hogy nem ütheti meg magát, vagy ha mégis, akkor nem halálosan. A történések és az elképzelések különböző síkjai jól megfértek egymás mellett. Erasmus minden rizikó nélkül képzelhette el magának azt a fiatalembert, aki egyedül van Stockholmban, ám egyedüllétét áthidalja a tény, hogy egy lakás konyhája felé bandukol, ahol egyszer eltöltött már egy izzó éjszakát, és ahol az asztal is és a székek is megismerik már, és ahol ez a sárga délután, ezt most még nem tudja senki, minden bizonnyal őreá vár.

Nincs okunk azt állítani, hogy feltevései merőben hibásak voltak, az időben viszont melléfoghatott kicsit, ha magában Stockholmban nem is… Mert ezen az őszi délutánon éppúgy nem látták őt viszont a konyha bútorai, mint ahogy ő maga sem látta viszont Eva Tirent. Hiába hangolta elképzeléseit, azok a történésben nem nyertek igazolást, sőt… Mert ezen az – elképzelések síkján korántsem magányos – őszi délutánon nemcsak az történt, hogy a csöngetésre senki sem nyitott ajtót, hanem valami más is. Mert mielőtt a második emeletre feljutott, Erasmus az azt megelőző lépcsőfordulóban egy nagy rakás szart fedezett fel a sarokban. Az éjszaka jöhetett be valaki a házba, akinek nem volt hova mennie, gondolta magában, amikor lefelé menet a rakás mellett még egyszer elhaladt…

6.

Vasalopp a neve annak a nemzetközi hírű sífutóversenynek, amellyel a svédek évről évre megemlékeznek történelmük egyik fényes fordulópontjáról. Nem messze attól az elegáns konferencia-központtól, ahol Erasmus a malmöi és stockholmi kollégáival most eltölt néhány napot, ama nemes céltól vezéreltetve, hogy az ADABÉR (értsd: Adatfeldolgozó Iroda Bérelszámolási Rendszere) notórius hibáit, valamint a további fejlesztés lehetőségeit tanulmányozza, Gustav Eriksson Vasa valamikor a tizenhatodik században sebes sítalpakon járta a dalarnai falvakat, hogy a dánok elleni felkelésre mozgósítsa a parasztokat. Nem volt sok sikere, mert kinek fontos, hogy ki a király, ha már csak a föld alól gondolhat rá. Tele van ilyen érvelésekkel a múló történelem, de Vasalopp csak akkor lesz a dologból, ha történik valami más is. Erasmus erre a másra gondol most, nem sokkal este tizenegy után, miközben a számítógépes programoktól megkínzott, sápadt arcú kollégáival kereng a gyéren világított, robusztus konferenciaépület egyik unatkozó társaságát a másikkal összekötő hosszú folyosókon. A csalódott királyi sarj már a norvégok földje felé tartott, amikor is jobb belátásra tértek a segítséget megtagadók. Nosza, néhány közülük rögtön sítalpra is kapott – mi lóra, ők sítalpra, így van ez, kérem –, hogy ha még nem késő, biztosítsák hűségükről Gustav Eriksson Vasát.

Miközben a gyéren megvilágított kollégákkal a sápadt folyosókon kereng az egyik unatkozó csoporttól a másikig vezető sivatagi úton, Erasmus elképzeli magában, hogy egy napon ott van ő is a sítalpakon, és amilyen szerencséje van, mert neki mindig milyen szerencséje van… Hát nem maguk a királyi sílécek siklanak el mellette? Jó, jó, ez már nem ugyanaz a család, hiszen kihaltak a Vasák, akárcsak az Árpád-ház, ám amikor a magyar alattvaló mellett elhalad a svéd király, Erasmusban az elragadtatás nem ismer határt. Az a hír járja róla, hogy egész jó időket szokott futni, pedig király, gondolja Erasmus, miközben visszanyeri az egyensúlyát. Ha most elesne a király, akkor engem kérne meg franciául, mint segédjét a merénylet áldozatául esett III. Gustav a stockholmi álarcosbálon, hogy megsebesült, és feltűnés nélkül vezessem el. Ez az utolsó gondolat, amelyet Erasmus Szabó a királyi hátra még ráragaszthat, mielőtt az végleg el nem tűnne előle a ködben. Legalább azt mondtam volna neki, hogy Godag! Jó napot, bánja magában Erasmus, mit sem sejtvén abból, hogy hiába minden bánat. Mert nem tudja még, hogy alig egy év múltán, egy csütörtök reggelen áthalad a Sergelstorget fekete-fehér háromszögekkel borított mezején, és mint valami mértani elrendelés, úgy közelít majd felé egy aktatáskás fiatalember, aki nem más, mint az újonnan kinevezett miniszterelnök. Ha egyikük le nem lassít, tán még össze is ütköznek valahol a tér közepén, és Erasmus megint nem mondja azt, hogy Godag, mert eredendő rendje a dolgoknak, hogy a lelkében lakó minden odaadása ellenére sem köszön ő se királynak, se miniszternek. Hiába történik meg ugyanaz a dolog kétszer, ha én mindig másképpen lepődök meg, gondolja Erasmus Szabó azon a csütörtök reggelen a Sergel téren, ahová persze soha nem jut el ez a történet…

Te mért vagy így lelombozva, kérdi mellette Thomas Eriksson, akihez az első panaszok – mikor ezért, mikor azért – befutnak. Legutóbb az egyik ügyfél az ADABÉR bedöglése miatt napokig nem tudta kifizetni a járandóságot a dolgozóinak, s azok már azon voltak, hogy még egy nap, és sztrájkolni fognak. Te mért vagy így lelombozva, kérdi most Thomas Eriksson, aki mindig tud egy eredeti dalocskát, amely a soron következő rövidital legurítását bevezetheti. E dalocskák közül Erasmusnak az tetszik a legjobban, amelyikben egy tengeralattjáró azt mondja, hogy grrrrr, és itt Thomas Eriksson gargarizál egyet a szájába öntött kortynyi snapsszal. Arra gondoltam, feleli neki Erasmus, hogy ez az egész, ahogy mi itt megyünk körbe-körbe ezeken a végtelen folyosókon, ez olyan, mint valami fordított előjelű Vasalopp. Micsoda???, lepődik meg Thomas Eriksson. Mi az, hogy fordított előjelű??? Hát az, hogy nem a királyt, hanem a királynőt keressük. Így tesznek a mögöttünk jövők, így a szembejövők. És a társaságok, amelyek mellett többször is elhaladunk, ezek a társaságok azért olyan reménytelenül üresek, mert sehol egy nő az asztaluknál. Sohase gondoltam, hogy ez egy napon ily világossá válik előttem. Kár ezt a sok pompát, ezeket a jó szobákat meg vacsorákat kizárólagosan a férfiakra pazarolni, gondolj a sok magányos mamára meg azokra az édes titkárnőkre, akiknek ez sohasem adatik meg. Mától fogva feminista leszek…

De ez az ötlet nem lett egy a tettel. Erasmus, látván, hogy a képzelet síkján immár végképp nincs több lehetőség, elment aludni. Másnap friss erőre ébredt, és a reggeli után folytatta reménytelen harcát az ADABÉR-rel, aztán egy kicsit előbb fejezte be az ebédet, hogy az ilyen módon nyert tíz perc alatt felhívhassa még a szobájából Eva Tirent…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben