Ha lejönnek a szarvasok

2.

Őszre eltűnik anyám arcáról a májusi derű, amelyet apámmal való kibékülése hozott. Túl kicsi voltam; sem örömének, sem bánatának nem értettem okát, nem is töprengtem rajta, elfogadtam, mint az időjárás változásait, és csak fél évszázaddal később – amikor rajtam kívül már senki sem élt a szereplők közül – kezdtem el kutatni, hogy mi történt V**-ben. Mintha egy nagyrészt megsemmisült puzzle darabkáit rakosgatnám, a valóságot rőfnyi képzelettel toldozgatva, úgy kellett összepászítanom a régi história eseményeit annak idején fel sem fogott mozzanatok emlékcafataiból, anyám elejtett szavaiból, háztartási könyvének tételeiből, homályos amatőr képekből és azokból a levéltöredékekből, amelyek elkerülték apám cenzúráját.

Amíg anyám mind áttetszőbbé válva fekszik egyre tágasabbá váló ágyában, lebegve álom és ébrenlét határán, apám naphosszat ül a kisszobában, és iratokkal, fényképekkel körülvéve utazik élete lerombolt tájain. Cigarettára gyújt, vörösbort iszik, a levelek kihullanak kezéből, egyre több boríték, képeslap, régi fotográfia borítja körülötte a padlót. Előbb dagadó bokájáig ér a papírhalom, azután a térdéig, derekáig, már a mellét szorongatják az átkozott papírok, beleakadnak szürke szakállába, még mindig dús, fehér szálaktól mákos, sötét hajába, szájáig ér a tömérdek emlék, levegő után kapkod, végül elmerül közöttük fuldokolva, és zuhanni kezd. A falak kinyílnak körülötte, és a szél, amit esésével kavar, felröppent mindent. Levelek lebegnek a levegőben, ameddig ellát az ég kék kupolája alatt, fényképek százai úsznak el csodálkozó szeme előtt. Utánuk kapna, de huss, elröppennek. Hiszen ezek galambok, motyogja földet érve, az én galambjaim. Ámulva néz utánuk, míg el nem tűnnek az alkonyi ég bíbor felhői mögött. Kutyaugatás hallik, békák brekegnek, vacsoraszag úszik a levegőben. Fehéren tekergőzik talpa alá az ösvény, göröngy omlik, kavics csikordul. Egyik keze a nadrágzsebben, másikban a kopott orvosi táskát, Krecsák doktor örökségét lóbálja. Nem siet, tudja, hogy a vén méregkeverőnek semmi baja, csak az ifiasszony unatkozik egyedül, nem sejtve, milyen könnyű átlátni gyerekes praktikáin. Lotyó, mondják a háta mögött, pedig csupáncsak unatkozó kislány, aki ott keres játékszert magának, ahol lehet. A hold vérvörösen kel föl a patikusék háza fölött, a kutyák elnémulnak, valami zúgás támad, egyre erősödő, messziről valaki kiabál. A zaj közeledik, már érti a szót is, az ő nevét kiáltozza egy ismerős asszonyhang. Közben eltűnt a patikusék háza, helyén felvidéki állomásépület, ő maga katonaruhában, bénultan áll. Reszket a zubbonyban, nagyon hideg van, szakad a hó. Mozdulna, de nem megy, mintha ólomból lennének lábai. Ekkor fekete prémekbe bugyolált nő lép ki a váróterem ajtaján, sápadt kis arca körül fekete hajlobonccal. Kígyóbőr táskáját a melléhez szorítva szalad át a peronon, s az ő nevét kiáltja. Kiér a zöldre festett faoszlopok tartotta féltető alól, ám hiába fut, alig közeledik. Még akkor is túl messze van, amikor megérkeznek a repülők, még mindig elválasztja őket a sínektől összeszabdalt, széles pálya. Feküdj le, feküdj, üvölti valaki, talán ő maga?, mert üres az állomás. A nő, mintha nem hallotta volna, nem áll meg, és végre ő is elindul felé. Alig karnyújtásnyira vannak egymástól, már-már karjába kapná, amikor földhöz vágja valami hatalmas erő. Nem tudja, meddig fekszik öntudatlanul, talán egy percig, talán egy örökkévalóságig, egyszer azonban kinyitja a szemét, feltápászkodik, kábultan szétnéz. Körülötte senki és semmi. Nincsenek sínek, nincsenek vagonok, nincs állomás. Ameddig ellát, törmelék borít mindent, lába előtt füstölögve ég a kígyóbőrtáska – jól ismeri, ő vette ajándékba –, a lángokban összezsugorodva, pattogva vedli le pikkelymintás bőrét.

Nem, mondja, nem, és lesöpri magáról a fényképeket, a leveleket, tántorogva feláll, és bizonytalan léptekkel elindul a másik szoba felé. Belöki az ajtót, mielőtt azonban odamenne ágyában kiáltozó anyámhoz, nehézkesen lehajol, kinyitja a cserépkályha ajtaját, bedobja a kezében szorongatott vaskos füzetet, és megpróbálja meggyújtani. Tucatnyi gyufaszállal kísérletezik, mire a lángok belekapnak, ám a szorosan összefűzött lapok sokáig ellenállnak a tűznek, bár többször is közéjük turkál a görbe nyelű piszkavassal.

Anyám már elhallgatott. Csendben van, túlságosan is csendben, tágra nyílt szemének üres pillantása az ajtóra tapad, mintha várna valakit. Apám lehajol hozzá, megérinti a csuklóját, azután odabotorkál az asztalhoz a kistükörért, de hiába, nem párásodik be anyám leheletétől. Apám egy ideig – egy percig? egy óráig? – nézi anyám kicsire zsugorodott testét, azután a kékre festett faládikából, melyben értékeiket tartja, elővesz két régi ezüst ötpengőst. Lefogja anyám szemhéját, és ráteszi a súlyos érméket, amelyek tündökölve verik vissza a villanykörte fényét: a fényes pénzek egy ismeretlen rítus papnőjének maszkjává változtatják anyám arcát.

Később apám felöltözik. Amíg a vállfák között keresgél, meglátja apósa kígyófejű sétabotját a szekrény aljában. Arra támaszkodva és fájós lábait lassan emelgetve, sántikálva lép ki a hársfaillatú, langyos júniusi éjszakába, magára hagyva feleségét a halállal.

Gyerekkoromban sokszor láttam anyámat a bőrbe kötött, könyv formájú füzetbe írni. Ez a naplóm, mondta, égessétek el, ha meghalok. Szinte minden este ír a naplóba, kiadásait bejegyzi egy másik füzetbe, és folytatásos, hosszú leveleket körmöl apai nagyanyámnak, aki rendszeresen küld V**-be csomagot; krumplival, zöldségfélékkel, liszttel megpakolt nagy, kerek vesszőkosarakat, tetejükön kör alakúra szabott zsákdarabbal, amelyeket vékony spárgával varr hozzá a kosár pereméhez. A cím kis, kilyukasztott fatáblákra kerül, tintaceruzával, anyám ezeket is visszaküldi az üres kosarakkal és a zsákdarabokkal együtt. Nagyanyátok takarékos asszony, nem dobhatom ki ezeket a vackokat, mondja nem minden él nélkül, mégis szorgalmasan írja anyósának tudósításait a hétköznapok eseményeiről: apám jövés-menéseiről, az időjárásról, a pékkel kenyérsütés ügyében folytatott tárgyalásokról, cselédmizériákról, Villám randalírozásáról és rólunk, akikben vigasztalást talál. Pedig nem vagyunk mintagyerekek. Öcsém olyan, mint egy kis szarka, minden fényes tárgyat elemel, legyen az gyűszű, gyűrű vagy olló, kedvenc játékai azonban a kulcsok, és ha megkaparint egyet, szemfényvesztő módon pillanatok alatt úgy eltünteti, hogy sohase kerül elő többet. Egyszer engem is rábeszél, hogy vegyem le a konyhaszekrény tetejéről Ileána ládájának kulcsát, mert ő még túl kicsi ahhoz, hogy fölmásszon. Én sem vagyok sokkal nagyobb, a hokedlire rá kell állítanom a sámlit, hogy elérjem. Nehezen találom meg a kulcsot a kredenc magas pereme mögött, és nem egyszerű kinyitni a zárat sem, de megéri, mert a láda tele van kincsekkel: ezüstpénzekből fűzött nyakláncra, gyönyörű brosstűre bukkanunk benne, akkora piros kővel, mint egy mogyoró, és a postás fényképére, hátán írással, amit sajnos nem tudok elolvasni, mert még csak a nyomtatott betűket ismerem. Egy papírzacskóban megleljük Ileána szépítőszereit: szagosszappant, kölnivizet, kis tégelyben égővörös szájfestéket, kerek dobozban rózsaszínű púdert pamaccsal és arcpirosító papirost. Rögvest hozzálátok, hogy kifessem öcsémet és a sikertől felbuzdulva magamat is. Bőségesen használom a szagosvizet is, aminek szerintem sokkal jobb szaga van, mint anyám molinószenk nevű parfümjének, és vállamra terítek egy virágos, tarka selyemkendőt. Ha most Katkó látna, jut eszembe a lovász, azonban nem sokáig ábrándozhatok, mert öcsém türelmetlenül nógat, hogy mutassuk meg magunkat. Anyámat íróasztala mellett találjuk, arcát kezébe temetve ül, és sokáig nem vesz észre minket, csak mikor öcsém ráncigálni kezdi a szoknyáját, akkor fordul felénk. Jesszusom, csapja össze a kezét: mit műveltetek magatokkal?, szörnyülködik, de végül elneveti magát. Arcáról eltűnnek a felhők, és haragot tettetve szid bennünket, majd sokáig csutakol a fürdőszobában, míg minden festéket sikerül eltüntetni rólunk. Ez az epizód egy kis időre kiemeli letargiájából. Humoros levelet ír az esetről anyósának, és este a vacsoránál vidáman számol be arról, hogy micsoda maskarát csináltunk magunkból. Apám szemlátomást örül az enyhülésnek, bár ő is úgy tesz, mintha mérgelődne, evés után elzavar minket az asztaltól, és mikor Ileána hazaér – moziban volt a postással –, bocsánatot kell kérnünk, amiért hozzányúltunk a holmijához. Ileána nem haragszik, boldogan teszi el a kártérítésként kapott pénzt, többszörösét kenceficéi értékének. Anyám beírja az aznapi kiadások végére: Ileána pacsuli, és az összeg mellé egy kis szívet rajzol, benne apám és az ő nevének kicifrázott kezdőbetűivel.

Apám jó munkát végzett, egész fejezeteket tüntetett el közös életükből. Szerencsére a háztartási könyvekre nem gyanakodott, pedig azok sok titkot megőriztek. Anyám, akár a kódexmásoló apácák, mestere volt a glosszázásnak, és elég rápillantanom egy-egy rövidke bejegyzésére, hogy felidéződjenek a V**-ben töltött esztendő epizódjai. 1943. november tizedikén például marhafartő, velős csont, borjútüdő, tejszín és vörösbor beszerzése szerepel a kiadások oszlopában, mellettük a margón ez áll: apuka jön 6-kor.

Délelőtt anyám tüzet rakat az ebédlőben, ő maga szidolozza ki a nagy kredencen álló ezüsttálakat és karos gyertyatartókat, maga törölgeti le a port, igazítja el a függönyök ráncait, azután dúdolva kezd a főzéshez, és boltba szalajtja Ileánát. Alig várja, hogy megmutathassa apjának a Fecske utcai házat, ahol végre méltó környezetbe kerültek anyjától és nagyanyjától örökölt szép, régi bútorai. Nem sejti, hogy az öreg meg se kóstolja majd a vacsorát, kedvence, a tüdőstáskaleves a tányérban hűl ki, akárcsak a zöldségkoszorú közepén pompázó főtt marhahúsdarab. Nagyapám csak a bort issza meg, és két pohár között, egy nyelintésnyi idő alatt lerombolja leánya nagy igyekezettel újjáépített életét. Este, mielőtt Ileána lefektet minket, bemegyünk az ebédlőbe elköszönni. Dermesztő légkör fogad, hiába pattognak testes fahasábok, hiába ont meleget a terebélyes cserépkályha, a szó megáll a levegőben. Anyám és nagyapa a hosszú ebédlőasztal két végén egyenes háttal ül a nehéz bőrszékeken. Soha nem voltam még temetésen, ezért nem tudhatom, hogy a gyertyákkal pazarul kivilágított, fényes, fehér damaszttal leterített, nagy ebédlőasztal olyan, mint egy katafalk, és az a két egymásra annyira hasonlító ember: a vén, konok székely – ahogy apám nevezte – meg a lánya tort ül. Az elárult szerelem torát.

Anyám az éjszaka nagyobbik felét hajlított lábú kis íróasztala mellett virrasztja át, bekarikázza a háztartási könyvébe délután beírt dátumot, és reszketeg vonásokkal írja mellé: Meddig versz még, Istenem? Hajnalig várja apámat, aki azonban nem jön meg másnap sem, és amikor végre beállít, kolosszális méretű hófúvással indokolja a késést. Hatalmas torlaszok tették járhatatlanná a V**-be vezető utat, nem tudott autóbusszal jönni, vonattal utazta körbe a vidéket, magyarázkodik, de amikor meglátja anyám arcát, legyint egyet, és elhallgat. Megint korán ágyba küldenek minket, Ileána váratlanul kimenőt kap, és mikor az éjszaka közepén felriadok, hangokat hallok a hálószobából. Rémülten ébredek, mert rosszat álmodom, egy fehér arcú boszorkány nyújtogatja felém ragadozómadár-karmú kezét, és hiába próbálok elrepülni előle. Néhány karcsapás után utolér, elkapja a bokámat, és húzni kezd lefelé.

Kibújok a meleg ágyból, mezítláb osonok a keskeny fénycsík felé, ami az ajtó alját jelzi, és már fogom a kilincset, amikor meghallom apám fojtott hangját: Osztoznod kell, különben egészen elveszítesz, mondja, s erre anyám elcsukló zokogása a válasz. Megtorpanok. Sejtem, hogy nagy baj van, és jobbnak látom, ha nem megyek be hozzájuk, bár nem értem, hogy mit jelentenek apám szavai. Gyorsan visszafekszem, fejemre húzom a paplant, és a hallottakat elraktározom a felnőttek többi érthetetlen megnyilatkozása, a céda és a lotyó mellé, akárcsak azt a későbbi veszekedést, amelyik valami megtartásról, illetve elvevésről szól.

Októberben költözünk a Fecske utcába. Ez a széle V**-nek, a városka alattunk terül el, és ahol kertünk végződik, ott kezdődnek a fenyvesek. Fölöttük már hó borítja a hegyet, lent vastag köd üli meg a völgyet, csak a háztetők állnak ki belőle, és a román fatemplom hagymakupolás, zsindelyes tornya. A ház mögötti almáskertben az előző bérlő leszüretelt minden gyümölcsöt, és el is vitte magával a termést, a fagyot hozó északi szelek lecsupálták a leveleket, meg-megújuló rohamuktól nekilódul a fehérre meszelt törzsű fák ágainak agancserdeje, mintha száz meg száz szarvas járna körbe körülöttünk minden éjszaka, egyre szorosabb gyűrűbe fogva otthonunkat. Éjszakánként sikoltozva fúj bele a felszél az öblös kéményekbe, és a faágak hegye az ablakok üvegét karistolja.

Nagyapa érkezését távirat tudatja. Anyám elküldi Ileánát Jaszliért, akit megkér, hogy menjen ki apja elé az állomásra. Sovány, alacsony ember a tanár úr, olyan az orra, mint az enyém, csak neki bajusza is van, ilyen szép, nagy, ni, utánozza anyám a bajuszpödrés férfias mozdulatát, és mulatságos mímelésétől Jaszli szája a füléig szalad. A hallban állnak, az akvárium előtt. Jaszli a közeledő télre való tekintettel kopott, feketére szalonnásodott bekeccsel egészíti ki korábbi viseletét, ormótlan bakancsai csúf sárnyomokat hagynak a hall fényesre vikszolt parkettáján. Anyám földig érő pongyolája az akkori idők divatja szerint kétféle anyagból van kombinálva, lefelé bővülő tűzpiros szoknyáján és ujjain fekete-fehér virágok kacskaringóznak, fölsőrésze fényes, fekete lamé. Az alacsonyan járó őszi nap kóbor sugarai beszöknek az ablakon, felcsillantják anyám felemelt kezén a gyűrű kövét, megvillantják az akvárium zöldes vizében cikázó halak áttetsző testét, végül ugráló fénybetűkkel olvashatatlan üzeneteket írnak a még mindig mészszagú, hófehér falakra.

Az akvárium anyám játéka, ő maga építi fel a költözés után, kezdve a vasváz befestésétől és az üveglapok begittelésétől a homok átmosásáig, míg kristálytiszta nem lesz fölötte a víz. Apám csatos tetejű befőttesüvegben halakat és vízinövényeket hoz neki a városból. Színes xyphophorusok, szivárványosan csillogó guppik lebegnek a karcsú levelű vallisneriák és rókafarkszerűen lompos borzhínárok között, az üveg fenekén tornyos házú bíborcsigák csúszkálnak lomhán. Anyám zegzugos barlangrendszert, többemeletes labirintust épít számukra az akvárium alján. Megbabonázva bámulom hosszú ujjait, amelyek éppolyan kecsesen és ügyesen rakosgatják a színes köveket, ahogyan tűt-cérnát és stoppolófát fognak, vagy csirkéket trancsíroznak, hajszálpontosan az ízületeknél vágva szét combot és szárnyat, vagy nyomnak szépséges habrózsákat születésnapi tortám rózsaszín cukormázas tetejére. Bal keze középső ujján ovális, halványlila ametisztkő szikrázik, jobb keze gyűrűsujján széles aranykarika. Az ametisztgyűrűt tésztagyúrás vagy takarítás közben néha leveszi, és később, mikor már nem megy rá köszvénytől megbogosodott, munkától megvastagodott ujjára, elteszi a nikkelezett fecskendősdobozba, amelyben az aranymedált és a türkiz nyakláncot, keresztanyja ajándékát tartja, jegygyűrűjétől azonban csak a halála előtti napon válik meg. Nem akarom, hogy eltemessék velem, vagy kilopják a koporsómból, mondja a kezem után nyúlva erőtlen ujjaival.

Egy napon lent, a terasz alatti, gyümölcstárolásra berendezett szuterénban almát találunk, egyetlenegy ráncos bőrű jonatánt 1944 kora tavaszán, amikor még magasan áll a hó a ház északi oldalán, de a dél felőli kecskefűzbokrok barkái már feslenek a napsütésben. Aznap, ebéd után anyám a talált almát is meghámozza a kamrából kihozott három deliciusszal. Négyfelé vágja mindegyiket, de csak hárman vagyunk, az apámnak járó negyedik negyedet könnyes szemmel harmadolja el közöttünk, és a kígyózó héjat felteszi a vaskályha tetejére. Sült alma békés illata tölti be a szobát, s amikor öcsém elszundikál az álmosító melegben, kezdetét veszi a délutáni szertartás. Mehetsz, lányikám, mondja anyám, és én áthozom a hideg szalonból a Szent Péter esernyőjét. Az elefántcsont táblájú kötet díszkiadás az 1900-as évek elejéről, helye a zongora zöld filctakaróján van, két vaskos ezüst gyertyatartó között. Anyám fejezetenként olvassa, és gyakran csak a szürkület vet véget az élvezetnek. Mikszáth világa nem idegen számomra. Helyszínein otthon vagyok, szereplőit jól ismerem. V** utcáin lépten-nyomon találkozni Müncz bácsikkal, még foltozott esernyőjük is akad; P**-ben volt Anka szolgálónk, aki lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, Adameczné az utca túloldalán sötétlő boltajtó mögött tüsténkedett; Wibra Gyuri Katkó vonásait viseli, és ugyan ki más lehetne Veronka, mint én magam.

Alkonyatkor, mikor anyám szeme előtt elmosódnak a betűk a sűrűsödő homályban, még egy darabig üldögélünk a világító rostélyú kályha mellett, és hallgatjuk a tuskók pattogását. Nem tudjuk, hogy a mi világunk most éli utolsó perceit. A háború forgószele messzinek tűnik a Fecske utcától, a vaskályha mellett, akár a ciklon közepében, szélcsend honol. Apámat ugyan már karácsonykor behívták, de mi, gyerekek észre sem vesszük hiányát. Télen kéthetenként hazajár; dominózik, malmot és halmát játszik velünk – nyilván azért, hogy ne kelljen szemrehányó tekintetű anyámmal beszélgetnie –, és kivisz minket szánkózni a kertbe, ahol a méteres hóban állandóan felborulunk. Nagy, kövér hóembert építünk, kesztyűnk, sapkánk elázik, ujjainkba beleüt a hideg, és odabent percekig kell dörzsölgeti kezünket, mire átmelegszik újra. Másnap reggel azonban hiába futunk az ablakhoz, hogy köszöntsük a hóembert, csak hűlt helyét látjuk, egy szürkés kupacot, körben a letaposott hóval, amelyet mintha paták ezrei döngöltek volna simára. Apám beteget jelent, itthon marad néhány napig. Anyám arca kisimul kis időre, bár apám esténként magával viszi a hálószobába hosszú csövű vadászpuskáját, és éjszakára nyitva marad a gyerekszoba ajtaja. Az orvvadászokat, akik a hegygerinc túloldaláról jöttek, úttalan utakon, a szarvasok után, egy hét múlva fogják el a csendőrök. Apám aznap utazik vissza G**házára a századához, látja, amikor megbilincselve viszik őket M**-be, a megyeszékhelyre. Igazi martalócok, mondja később, megnyugtató, hogy megtalálták őket.

Némelykor, ha apám itthon van, vendégek jönnek vacsorára: Lala bácsi Szilvia nénivel és Zsiga bácsi, a járásbíró, akit nem így hívnak, eredetileg Gyula a neve. Zsiga bácsi agglegény, tömött, gesztenyeszínű bajusszal, és akkora rajongással szívében a helyes kis Szilvia néni iránt, hogy még előttem sem tudja leplezni. Ő V**-ben apám legjobb barátja, és falaz is neki, ha a szükség úgy hozza. Negyvennégy őszén, amikor mi már P**-ről is elfutunk a közelgő orosz front elől, apám pedig Csehországban jár a vasutasszázaddal, ő menekíti el G**házáról, és viszi Pestre a kis tanító nénit, ahogyan egy sebtében írott üzenetben olvasható, amelyet apám papírjai között találtam. A patikusné azonban nem várja meg az ostromot, nem marad a fővárosban, mindenre elszántan utazik tovább; vonaton, szekéren, alkalmi autókon megy apám után. Azt kívánom, bár utolérte volna! Akkor nem állna közöttünk fantomként még ma is, panaszolja anyám a háború után Szépellinek.

Ha vendégeket vár, anyám egész nap süt-főz Ileánával. Ilyenkor korán kapunk vacsorát a konyhában, és mielőtt lefektetnének, beszökünk az ebédlőbe, ahol vastag, sárgásfehér viaszgyertyák – Jaszli szerzeményei – égnek a karos gyertyatartókban, és imbolygó fényük szeszélyesen táncol az aranyszélű tányérokon, dédanyám monogramos ezüstkanalain, a hattyúformára hajtogatott, hófehér damasztszalvétákon. Anyám Ileánát küldi keresésünkre, mi azonban elbújunk a dohányszínű plüssfüggönyök mögé, és az ablak hideg üvegéhez nyomva orrunkat, kileskelünk a teraszra, ahol a gyöngyernyős lámpa ingatag világánál meg-megmozdulnak a szarvasok. Szemhéjuk idegesen rebben merev üvegszemükön, orrlyukaik kitágulnak, szájuk nyílni kezd, és öcsém rémülten menekül vissza a függönyön belüli világ biztonságos menedékébe: Ileána, ne menj el, itt vagyunk!, kiabálja, és én futok utána, mert érzem hátamon a szarvasok átható tekintetét.

Néha, mikor éjszaka felébredek, nyitott szemmel, moccanás nélkül fekszem a sötétben, és arra gondolok, amit Ileána mesélt. Fent, a havasokban azt mondják a vének, hogy ha baj közeleg, valami nagy veszedelem, a szarvasok lejönnek a hegyekből, az Ünőkő alatti erdőkből, bemerészkednek a falvakba, agancsukkal megkocogtatják az ablakokat, patájukkal dörömbölnek az ajtókon, s jaj az éjszaka magányosan kódorgó emberfiának. Agyonszurkálják, halálra tapossák, akivel összetalálkoznak.

Mozdulatlanul, lélegzetemet visszafojtva fekszem a paplan alatt, és messziről, nagyon messziről hallgatom hangos szívverésemet. Szerencsére nem sokáig, mert egy óra hamarosan ütni kezd. V**-ben anyám óráival van teli a ház; álló- és faliórával, fából készült, lábakon állóval, régimódi ezüstszobrocskákkal díszítettel, üvegbura alatt ketyegővel, faragott ingaórával, nagy, blondelrámás festmény mögött rejtőzködővel, ütővel, zenélővel, kakukkossal. Van kecses, aranycirádás, porcelánba foglalt rokokó óránk a szalonban, és van embermagasságú, ósdi, falusi kronométerünk a gyerekszobában. Fölül kerek, alatta kiszélesedő vállú, derékban karcsúsodó, lejjebb kikerekedő csípőjű a szekrénye, és úgy áll a sarokban, mint egy kendőjébe burkolózó asszonyság, terebélyes vidéki dajka. Éjszaka, amikor a tárgyak életre kelve megváltoztatják alakjukat, még nagyobbnak tűnik, és egyre közeledik, de nem félek tőle; szinte várom, hogy odaérjen hozzám sötét ölében fészkelő titkával: az idővel, amiről annyit beszélnek a felnőttek, de aminek múlását én észre sem veszem.

Olykor Amárék is eljönnek. A zömök, mogorva arcú doktor megsimogatja fejünket, sima hajú felesége pedig lehajolva hozzánk, arcon csókolja előbb öcsémet, azután engem. Mindig hoznak cukorkát ajándékba, megkérdezik, hogy vagyunk, és mi jólnevelten válaszolunk. Amárékat mindenki kedveli V**-ben. A deportálások idején apám megszervezi, hogy Mihály, a ruszin egészségőr felvigye őket a hegyekbe, ahol aztán bottal üthetnék a nyomukat, de nem fogadják el. Mindenkinek megvan a végzete, az ember nem bújhat el a sorsa elől, mondja a doktor, és felesége rábólint.

Amárnénak nagy babagyűjteménye van, a hálószobában tartja őket, oda visz be egyszer magával, amikor anyám a doktor rendelőjében van. Apám a szalonjukban ül, sötét, faragott bútorok között, ujjaival ütemesen dobol a fényesre politúrozott kisasztalon, és konyakot iszik egy bordó kristálypohárból. Én ezalatt egyenként kézbe veszem a babákat. Mindenféle van közöttük: porcelán-, papírmasé, kaucsuk- és rongybaba. Számolgatom őket, azután belezavarodva feladom, és elhiszem Amár néninek, hogy több mint százan ülnek a falat beborító polcokon. Mindenféle népek viseletét hordják, egyiken ráismerek a v**-i román asszonyok piros csíkos katrincájára, másikon a p**-i tót lányok rózsaszín brokátszoknyájára, és valahonnan azt is tudom, hogy a fekete alapra hímzett, színes virágos kötényt matyó babák hordják. Mégsem ezek tetszenek a legjobban, nem is az ápolónő- vagy a menyasszonybaba, hanem a kerek arcú, fehér főkötős pólyás. Ez aludni is tud, és ha ringatni kezdem, megszólal. Furcsa, nyöszörgő hangot hallat, mintha azt mondaná: ma-ma. Boldogan öltöztetem, pelenkázom, dajkálom, csak Amár néni furcsa, sóvár pillantása zavar egy kicsit, le nem veszi a szemét rólam. Nagyon sokáig játszom aznap délután, és mikor visszamegyünk a szalonba, apám előtt majdnem üres a csiszolt dugójú üveg. Anyám még nincs ott, és amikor végre előkerül, alig tud járni, Amár támogatja be. Rettenetesen sápadt, szeme körül sötét, lilás árnyékokkal. Minden rendben, de jobb lenne, ha a nagyságos asszony itt maradna holnapig, van egy kellemes vendégszobánk, mondja a doktor, anyám azonban hallani sem akar róla, így azután mindhárman hazamegyünk Jaszli fiákerén. Nagyon élvezem az utazást, szívesen fiákereznék mindennap, anyám azonban minden döccenőnél felszisszen, és ha lehet, még sápadtabb, mint Amáréknál. Otthon azonnal ágyba fekszik, és napokig nem kel föl. Cseppeket kap és injekciókat, Amár naponta kétszer átjön hozzá, és apám sem megy kiszállásra egy ideig.

Emlékszel? Öcséd szerelmes volt Amárnéba, néz rám anyám, akiből hovatovább már csak a szeme marad, annyira elfogy az ágyhozkötöttség kényszerű évei alatt. Persze, és azt mondta, elveszi feleségül, ha megnő, mondom, de válaszom már nem jut el hozzá, elfeledkezik rólam, és amíg áttetsző kezének körmeit vágom, beveszi magát a rengetegbe, amelynek múlt a neve, és ahonnan egyre nehezebb visszacsalogatni. V**-ben jár újra, és még mindig az öcsémet emlegeti a kulccsal, kedvenc játékszerével. A kulcs, mindig eldugta a kulcsot . Emlékszel? Nem tudtam ebédet főzni a Rózsa utcában, mert eljátszotta a fáskamra kulcsát. Ó, a kulcs!, mondja megváltozott hangon, és ráncos arca kipirul az emlékezéstől: Zárd kulcsra az ajtót, kedvesem! Befejezem a manikűrözést, felültetem, és megfésülöm még mindig dús, sötétszőkéből hamuszínre váltó haját, felrázom párnáit, és visszafektetem súlytalan testét. Csukott szemmel, felhúzott térdekkel pihen, két karja keresztben a mellén. Azt gondolom, elaludt, de váratlanul megszólal. Most az egyszer nem veszti el a fonalat, ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta: Azért a Fecske utcában is bezártam néha az ajtót, pedig az a ribanc megeskette, hogy nem lesz többet köze hozzám. Ha nem megyek el Amárhoz, kiderült volna, hogy megszegte az ígéretét.

Éjjel az órák zenéje betölti a házat; negyedet, felet és háromnegyedet ütnek, azután felhangzik az egész órát jelző dallam. Nem egyforma időt mérnek – egyik késik, másik siet –, egymás után szólalnak meg, mint egy kánon szólamai, és hosszú percekig tart a hangverseny.

Néha anyám éjszakai zongorázásának hangjaira ébredek. Gyakran megteszi – ha apám későn vagy egyáltalán nem jön haza –, hogy átmegy a szalonba, meggyújtja a hosszú, fekete zongorán álló gyertyát, és csak úgy, kotta nélkül elkezd játszani. Nyáron, a Rózsa utcában hajnalig is eltartott a koncert, de a Fecske utcai télben hiába csavarja maga köré a vastag, piros-zöld kockás gyapjútakarót, hamar átfázik a fűtetlen szobában, ujjai elgémberednek, s ha abba kell hagynia a játékot, hozzám vagy öcsémhez bújik az ágyba egy kis melegségért.

Hideg, nagyon hideg az a tél, és a késlekedő tavasz sem hoz enyhülést. Bár észrevehetően hosszabbodnak a nappalok, még mindig jégpáncél borítja a kerti tavat; alatta, mélyen az iszapba bújva alusznak az apám által tavaly nyáron, odaköltözésünk előtt telepített pontyok, és anyám húzza-halasztja a csomagolást. Nem akarja otthagyni V**-t, nem akar visszajönni az Alföldre nagyanyáimhoz, hiába küldözgeti apám sürgető leveleit a Felvidékről, egyiket a másik után. Játszik a gondolattal, hogy felvisz minket egy pásztorkunyhóba, fel a hegyekbe, ahova meghívták Mihály, a ruszin egészségőr esküvőjére. Ott fent mindig tiszta és párás a levegő, a mindennapos eső után előbújó nap szépséges vadvirágokat nevel, aprókat, de illatosakat. Oda nem jön utánunk a háború, ott nem ér utol minket, ott szerinte nem eshet bántódásunk. Végre hazatértem, és most menjek el?, kérdezgeti, de nem vár válaszra.

Végül mégiscsak győz a józan ész, mert génjeibe kódolva megőrződött a régi tudás. Agyában naponta felhangzik a vészcsengő, madéfalvi nagyanyja öröksége: Jobb elfutni, mint elpusztulni, leányom.

Ő maga is megélt már egy kiűzetést, tudja, hogy eljött a pillanat. Csomagoláshoz lát, de az esze máshol jár válogatás közben. Valamennyi stoppolni való harisnya és zokni bekerül a pakkba, az épek azonban ott maradnak a szekrényben. Nyári holmit sem csomagol, azt tervezi, ha rendeződnek a dolgok, visszajövünk. A szögletes vesszőkosarak utazásra készen sorakoznak a hallban, ám kétszer egymás után elalusszuk a vonatindulást: anyám nem ébred föl a vekker csörgésére. Mind a kétszer azt álmodja, hogy Brassóba utazik. Utazás hátramaradást jelent, fejti meg az álmokat, és harmadnapra odarendeli ébresztőnek Jaszlit, aki addig dörömböl a nehéz tölgyfaajtón, míg anyám felébred verejtékes álmából. Hiába tiltakozunk, kirángat bennünket az ágyból. Kapkodva öltözteti nyafogó öcsémet, engem türelmetlenül siettet, a nappaliban égve felejti a villanyt. Ileána oltja el egy hét múlva, tudjuk meg Mihály tört magyarsággal írott, későbbi leveléből.

Aznap elérjük a vonatot. Jaszli fuvaroz ki számtalan csomagunkkal a vasútállomásra, és a ködös, kőszénfüstös virradatban segít felpakolni kosarakat, bőröndöket, gyerekeket. Anyám kifizeti a fuvart, borravalót ad, majd fellép a vonatlépcsőre. Indításra vár a mozdonyvezető, a forgalmista emelni kezdi palacsintasütő formájú tárcsáját, a kalauz ajkához illeszti a sípot, de hirtelen mindnyájan megdermednek – akár Csipkerózsika udvaroncai, akik megdelejezett úrnőjükkel egyazon pillanatban alusznak el –, mert anyám váratlanul visszalép a földre. Jaszli egy spanyol nagyúrhoz illő grandezzával lekapja gyűrött sapkáját, és mélyen meghajolva megcsókolja a felé nyújtott kezet. Anyám szeme könnyes, amikor belép a fülkébe, és mi az ablakon kihajolva addig integetünk a mozdulatlanul, leengedett karokkal álló, toprongyos öregembernek, amíg egészen kicsire zsugorodva el nem tűnik előlünk az állomással és a patakvölgyben elterülő városkával együtt.

Nézzétek!, kiáltja ekkor öcsém, és mi döbbenten bámulunk fel a ködfüggöny egyre szélesedő résén kibukkanó Csúcsra. Hóborította szikláiról rőtbarna folyam hömpölyög alá: véget nem érő sorokban lefelé vonulnak a szarvasok.