×

Futamok két ujjra

regényrészlet

Bognár Antal

2004 // 01



(fickó a trónon) Amikor felvitte az isten a dolgát, beszélgetőtársam, Ibro a távolsági autóbuszban az Oktogonhoz közel, a Jókai téren bérelt lakást, amit később meg is vásárolt, így eshetett meg, hogy jó darabig gyakorlatilag egy utcában laktunk, anélkül, hogy tudtuk volna. Van ott egy szobor, magyarázta, leláttam a kopaszodó fejére. Mert egyébként jó magasan trónol egy karosszékben, zsinóros ruhában, ami tán egy kicsit hasonlít a dolmányra. Bajuszos, szakállas, fejét oldalra billentve tartja, barátságos, ravaszkás a mosolya. Baljában – sokáig úgy látta, vagy egyszerűen ezt raktározta el magában – a térdére állított borospoharat fed le a tenyerével, mintha azt jelezné mesélés közben, most megálljunk, előbb elmondom ezt, azután kortyolok egyet, vagy pedig: én befejeztem, most rajtad a sor. Később rájöttem, nevet útitársam, nem pohár, könyv az a kezében, de hogy valami érdekfeszítő históriát mond el éppen, az bizonyos, talán az ujját is betette könyvjelzőnek, amíg valami kitérőt tesz. A másik kezével valamiféle dús redőzetű takarót tart, mintha leeresztett zászló lenne, jó nagy, át van vetve a széken, rajta ül. Mindjárt gondolta egyébként, mondja, hogy nem mindennapi fickó, és valami íróféle lehet. Mi lehet abban a végig nem mondott könyvben? Ha tényleg olyan érdekfeszítően megírta a török világot Magyarországon, meg különösen a janicsárok végnapjait, azokat egyszer jó lenne elolvasni…

(a régi címer) Ha meg nem sértelek vele, földi, mondhatnám el neki, aki utcaszomszédom is volt később, anélkül, hogy egymásról tudtunk volna, a család felkutatható legrégebbi, feltételezett őse, Sámuel nem viseltetett valami barátságosan a mégiscsak nemzettestvéreidnek számító egykori betolakodókkal. Ennek tárgyiasultan továbbörökített emléke a vitéz zászlótartó nemesi címere. Jókay Sámuel, a család őse ott volt Esztergom ostrománál. Fölfedezvén, hogy a tüzérek meg vannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút oly ügyesen, hogy a vár alatt táborozó törökök vezérének sátrát söprötte el, s a basa karját is elsodorta az ágyúgolyó. Megörökíti az eseményt a család címere. A pajzs alját sátorok alatt tanyázó török tábor foglalja el, középen a basa sátrával. A tábor fölött feljebb várbástya nyúlik el, melynek tetején egy magyar vitéz, baljában zászlót tartva, egy ágyút süt el. A pajzs fölötti sisak koronáján férfikar könyököl, kivont kardot villogtatva; kétfelől zászló lengedez. A pajzsot indák szokásos díszítő mintája veszi körül. Sámuel leszármazottja, József, egy komoly, csöndes, méla, ábrándozó fiatalember, széplélek, kiből teljesen hiányzott az élelmesség, az óhajtott csillagászság helyett prókátorságra adta a fejét (mellesleg részese volt a Napóleon elleni győri inszurrekciónak), a világ egyik legszelídebb költőjét nemzette, a mi Móricunkat, aki maga is rendkívül félénk és gyámoltalan. Nem mer kimenni a kertből és az udvarból, sőt még ott is rémület szállja meg, ha kecskét lát az utcán, melynek szarva van, vagy szakállas zsidót. Az idegen gyerekektől is fél. Már olvasott, ezért elhatározták iskolába adni, bár még nem volt itt az ideje. Bátortalan, és a sokaság között megszeppenő. De Ógyallán, nagyszüleinél feloldódva tót gyerekek közt elevenkedik. Egyébként pedig csinosan rajzol. És a legszembeötlőbb: állandó csodálkozása. Néha órákig se szól, csak ül egy helyen, és kék szeme mintha üresen kalandozna a végtelenségben.

(a mesterség) Az anyaghoz, az anyag megmunkálásához, alakításához, formálásához valami sokszoros, távoli és mély, kiveszőfélben is impozáns ragaszkodás élhet mibennünk, azt hiszem. Váratlanul feltámadó barkácsolási hajlamom, de már mindenféle egészen gyakorlatiatlan fabrikálásnak az álma is azt igazolja, hogy nem véletlenül viszi nevünk a „bognárság”-ot, amely duplán mesterség, hiszen a szó maga a „wagner”-ből jön a magyarba. Pontosítsuk ezt a szenvedélyt: véletlenül sem a világállapot megváltoztatása és nem is lemásolása, modellezése, még kevésbé öncélú szerkesztmény létrehozása van az indíttatás mélyén. Csak az adottnak, a nem csináltnak, készen kapottnak tartózkodó, gyengéd összerendezése valamivé, ami több, ami más – ami épebb a valónál. De nem pótolja. Csak elmondja. Átszellemíti. Benyóval, akit csak azóta merek magamban így nevezni néhanapján, hiszen kalandori ómenével is oly nagy gyerek volt, mióta egyszer ezt valóban megtehettem, egy ízben megbeszéltük az egészet, pontosabban lelkendezve elfecsegtem egy éberálmom után (elvégre engemet is hamarabb adtak iskolába, úgyis olvastam már, s megszeppenten ültem a magyar osztályban kis barbár testvéreim között), hogy is képzelem a mi mesterségünket, s ő félrebillentett fejjel, kegyesen, mintha a bátyám lenne, meghallgatott, és ki sem nevetett, csak hunyorított. Tudom, mi a regényírás, mondtam. Filmgyár. Könnyeden rakosgatjuk idébb-odább, tornyozzuk vagy daraboljuk a papundekli díszletet, feldobjuk-elkapjuk, dobálózhatunk elemeivel, ha úgy akarjuk. Mert mind kitalált, képzelt, álmodott. Emlék, ábránd, hókuszpókusz. De egyszer csak kinn, a szabadban ázni kezd, hull-hull az eső, és minden része irdatlan nehéz lesz, alászorulunk, és mint igazi falak közt, vergődünk benne. (De persze hiúságból azért is imádkozunk, hogy szét ne ázzon.) Más egy igazi szobrász, nevetett Jókai Benyó, és a szobrászmunkával vetekszik bármelyik pásztorfaragás. Tudtam, hogy szeret tódítani egy kicsit; de mégiscsak ő tudja jobban. Bohó ötletemen mégsem háborodott fel. Fülembe súgta: a jövő századba akkora papírtekercselőket álmodtam, mint amekkorák ma a házak. A hengerekre tekercselt legfinomabb papír is több tíz tonnát nyom. És egy másik gépezetből nagy sebességgel kilövellő vízsugár, igen, vízsugár, mint vajban halad a kés, úgy vágja át a tonnás tömböt. Kő, olló, papír! – villanyozódtam fel. Mert hiszen csak illendőségből nem árultam el neki, hogy Ausztráliába vetődött sógoromat álmodta, akit magam kalauzoltam el a legközelebbi papírgyárakba, amikor ilyen gépeket kínált eladásra. Majd el is szontyolodtam: hogy van ez a vízzel, ha a víz az olló? Gyurma, víz, akármi?

(helykeresés és szoboravató) Jókai fejfája, kívánsága szerint, eredetileg saját háza kapujának a fájából készült… Alig hunyta szemét örök álomra a nemzet örök álmodója, a Kisfaludy Társaság 1904 májusában azonnal felvetette az eszmét, hogy testi alakját ércben örökítsék meg. A Jókai Emlékbizottság felhívása nyomán 1911 végére gyűlt össze a százezer korona. Stróbl Alajost megbízták a Rákóczi térre elképzelt szobor megmintázásával. A szobormintával 1913. februárra készült el. A Wenckheim-palota előtt óhajtotta felállítani. 1913. június 18-án a palota előtt próbafelállítást csinált vászonmodellel. Hét éven át, a háború idején a szobor mintája Stróbl tanár műtermében várta ércbe öntését és végleges elhelyezését.

Az összes régi tervet elvetve 1920. februárban helyéül a Liszt Ferenc teret választották: a Gyár utca kiszélesedő részében levő kis parkban, arccal az Andrássy út felé fogják felállítani. Az 1920. év végén az ércalak már készen állt, a gránittalapzat is megérkezett Csehországból. Az eredetileg tervezett mellékalakok és domborművek lemaradtak a szoborműről. Jókai unokája, Feszty Árpád özvegye úgy nyilatkozott, hogy „a hely, ahová a szobrot felállítani akarják, rettenetes. A Margitszigeten vagy a Városligetben kellene az ő szobrának állnia, virágok, fák, bokrok között, melyeket annyira szeretett”.

Május 21-én szombaton délután négy órától tízezernyi ünneplő közönség jelenlétében folyt le a háború utáni gyászos évek első emlékszobor-avatása, Nagy-Magyarország ünnepe volt, azzá avatta Jókai szülővárosának, az elszakított Komáromnak együttünneplése, a külföldi missziók hódolata és a magyar ifjúság megható részvétele. A kormányzó és József főherceg képviseltették magukat az ünnepségen. A kormány nevében Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter szólt, egyben mint Jókai leszármazottja, miközben koszorút helyezett a szobor talpazatára: „A magyar királyi kormány nevében – úgymond – szívbeli megilletődéssel és hódolattal teszem le a nemzet babérját és virágát Jókai Mór szobrának talapzatára, a világ legnagyobb álmodójának, ki egykor – könnyterhes magyar megpróbáltatások nehéz idején – segített feléleszteni a nemzetet balzsamos humorával, szárnyaló képzeletével és élő magyar hitével, s aki képszobor másában most köztünk íme újra megjelent.

Hallgass meg engem, álmok álmodója, tulajdon véred kiált belőlem egy megtiport országnak nyomasztó mélyéből feléd. Hallgass meg engem, és segíts nekünk visszaálmodni azt a nagy hazát, amely egykor egészen tied vala. Ne engedd te meg, hogy kishitű csüggedésnek dermesztő zúzmarája üljön a magyar lelken. Ne tűrd te azt, hogy a délibábos rónán kínzó gyötrődések gomolyaga szálljon, és cselekedjed azt, hogy most, mikor nyárelő havában az erőszakkal elszakított, leváló magyar részeken – tőlünk oly messze és mégis oly közel – pirosló hajnalpirkadáskor a csalitban meg fog szólalni a pitypalatty, sokmilliónyi eltépett magyar hű szívéből Jókai bűbájos nyelvén zengjen mindörökkön a válasz neki. – Megjöttél közénk ércszobor formában, zúgjon ércszavad, mint a zivatar, magyar- és külföldnek egyaránt. A magyart tanítsd meg arra, hogy önszívében tanulja megbecsülni önfaját, és ne felejtse el, amit Széchenyi emlékezetében megírtál nekünk: »ha egyszer az élők cserben akarnák hagyni e hazát, Ti halottak vissza fogjátok tartani őket…« Távol s közel külföldnek pedig zengd el azt, hogy mi egy ezredéve vagyunk összekovácsolt nemzet, és a mostani nagy tűrésnek rettentő próbáját tűrjük ki, mert általa új ezer évet fogunk kiérdemelni. Családom nagyja, fajunk dicsője, Téged illessen meg minden hódolat, mert megjöttél közénk, és beváltod szent ígéreted, hogy soha el nem múló szellemed szárnyain az örökkévalóság felé viszed e soha meg nem haló nemzetet.”

Befejezésül a Budai Dalárda a Szózatot énekelte, majd több mint hatezer diák vonult el és tisztelgett a szobor előtt. Este a Nemzeti Színházban Jókai színművét, a Szigetvári vértanúkat játszották, amelynél Fáy Szeréna ifj. Wlassics Gyula Mondj mesét, Jókai! című alkalmi költeményét szavalta el.

Mondj mesét, Benyó, hiszen annyi mesét tudtál! Mennyit ér mármost az összement országban a fejedelemség? A magadéi közt szülőhelyedhez képest „idegenben” leszesz, mert hazádhoz mérten idegenben áll az „otthonod”, melyet elvesztett az ország? Mondj mesét, üsd fel azt a könyvet! Melyik történet lett volna megírva benne, kinek a története? Ahmedé? Ibróé? Az enyém? Vagy esetleg Stróbl „belefaragta” a neveltjéét? Egyet azok közül, amelyeket az a szegény szerencsétlen fiú csak úgy ontott magából? Ha nem épp azt a valószerűtlen történetet, amelyen elvérzett? Meddig jutottál vele, mondd? Túl tudtál-e jutni a végén? Benne van-e negyvennégy? Benne van-e ötvenhat? És hol vagy benne, Móricka, te? A szoboravatásodat majd én elmesélem… Kő, papír, olló. Török, német, orosz. Könyv, emberujj, hernyótalp. Cseh, szerb, román. Haslövés, vöröskereszt, krizantém. Vezeklés, szavak, kiút.

(ezerkilencszázötvenhat) Szemben veled, szoborember, az utca túloldalán ott feküdt kiterítve hanyatt a nedves járdán Magyar Katalin teste. A Tétényi úti kórházban ápolta a sebesülteket. Piros melegítőben járkált. Nemcsak felkelőket és az utca emberét szállították be oda, találtatott ott, átlőtt torokkal, ávós is a sebesültek között. November 7-én betegért ment ki a mentőszolgálat. Ő is velük tartott. Egy súlyos, haslövéses sérültet vettek fel. A Liszt Ferenc téren nagy tűzharcba kerültek. Itt érte a halálos sorozat. Valaki lefényképezte a kiterített, ballonkabátba csavart apró lánytestet. A fényképen a halott babaarctól kezdve mint valami vízszintes barokk drapéria hullámzik végig a szürke és fehér elegye a bokáig: a csuklya, a gallér, a bő kabátujj, valami rátett papír, a zokniszegély… Örökre elrendezetlen. A Szerelmet, melyet megpecsétel a Halál, sem a kor el nem hidegíti, sem vetélytárs el nem rabolhatja. Szerelem, halál, galádság. Vér, tűz, gombóc a torokban. Kati. Kati. Kati. Magyar Kati. Géz, géz, géz. Golyó, golyó, golyó. Géz, golyó, gombóc.

(kengyelvastól a koronáig) „Az én elképzelésem mégis egy intim, alacsony talapzaton elhelyezett lovas. Addig nem fogtok engem látni, amíg a Szent István királyt meg nem oldom, nagyon fel vagyok izgatva, egészen el vagyok veszve, és a feladat mindmostanáig nagyon rosszul megy nekem, nagyon rosszul… A munka nem akar előrehaladni, az akadályok, melyeket vállaltam, óriásiak, és vagy győztesen kerülök ki ebből a harcból, vagy kétségbeesem, és akkor elvesztem. Titokzatos erő láncol engem az én királyomhoz. Az én elképzelésem egy intim, alacsony talapzaton elhelyezett lovas volt. De a Halászbástya architektúrájához kell alkalmazkodnom. Négy méterre magasodik. Beleszóltak a végén a karmozdulatba is, nyugodttá kellett tennem. Nagyon sok élet van benne, és ez a fontos. Részletesen kitanultam a kengyelvasak történetét. A ló sörényébe bronzból gyöngydíszt fűztem, bronzszemeket tettem a nyeregtakaróba. A király kesztyűjére szépen rá van mintázva a kiterjesztett szárnyú sas reliefje. Megcsináltam a Szent Korona hű mását a drágakő végződésű csüngő dísszel. Szent István hátára nagy palást kellett, hosszan lecsüngő, díszes ötvösművű takarót tétettek a lóra. Mindent beborítson, minden elférjen alatta. Ami azt illeti, valóban, hiszen az egész státua félujjnyi vastag lemezöntvény, belül üreges, elférne benne egy gyerekember… Aki gyáva, bújjon az ércló seggelyukába! Én minden reggel felöltöm a palástom, kilovagolok az Epreskertből. Körbejárom a fertályt. Megfúvom harci riadómat minden utcasarkon. Amerre fordítom harsonámat, elrebbennek az árnyak. Kicsik lesznek, összemennek a házak.”

(körözök a kocsimmal) Hópárducomat esténként be kell terelni a ház elől valamelyik mellékutcába. Eleinte még, amikor ideköltöztünk, a kocsik gátlástalanul felnyomultak a járdára. Később cölöpökkel leszorították a járműveket az úttestre, fizetőparkoló lett az Andrássy út. Majd a kerületi útszakaszok is, de ezekre kedvezményes évi engedély jár. Két kerület határvonalán kell aláereszkedni a bekanyarodáshoz, olyanformán, ahogy hajó közelíti meg vízfolyás ellen a mólót. A Király utca hepehupáit, kátyúit nyilván mindig csak felerészben van akarat kijavítani, ezért maradt meg csontzörgetőnek a keresztben a Csányi utcában a Blaha iránt folytatódó Nagymező utcától lefelé, ahol egy huppanóval egyirányúvá válik. Minden sarkon gondolatban hármat tülkölök. Egyet a hazáért. Egyet anyámért. Egyet a megváltásért. A Kertész utcát, az Akácfa utcát már elhagytam, most balról a Kis Diófa jön, majd jobbról a Vasvári Pál. Azután egymással szemben a Kazinczy és a Székely Mihály. Balról a Holló utca, jobbról a Káldy Gyula. A Rumbach Sebestyén, szemben nagy foghíjtelken a parkoló. Az Asbóth után mindjárt az Anker köz, melyen át ívben lenyeshető a Károly körúti kijárat. Ez tévesztett meg, amikor hármasban, gyalogosan, a Bohémtanyát kerestük, ahol egyetlenegyszer fordultunk meg annak előtte: a Körútról elvész a Paulay Ede utca torkolata, egybefolynak az épületek az Andrássy útig. Óra hosszat itt köröztünk gyalogosan. Most csak parkolóhelyet kellene találnom. Ha mindjárt befordulok a Paulayba, a Káldy kereszteződéséig úgysem lesz szerencsém. És akkor nem lehet belátni, forduljak-e jobbra. Inkább továbbgurulok, és az Andrássyról fordulok be a Nationale Nederlanden ferde hátú üvegházánál a Káldyba, kidugva az orrom. Ide beszorított konténertelephelyről belga cég újította fel az épületet. Mögötte a telket újraalapozták. Tülkölök egyet a biztosításra. Ha túlmegyek a Paulayn, és nincs hol feloldalaznom félig a járdára, újra a Király utcába jutok, mehetek újabb kört. Ha befordulok balra a Paulayba a papírboltnál, adott esetben végig kell mennem vissza a Nagymezőre, két jobb behajtásra is ügyelve (itt, az Arany Jánosnál, a Dalszínház utca előtt szólt rám sógorom szelleme, hogy egy autót el ne sodorjak). Beöltözve körözök. Helyet keresek. Nagy kört megyek, kis kört megyek. Tülkölök, dudálok, trombitálok. Ha helyet találtam, kiszállok. A passzent beállásért magamnak gratulálok. Háború van. Lehurrognak, ha szólok. Nekem mindegy. Én akkor is ugyanúgy itt leszek, amikor feleszmélve szétszaladnak, és már nem lesz kinek trombitálnom. Egyetlen fegyverem örök, mint a becsei kefegyárból a sörte. A sárkefét tizenéves korom óta használom. Velem volt diákéveimben lakott szálláshelyeimen, állta a sarat a katonáskodásban, híven szolgált és szolgál családosan egy áttelepülés után is. Hányféle talajt súrolt le lábbelimről! Sárgát, vöröset, barnát, feketét. Meszeset, ragadósat… Ha volna használatlan párdarabja, látnám, mennyit kopott, kopik-e még. Mert eleinte talán, éppen mert szálai jobban elhajoltak, hosszú darabon horzsolódott a felszínük, s ahogy keményednek, mind kevésbé kophat a sörte. A kopás talán a végtelen kicsi mértékhez közeledve egyszer csaknem megáll, nem kopik tovább. És még mindig szolgál. Az lesz a sárkefe eleven szobra. „Minden piszkos, minden… Kell valami tisztának lenni az életben. Mert különben állatok vagyunk” – üzeni Stróbl. A tíz életnagyságúnál nagyobb agyagminta után a kész, már elfogadott bronz Jókaiját is összedarabolta.

(új álmokat szövök) „Hatalmas szeretettel térhettem vissza régi szeretőmhöz: a munkámhoz – írta 1917-ben. – Most foglalkozom a múlttal és a jelennel. Rekonstruálok, és új álmokat szövök. A művészetemben egyébként most is azok a vezetőim, amik azelőtt: hódolat, rajongás a szépért, a fenségesért.” A bohókás ember, aki megrendezte Mátyás király jelmezes vadkanvadászatát az Epreskertben a Várba tervezett Mátyás-kúthoz, és aki középkori falut épített hóból és jégből a városligeti jégpályán, most befelé fordult. Az Epreskertben hadikórházat rendeztek be. A harctérről sok rajzot hozott magával katonatársairól, sok bajtársát holtában örökítette meg. Megszállottan mintázta mindig a portrék sokaságát, egy-egy kedves témáját sokféle aspektusból ragadta meg. Festett gipszszoborban mintázta meg színes ceruzával készített vázlat alapján Balázs apját, akivel a fronton ismerkedett össze. A sebesült baka fapadon ül, lábát feltéve, s levelet ír. A modell valójában nem sebesült meg, és nem levelet írt, hanem egy grafomán szorgalmával végeláthatatlan traktátusokat a hétköznapi lét ontológiájáról. Kissé penészszínű ábrázatával, álmatag tekintetével, aszimmetrikus hajzatával azonban ideális volt sebesültnek. Gyermeteg lelkesültségével rajongott szófacsaró szövegeiért a szobrász, mint mindenért, ami már a súlyával is lenyűgözte, s még inkább, amikor hazatérvén a gyógyszerész, innen-onnan előhúzott különös faládikáiból tündérmesébe vagy kísértethistóriába átcsapó morbid történetlelemények sokasága keveredett elő. Nem a szerző bizakodó kezéből, mert a gyógyszerész az igazi sebesülést is könnyen kiheverte, s még a Brassói járőrszolgálathoz is modellt állt, mi több, nem fogott rajta a spanyolnátha, ellenben váratlanul öngyilkos lett. A szobrász melankolikus áhítattal lapozta az özvegytől betekintésre kapott lapokat, s áradozott mind kedveszegettebben a fanyalgó szerkesztők előtt. Végül inkább megmintázta róla a vázlatait, miután árván maradt kisfia is modellként meg-megfordult műtermében. „Egy másik Jókai alszik bennetek” – mondogatta a faládikáknak.

(az áldozati hópárduc) Minden ember tapasztalta már a megtörtént dolgok szomorúságát. Hogy amire visszaemlékezünk, aminek egy oldott órában valaki elmondja a történetét, azon már segíteni nem lehet. Ha szép volt, akkor is a múlté. És kevés a szándék jóvátenni azt, ami elromlott, el lett rontva benne. „Volt, ahogy volt…” – mondja erre egészséges vállrándítással a holnapja elé siető fiatal ember. A hivatásos történetmondó, az elbeszélő azonban mindig érzi ezt a mélabút, miközben emberi sorsok, elintézett dolgok fölött időz. Mert a múlt, a saját múltunk is, mozdíthatatlan, mint a kő, és a jövendő hét lakattal zárva van minden okosság előtt. Az volna az igazi – ácsingóztam tegnapi koromban a nagyobb dicsőségre –, ha az ember abban, amit ír, legalább meg tudná sejdíteni, mit hoz a holnap. Aztán különös dolog történt velem. Ezerkilencszázkilencven őszére déli hazámban taraja teljében pompázott egy megcsúfolt tartományban annak a baziliszkusznak a diadémja, amelynek oly sokan hódoltak, s melyet tudvalevőleg az fog majd legyőzni, aki tükröt tart elé, mert a sárkánygyík saját tükörképe látásába belepusztul. Menekülvén a pillantása alatt elhatalmasodó bénultságból, egy régi dunántúli kastélyba vonultam el öt hétre, melynek angolparkjában háromszázharminckilencféle amerikai, ázsiai és európai fafajta alakítgatja és élvezi századév óta az együttélés egyébként nem nagy tűrőképességű, de igen-igen befogadó mikroklímáját – hogy ott talán az utolsó órában megpróbáljam papírra vetni annak a kelet-közép- és délkelet-európai térségek közt ide-oda hányódó, világgá széledő magyar családnak a boldog és szomorú történetét, melybe apám s anyám büntetőtelepi találkozása révén születnem adatott. Miközben ott az e századi, fogyadozó nemzedékek életstratégiáit és botor álmait halászgattam a történelem mélyáramából, fűtött a hit, hogy talántán csipetnyi adalék lesz ez egy új, megtartó életelv csírájához. Hogy amit írok, fel nem támaszt, de megmenthet az élők közül valakiket, valakit, támaszt nyújthat a megmaradáshoz az érlelődő általános felfordulásban. És közben az ért utol, aminek titkát addig balgán tudni vágytam: utolért saját történetem. Beteljesedett rajtam az, aminek gondolatával írás közben gyanútlanul eljátszadoztam. Beteljesedett tízszeresen a rémlátó képzelgés. Regény helyett, családom boldog és szomorú története helyett csak azt tudtam elmondani, ami ilyeténképpen bekövetkezett, lejátszódott. Megtörtént. Beteljesedett rajtam először is az, hogy saját sorsom alakítója helyett, ami minden közönséges halandó, és kölcsönvett, magamra öltött sorsok (s közéjük csempészett saját kiszínezett sorsom) elregélője helyett, mint amik a regényírók, sorsomnak balekjává, megrökönyödött elszenvedőjévé kezdtem válni, azzá vedlettem hirtelen, a mese közben! Akár valami beleszólás nélküli – de hiszen legalább büntetlenül maradó! – regényhős egy kétségbeesett történetben. Aki hiába tiltakozik az ellen, hogy miféle silány, hideglelős, csúf komédiát merészel bárki is eszkábálni az életéből az élete nyers valóságaként. A megtisztító magány óráitól búcsúzkodtam, s kiküzdött törékeny létkeretem békéjétől, lényemtől kényszerültem elszakadni. El kellett hagynom hazámat, elkótyavetyéltem a házat, melyben családom története folytatódna, ha, mint elterveztem, sikerül berendeznem ott az életemet. Így csapott az élet nyakon. S nem elég, hogy ez történt velem, kíváncsiskodásomért még jobban megbűnhődtem. Tudtam, mi lesz, de halk próféciáimat nem hallotta senki. Ez a legszörnyűbb. Mihaszna minden gyötrődésem: nem váltottam meg vele egyetlen sóhajt, egyetlen jajdulást sem, nem hárította el a halál fullánkját. A könnyet pedig késő letörölni. A kis fehér hópárduc hátán menekültünk. Ha bika volt, talán eleve azért választottunk belőle fehéret, mert éreztük, áldozat válik belőle.

(a mehetnék cseppjei) Kikezdték a mi kis hószínű Renault 4-esünket. Kikezdték megint, pedig olyan öreg volt már: tizenéves. Ráadásul nyár óta üzemképtelenül, elszutykolódva vesztegelt a Belvárosban. Utoljára az egri várat mentünk el vele megnézni egy hétvégén: csaptunk egy nagy fürdést, tettünk egy kiadós sétát, jártunk Gárdonyi Géza sírjánál. Nekiestek fölfeszíteni szegényt, a szívemhez nőtt bumfordi gall parasztjárgányt. Sose féltettük, igaz, ami igaz, eléggé elhanyagoltuk. Riasztó nem védi – de hiszen ő maga oly riasztó a sok-sok pesti álomautó közt! És páratlan persze! – nekünk egyetlenünk és (mint mi is őneki) az első. Mit véthetett annak, aki szétrúgta hátsó lámpáját, és félig letépte ajtajáról a volán felőli kilincset? A tizenév alatt, igaz, hébe-hóba akadozott, de csak egyetlenegyszer szégyelltük kissé – ha nem is őt magát, csak itáliai iker rokonát, amelyikbe bele lehetett gyömöszölni a szerencsétlen Aldo Morót. A mindközönséges bosszankodáson túl most hirtelen felsejlett előttünk túl korai vége. Nagykorúságának eljövetele – mint a Balkánon a hadrafoghatóság, Mittel-Európa keleti felében, annak is közepe táján a stresszérettség – az ő egyébként határozatlan nemű lénye számára is a hirtelen halál és a gyors lestrapálódás ómene. Aztán már csak gazdája ésszerű döntése hiányzik a legszelídebb véghez: hogy kölcsönadja bontott alkatrészeit. Egykor idegenkedtem minden benzinbűzös fajtájától. Családtagnak tekinteni egy bádogskatulyát?! Jó, legyen, szolgálj engem, engedtem végül, győzd le nekem a távolságot – de vedd tudomásul, én nem vagyok hajlandó kitanulni sok rigolyádat! Most megsajnáltatta velem a búcsú előszele. Valóban élmény volt vele élni. Vandál kéz durvaságát elszenvedte odahaza is, a cirill betűs Újvidéken és Szabadkán. Mint kivénhedt, fogatlan szállási ebek, örök életében az utcán posztolt, kiszolgáltatottan, így sosem tudhattuk, ki tölti és milyen indítékkal a bosszúját rajta, rajtunk az éj leple alatt, ha megvakítja tükrét, kéjesen lecsavarja visszapillantóját, kivájja lámpaszemét, behorpasztja oldalát. Nem tudhattuk; csak gyűltek-gyűltek a mehetnék cseppjei a keserű pohárban. Mikor nyolcvannyolcban neszét vettük, hogy Futak felől az arra kaphatók élén és hátában, akiket felbujtattak, elindultak várost háborítanibőrön heverészésüket” elunt pernahajderek, udvarba tereltem, nehogy kárt tegyenek benne. (Úgyhogy amikor a pesti főutcán, az Andrássy úton furkót és fringiát gyanítana masírozni fóbiám, már kellő rutin segít a félreállásban.) Mégis rájárt a rúd, egy éjjel megrongálták. Itt sem lehetett nyugta. Ó, pedig ő úgy tudott venni (nyakában egy orosz utánfutóval is!) hajtűkanyart Split-Spalato felett, mint a semmi; és bőszen kapaszkodott az árnyas Valkóvár-Vukovar előtti kaptatón, és rúgtatott át boszniai vízmosásokon; megjárta Šibenik-Sebenico mellvédes meredélyét, siklott Ljubljana-Laibach széles cestáin, és ringva röpült Rovinj-Rovignóba… Létének legelső célja és békebeli tiszte a gyermekfuvarozás volt, és mégis oly veszélyes élete lett. Előbb Belgrádba nem volt tanácsos vele menni, nehogy megköpdössék és megszurkálják az árulkodóan újvidéki rendszámtábla okán, mely a szakadárságnak volt akkor kéretlen cégére. Aztán meg épp fordítva (és ugyanúgy): azzal rémisztgettek bennünket, hogy a horvát Isztriában fogják kibelezni – szerbiai kocsi gyanánt. Most pedig... Most talán a virító „országipszilon” lett hirtelen egy éjjelen távcsali és vörös posztó valaki (vajon hazánkfia vagy nemzettestvér, avagy egyszerűen szeszpárti pléhzúzó?) vérbe borult szemében. Mi vezérelhette a lélektelen amatőrt, aki az ajtaját elsőre ki sem tudta nyitni, s puszta betekintésre láthatta, hogy kirámolni való érték mutatóba sincsen benne? Aligha késztethette az osztályharcos irigység, hisz utcahosszat nem talál itt roncsabb négykerekűt. Hát akkor mi? Bizony arra kell vélekednem, csak a bántás szándéka, vagyis a szemébe ötlő védtelenség. Jaj, bizony csak ez a kettő!

(megtörtént csoda) Hadd gyónom meg hát most, amiről hallgattam eddig, fehércselédünknek (avagy helótánknak) egy régi bűnét vagy „haditettét”, hadd mondom el a Béke ünnepén legszebb karácsonyunkat, azt a hét év előttit, amikor az ő szorgos öszvérsegedelmével költöztünk egy szűk betonlyukból végre az áhított, tágas családi házba Újvidéken. Berendezzük majd az életünket! Még egyszer megfürdettük a kisembert a régi lakban, bebugyolálva leültettük a pesti tévéműsor elé, melytől ezentúl meg lesz fosztva (lévén megtűrt magánantenna az északi fekvésű pontház tetején – emez viszont, a ház, jelzárlatos lapályban), és várta őt ott a Házban az eleven csoda, a földíszített karácsonyfa, alatta a LEGO-vár (amire tudvalevőleg régi apaszívek is vágyni szoktak). Tüzelgettünk a cserépkályhába karácsonyestén, építgettük tervrajz szerint az első komoly várunkat, a rutintalan tűz ki is aludt; felsegítettük a vár falára a piciny vérteseket, a nemzetközi szabványsereget, és akkorra fáztunk a házban, már talán vacogtunk, ha ugyan nem az ünnep s a Ház megtörtént csodája miatt járt ki nekünk ennyi vacogásból. Mindenesetre sikerült megszeretnünk lakunkat, „nemzedékekre szóló” otthonunkat, melyben („az én házam az én váram”) le fogjuk pergetni életünk tartalmassá tehető hátralékát… „Támad a török, / erősebb a magyar! / Rosta már Eger, / mégsem esik el!” Azóta már kamasz az Egri csillagok korai olvasója, a fiúcska, aki a néhai Majtényi Mihály nyughelyét őrző Futaki úti temető mellett sétáltunkban ismételte utánam a bársonyos-tüskös szókat: borostyán, galagonya, glédics – s aki a fentivel együtt összesen két versét hozta össze abban a házban. (Hozzájárulásával közlöm őket itt.) A másik zsengének ihletői alighanem a Ház teraszán, a csillagos égboltozat alatt átbeszélgetett számlálatlan nyári estéink: „Szép, szép az éjszaka. / Szép, szép az éjszaka. / Szép, szép, szép az éjszaka!” Nos, hát azon a télen (vagy a következőn is?) én akkor, annak a háznak adósságokban úszva is oly boldog lakója, ezt a szolgálatkész, néma jószágot olyan fuvarszolgálatra fogtam be (enyhe szégyenérzettel), melyben mégsem a fuvar volt méltatlan a szelíd baromhoz, hanem a barom a fuvarhoz. Vízkereszttől kezdve naponta más-más útvonalon kanyarogtam vele haza – hogy a városi, lakótelepi kukák mellől összeszedhessem a kidobott karácsonyfákat. Már olyantájt is elég sok volt belőlük. Ha az ember előredöntötte a hátsó ülést, egyszerre öt-hat, néha ennél is több fenyőfát be lehetett gyömöszölni tágas paraszti kocsiderekába. Igaz, vezetés közben alig láttam ki a visszarugózó fenyőgallytól, s váltani is körülményes volt kissé. Fát hordtam, karácsonyfát tűzrevalónak a gyerekszállító személyautóval! Gyűltek a fenyőfák a második hullámban, szerb karácsony után is, telt velük a düledező kamra. A legallyazott ágak jók voltak gyújtósnak, a gyantás törzs még valamelyes tüzet is adott a kevéske, silány szén alá. És a szaga! Az áldott jó fenyőillat a házban a kályha körül! (Sokáig volt még fenyőillatú a rozoga kis Renault. Vagy csak képzelődtem? Persze az üléskárpit itt-ott rejt még egy-egy fájó leletet a záporozó tűlevelekből. Utasaim, ha hallgatnak, nyilván elnyomják szisszenésüket. Én pedig? Én már régóta úgy ülök be a kocsimba, mint egy fakír.)

(készülő pokol) Azután Pesten felsebezték megint a hű csodamasinát, mely kimenekített bennünket a készülő pokolból. Néha azért azt gondolom (s éreztem is!) – a gallyakon feledett angyalhaj, kályhafestékes dió és toboz, szaloncukrok, vattából ragasztott csipetnyi báránygyapjú, harangok, olcsó csillagok merő ezüstben, a szeretetnek annyi, nem becsült maradék dísze! –, talán mindennek ellenére mégiscsak vétek volt tőlem, tőlünk akkor ezt mind felpakolni s a privát tűzre hajigálni.
A füst az égre száll!…

(Néha rémálomban csupa levelevesztett, csupasz vázat vizionáltam azután téli városom utcáin, megtört favázakat befagyott pocsolyákban, szétnyekkent sárga csontokat, az élet emberemlékezet beágyazta, kicsi fényes rugói örökre széjjelgurultak; egy előre lejátszott haláltánc jóvátehetetlen csendélete borzaszt, s azután az üresség annak is egy szeglete, melyet összegereblyézett máglya rőt lángja világít be, és lépni se lehet, oly iszamos mocsokká ázik a pernye… Lesz-e karácsony, dideregtem. Lesz-e, mint ahogy máshol kerülne, teríteni szalma akár tarka szívószálból? Néha azt láttam lelki szememmel, az erdők fognak egyszer útra kelni valahol, valahonnan, valahára, amikor a kivágott kis fenyőfacsemeték útra kelnek. Az erdő árva fái, mint az aprószentek. Bocsásd meg nékem, Uram, hogy mindig azt kívántam: érje meg azt a napot Heródes!)

(a csontpók) Azokban a válságos időkben, amikor a soktonnás légköri nyomás mintha külön-külön is megkereste volna az embert, jobb középső ujjamat támadta meg valami különös lob. Hajnalonta mintha izzó fémhuzal nem hagyná, hogy behajlítsam. Az ízületei elmerevültek, sajogtak és égettek. A tüneteknek fizikai magyarázatát nem lelvén, már csak azt furcsállottam, hogyhogy nem a mutatóujja akar megbénulni egy katonaviselt, javakorabeli férfiembernek, aki minden porcikájával tiltakozik az ellen, hogy hadba szólítsák, elvigyék egy piszkos kis háborúba, és más, talán ugyancsak muszájhősnek verbuvált ember életének kioltására meg kelljen húznia a ravaszt. Mert azt pontosan tudta, hogy a teljes szeparálódáshoz nem elég a látszatra oly határozott kijelentés: nem, én ezt nem teszem meg. Van egy határ, amelyen minden ódzkodást, kényszeredett engedelmességet örökre feledtetve elképesztő egyszerűséggel és váratlansággal túl lehet jutni, túljuthat bárki, és igenis nagyon könnyű – az önfelmentést készen kapja hozzá – elsütni azt a fegyvert. A lélekgondozó jó barát gyorsanalízise egyszerre volt megnyugtató és riasztó, mert annak alapján mégsem olyan egyszerű a magyarázat, hogy ha egy obsitosnak nem akaródzik embert ölnie, akkor vonakodó lelke megbetegíti a ravaszra tapadó mutatóujját. Akinek a kétségbeesés a középső ujjára küldi el a csontpókot, hogy odabenn a csontvelőben tüzeljen, az inakat húzza feszesre, és a porcogókat cementezze körül villámgyorsan, az lelkének afölötti megrendültségét éli át, hogy a világ tartóoszlopa inog, mállik, a világ tengelye nem jó, nem a jó. A közép, holott rendeltetése az lenne, annak kellene lennie, nem a biztos. És akkor semmi sem biztos. Akkor nincs támasz. Nagyobb a baj, mint gondolhatta volna, amikor azt hitte, gyáva szökésre buzdítja egy fájdalomüzenet.

(verdesés sarlósfecske-karommal) Rémület fogta el a szobrászt, egyre jobban elhatalmasodott felette, és vergődéséről nem tudott senkinek számot adni, okát is annál jobban igyekezett titkolni, minél többet vesződött vele. A legrosszabb fajtája volt ez a rémületnek: bosszantó kellemetlenségekből állt össze úgy, hogy azok már-már nevetséges makacssággal ismétlődtek. Mintha valami apró kattanást hallott volna, amikor kikászálódni gondolt az ágyából, egy mulatságos kattanást, ami messziről, de érdekes mód nem valahonnan kívülről jelentkezik, hanem olyan helyről, ahonnan rajta kívül senki más talán nem is észlelné. A jéghideg szobában mindig dupla takarót burkolt magára, nyaka köré igazgatta a redőket elalváskor, néha meg is markolta a pléd szélét, füléhez szorított karral ébredt, csak a keze feje állt ki, s amikor le akarta dobni magáról a plédet, meglepődve ismételte meg a mozdulatot, kezét a szeme elé kapva a derengésben, mert a két behajló ujja volt az, ami mintha kattanna, nem hajlott rendesen, picit befelé bicsaklott. Kinyitotta, összezárta, megint hallotta, pontosabban a két ujj megnyakló ízületéből egy lágy rezdülés futott fel a karon, a vállon át. Nincsenek a helyükön, hökkent meg, nincs a helyén a gyűrűsujjam meg a kisujjam. Fájni nem fájt. Biztosan megerőltette, gondolta, mert néhány markológyakorlat után bejáródni érezte az ízületet. Nem is gondolná az ember, hogy amikor a vésőt, a kalapácsnyelet tenyerébe veszi, megragadja, a ráfonódó ujjak közül a támasztó hüvelykhez közelebbiek, a magukban véve is nagyobbak, erősebbek, a mutató és a középső munka közben inkább csak segítő és az irányt nivelláló szerepet töltenek be, és a neheze az ügyetlen koordinációjú gyűrűsre és a gyengécske legkisebbre hárul, azok erejével szorít, mozgatja el ütéseit az ember, azokba áll belé a görcs.

(gyűrűkaloda) Megmagyarázhatatlan, milyen mértékű iszonyodással gondoltam el, mi lesz, ha a gyűrűt nem tudom levenni az ujjamról. Ennek a félelemnek volt is némi alkati alapja: gyűrűsujjam legalsó ízülete, pontosan úgy, mint apám Vera nővéréé, tőből feltűnő hirtelenséggel szélesedett az első bütyökig, mint egy fordított kúp, s ennek az ujjpercnek a belső párnája is erősebben kidudorodott. A gyűrű, amely csak nagy nehezen csúszott át rajta, valóban könnyedén forgott azután, jóformán lötyögött rajta a tövébe leesve. Attól viszolyogtam volna, hogy körülnövi a hús? Láttam ilyet más ujján, nem rettentett meg. A magamén nem tudtam volna elviselni. Lehet, hogy éppen a lötyögése zavart. Nem az, hogy nem passzent, hanem hogy nem oda való. Az elszorítást, testem valamely része elszorítását nem éltem meg fenyegetettségként. A hippikorszak nyitott ingnyakának divatját simán váltottam át a kedvtelten szorosra gombolt nyakkendős ingnyakra, a nadrágszíj meghúzásában még korábban kedvemet leltem. Nem zavart a sapka pántja fejemen, amelyre mellesleg a legnagyobb számút is mindig tágítani kellett egy kicsit. Valóban: a gyűrűvel alighanem az volt a baj, hogy nem szorított. Én lötyögtem benne. S valamiért az öntudatom ezt a félelmet megfordította, irracionálissá is téve egyben: mármint hogy a szörnyen nehezen felhúzható gyűrű elgondolt, kivitelezhetetlen leerőltetése lenne oly félelmetes képzeletemnek. Hiába préselődtem valami megtartóba, hiába feküdtem ki magamnak helyet benne, engem megcsal, nekem egyszeriben tágnak mutatkozik, nem akar megtartani magában. Akár ki is eshetek, ki fogok esni belőle, ez a rettenetes. És fejjel előre nem tudok többé átfurakodni.

(elvásott ízületek) Nem használt a meleg. Hiába tartotta kezét a dupla takaró alatt, hiába szorította be az arca és a párna közé, hiába tette a lába közé, a furcsa nyekkenést minden reggel egyformán tapasztalta mind a kettőn. Az ismétlődés ilyen egyformaságával hatalmasodott el rajta: mi lesz vele? Mihez kezdhet elformátlanodó kézzel egy szobrász, és mire tartják, akik ezt a kezet látják? Marija nagynénje keze rémlett fel előtte, befelé torzult külső felével, bütykeivel olyan volt, mint valami sarlósfecske-karom, amellyel a madár sosem tud álltó helyében megpihenni, csak függeszkedni. Nagynénjének vastag bokája is egészen befelé taposódott, ekképpen a végtagjai által, járás közben és minden kézmozdulatával mintha egy távoli, világunkba csak vendégként vetődött lényt mintázott volna. Lehet, hogy a fronton összeszedett ízületi gyulladás következménye. Csernovic előtt egyszer a tűzvonal átcsapott felette, és két napon át a tenyere élén kúszott, kimeresztett ujjakkal, az erdő avarjában futári küldetésben, fegyverét előírásosan átvetve a hátán. Sokszor csak az alkarját érezte igazán mint a támaszhoz szolgáló tagot, a rovarét, mely nem remeg meg óra hosszig tartó feszült várakozásban, másszor hihetetlenül megszaporázva a kotró lépdelést löködi előre a testét. Az emberénél mennyivel határtalanabb kifinomultságot nyertek volna a teremtéstől a rovarok, ha megadattak volna nekik az ujjak! Régebben szándékosan sokáig nem mozdította meg azonnal elzsibbadt karját ébredés után. Nem attól zsibbadt el, hogy ráfeküdt, elég volt eltalálnia a behajlítás jó szögét. Külön érezte a vér szilaj áramlását körbe a testben és külön a lüktetésnek csak az emlékét őrző tompa zsibogást karjában. De mi lesz vele most? Mi lesz vele a műteremben, ha olyan kiszámíthatatlanul hányja-veti magát ez a két ujj, mint gyerekek kezében perdül, szabott pályán és mégis összevissza, a feltartott kezű karton tornászbábu?

(omlatag menedék) Jókai bosszúja ez! A kész bronz Jókaié, mert feldaraboltam. Tízet kigyúrtam agyagból, tízet kigyúrtam ezzel a két kezemmel, mire meg tudtam csinálni a bronzot. Még a nagy háború előtt megcsináltam. Mennyit rakosgattam a trónon azt a fránya drapériát! Balázska ott bujkált redői közt, egyszer elveszett bennük, elnyomta az álom, egész délután hiába kerestük mindenfelé, hiába szólongattuk a kertben. Az olvasó lányok, a párkák, az üstökös… – ha tudtam volna, hogy végül végképp le kell tennem a mellékalakokról, mégiscsak meg kellett volna hagynom az alvó kisfiút, ott, a drapériától eltakarva. Először nem akarták, mert nincs ilyen hőse. Balázskát az élet írta, az élet rajzolta bele a világba. Hol fért volna el, ha nem itt? Jobban elfért volna alatta, mint a királyi nagy drapéria alatt a ló. Tettem volna Szent István lova hasába? Készült Jókai megírni egy kislegényt a török időkből, egy elrabolt vagy elveszett néma fiú történetét. (Vagy talán egy valahol megmentettről, valahonnan kimentettről szólt az a történet?) A szavakat már gyűjtötte hozzá. Szótárat szlávos, törökös maradékból.

Elkészült, és aztán évekig ott ült a bronzszobor, kitört a háború, végigücsörögte, szépen elmúlt minden, mindennek vége lett. Megmerevedik egyszer a kezem, mint Jókai ércjobbja. Teljesen meg fog merevedni. Bronzkezével a drapéria szélét tartja. Kifelé tartó karmozdulat, felkel éppen ültéből. Ha rálebbenteni készülne a plédet fázós térdére, akkor a könyvhöz térne vissza, az folytatódna. De ő a könyvet most hagyta félbe. Milyen suta lenne a bal is ilyen torzan! Mintha bele akarna törni a könyvbe, amelyen a kéz fekszik. A drapéria visszahull, alatta alszik a fiúcska.

Néztem magam elé tartott kezemet, és felfedeztem, hogy más ugyan nem, viszont tökéletes csésze lehetne ez a torz kéz. Ha zászlót emelő kartartással, jól összezárult állapotukban mintáznám meg az ujjakat, megállna öblükben a víz, a madarak oda járnának inni belőle! Mikor a trombitát balommal a szájamhoz emeltem, lazán tartva a jobbommal a kantárszárat, az is ez a mozdulat volt, az is ezt az ujjtartást követelte. A hason csúszás is az erdőn át, az avarban, tenyerem élére támaszkodva, amikor fontos üzenetet vittem. A véső, a kalapács. A véső, a kalapács egyre gyöngédebben. A véső, a kalapács, amikor már vonó, pálca, virágszál. És ez a két ujj lehajtva áll, fekszik a tenyérben, kimarad a háromságból, kimarad az esküvés gesztusából.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben