Az avantgárd paradoxon

Kortárs-díj, 2003: Papp Tibor

Az avatatlan szemlélő számára úgy tűnhet, fogást talált az avantgárd a konzervatívok legerősebb csapattagján. A Kortárs történetét ismerők, az olvasást az impresszumnál kezdő figyelmes befogadók jól tudják, volt már egy hasonló tétova kísérlet, amikor Zalán Tibor 1985-ben „beépült” a szerkesztőségbe, ám Zalán 1991-es távozása azt mutatta, nem tudott – megkérdőjelezhető érvényű Nagy Pál-i fordulattal élve – a magyar modernizmusnak újabb bástyát szerezni. Most bezzeg – hosszú és küzdelmes csata után végre révbe értünk – úgy látszik, a magyar műhelyesek elfoglalják a Kortársat, hiszen mi lehet szebb dolog a végeken, mint hogy a Magyar Műhely egyik alapító szerkesztője Kortárs-díjat kap, s laudációját utódja, tanítványa s egyben a Magyar Műhelyből a Kortársba fél lábbal átlépő legifjabb szerkesztő tarthatja?

Vagy talán mégsem erről van szó? Hanem arról, hogy előbb vagy utóbb elrendeződnek a dolgok, s mindenki megtalálja azt a fórumot, amelyben őszintén és tisztán tárhatja fel az évtizedekig rejtegetett, meghatározó erejű emlékeket, képeket, szavakat, színeket, ízeket? Azt a szellemi közösséget, ahol szívesen fogadják a saját hagyományaihoz visszataláló, paraszti gyökereit, nemzeti identitását, ’56-os múltját, a forradalom utáni belgiumi és franciaországi cselekedeteit lírai erejű prózában felelevenítő, folyamatosan feldolgozó szerzőt? Akinek ugyan némi távolságtartással figyelik, de tisztelettel elismerik életművének jelentős, a kísérletezés jegyében eltelt szakaszát?

Vagy tán – az általam már többször hangoztatott és megírt avantgárd paradoxonról van szó? Az önmagát konzerváló magyar műhelyes avantgárd olyan új útkereséséről, amelyben a Papp Tibor életében egyébként is fontos konzervatív vonások (családi öröksége, hagyományai, életmódja, politikai szemlélete) felerősödésének lehetünk tanúi? Ahol az állandó kísérletezést, a műfajteremtés igényét az avantgárd előttihez, az alapokhoz való visszatérés váltja fel? Avagy annak a belátásáról van szó, hogy ma, amikor a romantika kategóriarendszere tarthatatlanná vált, amikor intermedialitásról és a tudományok hagyományos, pozitivista értelemben vett rendjének megváltozásáról beszélünk, akkor az avantgárd és a konzervativizmus sem oltják ki egymást; hogy lehetséges kísérleti műveket úgy is létrehozni, hogy közben vagy emellett a hagyományainkat is ápoljuk, illetve fordítva, egyfajta konzervativizmus felvállalása nem jelenti az életmű avantgárd darabjainak megkérdőjelezését? S valóban konzervatív-e az a Kortárs, amely éppen Papp Tibornak adja át ezt a tisztes díjat, ezt a szakmai és baráti elismerést? S ha igen, milyen értelemben konzervatív? Vajon van-e ennek a konzervativizmusnak olyan vetülete, amely ne kapcsolódna ezer szállal Papp Tibor eddigi munkásságához, életszemléletéhez, nyitottságához, értékközpontúságához, az irodalomhoz, a nyelvhez való viszonyához s tehetségéhez?

Vendégszövegek (n) című, költészetét összefoglaló impozáns kötete fülszövegében írtam róla, hogy „kevés alkotó van a magyar irodalomban, akinek annyira szerteágazó a művészeti tevékenysége, mint Papp Tiboré”. Azóta elolvashattuk Egy kisfiú háborús mozaikja című memoárját, valamint a Kortársban folyamatosan megjelenő, Olivér történeteit megörökítő prózafolyamát, s ezek az élmények az előbbi megállapításomat csak megerősítették bennem. Egy dolgot azonban még sosem írtam le: Papp Tibor a barátom. Olyan barát, akivel egyaránt beszélgethetek a nagyapja vállaji szalonnájáról és az általam csinált kolbászról vagy éppen Kemény Zoltánnak a Pompidou Központban látható alkotásairól, családról, politikáról, magyarságról, jó értelemben vett európaiságról, Vajda Péterről, Kassákról, Szabó Dezsőről, Szabó Zoltánról. És az irodalomnál – meg az irodalmi díjaknál – sokkal fontosabb ez a barátság.