×

Alexa Károly: A magyar polgár – és a magyar író

Bokányi Péter

2004 // 01



Hogy mennyire fontos és időszerű Alexa Károly A magyar polgár – és a magyar író című esszéjének problémafelvetése, kézzelfoghatóan igazolja az éppen Alexa szerkesztésében megjelent kiváló Polgárosodás és irodalom című kötet, amely a 2002-ben a Kölcsey Ferenc Intézet által 2002-ben szervezett konferencia előadásait közli. A tanulmányok végigkövetik az irodalomtörténeti korszakok és a polgárosodás viszonyát, s eljutnak a jelenkorig. Spannraft Marcellina Minták a magyar nyilvános kommunikációban című munkája például a „polgár” szó jelentésének a mindennapokban is tapasztalható bizonytalanságát mutatja be, s a „polgár” főnév és „polgári” melléknév tudatos használatára tesz javaslatot.

Alexa Károly korokat és műfajokat átfogó esszéje, A magyar polgár – és a magyar író is valami hasonlót próbál meg: tisztázni a „polgár” szó jelentését. S hogy erre mennyire szükség van, igazolja az a hullámverés, melyet a kötet megjelenése keltett: a „polgár” szónak sokak számára elsősorban aktuálpolitikai konnotációi vannak, recenzensei jellemzően ebből az irányból közelítettek a kötethez. Vagyis bízvást sóhajthatjuk
Mikessel: „Amitől féltünk, abban már benne vagyunk” – merthogy ezek az írások nagyvonalúan mellőznek mindenfajta szakmaiságot (már amenynyiben a könyvet az irodalomtörténet/tudomány hatáskörébe utaljuk). Az aktuálpolitika síkjára viszik (le) a kötetről való beszédet; újra van tehát olyan, jobb sorsra érdemes könyvünk, amelynek recepcióját a politikai-világnézeti hovatartozás mentén írhatjuk le, a (politikai) szekértáborok írják ki az irodalomból, értékelését annak függvényévé téve, hogy szerző és recenzens a (politikai) barikád melyik oldalán küzd.

Mindennek oka nyilván a kötetben is rejlik. Hiszen az irodalomtörténész Alexa Károly az irodalomtörténeti szakmunkát ígérő cím után esszéjének első mondatában politikust, Antall Józsefet idézi, majd az esszé második bekezdésében a rendszerváltozás egynémely tanulságairól szól. Ez, úgy tűnik, elegendő az olvasók megszűréséhez: manapság, amikor hétköznapi jelenség a másféle gondolkodás mérlegelés nélküli elutasítása, amikor egy kötetet záró köszönetnyilvánítás elegendő a pokolraszálláshoz, sajnos, a mégoly konszenzusos megítélésű rendszerváltó miniszterelnök, Antall József idézése, az ilyen értelmű politikai véleménynyilvánítás is bőven elég ahhoz, hogy az adott könyv ne olvastassék tovább; elég az a hét-nyolc oldal ahhoz, hogy szerző és könyv elítéltessen a különböző, akár irodalminak is tartott fórumokon.

Pedig Alexa Károly munkájában nem tesz mást, mint amire műfaja, az esszé feljogosítja. Amennyiben ugyanis az valóban a „nyilvános tanulás”, a „nyilvános gondolkodás műfaja”, ahogy azt Németh László írja egy helyütt, akkor bizony szerzőjének szíve joga az egymástól látszólag távol eső dolgok, problémák összekapcsolása, joga, sőt – a műfaj történetét ismerve – egyenesen kötelessége, hogy szubjektív legyen. Alexa már kötetének alcímével – Álmok, tények, rögeszmék – jelzi munkájának lényegi szubjektivitását, megteremtve annak lehetőségét, hogy szenvedélyes, keserű vagy akár ridegen elutasító legyen.

E nagyesszé – ahogy a címe is jelzi – sajátos irodalom- és társadalomtörténet, művészeti és társadalmi jelenségeket, történéseket kapcsol össze. Teszi mindezt egy olyan, az elmúlt évtizedben valóban háttérbe szorult/szorított irodalomszemlélet jegyében, amely irodalmat, művészetet, társadalmat és közéletet természetes egységben lát – sőt, az irodalomnak vezető, irányító szerepet tulajdonít a társadalom életében: „Az irodalom tehát újra és megint – szinte akaratlanul és magától értetődő pátosszal – politikát »csinált«, azáltal, hogy a dolgát végezte: rekonstruálta a félmúltat” – írja a szerző a ’70-es évek irodalmáról szólva.

E szemlélet érvényessége vitathatatlan a magyar polgárosodás hajnalán, a XVIII–XIX. században, ahonnan Alexa vizsgálódását indítja. Lenyűgöző példaanyaggal szemlélteti irodalom és polgárosodás szétválaszthatatlanságát: a kötet egyharmadát kitevő XVIII–XIX. századi elemzések, értékelések tudós, elmélyült kutatás eredményei. Alexa valósággal lubickol a XIX. századi versek, tanulmányok, röpiratok világában, s idézi őket „nagy kedvvel és jó kedéllyel” – ahogy
ő írja a XIX. századi szerzőről, Kővári Lászlóról. Az esszének erre az 1860-as évekig tartó egységére az irodalomtörténészi alapossággal együtt járó lelkesedés jellemző: az első oldalak „polgár-definíciója”, a történeti bevezető (ami Tinóditól indul, lévén nála először hangsúlyos a „polgár” szó a szépirodalomban) után a XVIII–XIX. századi irodalmon keresztül tekint a kor társadalmára. S így jut el a Czuczor–Fogarasi szótár „polgárerény” címszaváig, ami: „Erény, mely a polgári kötelességek teljesítésében áll, mely a haza boldogságát előmozdítani törekszik.”

Innentől viszont megváltozik az esszé jellege és az esszéírói módszer. Párhuzamosan azzal a megállapítással, hogy Trianon és a második világháború utáni évtizedek megállítják a magyar polgárosodás folyamatát, az esszéíró figyelme is inkább a társadalmi, politikai-történelmi körülmények felé fordul. Ezáltal az irodalom egy kissé háttérbe szorul: az esszé a társadalmi folyamatokon keresztül szól az irodalomról. Mivel a XX. század többek közt az irodalom szerepének, „funkciójának” módosulását is hozza, polgárosodás és irodalom viszonya alapján Alexa Károly erősebb szelekcióra kényszerül; afféle magánkánon rajzolódik ennek nyomán, s a „polgár” hívószaván, szempontján túl legalább annyira hangsúlyosak lesznek a szerző szimpátiái/antipátiái. Különösen akkor válik ez feltűnővé, amikor napjainkról, illetve a közelmúltról szólván a szerző adott esetben nem vagy alig említ alkotókat, akik a tárgykör szerint említhetők/bővebben említhetők lennének, s akiket az irodalmi, szakmai körök is az első vonalban szoktak emlegetni. Ne tűnjék ez szemrehányásnak, a szerzőnek deklarált joga a szubjektivitás – Alexa Károly viszont ugyanezt a szubjektivitást nem engedélyezi olvasójának. Helyenként oly kategorikus és ellentmondást nem tűrő a kortárs irodalom jelenségeiről szólva, hogy az zavarba ejtő: nincs mód a mérlegelésre. S minősít is a szerző, „avíttnak és primitívnek”, az övétől eltérő irodalomszemléleteket, „kétesnek” bizonyos szövegkezelési technikákat, nyilvánvaló ostobaságnak az övétől eltérő véleményeket. Ám ez is elfogadható lenne, ha ezek a minősítések, kitételek nem csupán egy-egy kardcsapás villanása erejéig jelennének meg a szövegben, hanem bővebb teret kaphatnának, s ha a szerző legalább egy-egy bekezdésnyi terjedelemben indokolná elutasítását. Annál is inkább szükséges lenne a bővebb kifejtés, mivel Alexa Károly egy szinte mellékesnek tetsző megjegyzésében poétikai fordulatot jelez, prognosztizál a kortárs magyar epikában a ’90-es évek domináns prózaeszményéhez képest; jó lenne megtudni, hogy a kritikusként is kiváló szerző milyen jeleit s irányait látja ennek a váltásnak.

Összességében tehát a kitűnő XVIII–XIX. századi egység után ezt a napjaink irodalmát (is) tárgyaló részt túl szikárnak érezzük; s hiába örülünk annak, hogy például Jókai Anna, Czakó Gábor, Szepesi Attila vagy a korábbi nemzedékekből Rónay György, Csorba Győző, Sőtér István az őket megillető helyen említtetnek a kötetben, bővebb kifejtés híján örömünket valami hiányérzet zavarja.

Fentieken töprengve aligha kerülhetjük meg a kérdést: érdemes volt-e a kötet utolsó egyharmadát elvenni az irodalomtól, s a hangsúlyt inkább politikai/társadalmi elemzésekre, értékelésekre helyezni? Ezek törik meg az esszé ívét, szerző és olvasó „kedvét és kedélyét”, és olvasás közben olyan érzésünk támad, mintha észrevétlen kicserélték volna a kezünkben a könyvet – oly távolinak tűnik a kötet elejének hangvétele, világa. Nyilván ez sem lenne így, ha az esszé terjedelme legalább kétszerese lenne a jelenleginek: maga a mű követeli a bővebb feldolgozást.

Gyergyai Albert esszéről szóló esszéjében felidézi a régi vitát a műfajról: az essai vagy az essay a mai esszé őse? Mindkettő közvetíti szerzőjének énjét, szemléletét, világhoz való viszonyát, de a Montaigne-féle essai kísérlet a szerző önvizsgálatára olvasmányai, tapasztalatai révén, a Bacon-féle essay inkább afféle próba, minta, töredék a készülő nagy műből. Ebben az értelemben Alexa Károly A magyar polgár – és a magyar író című munkája essay: megkerülhetetlen alapvetés a polgárosodás és irodalom viszonyáról szóló nagy műhöz.

(Kortárs Kiadó, 2003)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben