×

Alexa Károly: A magyar polgár – és a magyar író

Czigány Lóránt

2004 // 01



Alexa Károly legújabb könyve kecsesen karcsú kötet. Jólesik ezt elöljáróban megjegyezni ma, amikor egyre több a már tipográfiailag is silány és ragasztással összetákolt kiadvány, mely az első kinyitásra széttörik, a könyv gerince azonnal megroppan, és örökre megrokkan, árulkodó nyomot hagyva, hol ütötték fel először a bizonyára Magyarisztán valamelyik kócerájában készített nyomdaipari terméket. Nem így Alexa könyve, melynek a szedése szellős és elegáns, a tipográfus (Szürke Péter) nem fösvénykedi el a margókat a szedéstükör körül; az őszies, rozsdás-bordóba áttűnő címlap és a megbízható kötés szolid polgári értékvilágot sugall, mely után egyre inkább áhítozunk az internetes hebrencskedések korában. És illik a témához: a könyv külleme is arról beszél, amiről a tartalma.

Pedig kemény fába vágta Alexa Károly a fejszéjét. Nagylélegzetű esszében nekifog rendet teremteni a polgár szavunk mögöttes szemantikai tartományában. („Milyen morális tartalmak és milyen történelmi ideálok kapcsolódnak a polgár szóhoz és a magyar polgárosodás szakaszaihoz, hogyan emlékszünk, hogyan illik emlékeznünk a polgári eszmekör ideológiájának képviselőire és a polgárosodásért folytatott küzdelmek zászlóvivőire?”)

Nos, erről a kérdéskomplexumról csak háromkötetes, jegyzetapparátussal és annotált bibliográfiával ellátott tudori monográfiát illik írni, vagy pedig jól átgondolt esszét, melyet a nagyközönség irodalmi alkotásként olvashat, és mégis értesül a szerző téziseiről. Alexa ez utóbbi műfajt válaszotta. Igen, hangsúlyozzuk ezt külön is, Alexa par excellence esszét írt, a szó eredeti jelentésében, mert az esszé angolul igényesen megfogalmazott kísérletet jelent egy téma körüljárására és tisztázására. (Nem pedig afféle rangosító jelvény, mint Magyarhonban, ahol minden toll- és szemforgató skribler kérkedve odabiggyeszti nyúlfarknyi recenzióinak gyűjteménye elé mint műfaji megjelölést, hogy úgy tessék ám olvasni, ezek nem izzadságszagú ismertetések, hanem míves, kimunkált esszék, melyekben legalább kétszer előfordul a kánon szavunk, az etika, etikus pedig legalább fél tucatszor.)

Alexa esszéje három, nem élesen elhatárolt és nem egyenlő hosszúságú részre tagolható. Az első részben a polgárság hazai forrásvidékére utazik Bessenyei, Csokonai és Kazinczy társaságában, vagy (szükségszerűen) inkább a reformkortól az 1945. évi korszakváltásig terjedő korszakba, amikor a polgárt kiebrudalták (vagy kiakolbólították?) a magyar valóságból. Alexa nagy erudícióval és bölcs rálátással ír: „…a magyar nemesség önként mondott le százados előjogairól, azaz »polgárként« viselkedett, sőt a hagyományosnak mondható polgári önzésnek is leckét adott.” Kérdés formájában helyrefogalmaz napjainkban agresszív tartalommal feltöltődő szavakat: „Hogy a liberalizmus nem valamiféle klasszikus modernizációs elmélet?”, és bátran válaszol: „A polgári mentalitás és életvitel attól lehet oly példázatos, hogy folyamatosan egyeztet az egymásnak ellentmondó szabadelvű eszmék között.”

A személtető idézetek összeválogatása bizonyára hosszú évek alatt kicédulázott anyagra támaszkodik. A szerzők egymásnak felelgetnek (mint Csokonai és Petőfi), néha egymással perlekednek (mint például Vajda János és Arany). A látóhatáron nemcsak szépírók tűnnek fel, hanem nemzetgazdák, politikusok, statisztikusok, közírók, olykor névvel vagy név nélkül idézett történészek, még angol utazók is. Íme egy csokorra való név: Vázsonyi Vilmos, Beksics Gusztáv, Mocsáry Lajos, Fényes Elek, Szekfű Gyula, Makkai János, Für Lajos. (A 18. század végi angol utazó, Robert Townson nevéből, sajna, kétszer is kipottyant egy „n” betű.)

A második – rövidebb, lírai – rész elégikus hangvételű intermezzo, afféle pihentető, szemérmesen nosztalgikus családi emlékekkel cirkalmazva. („Marosvásárhelyen egy bizonyos Alexa Blau Elek csengő-bongó, kattogó-percegő műhelye.”) Ez a rész a polgárság, az áhított polgári erények dicsérete. („Tudták, hogyan kell kezet csókolni, a hölgy kezét faragatlanul fel nem emelve, ám mégsem görbedve meg túlzottan, hol a tartásnak az a meghatározhatatlan helyzete és pillanata, ahol és amikor megnyilvánulhat az önmagát kinyilvánítani kész férfias erély és hódolat…”) Ezeket a lírai futamokat a szépíró Alexa szemmel láthatólag nagy élvezettel írta.

A harmadik pedig a jelenhez vezető, igencsak rögös út fölötti elmélkedés, a polgár utóéletéről, amikor kiradírozni akarták (igen, ausradieren, mint Hitler Angliát a térképről) még az emlékét is, a globalizációs útvesztőkig. Amikor a polgárellenesség civilizációellenességig fajult. „Ezek [!] azt hiszik, hogy az emberi fejlődésnek nem kell gyökér” – idézi Alexa a hagyományirtók fejére Lesznai Annát. A polgárságra követ vetők közé sorolhatjuk a kezdeti nekitveselkedések idején „annak az első generációs plebejus értelmiségnek agresszív és hangadó részét is, amelyet megejtett az új idők harsány chiliazmusa”. Időnként beleszövi a narratívába személyes tapasztalatait is a hatvanas–hetvenes évekből. („Mészöly Miklós kertje Kisorosziban, a Mozgó Világ szerkesztősége a Duna felé lejtő budai kis utcában… ilyen helyek, ilyen polgári közös terek kínálkoztak.”) Az esszé egyben nemzedéki vallomás is a Kádár-féle ellenforradalmi rendszer engedményekre kényszerülő légkörében csápjaikat egyre merészebben nyújtogató fiatalok útkereséséről.

Kiutat ő sem lát a megosztott mai magyar társadalom bajaiból. („A magyar társadalom úgy lépett át egy új politikai helyzetbe, hogy semmiféle szociológiai érv vagy álláspont nem érvénytelenítette azt a »szocialista« alapelvet, hogy a társadalom két osztályból [munkásság + parasztság] és egy rétegből [értelmiség] áll… A polgárságról nem esik szó.” Kiutat nem is ígér a talányos alcím (Álmok, tények, rögeszmék). Alexa álmaiban a polgárság és a középosztály együtt alkotja a nemzeti lét kereteit, sőt továbbmegy: a polgárság és a középosztály egymást átfedő, felcserélhető fogalmak. A tényeket gyakran szöget a fején találó irodalmi idézetek szolgáltatják. (Például Kóbor Tamás a zsidó muzsikusról: „Valahányszor cigányzenét hallok, mindig eszembe jut Löwinger úr, a töpörödött, szőke bajszú, éhes zsidó deák. Látott-e valaha rónát? Hallott-e valaha pacsirtaszót? […] Tud-e sírva vigadni, és ha berúg, tördeli-e a poharakat? […] Kötve hiszem. […] És mégis, és mégis! Úgy, ahogy ő húzza a magyar nótákat, olyan kuruc keserűséggel, hortobágyi búskomorsággal és bácskai hetykeséggel, nem húzza semmiféle cigány széles e hazában.”) És villanásszerű utalások jól ismert és/vagy kevésbé ismert írói művek korpuszára. („Vári Attila … újra meghódítja a szó erejével Petelei és Tolnai Lajos erdélyi kisvárosát.”)

A legizgatóbb kérdés persze: mit is tekint Alexa rögeszmének? Talán az álmait látja egy önironikus pillanatban annak? Hogy a polgárságnak és a középosztálynak lenne közös nevezője? Mert kell hogy legyen. Vagy talán azt, hogy még mindig bízik egy nyugat-európai típusú polgárság megszületésében (ha klónozással is), a hódoltsági korszak után, a globalizáció ellenére?

Nem vétkes rögeszme ez, talán inkább csak jó szándékú, jámbor illúzió.

Ilyen illúziókra nagy szükség van, mert valamiben hinni kell.

(Kortárs Kiadó, 2003)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben