Villányi László: időközben

A karcsú, mindössze harminchat lapos kötet egyetlen hosszúvers, amely – föltételezem – zavarba hozza olvasóját. Még azokat is, akik ismerik a költő munkásságát. Villányi László ezúttal erősen fragmentált részletekből, zenei jellegű futamokból építkezik. Nem úgy, nem egészen úgy, ahogyan ezt a Vivaldi naplójából esetében tette. Koncepciója ezúttal hangsúlyozottan a tükörcserepekre esett idő darabjainak és morzsáinak összeszedegetése, pontosabban e részletek kaleidoszkópszerű át- meg átrendezése. A költő a „minden időben van” tételmondat köré szervezi az emlékezés kisebb-nagyobb mozaikdarabkáit.
A idő- és síkváltásokkal tagolt szöveg fokozatosan válik élethálózattá, melynek vezető szála, kiindulópontja az emlékezésben még eleven gyermek- és ifjúkor édenébe vezet: „álmában almát evett, s reggel almaszagúak voltak ujjai // biciklimről mindig odapillantok a kertbe, hátha meglátom a lányt, akit gyerekkoromban // miként a magányos cseppek lassú esővé fordulnak át, s köröcskéik remegése szétárad a vízen // a folyó szagában, valahol ott létezem. Szeplős kisfiú.” Az idézet némi betekintést nyújt a költői technikába. Elkezd valamit, az abbamarad, s hirtelen átugrik egy másik – ugyancsak kezdet és befejezés nélküli – történetbe, hogy aztán ezekből az egymásba dobozolt, egymást előhívó epizódokból álljon egybe az elkezdhetetlen és befejezhetetlen folyamatábra. Mint a szerelem természetrajzának lenyomata a tudatban.

Ez a Villányi-féle „beszédrács” az idő múlásának lineáris logikája helyébe az emlékezésben szeszélyesen ugráló belső időt állítja, amelyben föllazul a ok-okozati kapcsolatokból szervezett élet- és létmagyarázat. Amit helyette kapunk, nem más, mint az én emlékképeinek gyűjteménye: egy város helyszínei, napsütésben, esőben, lányok fel- és eltűnése, telefonszámok, az itt és a képzeletben kitágított – összefényképezett – világ („…máshol, egy másik kontinensen, valamely ismeretlen városban, érvényes lehet a megálmodott telefonszám // évekig élni egy érintésből…”).

A realista életmozzanatok (lányok a kerékpáron, a gimnázium udvarán stb.) szólamai mellett megjelenik az élethelyzetekbe szőtt vagy azokat kísérő néhány szavas kommentár. Tagadhatatlan, hogy ezekben a lírai én spirituális érzékiségének filozófiájából ad ízelítőt. Igazán remek, a francia lélektani regényekből ismerős, a fizikai világot megérzékítő megállapításokkal találkozhatunk. Ilyen a már idézett „évekig élni egy érintésből”, de érdemes idézni a következőket is: „minthacsak ujjaim érintésétől kopott volna körré a kavics” vagy: „lassú vonatról álmodik a híd”. Ezek az épp csak felvillanó lírai szólamok az idő és a létezés misztériumának belső megéléséről tanúskodnak. Esélyt nyújtanak arra – habár ezt az igényt a mű a mozaiktechnikából következő esetlegessége miatt nem tudja kellőképpen kiaknázni –, hogy megpillantsuk a szerelem születésének kamaszpillanatokból szőtt hálózatát, mint valami érzelmi mátrixot, amelynek mágikus-spirituális metszéspontjai felvillannak, majd kihunynak.

A költőnek láthatóan ez a célja. Nem kíván kerek történeteket, sem lezárt, egymáshoz pontosan illeszkedő mondatokat formálni. Mondatai megszakadnak, szeszélyesen ágaznak el. Valószínűleg azért – s itt a formai elem tartalomépítő szerepben tűnik fel –, mert a valóságos időt szüntelenül körülröpdösi, folyamatosan átértelmezi a műben oly hangsúlyos képzelt idő (a képzelgés nosztalgiájában eleven vágyakozás). Vágyteljesítő játék ez, melyben az objektív valóság képeit a szubjektum érzelmi hevülete olvasztja meg. Az epikolírikus alkotás ennek megfelelően sokféle érzelmi regiszteren játszik. Bizonyos csonkán maradt mondatkezdemények lezárásként, ám újabb közlés bevezetéseként is funkcionálnak. Lezárásként így: „…amikor játszani hívtak a szomszéd lányok // már emlék voltam”. Bevezetésként így: „…már emlék voltam // Találkozásunk pillanatában // különös képessége volt arra, hogy időről időre előhívja egy ismeretlen érintését”. Az idősíkok és a helyszínek váltakozása a létezés befejezetlenségét sugallja.

Nincs igazi nyugvópont. A bibliai utalások és idézetek az élet mulandóságból következő viszonylagosságának magyarázatát kínálják: „a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen”. Mindez szoros kapcsolatban van a mű belső logikájával, amely a fragmentáltság veszélyeit is vállalva a valóság mélyén rejlő irracionalis folyamatokra s ezzel a valóság megismerhetőségének kérdéseire hívja fel a figyelmet. Végső soron arra az igazságra, hogy a személyiség a valóságos és képzelt világok metszéspontjában áll. Az én kozmosz. Belső világegyetemében egy kavics súlya akár többtonnás is lehet. Egy érintés, mint egy évelő növény, túlnőhet a koordinátákkal berácsozott mérhető időn.

Villányi László jelen kötetében ezt a „nehezen mondhatót” rögzíti. Mégpedig annak tudásával, hogy elvillanó történéseinknek számos olvasata lehetséges.

(Orpheusz Könyvek, 2003)