Szellőrózsa; Felejthetetlen váci piac; Gyalogút
Konczek József
2003 // 08
Szellőrózsa
Nyirkos fűben, harmatos mezőben
szellőrózsa, miért libegnek világgá szirmaid?
Nevedben van a sorsod, a szellő is le tud szakítani,
neved mégis megmarad, hiszen a versembe szőttem.
Bogárpotrohon is lüktet ennyi rettegő
gyengeség, hogy óvatos két ujjam közé fognom sem lehet
a mindenséghez tartozó, rejtőzködő életet,
mely érintésre elhullhat, ám megvádolhatónak engem vett elő,
mert egyetlen tanúja voltam pillanatnyi örömnek, mulandó
örömnek. Virágszirom, bogárlágyék!
S nincs, akit rajtam kívül kijelölt a látvány,
amikor a reggeli óra letérít sétautamról,
állok az út mellett, a szellőrózsa szirma lehull, és árnyék
motoz benne, bokámat legyezi erdei páfrány.
Felejthetetlen váci piac
Pezsegve hugyozott a ló az egyik mellékutcán,
dinnyeárus ébredezett a szekérderékban,
prizmákban állt a jonatánalma, a káposzta, a sárgarépa.
Hej, váci piac, állj meg, s te is, gyerekkor, hova futsz már?
A tűzkő-, a gombostű- meg a fakanálárusok,
a perec-, a lepény-, a sósrúd-, a palacsinta-
árus sátorközein mint egy csintalan pacsirta
csapkodok, bolondozom, futkosok,
mintha ennyi volna a teljesség, a világ, a nyár,
mintha ezekből a piros, sárga meg ezüst színekből kitelne minden,
mintha nagyanya is élne még, gyerek, s kinek béna viaszarcára se riadsz,
s mintha innen folytatódna bogármorajjal, virágkötegbálákkal a tüzelő határ,
mintha soha nem volna ok elmenni innen,
te hatalmas, te felejthetetlen váci piac!
Gyalogút
Valahol összeérnek a rétek, az utak, az árkok,
egyetlen faluhatár az egész civilizáció.
S még jó, hogy kalapáccsal törhetek diót,
miközben egyszerre élek meg öt-hat világot.
Vagyok tölgyfa, holdtörténet, habos tej, gépszalag és virágminta.
Saját lényege szerint mindegyik, sokszorosan élve át,
hogy érzékeink megoldást találnak a kitalálhatatlan némaság
ágain tenyésző vágyainkra.
Mi tart majd együtt ilyen össze nem egyeztethető
jelenetekben, amelyek felé egyre sebesebben haladunk?
(Érzed-e, hogyan hűl ki beszédünkből a párolgás?)
Sokan nem érjük meg majd, valahol egyszer nem lesz más,
mint elszállt holnaputánok után is gyalogút,
és déli harangszó is lesz és kozmikus piros cseréptető.
