Ki a Nagy Házból

Carla, 1. rész

Yoko története után persze tartanunk kellett egy hosszabb kibeszélést. Én nem tudom, hogy más kontinenseken vagy más országokban ez milyen, de itt egy hosszabb kibeszélés a házastársak között folyamatos, háromnapos együttlétet is jelenthet, amihez persze minden bútordarabot, és minden minőségben, fekvésben, igénybe lehet venni. Van benne sírás, nevetés, becézés és vicsorgás, valahogyan megtörténik, helyesebben újra történik a közös lélek (bízom benne, hogy van olyan). Ha pedig nem sikerül, akkor megy tovább két idegen, magányos ember, ellentétes irányba. Valamelyes tét itt azonban mégiscsak volt, hiszen nem mi szakítottuk szét egymást, hanem Ichihara kisasszony vált a családunkká, és fordította ki a családunkat. (Ténferegtünk persze mi is eleget, külön-külön, Róma térképén.)

A vallomásokban a sok szépség és sok becstelenség, az a rengeteg kis ténfergés át az igazságból a hazugságba, hogy miként megy ez, vagy miként nem megy ez tovább. Ebben a ténfergésben végre el lehet veszni, s akkor az elveszettségben keresi ki-ki magát, az elveszettségből hozza vissza azt, ami megmaradt a régiből, vagy azt, ami új. Lehet, hogy van benne egy kis újjászületés is, egy kis újjászületés, amire oly régen vágytam. A dolognak persze az lett a vége, hogy eldöntöttük: egy ideig elhagyjuk a Nagy Házat, csodálatos tehetetlenségével, tunyaságával és szépségével együtt. Egyszerűen bérbe adjuk. Sabrina elköltözik valamelyik barátnőjéhez, én pedig visszamegyek San Zeno di Pistrino di Petrellébe. Ám eldöntöttem, hogy nem írok, nem olvasok, valami máshoz kezdek a tájon.

Akkoriban a sógoromnak sem sok tennivalója volt Rómában, úgy döntöttünk tehát, hogy együtt száguldunk le Umbriába hatalmas Mercedesén, Cittŕ di Castellóban eszünk még egy kis fogolypecsenyét meg halat, megnézzük a családi házat Badiában, eltöltünk egy-két napot a barátokkal, vadászunk is egy kicsit, majd pedig én onnan továbbállok Zenóba. Alig három óra alatt tettük meg azt a háromszáz kilométert, s alkonyatban érkeztünk, ámde alighogy elhagytuk Morrát – ez az utolsó kis falucska Badia előtt, alig néhány ház –, öklömnyi repülő lény csapódott a szélvédőnek, majd még egy, aztán csak úgy kopogott az egész kocsi. Majdnem befordultunk a mezőre. Aztán néma csend. Kiszálltunk a kocsiból, sötét, vérszerű massza borította az egészet: szárnyak, karmok meg mindenféle rondaság. Óriás vérszívók voltak, egy kis felhő. A sógorom a világ legkiegyensúlyozottabb férfija, mégis összerezzent.

– Pedere, én félig-meddig itt nőttem fel, de ilyesmit még nem láttam. Csak azt nem értem, hogy miért bennünket, miért itt és miért most találtak el. Egyébként egye meg a fene őket.

– Jól van, Marcî – mondom –, de hogy fog ez a kocsi kinézni reggel, és mit fognak szólni a rokonaid?!

– Hát ez igaz – válaszolta, és a maga kedves módján vakargatta szép fejét. – Ha nem egyéb, mi itt az éjszaka folyamán kocsit fogunk mosni.

Úgy is lőn. Nagy nehezen beállottunk a ház előtti platóra, bekapcsoltuk a vízcsapokat, s elkezdtük lemosni az undokságot. Persze hűvös volt az éjszaka, de a házban csak egy üveg ánizspálinkát találtunk (ezt itt errefelé inkább csak a kávé ízesítésére szokták használni). De én alaposan meghúztam. Reggel pedig nem tudtam felkelni. Rémeket láttam, összegörnyedve a fájdalomtól. Rendes májkómám volt. Szerencsére Marcello kapcsolt, és cukros vízzel meg tejjel valahogyan talpra állított. Persze aztán csak elmeséltük az egészet a borghetto tudós vénasszonyának, akit mindközönségesen Tyúkocskának neveztek. Nem volt valami vidám a történettől, szerinte nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, de nem jel ez, nem előjel, hanem sokkal inkább valami múltbeli, lezáratlan történetre utal, ami persze előjöhet még. Jó tehát, ha utánanézünk, hogy a család melyik tagjával történt itt valami, történet, aminek nincs fedele.

Egyébként itt ez nem szégyen vagy valami takargatni való dolog, ellenkezőleg. Ki kell beszélni, minél többet beszélnek róla, annál jobb, sőt még valami elszánás is van a tekintetben, hogy felkészítsék a rokonságot, szomszédságot, a környező családokat. Persze a helyzet az idegenekkel, a máshonnan idetévedtekkel teljesen más, ők valóban belekerülhetnek, vagy bele is kerülnek, védtelenül, de megérdemelten, merthogy minek mentek oda.

– De – magyarázta Tyúkocska, La Checca – nem kell ennek a dolognak feltétlenül családinak lenni. Van itt mindenhol fedetlen történet elég. Sőt, ennek a csodálatos nagy apátságnak (L’Abbazia di Badia su Petroia) az alapja is elég furcsa. Számtalan történet kapcsolatos vele, itt a helyben lakók össze is gyűjtötték, megvan minden a Cittŕ di Castelló-i archívumban, csak össze kellett szedni.

Ezek szerint a vidék hét apátságának a története is egy rémálomra vezethető vissza. Tudni való, hogy az ezredforduló körül igen gyanús vidék volt ez, sokkal inkább a Német-római Birodalom bizonytalan része, mint valami latinnak, olasznak nevezhető. III. Hohenstaufen Ottó császár Brandenburgi Hugó őrgrófot küldte ide püspöki helynöknek. Istennek úgy tetszett, hogy ez a káplán egyszer a Bonsollazzo vidékén vadászgatván elszakadt a kísérőitől, s betévedt valami kovácsműhelybe, ahol erősen dolgoztak valami népek. Itt azonban valami fekete embereket találtak, akik kapák, ásók, lapátok, kések, kardok és egyéb vasak helyett embereket kalapáltak és forgattak a tűzben. Brandenburgi Hugó rémülten jött rá arra, hogy ezek elátkozott lelkek, és bizonyosan jelzik, hogy valamilyen bűnéért – volt neki sok ilyen világi bűne – a káplánra is hasonló vár. Ha, ha nem gyakorol bűnbánatot, és nem tér vissza az Úr szolgálatára. Hugó márki hatalmasan megijedt, a Szűz Máriának ajánlotta magát, és miután látomása megszűnt, annyira eltöltötte őt a Szentlélek, hogy Firenzébe visszatérvén eladta minden brandenburgi hűbérét, és parancsot adott a hét apátság felépítésére. A hét közül az utolsó volt a badiai. Persze jelentős adománnyal látta el.

– De ez még semmi – rikkantott fel vidáman Tyúkocska –, ha bementek majd a templomba, meglátjátok, hogy ahány konzol, annyiféle, van itt még olyan is, amelyet Egyiptomból hozhattak. Ez az előremeredő, istenverte emberarc – esküszöm, mintha szifiliszes lenne – valamilyen núbiai széltől, szellemektől óvta a gazdáit. Ha megóvta, mert azt hiszem, hogy néha bennünket sem óv meg semmitől. Hihihihi…!

(Ne gondoljuk ám, hogy Tyúkocska olyan vidéki, babonás lélek volt, olyan félkótya-buta parasztasszony, aki mindent összezagyvál az agyában, hogy a végén maga sem tudja, hogy mitől ijedezik. Nem, ellenkezőleg, Tyúkocska volt a tiszta tudat, ő tudta, hogy merről fúj a szél, hol kell keresni az életet és a halált. Előfordult, hogy egyedül üldögéltem néha a családi házban, fúrtam-faragtam, vagy írtam valamit. De már elég sok volt az egyedüllétből. Akkor valaki halkan kopogott, majd határozottan lenyomta a kilincset, belépett, ő volt az, hegyes, kedves kis arcával, takaros kendőjével. Határozottan megfogta a kezemet, „na, most elég volt, kedvesem”, szépen elvezetett mutatós kis házikójába, „most aztán eszünk egy kis leveskét”. Valóban adott is nekem valami kis húsleveskét, nem volt valami nagy eresztés, de évek múlva is, amikor La Checca már nem élt, jutott eszembe annak a levesnek az íze. Az a könnyű kis húsleveske, azzal a furcsa, füstszerű korhadás-ízzel. A néni ilyenkor mesélte ezeket a történeteket, de beleszőve mindig a helyről szóló felvilágosításokba. Azaz hogy Anna most éppen hogy áll Robertójával, meg hogy Roberto a minap majdnem agyonlőtte azt a kis marokkói fiút, akiről azt hitte, hogy Anna kegyeiben van, holott a hölgy csak egy kis ennivalót akart adni neki. Engem meg mindig azzal bocsátott el, hogy ha már betérek a kocsmába, semmi esetre se üljek ott, ne vásároljak ott semmit, mert az ennivaló régi, rossz és drága, a bor csapnivaló, aztán legkevésbé grappát vásároljak ott, mert a Guelfucci család grappájánál rosszabb nincs, és ha mégis megveszem, én magam vegyem ki a pult alól, semmiképp se hagyjam, hogy Anita szolgáljon ki, aki csak azért mászik fel a létrán a polc tetejére a grappáért, hogy lássam a szerencsétlen bokáit meg a vádlijait, meg azt a vacak bugyogóját. Tudja ő jól azt, hogy Anita esténként kijön, és ott leselkedik az ablakomnál, csak annyira ostoba, hogy még szóba állni sem tud velem, nemhogy az ágyba besirüljön. Letaglózva hallgattam Tyúkocskát, szó, ami szó, a helyzet valóban ez volt, hát szóval hihetetlenül leverő volt meghallani a késő estében, ahogyan Anita valamelyik ablakom elől elsurran.)

– Aranyos vagy, néni – búcsúztam mindig, szégyenkezve gyűrögetve vissza a hónom alá azt a kis nyalánkságot, ezt-azt, amit ajándékképpen magammal vittem. Soha nem fogadott el semmit. Én még ilyen nénit nem láttam.

– Aztán gyere máskor is – mondta –, ne mindig én kelljen kirángassalak onnan.

Eltelt a két nap, amit Marcellóval előirányoztunk a hely megmódolására, azaz rokonok látogatására, a temetők felkeresésére, virágot vittünk bőségesen a kolumbáriumok elé. Aztán egy szép napon elvitt Zenóba, hogy dolgozgassak tovább kis házikónkban. Amelyben s amely körül persze semmi sem változott: az emberek ugyanúgy görnyedtek a dohány-, napraforgó- és kukoricatáblákban, őrizték a füge- és olajbogyó-ültetvényeket. Egyre jobban görnyedtek, járásuk lassúbbodott, csikorgóbbá vált. Hol százszázalékos itt a páratartalom, hol pedig gyilkos a napsütés, minden szív- és érrendszeri betegséget be kell gyűjteni ötvenéves korig. Hajlott hátú, csoszogó emberek, a fiatalok sem valami felemelő látvány, mindig eszembe jut, hogy itt Toszkána, Umbria és a Marche szélei keverednek. Ritka a jól sikerült kivétel.

Megjelent Roberta is a seprűjével.

– Mennyit ül most?

– Hát nem keveset – mondtam –, legalább két hónapot.

– Akkor reggel együtt kávézunk?

– Feltétlenül, Roberta, meg még hozhatsz nekem egy kis borsólevest, pastácskát meg zöldséget, én meg majd bevásárolok neked Trestinában.

Így hát helyreállt, akarom mondani, beállt a dolgok rendje, Roberta nem is nagyon izgatott engem, sem a vastag fehér harisnyájával, sem a Folignóban távol levő férjével – akit én ugyan sohasem láttam –, sem szapora beszédével – amint a vidék híreit hozza –, sem néha nyitott blúzával, sem, sem. Persze tudtam, hogy a borghetto közönsége valamilyen módon összeadott bennünket, vagy hogy éppen általa gyakorolják rajtam a felügyeletet. Ez a dolog engem egyáltalán nem izgatott. Elhatároztam, hogy végre rendbe teszem azt a kertet a kis szőlőssel, hogy valamilyen pofája legyen az egésznek, ha kinézek az ablakon. Kölcsönkértem a közhasznú kis triciklit, és elmotoroztam Trestinába, vásároltam száz karót meg százötven méter dróthálót kerítésnek, egy hatalmas görbe sarlót meg macsetét, hogy a másfél méter gizgazt kinyessem, ásót, csákányt, lapátot. Neki is láttam, úgyhogy a hajnal már ott talált a földön, s ott görnyedeztem én is a déli nap szúró lángjáig. Iszonyatos mennyiségű gazt termeltem ki. Különösen a szederbokrok voltak félelmetesek, mindig visszacsaptak, széttépték a ruhámat, néha meg a bőrömet is szétkarmolták. Lassan elérkeztem az egykori kis szőlős megfojtott maradványaiig, valahogyan felkötöztem, felkaróztam azokat is. Építettem köréjük egy kis lugast, s a földecske szélén – voltaképpen egy terasz volt, amit talán száz év munkájával építettek ki, alatta meg egy huszonöt méteres szemetes senkiföldje – a legnagyobbik cseresznyefa bizony körbe volt vágva. Hát valaki csak elkezdte volt a dolog lerombolását. Gondoltam, azt azért csak be fogom táplálni a helyiek tudatába, hogy a nemes vörös faanyag az enyém. A tulajdonjogokért való viaskodás itt azért szent, nemes harc, s csak abban nyilvánul meg az erő. Mindezeken a dolgokon kívül az égvilágán semmire sem gondoltam, ha nem arra, hogy esténként hogy vadásszam ki a szobákból a skorpiókat. Meg hogy van-e erre recept? Ezt meg sem mertem kérdezni a helybéliektől, még kiderült volna, hogy valakit gyanúsítok. De eltalált engem egy nagy öröm is, nem kis meglepetés. Amikor végre a földem sarka felé haladtam, az égig érő gizgazban hirtelen erős, tömény fűszerillat csapott meg. Egy jól fejlett kis babérfát találtam, ami ott bújt meg és bokrosodott. Nagy öröm volt megnyesegetni, rendbe rakni, feltupírozni. Csodájára jártak. Mondtam is mindenkinek, hogy vigyék róla a levelet számolatlanul, remélvén, hogy azt is nem vágják körbe.

Volt egy nyugalmas kis délután, amikor végre ott üldögélhettem a konyhai kis asztalnál, s elnéztem a művemet. Hirtelen valaki erősen elkezdte ütni az ajtót. Nem kopogtatás volt, nem. Roberta állt ott felindulva, fénylettek a szemei, kapkodta a szavakat.

– Már a második repülőgép is, a második repülőgép – hadarta.

A borghetto kis terén pedig körben állva erősen vitattak valamit és hadonásztak a bácsik meg a vénasszonyok. Mind valami repülőgépekről meséltek. Felnéztem a kéken villogó égre, sehol semmi. Aztán lassan megértettem, hogy ez az egész Amerikában játszódik, New Yorkban. Itt-ott bekapcsolták a rádiókat, ahol még volt, mint a háborúban, aztán az egész közönség együtt hallgatta a kommentárokat. Hát igen, 2001. szeptember 11-e van, ott 9–10 óra között, és valami összeomlik. Felébredt a párducom, inkább szomorúsággal, mint vadsággal terhes. Mégis, „messze van a dolog”. De azért jó lenne mindenkivel kommunikálni. Gondoltam, elkerékpározok Trestinába, valamilyen módon felhívom Sabrinát meg a rokonságomat, hadd lássuk, merre fordul a kerék. Kicipeltem kedves Torpadómat, csattant szép kétszáz éves ajtónk, és a kulcs benn maradt. Elő kellett cipelni a nagy, húszméteres létrát a tűzoltószertárból, aztán nagy nehezen felmásztam az ablakig – jó tizenkét méter –, betörtem szegényt, bemásztam. Aztán a kulccsal el.

Hát így kezdődött. De mivelhogy egy dolog mindig valami másat is hoz, nekem még másvalami is: így kezdődött.

A másnapi lapok szalagcímei szépek, pontosak, kihívóak. Az olasz sajtó az egyike a legjobbaknak a világon. Ennek is megadták a módját, s ami a legjobb: benne volt az a nem is olyan halvány sejtetés, hogy most aztán valami igazán megváltozik. Íme, a kedvencem, a La Stampa: Attacco all’ America a szalagcím, Marcello Sorgi lelkiismeretet ébresztő vezércikkével. „George W. Bush egy egész napig az égben kereste önmagának és az Egyesült Államoknak a megmentését.” Persze utalás arra is, hogy az Elnök valóban odafent keringett az Air Force One-nal. Amikor az újságokat olvastam a trestinai bár teraszán, honnan, honnan nem, odakeveredett egy tangóharmonikás ember, s valami régi partizándalt húzott megszakítás nélkül. Az emberek meg itták a kávékat, s néha bedobtak egy-egy grappát vagy ánizspálinkát. „Az egész világ a szörnyű kiábrándulás áldozata – fejezte be M. S. írását, mely mellett a képen vörösen fröcskölnek szét a Tornyok –, amelybe, ahogyan Carlo Levi mondotta: Krisztus nem érkezett meg, s ha meg is érkezett volna, akkor sem érkezett időben, de a remény sem, a mi egyéni lelkünk sem, az okok és a következmények közötti kapcsolat, az ész, a történelem sem érkezett meg időben.” Egy láthatatlan ármádia támadta meg az Államokat. Az Elnök elhagyta Washingtont, de megígérte, hogy elkapják őket. És mindenki együtt érez, még az afganisztáni tálibok is összehívják a harminckét nagy ulémát, hogy a terrorista vezér kiadatásáról tárgyaljanak.

És megjelenik az igazi kérdés: És Te hol voltál akkor? (A Corriere della Sera melléklete, a Sette szeptember 20-i száma fogalmaz így.) Megtudom belőle, hogy Fabrizio Sclavi, az Amica című híres családi lap igazgatója éppen úton volt a World Trade Center felé. Sarah Fergusonnak az Ikertornyok 104. emeletén levő hivatalában lett volna találkája. Giorgio Armani a Central Park gyepén tornászott, és onnan látta, hogy a második repülőgép becsapódik a második toronyba. Adriana Faranda, az Aldo Morót elrabló és meggyilkoló Vörös Brigádok egykori tagja éppen egy interjúban magyarázta azt, hogy ki kellett lépniük a szervezetből. Túl sok volt a kegyetlenség, és mi harcosok voltunk, nem terroristák, nem akartunk terroristák lenni. Ezek sem azok – teszi hozzá –, ezek mártíroknak tartják magukat. Ha ezt meg úgy nézzük, mint egy spektákulumot, elvesztünk – én már csak tudom. Luca Marchegiani, a Lazio nagy kapusa Isztambulban volt, és éppen a Galatasaray ellen – „azért ez egy muzulmán csapat” – kellett játszania a Laziónak. Hol volt Casiraghi?

Pontosan azt érezte, mint a bolognai merénylet idején, a terror benyomását. Rondo a la terror. Giulio Andreotti, örökös szenátor, az olaszok megszámlálhatatlan ciklusbani miniszterelnöke – hadd tegyem hozzá, nagy szemét maffiózó, végre megkapta a 27 évre szóló, persze felfüggesztett börtönbüntetését – azt hitte, hogy egy filmről vagy hirdetésről van szó. És ugyanazt érezte, mint Aldo Moro elrablásának a hírére (akinek a halálos ítéletét közvetve ő írta alá). Persze mi mást lehetett volna tőle várni?! Végül pedig Oszama bin Ladennek, a fundamentalista vezérnek a szavai: „A fiatal muzulmánok ezrei esküdtek fel a Szent Dzsihádra. Ezek a fiatalok tudományos és katonai szempontból is fel vannak készítve a kémiai, biológiai, nukleáris és másféle hadviselésre. Készek vállalni azt a szerepet, amellyel a nemzet felruházza őket.” (Az Al Hayat címlapfotóján a térdelő vezér köszönetet mond Allahnak.) Megjelenítette ezt a lehetőséget az ember fia? Persze hogy meg. A füstbe borult World Trade Center képe ott van a két rap-zenész, Boots Riley és DJ Pam The Coup – Party Music című albumán. De hasonló szkénével már két film is be volt jelentve, az egyik a Sony Spider Manje. Ebben a képben egy helikopter borult volna lángba a pókembernek az ikertornyok között kifeszített hálójában. De szeretett Arnink-Svarcink (Arnold Schwarzenegger) és Francesca Neri Collateral Damage-ében is lett volna hasonló jelenet, azonban ezeket kimetszették.

Al-Halíl al-Szafa barátom, aki annak idején meghívott Baszrába – persze Szaddám Huszein halála után, s ezért kellett volna nekem naponta imádkoznom, az ő kérésére –, mindig azt mondta, hogy a megfelelő eseményhez igyekezzek megtalálni a megfelelő Korán-helyet. Hát ezeket olvasgattam és fejtegettem akkoriban: „Elküldtük a küldötteinket nyilvánvaló bizonyítékokkal, s leküldtük velük az Írást és a mérleget, hogy az emberek igazságosan járjanak el. És lebocsátottuk a vasat, amelyben szörnyű erőszak van és különféle haszon (is) az embereknek – hogy megtudja Allah, ki az, aki titokban segíti őt és a küldötteit. Allah erős és hatalmas. Elküldtük hajdan Noét és Ábrahámot, és kettejük leszármazottainak adtuk a prófétaságot és az Írást. És van köztük olyan, aki az igaz úton vezettetik. A nagy részük azonban gonosz. És nyomukba küldtük a (többi) küldöttünket. És nyomukba küldtük Jézust, Mária fiát, s adtuk néki az Evangéliumot, és követőinek a szívébe együttérzést és könyörületet helyeztünk. Ám a szerzetesi életet ők találták ki – nem mi írtuk elő nekik – Allah tetszését áhítozván. De nem tartották be úgy, ahogyan kellett volna. Akik hittek közöttük, azoknak odaadtuk a fizetségét. A nagy részük azonban gonosz.” (57. szúra – A vas – 25,26,27) A másik intelem meg ez volt (101. szúra. A katasztrófa):„Allah, a könyörületes és irgalmas nevében. 1. A katasztrófa! 2. Mi a katasztrófa? 3. Honnan tudhatod, mi a katasztrófa? 4. Azon a napon, amikor az emberek szétszórt molylepkékhez válnak hasonlóvá, 5. és a hegyek olyanok lesznek, mint a kártolt gyapot! 6 .Akinek a mérlegserpenyője súlyos lesz, 7. annak kellemes élete lesz. 8. Akinek pedig a mérlegserpenyője könnyű lesz, annak haviya az anyja. 10. Honnan tudhatod, hogy mi az 11. Lobogó tűz!”

De hát, valóban, Te hol voltál, Ti hol voltatok akkor? „Akkor méne a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!?” (Máté Evangyélioma 26,40.) És a másik változatban: „Azután visszatére és aluva találá őket , és monda Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni?” (Márk Evangyélioma 14,37.) Egyszóval sehol nem volt senki, és sehol nem vigyázott senki; ha érdemes valamin gondolkozni – ezt láttam én meg akkor, jóllehet elég sok könyvet elolvastam már –, akkor azon érdemes gondolkozni, hogy akkor mi van, ha éppen akkor sehol sincs senki, és senkire nem vigyáz senki. A fölülről jövő bölcsesség fényében tehát mégis van miről gondolkozni.

A kertet nagyjából rendbe tettem ekkorára, és elérkezett az ideje annak, hogy a vidékkel is elkezdjek egy kicsit foglalkozni, azaz hogy járjam az elhagyott nagy aziendákat meg a Cittŕ di Castelló-i archívumot, amelyben az volt az érdekes, hogy minden éppen abban az ezer és háromszáz éves folyam–folyó-kilométernyi rendben volt, ahogyan az egyes településeket illetően az akkori jegyzők az írott anyagokat beszállították, függetlenül azok természetétől. Hogy tulajdonjogi vagy peres irat, hogy gyilkosságról szóló jegyzőkönyv, hogy parochiális protokollum – mindegy volt. Megrendülésem sem múlt el nyomtalanul, úgy gondoltam, hogy azt enyhítendő legalább Rogerio de Borbon barátom kastélyát látogatom meg, ha már őt nem, mivelhogy Cortonába vonult vissza, az utolsó felvonásra. El is indultam Petrellébe, s ahogy a szerpentineken lefele karikáztam, csodák csodájára azt vettem észre, hogy a nagy rablóvár hátsó bejárata nyitva van, be lehet látni a belső udvarra. Nem ijedtem meg behajtani, annyi jussom talán volt is az egykori vendégjog okán. Még nagyobb csodálkozásomra élet volt a kastélyban, a kisszámú személyzet mind kinn volt. Gereblyélték és döngölték a sétány kavicsát, sétáltatták a lovakat, s a fal tövében, a legnagyobb virágágyás szélén egy magas, bőrkesztyűs asszony hajlongott, nyeste a rózsákat. Olajbarna arcában mélyen ülő zöldeskék szemeinek igen erős tüze volt, de a természetes sötét-rókaszín haja sem volt ám mindennapi. Sejtettem, hogy ki lehet. Odaléptem, kezet fogtunk, bemutatkozott.

– Carla de Borbon. Egyébként tudok magáról – tette hozzá. – Rogerio bácsi említette, hogy kedves vendége és barátja volt.

– Hogyne – mondtam –, ebben csak az a baj, hogy egyedül maradtam itt a vidéken. S most ezzel az amerikai eseménnyel kapcsolatban igazán nem ártana szót váltani valakivel.

– Hát igen – válaszolta –, ez így van. Nekem sem ártana végre leülni egynéhány szóra valakivel. Tudja, mit? Jöjjön el holnap egy kávéra. De soha ne a főbejárat felől, ott ne csengessen, ne is kopogtasson. Úgy döntöttünk, hogy a családon, a hatósági embereken meg az évi egy-két vendégség meghívottain kívül többé ott senki be nem jön. Valahogy így kívánja most már ez a kastély.

– Jól van – mondtam –, hát akkor holnap öt órakor. Egy dolgot viszont nem értek. Tulajdonképpen miért nem léphet be a főkapun egy nemesember?!

Hát az a másik, hát az így kezdődött.

Délelőtt elmentem az egyik kedvenc helyemre; a borghettóhoz vezető második útkanyarnál volt egy egykori hatalmas azienda. Kétemeletes épület volt ez is, méteres falvastagságú épület. Az első emelet födémje már megroggyant, de a tető még tartotta magát. Az ablakokat is többnyire kiszaggatták. Tele volt denevérekkel, a galambok is bejártak rajta. Soha senki a lábát be nem tette abba az épületbe, amelyet nagy sietve hagyhattak ott a gazdái: senkinek nem kellettek a bútoraik, a hatalmas, durván faragott karosszékek, asztalok, szekrények a hely vaskos stílusában. Senkinek nem kellettek edényeik, a vastag porcelántányérok és -csuprok, cserepek és azok a furcsa vasötvözetből készült, jatagánszerű kések, tűhegyes villák, öblös kanalak, amelyek nyomán mindig marad egy olyan fémes íz az ember szájában. Nem kellettek senkinek. A ház előtt, a lépcsőfeljáró mindkét oldalán egy-egy nagyszerű kőmedence, négy oldalán a kuksoló kőbékákkal. Ki tudja, utoljára mikor köpték maguk elé a vizet. Csak nagy néha láttam nyomokat egy vékony kis ösvényen, egy-két eldobott hüvelyt. Vadászok jártak erre, az oly ritka nyulak után kutatva, lesvén az egy-két letévedő csenevész őzet. Meg aztán ami kóbor macska, kisállat volt, azt is mindig könyörtelenül kilőtték itt a vidéken. Néha innen-onnan megsörétezték a varjakat, persze teljesen hiába. Annyival többen jöttek vissza, ahányat kilőttek. A házzal szemben állott a dohányszárító szín, olyan volt, mint egy nagy, rekeszekre osztott kőcsűr, a rekeszek aljában egy lezárható szellőztetőrendszerrel, középtájon pedig egy gyönyörű bronzkazán állt ki a falból, ebből ágaztak szét a fűtőcsövek. A kazán veretes ajtaján egy furcsa kis emberfej füle volt a fogantyú. A szárító oldalához illeszkedett a szín, benne a húszas éveket idéző lókapákkal, vetőgépekkel. Egy-két kasza is, a rozsdásodás végső állapotában. Hiába kérdezősködtem a hely története felől, a helybeliek mindig csak vállat vontak, majd félrenéztek: – Az intézőé volt az – mondták, és mindig csak ennyit. – De ha akarja, van ott egy asszony fent Lugnanóban, az majd elmondja magának. – Hát jó, gondoltam, ezt majd betárazom.

Amúgy órák hosszat legeltem itt a nagyszerű, szilványi szedreket, meg mindenféle illatos kis elvadult almák is voltak. Hevergettem a fűben az isteni, soha vissza nem térő semmittevésben, a vakító napfényben. Nézegettem a surranó zöld gyíkokat meg a kis fekete, kíváncsiskodó mókuskákat. Átjárt ennek a helynek a fennkölt, vad, tágra nyílt magánya és rejtett ellenségessége. Valaki-valami egy más téridőből reám szegezte figyelmeztető pillantását.

Aztán továbbindultam a kastély felé, Letizia, a szobalány meg Cecilia asszonyság fogadtak, és bekísértek a belső udvarra, a nagy kőasztal mellé. Carla már ott ült, felszolgálták a kávét, felszolgálták, ami azt jelenti, hogy előkerült a nagy ezüsttálca, a híres firenzei ezüstkanalak, a porcelán. Grappa friulana, ánizspálinka, brandy. És a végén egy gyümölcstorta-költemény. És megint a család.

– Ne gondold, kedves szomszéd, hogy ezek a Borbonok valami nagyon nagy család, nem. Ezek I. Barbarossa Frigyestől kapták az őrgrófságot, valamilyen előőrse voltak a birodalmi hercegeknek, mindig fel kellett kelniük, ha erre jártak az északi hadak, biztosították a környéket, de soha nem épültek be az olasz környezetbe. Azazhogy igen – elnevette magát –, ha éppen itt kellett meghunyászkodni, felvették vagy átvették valamelyik beházasodott olasz família nevét, aztán ha teljesen el kellett tűnni, bebújtak az egyházba, ez volt a nagyon olasz dolog. Később kivált a cortonai ág, ezek voltak a bárók, aztán a két család megint öszekeveredett. Van valamilyen kapcsolat a francia Bourbonokkal, azt hiszem, azok minket bárókként honosítottak, de ez heraldikailag nem mutatható ki. Nem vagyunk mi valamilyen büszke fajta, a családban az a legenda él, hogy vad, kemény hűbéresek voltak mindig, akiket aztán a firenzei hercegek – főleg a Grimaldiak – a perugiai urak ellen használtak. Így maradhattunk meg valahogy. De az biztos, hogy nem umbriai rassz ez, hiszen láthatod. Ha rám nézel, akkor is láthatod, hogy mi lumbard vagyunk, longobárdok.

– Látom – mondtam, és a felhívással élve, és a pillantásommal is élve, végiglegeltettem a tekintetemet a testén. Ezek a bőrszandálba bújtatott lábak, az anatómiai tökéllyel megkötött bokák és térdek nem nagyon hagytak nyugodni. Lassan belém bújt a tűz, amíg így nézegettem.

– Ami az amerikaikat illeti – folytatta közben –, nyilvánvaló, hogy sebet kaptak, főleg az Elnök. Ezek nem fogják hagyni magukat, ezek most elhagyják az egyébként semmit nem érő európai szövetségeseiket, és külön útra térnek. Európa megint csak a kalmárkodással foglalkozik, az amerikaiak meg elkezdik vég nélküli háborúikat a világban. Itt is voltak egyébként, ebben a kastélyban, én még nagyon pici kislány voltam. Ahogy a német kommandósok eltakarodtak, jöttek azok. Nagyon jól emlékszem a német tisztekre is – felszisszentem –, ebédre mindig vendégül láttuk őket, itt borotválkoztak meg öltöztek át az udvar sarkában. Apám beengedte őket a könyvtárba kávézni meg konyakozni. Ámuldoztak, amikor a több száz éves karikás, láncos atlaszainkat látták. Megvették volna, de nem adtuk. Apám valahogyan megértette velük, hogy voltaképpen németek vagyunk. De tudtuk, hogy a gondosan megrakott kocsijaikban az umbriai meg a toszkánai templomok képei vannak. Ezek valamilyen speciális kommandó tagjai voltak, a műkincseket rabolták össze. Akkoriban már a mi partizánjaink meg briganteink elkezdték támadni a teherautóikat. Kilőtték a sofőröket, aztán a teherautókat eldugták ott a nagy szárítókban, fenn a Ghironzo felé. Gondolták, hogy jó lesz a háború utánra a gazdaságban. Primitívek voltak ezek is, olyan félállatok. Csak az intézőnk tudta valahogyan kordában tartani ezt a népséget. Az volt a legkegyetlenebb. Éjszaka meg hallottuk a sorozatokat, amint a Monte Cassinóról idevezényelt ejtőernyősök különítményesei körbevették a falusi legényeket, és szétlőtték őket. Aztán elterjesztették a tanyákon, hogy a lakosság is megbánja, ha a dolog folytatódik. Hogy a lábánál fogva fognak felakasztani mindenkit. A dolog így valamennyire abbamaradt. Tudtunk mindenről. Az amerikaiak meg lassan jöttek, aztán azok is itt szálltak meg a kastélyban. Lepakolták a konzervekkel megtömött rakaszokat az udvarra, s hagyták, hogy mindenki annyit vegyen belőle, amennyit akar. Szinte semmink sem volt már akkor. Soha senkinek nem szoktam erről beszélni, soha senki nem kérdezett. Nem nagyon érdekel ez senkit.

– Hát engem érdekel, bárónő – mondtam –, az én nagybátyám is azok között a németek között volt.

– Igazán?

– Persze nem volt egészen német. De ez egy hosszú történet.

– Jó, majd egyszer elmeséled.

Hirtelen elkezdett tegezni. Jólesett, oly régen voltam már Sabrinával, oly régen beszéltünk valamilyen emberi nyelven, hogy megrezzentem a jó érzéstől. Szinte hálás voltam. Az asztalra könyökölve lassan mesélte mindezt, szünetekkel, ráérősen. Istenem, de jó volt! Végre nekem beszélt valaki, még ha ilyen furcsa kis történetekről is, amelyek – végül is – össze kezdtek érni az én történetemmel. A nagybátyáméval. Néha megcsörrentek a karkötői. Kezdtünk az alkony felé közeledni. Hirtelen felállt.

– Gyere – mondta –, menjünk fel a legfelső emeletre, ezek a lányok nem akarnak velem tartani. Körül kellene nézni ott.

Átmentünk az igen puritánul berendezett lovagtermen, csupán néhány pad, karosszék meg asztal volt az egész berendezése, a falak mellett némán álldogáltak az alabárdos páncélok. Onnan nyílt a lépcsősor. Lassan mendegéltünk felfele a szürkületben. Belém karolt. Odafent valóban nyikorgatott az esti szellő néhány ablaktáblát, ezek is olyan nagy, ormótlan készítmények voltak, néhány száz évesek, pácolt gesztenyefából. Egyébként csak az üres szobák tátongtak ránk, egyikben-másikban gondosan egymásba rakosgatva a régi bútorok, már ami az egykori berendezésből még megmaradt. Elmagyarázta, hogy ez az egész azért van így, mert az eredeti bútorok legértékesebbjét, műtárgyakat, annak idején átadták a köztársaságnak, tulajdonképpen a kastély is nemzeti örökség, bár a tulajdonjogát a családnak soha nem törölték. Ez olyan együttélés, amelyik mindenkinek jó, mert az állami apanázs nélkül nem is gondolhatnának a kastély fenntartására.

Kinéztünk a völgyre, szemközt látszott San Zeno kis borghettója, az én ablakom is. Lassan ereszkedett le a szürkéskék esti pára a szőlőskertek fölé. Hirtelen megrebbentek a varjak, és a hatalmas felhő elindult a tetőről még egy utolsó esti körre.

– Tudod – mondta –, milyen furcsa dolog itt élni, ezekkel. Néha arra gondolok, hogy mi a fenét keresek itt, keresünk itt mi, hárman ebben a monstrumban. Aztán mégis úgy érzem, hogy hozzátartozom ehhez az egészhez, a kövekhez, a rózsáimhoz, ezekhez a varjakhoz. Itt fogom befejezni.

– Mit? – kérdeztem óvatosan. Az itteni hölgyek azért ebben a telt életkorban még nem szoktak hátralévő éveikről meg befejező terveikről beszélni. És különösen és egyáltalán nem szoktak sem érzelmesen, sem sehogy ilyesmiről beszélni, ámbár velem – viszonylagos idegenségem okán – néha megtették. Feltárulkoztak. Van ez a fajta komolyság, van ez a fajta őszinteség, ez az áramkör, mindig is azt hittem, hogy az egész életem kizárólag azért ért valamit, mert ezeket a hangokat meghallottam, és ezeket a lényeket megéreztem. Tovább vittem őket aztán magammal, beszélgettem velük, amíg el nem hallgattak. Gyakran nem a legközelebbiek voltak ezek.

– Persze ne úgy gondold – nevette el aztán magát –, majd meg fogod látni, hogy milyen ennek a vidéknek az igazi élete. Velem aztán meglátod – tette hozzá szilajon. – Mindenki azt gondolja, hogy csak itt éldegélünk csendesen, aztán meg csak olvasod, hogy valaki levetette magát a sziklaszirtről, valakit agyonlőttek egy nagy kaliberű pisztollyal. Aztán jönnek a carabinierik meg a család ügyvédjei, és elrendezik a dolgot, mindig megértőek a biztosok, soha nincs botrány. Van itt egy törvény, amit mindannyian tudunk, aminek az alapján az emberi dolgokat el lehet intézni, be lehet fejezni, le lehet zárni.

– Igen – „fegyverpucolás közben véletlenül elsül a moschetto”, meg „mindenki lemondóan hallgat és sajnálkozik: milyen derék ember volt”. Ez a törvény, a biztos meg kiállítja a jegyzőkönyvet, a halottkém aláírja, komoly és szomorú arccal megisznak egy pohár vörösbort, a felügyelő együttérzéséről biztosítja a hozzátartozókat, a kocsik elhajtanak, és az élet megy tovább.

– Ó, hát tudod – nevette el magát.

– Hát igen – mondom –, tíz év alatt én is megismerhettem az igazi törvényt.

– Ne félj, meg fogod te ismerni az igazi természetet is. – Amikor rám nézett, láttam, egy finom sárga karika jelent meg a szembogara szélén. – El fogunk menni egy hétvégén egy itteni társasággal, lehet, hogy majd vadászunk egy kicsit. Úgy látom, nem idegenek tőled a fegyverek, például amikor a moschettóról beszéltél, meg hát – megnyalta a szája szélét – egyáltalán, a fegyverek – s a szája sarkától végigfutott az arcán az a farkasmosoly, amit valóban csak az ittenieknél látni.

Lesétáltunk a lépcsőkön, ki a hűvös estébe. Amíg hazaballagtam, de még ócska kis párnám fölött is éreztem kezének fanyar diólevélillatát.

Hát igen, a fegyverek. Volt hozzájuk közöm, nem is a rengeteg katonaság miatt… amit a fene sem akart, soha nem értettem meg, hogy miért hívtak vissza annyiszor abban a szerencsétlen országban. Amikor egyszer a fővárosban véletlenül találkoztam nyalka kiképzőtisztemmel – akkor már a diktátor testőre volt –, aki aztán az obligát kedélyeskedés meg visszataszító fölényeskedés után végül is elmagyarázta, hogy azért hívtak vissza mindig hármunkat a századból – rosszul gyanakodtunk, nem a titkosszolgálat rendelte ezt meg, nem –, azért hívtak mindig vissza, mert elit lövészek voltunk. Ezeket meg a sereg akarta igen gyakran a kebelében tudni. Ámbár igen sok variáció volt itt még lehetséges. Természetesen fegyveren én nem azokat értem, amikkel ott lőttünk. Persze volt ott is egy igazi, egy Holland&Holland Express 8,98-as távcsöves mesterlövészfegyver, amit klimatizált fémtokban tartottak.

A fegyverek nem a lövés. (Amikor igazán evett a fene valamiért, akkor elmentem egy római lőtérre, s nem sok pénz ellenében abból a fegyverből tüzelhettem, amelyiket éppen megkívántam.) A fegyverek az egy gyönyörű tárgy, amiben együtt van a technika, a tudomány, a műves, a művészet és az is, aki használta; benne vannak az elmúlt és a lehetséges áldozatok mind. Igaza van Borgesnek meg a szép magyar szónak: gyilok. Sajnos, ebben benne van a halál kihívása is, szembenézés azzal – még akkor is, ha békésen porosodik a szekrényben –, hogy a tárgy el kíván indulni áldozata felé. Sok gyönyörű lőfegyver volt már a kezemben, régi idők berakásos tusú, csappantyús mordályaitól kezdve a könnyed belga Lefaucheux vadászfegyveren át a híres, tizenhat lövetű Henry ismétlőkarabélyig. De az igazi gyönyörűség a könnyed, kecses, ideális vállfekvésű, a szemhez csodásan behajló, vidám és halálpontos 5,60-as Beretta moschetto. Ez a muskétácska a sudár ifjú a mord és gaz felnőttek között, a závárzatának azzal a leheletfinom rugójával. Az esti ima előtt mindig vele álmodok, megfejtettem, nem az Erószért van ez – ez a közkeletű magyarázat –, hanem mert magammal viszem a veszélyes odaátra, hogy majd segítsen meg engem, legyen hű társam a visszatérésben. Ezzel a fegyverrel szeretek elindulni az álomba és visszatérni onnan. Aki ezt kézben tartotta, másra nem is tud nézni.

Arra ébredtem, hogy halkan kopognak az ajtón. Korán is volt még, éppen hogy besütöttek az ablaktábla résein a nap első sugarai. Kinyitottam a szép ősöreg ajtót, Carla volt, hívogatóan integetett. Magamra rángattam a nadrágomat, s kiosontam. Lementünk a ház alatti átjárón a kert mellett, aztán végig a kis földúton, a szőlősben. Fel sem ébredtem, átszitált rajtam a hajnali jó kis hűs levegő. Intett, hogy üljek be a fenyők közé leparkolt hatalmas Mitsubishi terepjárójába.

– Hova megyünk, marchesa?

– Meg akarok neked mutatni egy helyet, ha tetszik, majd meghívlak.

Végigutaztunk, fel a hajnali párába burkolózott völgyön, egyre keskenyebb lett, majd egy patakban el is tűnt az út. Kérdően néztem rá, de Carla csak mosolygott, egyesbe kapcsolt, s belerontott a patakba, majd nagy nehezen kievickélt a nagy kocsival a kövek közül. Ott még átvágtunk valami szedres, indás, elég gyanús helyen, aztán egyszerre csak egy kis takaros tanya udvarán voltunk. Kiszállt, és egy kosarat teleszedett érett és félig érett fügével, majd intett, hogy húzzam meg az ülés melletti kis korsót, Vin santo volt benne, az isteni portugál óbor. Soha jobb reggelit! Egy öreg bernáthegyi ugatott csak ránk. Elmozdítottunk valami sorompóféleséget, aztán továbbindultunk a tanyából kikanyarodó szűk utacskán. Úgy másfél óra telt el így, félálomban hallgattam az ablakoknak csapódó ágakat, és néztem azokat a szépen kidolgozott lábakat a bőrszandálban. Hirtelen, egy erős jobb kanyarral, majdnem hatvanöt fokos szögben lehajtottunk az útról. Elképesztő látvány volt: egy nagy tó felé szélesedő tisztáson, az erdő alatt kis patak folyt át, ott állt egy vadászház, távolabb alvó házikók, vagy tíz. Végighajtottunk a tisztáson, majd a tópart közelében megálltunk. Carla kiszállt a kocsiból, kibújt jadezöld laméruhájából – mindig ilyen zöld árnyalatokat hordott: malachit, eozin, fű, lehetőleg rövidet, keveset –, majd a stégen végiglépdelve, onnan át a kompra, és a máris a vízben volt. Nemsokára követtem én is. Istentelenül hosszú tó volt, már vagy félórája úsztam mögötte, amikor végre intett, hogy kanyarodjunk balra a napban már igencsak sütkérező sziklák felé. Felhúzódzkodtunk a sziklákra, de úgy, hogy az altestünk még a vízben volt. Hirtelen sok-sok apró kis érintést éreztem a lábszáramon meg a combjaimon, alig érezhető tépdeséseket meg ráncigálásokat. Apró kis halacskák voltak, a szőreimmel táplálkoztak.

– Na látod – mondta Carla –, ide járok én epilálni. Ez az igazi – tette hozzá.

Aztán visszaúsztunk, ami igaz, igaz, éppen csak vánszorogni volt már erőm, de a Vin santo ismét megsegített, s aztán következett a mogyoróolaj, s az első alkalom, amikor gyöngéd kapcsolatba kerültem ezzel a csiszolt, acélkemény testtel, a Carla formáival. Nem volt ez más, mint egy gyönyörű fegyver. Felnyitottuk a lakatokat a kis házikón – ez volt a neve: a méhész háza –, tett-vett a zeneszerszámok között, majd a tisztáson felcsendültek a Verdi-operák híres szopránjai, lassan ő is elkezdett dúdolni, majd énekelni. Kísérte a dallamokat kissé érdes alt hangján. Lassan-lassan megint távolodtam a földtől, s belekerültem abba a szabálytalan és nem veszélytelen lebegésbe, abba, ami többet mutat meg ebből a szerencsétlen kis földi életünkből, mint akárhány furcsa év és megrázkódtatás, abba a létbe, amelyben halkan, de bizonyosan kivehetően megszólalnak az angyalok fuvolái és harsonái. Hevertünk tovább a patakparton, mintha nem is lett volna valami tovább.

A késő délutánban és szinte lépésben indultunk vissza, Carla dúdolt, néha nagyokat ütött a térdemre: – Ne aludj, ne aludj! – Néha megszorította a kezemet.

– Figyelj ide – mondta –, ha kedved van, nemsokára kiköltözhetünk ide, persze nem ketten. Meghívtam egy kis társaságot, régi barátaimat, barátnőimet, mindenféle korosztályból, és téged is meghívlak mint egy professorét – mondjuk –, aki életünk rendszerbe szedett mély értelmű idiotizmusaival fogod szórakoztatni társaságunkat esténként, a tűznél. Azok ugyanis semmit nem tudnak, és még annyira sem tudnak beszélni semmiről. Ilyenek vagyunk mi itt! – tette hozzá, szarkasztikusan nevetve. – Kapsz tőlem valami ruhákat meg egy kocsit, hogy kinézzél valahogy – erősen megszorította a kezemet –, ne vedd sértésnek – tette hozzá, mire ki akartam tátani a szájamat. – De addig még beszélünk meg találkozunk, ott, az intéző aziendájánál, tudom, hogy ott szoktál henyélni… Van itt egy jelbeszéd is – folytatta –, esténként, a naplementekor figyeld a kastély legfelső emeleti ablakait. Oda fogok állítani egy tükröt, az meg azt fogja jelezni, hogy másnap délben légy ott a kedvenc helyeden. Az intéző házánál…

– Mi az ördög történt azzal a házzal? – tettem fel a kérdést végre. – Neked biztosan tudnod kell.

– Azzal az történt, mio caro – ez már az a beszédmód volt, ahogyan Rogerio bácsi szokott beszélni velem –, azzal az történt, hogy az intézőt egy Alberto nevű brigante a háza előtt agyonlőtte, aztán az egész családja eltűnt a vidékről. (Hát ha nem egyéb, ennek az Albertónak lehet a rokona az az asszony ott fent Lugnanóban.) Persze az én apám is áthelyezte akkoriban a székhelyét a nápolyi rokonságunkhoz – tette hozzá azzal az ismerős, de most immár gyűlöletbe váltó farkasmosollyal. (Ezekről az arcokról fogok majd én mesélni a tűz mellett – gondoltam –, a politika úgysem érdekli ezeket, lehet, ők sem tudják, hogy a modernebb rendőrségek kriminalisztikai osztályain miért gyűjtik mostanában a nemzeti gesztusnyelvek szótárait.)

– Figyelj ide – mondtam –, látom, hogy nehezedre esik ez a történet, hagyjuk a fenébe. De azt gondoltam, hogy nem ártana tudnom, ha ott lebzselek hétszámra.

– Ülhetsz nyugodtan, az egész a miénk, de jobb úgy, ahogy van, egyelőre. Az állam nem bolygatja, aztán majd csak átjátsszuk valami unatkozó skótoknak.

Még egyszer megszorította a kezemet, majd végigsimított rajta, lassan, szellősen. A kis hegyi úton boldogan baktattam felfelé, mint egy félig-meddig megszelídített vadállat.

Aztán csak teltek a napok, hajnalban keltem, írtam a feljegyzéseimet az idiotizmusokról, a mélyáramokról, azazhogy mindarról, amit kényelmesebb nekünk nem észrevenni, de csak az irányít. (Például: meg kéne fejtsem, hogy mi hozott engem ide, éppen ide, éppen miért?! Az Istenről ebben az összefüggésben és éppen így nem akartam beszélni, ezt a hipotézist most kihagyjuk. Teljesen elég volt nekem a néma párbeszéd vele az elalvás előtti – a fegyverek utáni – döntő, szépséges magányban, amikor úgy tölti el az embert az egésznek a sejtelme, mint egy érzéki, szivárványszínű varázs. És én tudatosan, elszántan, kemény tréningekkel nyújtottam ezt az időt, hosszabbítottam ezt az állapotot, hogy még többet tudjak felhabzsolni ama tájnak a látványából és az élményéből, ama tájéból, amelynek egyedüli ura voltam. Amiről Hérakleitosz beszél: az igazi, közölhetetlen és éppen ezért életveszélyes egyedüllétről, logoszon kívüliségről van itt szó. A szentföldeken való ámuldozásnak és csodálkozásnak ezt az állapotát utasítja el a legtöbb ember azzal, hogy imájában rövid kis üzenetet, szánalmas kis morzejeleket küld az istenének, s még mielőtt valami kis biztató jelet kapna arra vonatkozólag, hogy az istene ott van, és vigyáz reá, már bele is zuhant a feneette alvásba, vagy éppenséggel álmai között hánykolódik, és amikor felébred, azt sem tudja, hogy hányféle szerencsétlen kis énecskéjéből rakja össze magát. Nem, a döntő éppenséggel az alvásnak/álomnak és az ébrenlétnek az a köztes tartománya, amelyet igyekeztem mind jobban és jobban megismerni, explorálni, azaz kutatni és kihasználni, és ezzel némiképpen sikerült továbbhatolnom valami belső végtelenbe, ami lassan-lassan megszólalt, és kezdte kimondani magát. Azért nem egészen veszélytelen játék ez, mert amennyivel többet tudunk meg magunkról, annyival többet tudunk meg másokról is, de ez sokkal súlyosabb dolog annál, hogysem a másokra vonatkozó következményeit feltárhatnám.)

Roberta látogatásai persze nem maradtak el: kilenc és tíz között mindig ugyanazzal az erővel dörömbölt az ajtón, hozta a seprűjét, letámasztotta a nyitott (!) ajtó mellé, és kávéztunk. Brummogó, érdes hangján például olyasmiket mesélt el, hogy a Philippo bácsi szerint valaki itt felfele a domboldalon bement a fügefái közé, és alaposan megdézsmálta a termést – aki persze én voltam, de még a földön is annyi hullomás füge volt, hogy azt se tudtam, hova lépjek. Így hát csak annyit tudtam mondani – mit mondani, tanácsolni, üzenni –, hogy alaposan meg kell büntetni az ilyet. Ezt már csak azért is megtehettem, mert néha Philippo bácsi – hallottam – odacsoszogott, és letett egy-egy kosár fügét meg gránátalmát az ajtóm elé. Roberta azért mindig kihasználta az alkalmat arra, hogy különböző ürügyekkel körülnézzen a házban, felment az emeletre azzal, hogy meg kell nézze a vízórát, merthogy össze kell adják az egyéni fogyasztásokat, meg kivonják az összesből, hogy kiderüljön, ki öntözi a kertet, és így tovább. Persze aztán az edényeket is megrendezte, lassan-lassan igyekezett eluralkodni, persze a könyveimmel meg a papírjaimmal nem volt mit tennie, így hát az alkalmas – persze mindig lerövidíthető: isten őrizz! – távolság megmaradt. De tudtam, hogy ha valakire, itt rá mégiscsak számíthatok, megint csak az volt a helyzet, hogy a borghetto őslakói bizonyos értelemben összeadtak vele. De jaj lett volna, ha ennek az összeadásnak a végére kiteszem az egyenlőségjelet, Roberta ugyan emberi teremtés volt, de itt a teremtésen van a hangsúly, amely más dimenziókat is az emberi mellé rendelt, s amelyről szemérmem tiltja említést tenni.

Délutánonként meg csinosítgattam a kis kertet, lassan kezdett valami rám hajazó formát ölteni. Elkezdtem a kerítés szélein levő halmot megbontani meg a teraszt is rendbe rakni, itt azonban elakadtam: az még hagyján, hogy rozsdás hangszóróvázakat, csöveket, összetört tányérokat meg evőeszközöket kezdtem kifordítani, azon alul viszont következett volna egy rend rondaság, amit inkább hagytam ott enyészni. Inkább a gyönyörűséges kis babérfát nyesegettem, a szőlőlugast építgettem szorgalmasan. Vagy elmentem az intéző házához szedrészni meg vadalmát eszegetni, az érdes fűben és a surranó gyíkok között hevergetni a bársonyos napfényben.