Horváth a kútban

– De mégis, hol a francban császkálsz olyankor, amikor a feleséged nem talál meg? – Horváth úr idegesen nevetgélt, a barátja hallgatott. Őt méregette. Feleljen, ne feleljen? Vannak ilyen pillanatok. Az ember megérzi, nem játék ez itt. Horváth úr érezte, valami fontos dolog történik vele (velük), de nem tudta, mi. – Valami csajszi?

– Nem csajszi – mondta Béres úr.

– Csak nem regényt írsz? – Horváth elsápadt. – A francba! Átvertél, mi? Eljátszottad itt nekem tízéveken át, hogy sose fogod megírni, közben meg azon dolgozol. Hogy beszoptam! Hogy beszoptalak!

Béres úr hallgatott.

– Ez nem volt szép tőled, tudod? – támadott tovább a Horváth. – Sőt, őszintén szólva szemétség. Nem lehet, hogy az embert így átverte a barátja! És hogy éppen te – engem? Ez meglep, tudod? – Mélyen sértettnek mutatta magát. – Nem is hiszem el. – Az is volt. Egy sértett. – A francba.

Béres úr somolygott a bajusza alatt.

– Mondd, hogy nem igaz! – kérte a Horváth.

– Nem igaz.

Horváth úr elsápadt megint.

– Hazudsz.

Béres tovább somolygott:

– Hazudok.

– Tudtam! – Horváth úr belecsípett a saját arcába. Húsos arca volt. – Éreztem, elejétől fogva! Túl könnyű volt, túl sima, túl egyszerű. És egy kicsit hihetetlen is.

Béres úr némán, érdeklődve figyelte.

– Mindig gyanús voltál nekem! – heherészett a Horváth. Gyakran tett így: idióta, csibészesnek szánt félmosoly, mintha tréfálna, hogy bármikor visszavonulhasson. – A francba! Miért hagytad, hogy tehetségesebbnek érezzem magam? Mert hagytad, a fenébe is! Csak tettetted, hogy lusta vagy. Hogy nem igazán érdekel a halhatatlanság! És közben meg… Nagyregény, mi? – gyorsított. – Már a végénél jársz? Elolvashatom? Aha. Szóval nem olvashatom el. Ígérem, nem fogok beledumálni. Esküszöm, nem adok tanácsokat! Nem zavarlak össze, csak hadd olvassam el! Legalább egy fejezetet mutass meg! – kuncsorgott. – Na jó. Miről szól? Barkohba? Mehet?

Béres úr mozdulatlanul mosolygott. Barátja ezt beleegyezésnek vette.

– Két író a hőse, mi? Az egyik sikeres, a másik kevésbé. Az egyik hórihorgas, mint egy égimeszelő, a másik alacsonyka. Most visszakapom tőled, kamatostul. Biztos jó, de nem eredeti – legyintett. – Tőlem koppintottad. Mindegy, adom. – Majd más ritmusban: – Vagy nem két író? Semmi köze hozzánk? Vagy csak hozzám nincs köze? Csak nem azt akarod állítani, hogy kitalált történet? Hogy benne van a fél életünk? Ez az egész szar, ami itt… – Elakadt. Hogyan mondja el, mire gondol? Még abban se volt biztos, hogy egyáltalán gondol valamire. A fogalmazás mindig nehezére esett. Egy írókonferencián így kezdte hozzászólását: „Nem vagyok a szavak embere.” Nem értette, mit vihognak a kollégák. – Figyelj – szólalt meg most –, jobb ha már így, előre, látatlanban megmondom: komoly dolgokról nem lehet írni ma már. Még beszélni se, hiszen tudod. Egyszerűen nincs olyan, hogy komoly dolog. Most nem azzal a nyálas szöveggel akarok jönni, hogy a második világháború óta semmi nem érvényes többé, meg hogy a szerbek meg az iszlám, meg ez az amerikai szar… Ez a szerkesztőm dumája. Viszont az tény, hogy mindenki ki lett rekesztve a saját életéből. Ezt tette velünk az információs társadalom! – Széttárta a karját. – Nincs saját életünk! – Meghajolt. – És mégis: ez a semmi, ez vagyunk mi, ezt kell szeretni, ez a posztmodern, amibe csak a halál nem fér bele. – Elégedett volt a szöveggel: ez most sikerült. Nem túl érthető, de pofás. Ám a Béres úr nem reagált. – Szólalj már meg! – nógatta. – Miről szól az a kurva könyv?

Béres úr lehajtotta a fejét, lábával kalimpált a padon.

(Egy padon ültek.)

– Nincs semmiféle könyv.

Ezt mondta.

A Horváth meg azt:

– Kár.

Nem gondolta komolyan. Örült neki, hogy a barátja nem írt nagyregényt. Örült volna annak is, ha ír. De annak, hogy nem írt, jobban örült.

– Biztos? – kérdezte gyanakvón.

– A kútba szoktam lemenni – mondta Béres úr.

A Horváth meg:

– Anyád.

Aztán:

– Bocs, nem úgy értettem.

Hallgattak.

Béres úr egyszer csak lecsusszant a padról, és elindult hazafelé. Horváth úr követte. Alkonyodott. Fújt valami szél. Lógott az eső lába.

– Megiszunk egy sört?

Béres úr válasz nélkül ment tovább.

– Milyen kútba? – zárkózott fel melléje a Horváth. Együtt lépdeltek, közös ritmusra, de a Béresnek rövidebb lába volt. Az összhang felborult. – Mondd már el! – ácsingózott a Horváth.

– Úgyse hinnéd.

Horváth úr a barátja elé szökkent, elállta az útját.

– Tudod, hogy neked mindent elhiszek! – vigyorgott.

Béres úr felnézett rá, vizslatta, ahogyan sokszor.

– Na jó – mondta, s megkerülve a havert, továbbindult a járdán. – Az udvarunkon van az a kút, tudod. Az alsó világba vezet.

Horváth úr nyihogott, mint gyerekkorában, s trappolni kezdett. Zengett az utca a lépteitől.

– Kocsubeeeej! – üvöltött. – Ez baromi jó, csak már megírták! – harsogta. – Tudod, a Holle anyó!

– Nincs semmilyen anyó. Próbáld ki, ha nem hiszed.

– Nem, édes Edgár! – Horváth úr fel-felszökkent, hogy elérje a kerítések mögül kilógó faágakat. Az ágak nem nőttek magasra, mégse ért el egyet se közülük. Csikorogtak az ízületei. Lihegett. – Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! – közölte. – Sokszor érzem úgy mostanában, hogy hamar meghalok, de nem most, és nem így. Nem akarok öngyilkos lenni, ha erre gondolsz. Főleg nem a te kutadban! Én bírom ezt a szart, ami van! – körbemutatott a csepeli utcán, megpördült a sarka körül, mint egy részeg, összedőlni készülő ringlispíl. – Megtanultam, tudod? – Kihúzta magát. – Szabályozott skizofrénia – magyarázta. – Még az operettet is szeretem, pedig az aztán…

Béres úr megtorpanás nélkül haladt, a cipője orrát nézte, ahogy újra és újra előrelendül a járda fölött. Apró lába volt, sehol sem kapott rá normális cipőt. Gyerekméret – gyerekfazon. Évek óta cipésszel dolgoztatott, vagy Bécsbe járt lábbelit venni. (Persze, mint minden jóra, erre is a Béresné vette rá.)

– Oké! – állt elé ismét a Horváth. – Nem érek rá szarozni itt, édes Edgár. Két epizódot meg kell írnom holnapra a rádiósorozatból. Felszállok itt a buszra, ha nem haragszol.

– Persze, menj csak – szólalt meg Béres úr. – A helyedben én se mernék alámerülni.

– Alámerülni?! Milyen szó ez? Alámerülni! Mi vagy te, búvár?

– Szia. – Béres úr tovább-baktatott a nyirkos estben, már az utcalámpák is kigyúltak, az ősz szaga szlalomozott a kertek között.

– Most komolyan azt akarod nekem bedumálni, hogy bebújsz a kútba, és ott guggolsz órákon át? – vágtatott utána a Horváth.

– Elmegy a buszod.

– Ez valami jógaügy? Ott gubbasztasz, és koncentrálsz a nirvánára, vagy mi? Már én is sokszor elhatároztam, hogy azért se nézem azt a rohadt tévét esténként, és néha tényleg nem nézem, hanem olvasok, de egy kútba azért… Van abban valami jó?

– Aha – mondta a Béres úr.

– Átversz, ugye?

– Át – bólintott a Béres úr.

Egyszer csak ott álltak a Béresék kapuja előtt.

– Bejössz?

– Ha adsz egy kávét…

Bementek. Mozgásukra felgyulladtak a kerti villanyok.

– Gyere! – sietett előre Béres úr. – Ha nem kapcsolom ki, egy percen belül megszólal a riasztó.

Horváth úr tűnődve baktatott a barátja után a délszláv kisvárosok utcáit idéző kövezeten, amelyet két hónapja varázsoltak a Béresék udvarára a kőművesek. Nagy kalap pénzbe került a Béresné álma. Merthogy az övé volt: piazza a csepeli uradalom udvarán. Visszhangoztak a Horváth léptei a kövön. Megállt az udvar közepén. Voltak már néhányszor vendégségben itt azóta, hogy a Béresek kiköveztették az udvart, de akkor valahogy nem tűnt fel az a kis folytonossági hiány ott, a hajdani szilvafa alatt. Nem is hiány volt. Most, hogy jobban megnézte, láthatta, hogy a kútgyűrűt is kirakták kővel a kőművesek. Közelebb slattyogott. A kútkáva fölött a régi deszkafedél. Megemelte, odébb lökte kicsit. A kútból nyirokszag gőzölt kifelé. Körülnézett, valami kavics vagy kődarab után kutatva, de semmi ilyesmit nem talált. Zsebébe nyúlt, megcsörgette az aprót – nem sok maradt a kártyapartiból. Kivett egy tízforintost, a kútba dobta. Az érme hangtalanul merült el, ha ugyan elmerült, odalent. Egy húszassal is megpróbálkozott, annak se volt hangja.

– Gyere már be! – szólt ki a teraszra nyíló ajtóból a barátja. – Kész a kávé.

– Ebben nincs is víz! – mondta a Horváth.

– De van.

– Egy frászt! Hát dobálom itt bele a pénzt, mint a Trevi-kútba, és semmi hang.

– Várj! – Béres úr kisvártatva ismét megjelent, elemlámpát hozott.

– Mi ez, valami trükk?

Béres úr levilágított a kútba. Odalent, nem túl mélyen, olajosan csillogott a víztükör. Látszottak a lefelé vezető ácskapocs-létra rozsdás fokai.

– Meg se bírna engem! – vihogott a Horváth.

Idegesen vihogott. Idétlenül. Hamisan.

– Nem mersz lemenni, mi? – szólalt meg a barátja.

– Nem az, hogy nem merek…

– Ilyen vagy – bólintott a kis ember. – Sokszor nagy a pofád.

– Október van! – védekezett a Horváth. – Megfázom vizesen.

– Odabent van meleg víz. Lezuhanyozhatsz utána.

– Mi után?

– Kapsz egy konyakot is. Mari csak tíz után jön haza.

– Még hülyéskedsz?

– Nem én.

– Most frankón másszak bele, csak hogy bebizonyítsam, hogy… Mi a fenét bizonyítanék?

– Na mit? – kérdezett vissza Béres úr.

– Na jó – döntött a Horváth. – De a cipőmet leveszem. És világíts, nem akarom beverni a fejemet. Nem vagyok normális – mondta, ahogy felhágott a kávára, és lábával lenyúlva keresgélte az első lépcsőfokot. – Az istenit! – felüvöltött. – A lumbágóm…!

– Na persze – bólintott a barátja. – Kiszedjelek?

– Ez nem vicc, Edgár, ne szórakozz, mozdulni se tudok. Még a beszéd is fáj…

– Ezt megértem.

– Dehogy érted. Jaj, becsípte megint! Le fogok zuhanni, bazmeg! Hozz valami deszkát vagy kötelet, és rakd alám, vagy… Nagyon fáj, nagyon!!! Évek óta tervezem, hogy kivizsgáltatom vagy megoperáltatom, vagy… – Valami reccsent alatta. – Végem van, kész… Edgár, esküszöm, nem bírok tovább lógni itt.

– Engedd el magad!

– Te hülye vagy?

– Meglátod, megéri.

– Te most meg akarsz ölni engem, vagy mi?

– Csodálnád?

– Az istenit, hát a barátod vagyok! Senkihez nem érzem olyan közel magam, mint… – Nem tudta befejezni a mondatot. Mintha forró kést böktek volna a lágyékába, a gerince kiolvadt, és ő egy utolsó, artikulátlan üvöltéssel a csigolyái után zuhant. Pár másodpercig bugyogott utána a víz, aztán csend lett, az olajos tükör kisimult odalent.

Ahogy süllyedt, megszűnt derekában a fájdalom. A drámai helyzethez csöppet sem illő gondolatok suhantak át az agyán. Ádreszhoffer. Gyerekkorában így nevezte a nagyapa hivatalában működő páternosztert. Szeretett volna, de nem mert egyedül beszállni, csak az öreggel. Szorosan hozzásimulva nézte, ahogy suhannak az emeletek. Izzadt praclijával szorította az öreg kezét. „Szálljunk már ki! Átfordulunk!” Aztán amit tízévesen talált ki. Ha lezuhanna vele a repülő, a becsapódás előtti utolsó pillanatban kicsit felugrik, a többiek mind meghalnak, de ő csak akkorát zuhan, amekkorát felugrott. Nem értette, mások miért nem jöttek rá erre a pofonegyszerű megoldásra. De nem akarta senkinek elmondani. Az a hős, aki megmenekül.

A kút vize nem volt se hideg, se meleg. Mire ezt érzékelte, már víz se volt. Puhára huppant.

– Fel, a kutyaúristenit! – Egy arc ködlött föléje. – Hempereg itt a szarban, katona?! Ne merészeljen válaszolni! Fel, bassza meg, mozgás, csipkedje magát! Vigyázz, pihenj, futólépés! Bal, jobb, bal, bal, bal…! Végig a vonalon!

Fehér, meszelt vonal futott előtte a kövön. Mert ott jártak már, egy föld alatti folyosón. Az őrmester a nyakába lihegett.

– Nem bámészkodik! Üget! – Mintha az Oroszlán hangja volna, a kaszkadőr haveré. – Rövid váááágta! – Horváth úr megvonaglott, ahogy a fülébe nyalt a korbács. Vágtatott, mint gyerekkorában, hazafelé a Vörösmarty moziból.

– Kocsubeeeej!

Döndülve zárult mögötte a vasajtó.

Az ablaktalan, betonfalú teremben hosszú asztal, rajta lámpa. A lámpa mögött egy másik arc.

– Foglaljon helyet.

– Köszönöm – zihált a Horváth. – Inkább állnék, ha lehet. – Hátulról fejbe verték, összecsuklott, mint a colstok. Méltatlankodva próbált feltekinteni. Arcába taposott egy csizmatalp. – Betört az orrom!

– Foglaljon helyet. – A lámpa mögötti arc gazdája szólhatott.

– Nagyon hülye vicc.

– Cigarettát?

Nyeletlen Symphonia, gyűrött papírdobozban. Benzines öngyújtó lángja. Nagyot slukkolt, elszédült azonnal. Édes szédület.

– Nyomja el.

– De hát csak most…

– Nyomja el!

A lakkozott asztallapon nem volt hamutartó.

– Hova?

Valaki hátulról megragadta a bal kezét, s az íróasztalra csapta, tenyérrel fölfelé. Horváth belebámult a tenyerébe. Erőtlen. Az életvonal íve lendületes, a szerelmi rovátkák száma, ott feljebb, átlagos, de a karriervonal soványka, vékony és rövid.

– Ne húzzuk az időt.

A lámpafény szúrta a szemét.

Gyerekkori haverját, Alsec Imrét látta hirtelen, a srác a nyelve hegyére ragasztotta az égő csikket, befordította a pofájába, becsukta a száját, vigyorgott: „Füstöl a fülem?”

– Azt mondtam, nyomja el azt a kurva cigarettát!

Egy láthatatlan kéz segített.

Nem is fájt annyira.

– Rendben van – mondta a kihallgatótiszt. – Nem lesz baj, ha ilyen szépen együttműködik. Gyerünk. Mindent mondjon el.

– Miről?

– Mindenről, kispofám. Ki, mit, mikor.

Mit akarnak ezek tőle? Miféle titkokat? A háromperhármas ügyosztály már a múlté. Onnan sose keresték, azt megúszta, pedig rettegett attól, hogy áruló lesz. Mert az lett volna, az tuti. Szinte látta magát, ahogy készségesen beszámol minden ismerőse minden szaváról, dátumok, időpontok vagy témák szerint rendszerezve, ahogyan akarják. De most? Miféle ügyosztály ez itt, a kút alatt? Talán az Isteni nyilvántartás működik így? Akkor minek a kényszer? Az angyaloknak készséggel dalolunk. Isten nagy úr, ha tagadjuk is. Valami önellenőrző alrendszere ez? Isten akarta, hogy a csikket elnyomja a saját tenyerén? Mi volt ez? Büntetéselőleg? Tisztítótűz-bemutató? Ahhoz képest túl komolyan veszik a dolgot, megégett bőre még most is büdös.

– Gyerünk, beszéljen! – hallotta a sürgető hangot megint.

– Nem értem… – felelte.

– Ahogy akarja. – A kihallgató arca előbbre billent, egy fém szemüvegkeret villant meg a fényben.

Valami odúban tért magához. Mindene fájt. Egy vaságy lábát tapogatta ki a sötétben, felhúzódzkodott a csupasz matracra. Valaki segített neki. Benzines öngyújtó kattant, a kék fényben megvillant a szemüvegkeret.

– Ne féljen – mondta a kihallgató. – Mi is rabok vagyunk.

Az őrmester cigarettát dugott a szája sarkába.

– Gyújtson rá nyugodtan.

– Nem kell! Nem akarom! – védekezett. – Tudom, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészségemet! Tudom, hogy az egészség kincs, amit a tehetség mellé, megőrzésre kaptam, hogy mint talált tárgyat visszaadjam bármikor, bárkinek. Higygyék el, igyekszem leszokni, de…

– Nyugi – mondta az őrmester. – Köpjön a tenyerébe. A nyál jót tesz a sebnek. – Tüzet adott.

– Szívja csak nyugodtan – mondta a szemüveges. – Kéthavonta jön csomag, de fogkrémet nem lehet beküldeni.

– Jobban teszi, ha mindent elmond. – Az őrmester lehelete büdös volt.

– Fel akarok ébredni – mondta a Horváth.

– Mindannyian ébren vagyunk – hallotta a szemüveges baritonját. A hang nem volt kellemetlen.

– Mi ez itt?

– A Big Brother – szólalt meg egy női hang valamerről. – Akarsz kefélni? Azt lehet. Szűk pinám van.

– Hagyd az urat, Szerénke! – morgott az őrmester. – Nyúlj magadhoz, de hangtalanul.

A cigaretta okozta első szédület elmúlt, a nikotin szűkítette erekben lüktetett a vér.

– Nagyon hülye vicc ez – slukkolt a Horváth. – És egy cseppet sem eredeti. Hol a kijárat?

Amazok nem feleltek.

– Béres, elég volt! – emelte fel a hangját. – Nem tudom, hogy csinálod, nagyon fasza, de untat.

– Róla beszéljen – szólalt meg a szemüveges.

– Vagy saját magáról – suttogta az őrmester.

– Pina! – egy nyelv végignyalta a nyakszirtjét. – Állj, ki vagy?!

– Ember, mint te – akarta felelni, de a gerincében fellángoló fájdalom kiütötte fejében a biztosítékokat.

Ott hevert a kút mellett, a kövön, a barátja mellette guggolt.

– Nesze – mondta. – Voltaren. Odabent van kenőcs is, majd bekenlek. Próbálj felállni.

– Hogy csináltad? – zihált a Horváth. – Belöktél?

– Hozzád se értem. Ide zuhantál, a kőre, és beverted a fejedet. Hívjak mentőt?

– Magadnak.

– Hogyan segítsek?

– Sehogy. – Feltápászkodott. – Mázlista vagyok. Máskor három hét alatt sem múlik el, most meg… nézd: állok! – Előrelépett. – Csak az a tompa nyomás maradt, de semmi éles fájdalom.

– Betokozódott – mondta a Béres úr. – Vagy visszaugrott. Sérv.

Kicsit még bicegve, de azért egyenes derékkal kísérte barátját a konyhába.

– A kávé már kihűlt. Megmelegítsem?

– Nem kell. Így is szeretem. Hívj egy taxit inkább.

Béres úr telefonált, közben a szeme sarkából stírölte.

– Milyen volt? – kérdezte, mikor letette a kagylót.

– Micsoda? – kérdezett vissza a Horváth.

Hetekig nem beszéltek aztán. Horváth úr attól félt, álmodni fog a kútról. De nem álmodott.