„Kelet-európai rapszódiák”

Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon

Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem – mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóbbá is fog válni – az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. A Páskándi-féle abszurd vagy abszurdoid dráma szervesen függ össze a Mrozek, Havel, Rózewicz, Örkény és mások nevével fémjelezhető kelet-európai abszurd vagy groteszk színház folyamataival és fejleményeivel, de szerteágazó vonatkozásai révén ennek a jellegzetes drámatípusnak nemcsak példája, képviselője, hanem – összetettsége és sokszínűsége folytán – sok tekintetben kezdeményezője, szuverén megújítója és öntörvényű képletteremtője is egyben. „Páskándi nem »eltanulta« ezt a látásmódot, ezt a kérdésfeltevést, nem másodkézből kapta a filozófiai mélységű, de e világi gondolatokat. Alapélményéről van szó, ez magyarázza – természetesen a formai kísérletezés mellett – azt a gazdag változatosságot, amelyben a kor nagy dilemmáját megfogalmazza” – szögezte le Kántor Lajos már 1971-ben, megerősítve például Láng Gusztáv megfigyelését is, mely szerint a „vegytiszta” abszurd szituációképzéstől eltérően itt valamifajta megoldás felé tör a képtelen helyzet. Az „értelem indulatát” állítja Páskándi szembe (önértelmezése szerint) az egyetemes lehetetlenséggel, s ebben mutatkozik meg a klasszikus nyugat-európai abszurdtól megkülönböztethető törekvése, de még a kelet-európai abszurditás-felfogások között is egyedülálló nyelvi-racionális, nyelvfilozófiai-nyelvanalizáló és történelembölcseleti árnyalatosságot kiterebélyesítő művészi erőteljessége. Hatalmas ívű horizont fogja át a világ- és a magyar történelem számtalan helyzetét, pillanatát, alakját és konfliktusát ebben a Páskándi szélesítette drámai univerzumban, s a história a huszadikszázadisággal ötvöződik, Tarján Tamás szerint azzal az egzisztenciális alapélménynyel, hogy „minden megtörténhet”. De ez a modern krízisérzet másfelől a történelmiség alapvető abszurdumait is felderíti és átvilágítja, s így telítődik az elvont-parabolikus és ontológiai jelentésbirodalom a kelet-közép-európai léttapasztalat konkrét vonatkozásainak a többletével is; a létbe vetett ember gyötrelmének általános üzenetei a társadalmi, történelmi létezésviszonyokba és kiszolgáltatottság-infernókba taszított ember kínjának valóságosságával; az esztétikai univerzalizmus a nyelvmetafizikai, ismeretkritikai, történelemanalitikai szenvedély tartalmasságával. Örkény István 1976-ban, Amerikában, a közép-európai groteszkről tartott előadásában azt fejtegette, hogy aki „határvidéken él, annak szüntelenül értelmeznie kell a dolgokat”, ahogy bennünk, magyarokban, az „életért és a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki”, s a szkepszis, a paradoxonokban látás, a groteszk létérzékelés másfajta stílusra és szemléletre kényszerít és képesít, mint ami a szublimált, metafizikus abszurdban megszokottá vált. Mi „másképpen kérdezünk, mint önök itt Nyugaton” – vallotta Örkény, s így folytatta: „Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben”; „mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben”; „mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”.

Revelációszerűen vág össze ezzel például mindaz, ami Páskándi Géza egyik legutolsó (1990 és 1993 között készült) művében, a Beckett-parafrázisként is olvasható „filozófiai végjátékában” (Todogar jaur kvárna – Godot-ra újra várnak vagy Anton és Samuel [megjelent 1995-ben]) ábrázolást és kifejezést kapván megnyilatkozik. Mert ennek a „posztegzotik” „szertartásjátéknak” az absztraháló áttételességébe, a dialógusözönnel sziporkázó bölcseleti dimenzióiba sugallatosan eleven és elemi erővel szűrődnek be a Kárpát-medencei világtáj realitásainak és létbefolyásoló meghatározottságainak tragikomikus motívumai: a köztesség és az ideiglenesség, az országúti vándorlét és a perspektívavesztés örökösen nyomasztó és zűrzavart okozó szituációformái. És elhangzanak – önismeret és létmegértés, önazonosság-őrzés és helyzettudat kontextusában – azok a tézisszerű gondolatok, amelyek (Páskándinál annyiszor) realitás és elvonatkoztatás, létvalóság és fogalmi absztrakció között az örök emberi, emberséges összefüggésesélyt kutatják és állítják. A darab lírai bevezetőjében ezek így fogalmazódnak meg: „Azt ígértem: végigjárom a drámatörténet stílusait. A görögöktől az abszurdokig s tovább. Íme egy szinte vegytiszta abszurd”; viszont: „Csak kevert minőséget láttam mindenütt, sehol ama »tisztát«. Még a Semmi, az sem lehet tiszta, vagyis érintetlen.” Mert rész és egész, emberléptékű látás és egyetemes-kozmikus szemlélet, bensőség és tágasság mindig keveredik, egymást feltételező értékminőségekként; amint magában a drámaszövegben ez így kristályosodik ki érzékletes igazságérvénnyel: „a mindenségnek sokféle tájvidéke van (…) Nézz fel az égre (…) Mennyi vidék! Ott sűrű a csillag, itt ritka. A ritka csillagok kis tanyák, falvak… a sűrű – metropol. (…) Minden csillag tájnyelven beszél! És ez a sárgolyó? És miért hívják sárgolyónak? Mert vidék, falu – ehhez az egészhez képest! (…) Nézd csak a csillagtérképeket! Bika! A földi istállóból felvitték az égbe. A földi istálló egy portán állt, a porta a faluban (…) Felvitték a falut, a vidéket, az égre. Kis Kutya, Nagy Kutya! Felvitték a házőrzőket is! A vadászebeket! Nagy medve… Az erdőt, a sziklát! Nem tudsz úgy beszélni az égről, hogy közben ne a falut, ne a vidéket emlegetnéd, ne majort, ne tanyát, ne erdőt és mezőt.” Gyakoriak az ilyen típusú szofizmák Páskándi bármilyen műfajú szövegeiben. Kós Károlyról szóló esszéjében (A Mindenevő Szellem, 1983) ezt írja: „a »provincia« a megmaradás egyik esélye, mint némely halnak a holt-ág vagy öböl”; „Földünk is csupán provincia (és provinciális) az egyetemesnek mondott törvények uralma alatt. Nyelveink holmi diaszpórák a végtelenségnek keresztelt tér és idő hangjai közepette. Pánprovincializmusban élünk. Láthatjuk naponta.” A Tamási Áron „létstilisztikáját” elemző tanulmányában (Áron ága kivirágzik – A racionalista, pragmatikus és utilitarista író, 1991) pedig ezt: „a Mindenséghez, Univerzumhoz, a végtelenhez képest maga a glóbusz is csupán parányi sár-provincia”. És szinte szakrális, teológiai-krisztológiai mélységűvé gazdagítva így jelenik meg a szülőhaza-szeretet himnuszát sugárzó gondolat: „Ulánbátortól Tallinnig és onnan a rjazányi nyírfákig, Konstancától Zágonig és Farkaslakáig, innen Kolozsvárig és Szatmárig, majd Budapestig, Sopronig, Dublinig és Tokióig és Torontótól Rióig, Addisz-Abebáig és Melbourne-ig áldassanak a szülőföldek, mert úgy szeretik a nyelvi hazát és úgy szeretik a nemzetek hazáját, a kerek világot, hogy egyszülött zseniális fiaikat adják neki és érette” (A sorsválasztó Tamási modernsége, 1976).

A modernista és az abszurd spekuláció bármilyen szellemi szabadsága – ha az valóban hiteles és megszenvedett – nem állhat tehát ellentétben a morális előfeltevések keresztényi alapú szentségével. „Tagadhatom a lét végső értelmét rogyásig, úgyszólván: magánügy – no, de egy pillangót megölni, megölésére biztatni vagy azt megengedni, pláne, ha kihalófélben lévő fajta: ez már a felelősség más fejezete”; „Épp abszurd voltunk kötelez, hogy mindig mindenben észrevegyük azt, ami képtelenség. Az abszurd épp a nemes logika tört cserepein sirat valamit, még ha nevetve is, vagy fél szemmel nevetve” – rögzíti az író A logika erkölcséről (1993) című, Václav Havelnek írott nyílt polemikus levelében, a feltétlen egyéniek mellett a természetes-szerves és humánus etnikai, közösségi, nemzeti és nemzetiségi-kisebbségi jogokat is védelmezve. Benedek Elekről értekezvén pedig azt emeli ki Páskándi, hogy a megidézett „nagy magyarok” mind adottságaik, életkörülményeik ellenére valósították meg eszményeiket vagy eszményeik egy részét. Vagyis az evilági létküzdelem vállalásától sehogyan sem menekülhet a sorstudatot viselő szellem. Ahogyan Csoóri Sándor definiálja: „Magyar az, akinek napi gondot okoz a magyarsága. Még végletesebben fogalmazva: magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! – A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.”

Páskándi modernsége, modernista experimentalizmusa, neoavantgárd vagy némely tekintetben akár már posztmodernként is szemlélhető korszerűsége (a nyelvjátékokban, a szóasszociációk villódzó szerkezeteiben a szövegelemzésnek még végtelen lehetőséget nyújtó jelentéssokszorozó, disszeminációs kifejezéstechnika, a nyelvi fantáziát határtalanul kitágító szemantikai és szintaktikai strukturáltság) súlyosan épül össze az érzelmi, erkölcsi jelentések masszív tartóoszlopaival. Brogyányi Jenő – Páskándi drámáinak egyik angolra fordítója, a New York-i „The Threshold Theater Company” („Küszöb Színtársulat”) munkatársa, így a Páskándi-darabok amerikai előadásainak előmozdítója és részese – így köszöntötte hatvanadik születésnapján az írót: „ha ezek a darabok, mondjuk, Londonban vagy Párizsban jelentek volna meg, mint angol vagy francia irodalmi művek, szerzőjüket a világ egyik vezető színműírójaként tartanák számon mindenütt (…) Bár egyetemes nyelven szólnak, kimutathatóan a szülőföld meggyötört talajából eredtek (…) Nyugaton a műfaj gyakorlói az abszurdot úgy fogják fel, mint az emberi lét szükséges és mindent felölelő tényét, mellyel szemben az ember nagyjából tehetetlen. Géza műveiben ezzel szemben emberi viszonyokból támad az abszurd jelenség: az ember nem egyszerűen áldozata, aktív része is van e jelenség megalkotásában, illetve fenntartásában (…) Mint üldözött erdélyi értelmiségi, Géza a bőrén tapasztalta konkrét tényként azt, ami a nyugati író számára elvont, általános kortünet. Talán innen ered az abszurdoid szemlélet: a nagy íróban a szélsőséges tapasztalatok az örök valóságok tisztánlátását szolgálják. Géza művei így lépik túl eredetüket, és emelkednek a modern magyar irodalom, sőt a modern világirodalom legjobbjai közé. Tisztánlátásával Géza új formába kovácsolta az abszurd dramaturgiát, és erre a nagyvilág kezdett fölfigyelni. »New York számára új, eredeti hang« – írja Gézáról e város egyik legolvasottabb és -tiszteltebb drámakritikusa, amikor nemrégiben előadtuk itt fordításomban a Kalauz nélkül című színdarabot. Megérdemelné a magyar irodalom, hogy a nagyvilág még jobban fölfigyeljen Géza hangjára. A világnak is jót tenne.”

*

„Számunkra az, hogy a színház templom, réges-rég nem holmi metafora, hanem nyers történelmi tény, igazság, amellyel számolnunk muszáj.

Hiszen ha üldözik az anyanyelvi szót és kultúrát, ha tilos az utcán, tilos a hivatalban, tilos a táblákon, feliratokon, szülőnk és szülöttünk: a Nyelv számára mi marad hát?

Csupán a Szószék és a Színpad.

Így lesz hát Erdélyben s általában a határokon túl, sőt nemegyszer határokon innen is az üldözött magyar szavak befogadó temploma a színház.

Emlékezzünk csak régi királyaink idejére: mennyit küzdöttek a templomok azílum-jogáért, vagyis azért, hogy a templomnak joga legyen falai közé fogadni a földönfutókat, a menekülteket...”

A Száműzött szavak temploma: határon túli magyar színház című 1994-es Páskándi-írásból valók ezek a mondatok, amelyek olyannyira szakrális emelkedettséggel vallanak a magyar történelmi és kulturális létfolytonosság megszentelt igazságáról, veszélyeztetettségéről és teremtő megőrzésének feltétlen parancsáról, örök érvényű morális szükségességéről. A természetellenesen problematikussá vált nemzeti létmegtartás erkölcsiségének alapigéi ezek, a kategorikus küzdelmességében értelmezhető tradícióvállalásé, amely törvény- és sorsszerűen hívja elő a transzcendentális magyarázatkeresés és segítségkérés érzületformáit: a hittanúsítással is megemelt eszményállító humánum metafizikai lényegét. A szó reményteli megnyilatkozása az éthosz szava; a sorsbeszéd jelentése önnön közösségi vétetésének azonosítása; a dráma pedig a nyelvvé lényegült történelem rítusa, az emberi identitás gyötrelmének és ünnepének demonstrációja, a létezés alapképleteinek megrendítő felvonultatása lesz. A menekülést, az értékmenekítést mindenkor a kultikus rálátás kíséri, a szenvedés és a felmagasztaltatás profán és szent dimenzióit összekötő szemlélet szférája.

Színház-templomát Páskándi Géza hatalmas szárnyas oltárokkal, hármas oltárképekkel rendezi be; az Erdélyi triptichon mellett az Árpád-házi triptichonnal. Az első magyar uralkodók közül a László szent király, Könyves Kálmán király, Vak Béla király – az 1994-es lakiteleki kiadás címlapja szerint e „magyar három király” – korszakát monumentális arányaiban is sugallatosan felidéző történelmi drámatrilógia a nemzetsors gyökereihez nyúl le, egyszersmind eleven tablókká képszerűsíti személyes és kollektív lét, cselekvés és gondolkodás sorskérdéseinek lenyűgöző sokaságát. „Isten kicsiny dolgokban a legnagyobb. Ezek által mutatja meg legsűrűbben és legvilágosabban erős törvényeit. E sok kis és közepes nagyságú nép hatalmas múltja titán őseinek válláról nézi a világot” – állapítja meg az író Főbb túlélők: a kétféle történelmi dráma című esszé-tanulmányában, s eltöpreng, hogy vajon „igénylik-e majd a nagyobb nemzetek a kisebbek történelmének tapasztalatait? És ha igen, megértik-e? S ebből következően történelmi drámáikat élvezhetik-e?”; „a legtöbbünk által óhajtott közös Európában van-e a történelmi drámának, az újnak jövője”? Páskándi múltfaggató színművei, királydrámái mindenesetre a legmagasabb, legegyetemesebb törekvéseket képviselik. A klasszikus, antik-görög hagyomány modern megújításának szándéka az, ahogyan a szerző elképzelése, terve szerint a darabokat három egymás utáni este (vagy valamivel tágabb időszakban) kellene játszani – mint „a történelem egymást követő három epizódját, amelyben a néző elé elevenedik történelmünk három nagy, egyszerre véres és boldog pillanata”. (Az 1977-es Latinovits-emlékfüzetben nyilatkozik így Páskándi, megvallván azt is, hogy eltemette álmát, miszerint Latinovits alakította volna készülő trilógiájának király hőseit. Ekkor még csak a Kálmánról szóló részt fejezte be – 1975-ben –, a Béla-darab 1979–81-es, a László-darab 1991–92-es keltezésű. A nagyszabású előadásmódra vonatkozó gondolatot az együttes kiadás előszavában is megemlíti a szerző,
s nem őt minősíti, ha még a három műből mindnek a különálló bemutatójára sem került sor.) A hármasság biblikus kontextusba is helyezkedik; „a hármas szám szakrális jellege (lásd: szent család: apa, anya, fiú, vagy szentháromság: Atya-Isten, Fiú-Isten, Szentlélek-Isten) arra indított, hogy ezt ne csak a triptichonformában hangsúlyozzam (mint püspökdrámáimban is tettem), hanem utaljak az istenkereső háromkirályok – Gáspár, Menyhért, Boldizsár – jelképére is, hiszen munkáimban ki ilyen, ki olyan úton keresi Istent és saját igazát. A jobbak tévedve is azt hiszik: így használhatnak közösségüknek és önmaguknak is” (hangzik a Béla-darab előszavából). A nagy távlatú koncepció és a kidolgozás karaktere, méretezése összevethető továbbá olyan világirodalmi mintákkal, mint amilyen például a „chronicle play” (Páskándi nyomatékosítja is a „krónikás színjáték” megnevezést), s valóban, a teljes életpályákat kivetítő, széles horizontú jelenetezésmód, a hömpölyögve, sodrón áradó epikus bőség, a jellemfajták ábrázolásának extenzitása rokonságban áll a shakespeare-i robusztus érzékeltetőerővel – miközben a Németh László-i dramaturgia alakrajzi-lélektani árnyalatosságához, analitikus intellektualitásához is mélyen kapcsolódik. A nemzeti, úgynevezett „helyi érdekű” tematika intenzív – „organikus” – egyetemesítésének evidens elvi lehetőségét pedig szellemesen világítja meg az író itt is, kijelentvén: „minden vidék egyetemes” – és fordítva: „glóbuszunk »vicinalitását« az univerzumban nem tagadhatja senki”. (A históriás, krónikás-epikus jelleg mibenlétét – az „illusztratív” tendencia, az „ábrázoló dramaturgia”, az „eposzi terjedelem”, „szereplősereg és statisztéria”, a „pikareszk szerkezet”, a „túlburjánzó struktúra”, a történelmi „folyamregény”-szerűség, a látványosan tablószélesítő, „kalandregényes” kompozíció, sőt némi didakticizmus esztétikai veszélyeire is utalva – elmélyülten tárgyalja Szász László Értékteremtő erkölcs – Értelmezési kísérlet Páskándi Géza drámaírói munkásságához című tanulmányában [Kortárs, 1997/2., és in uő:
A bizarr valóság írója – Esszék Páskándi Gézáról, Bp., 2003].)

Az önálló, szuverén magyar államiság megszilárdításának, egyúttal a perspektivikus európai folyamatok, világrend keretei közé való beillesztésének, beágyazásának irdatlan gondja: voltaképpen ez ennek a trilógiának (e három – Ablonczy László kifejezésével – „kelet-európai rapszódiának”) az alapvető, feszítő – s a Kárpát-medencei magyarság minden korszakára aktualizálható – eszmei tartalma. Lehet-e a legmeghatározóbb külföldi hatalmakhoz úgy kapcsolódni, hogy közben a külső, idegen befolyás ne fenyegesse a magyar nép létét? Hogyan lehet egyszerre szövetkezni és távol tartani – bekerülni és elkerülni? Miképpen lehetséges a különféle nagyhatalmi erőközpontok eldöntetlen birkózása, valamint a saját ország önazonosság-erősítő törekvése közepette az elsődleges létérdek feltételeinek egyértelmű megállapítása? Képes-e László vagy Kálmán a pápaság bizalmának kockáztatása nélkül megtagadni például a magyar szenvedést, áldozatot, vérveszteséget is követelő keresztes hadjáratok ügyének feltétlen kiszolgálását? Pápaság és császárság, Európa és Bizánc, Nyugat és Kelet („kunok, besenyők, szlávok és a germán” „fenekedése”) között húzódik-e olyan birodalmakon kívüli mezsgye, amely a kikerülhetetlen választás stratégiáját nem a függetlenség teljes feladásával együtt kényszeríti ki? A csatlakozás méltó megbecsültséget is hoz-e? (László például felteszi a kérdést: „Mért akarta a pápa, hogy ne legyen magyar szent? Rosszabbak vagyunk bárki másnál?”)

E királyok lelki-szellemi nagyságát éppen a dilemmák vívódó átérzése, megszenvedése, a kínzó felelősségtudat viselése jelenti. Az ítélő- és döntésképesség erélyét állandóan a kétség mardossa, sőt a kétségbeesés súlyosbítja. A külső szövetségesek és ellenségek közötti eligazodás nehézségeit a belső megosztottságok tetézik: testvérharc, trónviszály, a király és a nemes főurak, illetve a különböző érdekek mögé felsorakozó birtokosok, fő- és közrendiek belháborúja, keresztény és pogány szokások konfliktusa és a többi. Pápák és ellenpápák, királyok és ellenkirályok, püspökök és nádorok, jogos és jogtalan (belhoni és külországi) trónkövetelők, a legitim trónöröklés (a szeniorátus vagy a primogenitúra) elvét különféleképpen értelmező érdekcsoportok között dúl a szakadatlan és irgalmatlan csata, a belső ellenfelek bizonytalan (vagy nagyon is biztos) szándékú idegen támogatókat keresnek és találnak, s a zűrzavarban elhomályosodik, hogy a hadakozók indokai között mennyi a racionálisan belátható, ténylegesen nemzetvédő és a viszonylagos egyensúlyt szolgáló érv, és mennyi a csupán az önző hatalomvágyat leplező ideológia. Lászlónak Salamon, Kálmánnak Álmos, Álmos fiának, Bélának a Kálmán-párti nagyurak, illetve Kálmán elkergetett hűtlen felesége és annak fattyú Borics fia a fő ellenlábasai, s a királyok velük szemben (vagy velük együtt) keresik a béke, a békés nemzetépítés, az egység vagy legalább a megegyezéses nyugalomteremtés esélyét. Mindhárman irtóznak a zsarnoki gyilkosságtól, a vérengzéstől, a méltatlan bosszúállástól, a tépelődő lelkiismeret és a bűntudat emészti, viszont a népérdekre figyelő önigazolás és helyzetértékelés erősíti őket. (De például a választott Lászlóval viaskodó koronás Salamon is az országra tekintve köt időleges békét – „mert azt remélem: most Bizáncban s Rómában te nálam tán többet tehetsz hazánkért” –, vagy Álmos a „kámzsás urak” parancsai alá hajtott „szolganép” szabadságának kivívására hivatkozik céljait, eszményeit megjelölve, szemben mondjuk Borics primitívebb nagyravágyásával.) A huszadik századi magyar drámairodalomban – Illyéstől Sütőig – oly jellegzetes karriert befutó testvérvita- és testvérháború-motívum itt a maga végtelen gazdagságában bontakozik ki, magában foglalva vonzalom és elutasítás, érzelmi függés és önérzet, megbocsátó megértés és rivalizáló gyűlölködés legbonyolultabb pszichológiai motivációit is – és szövegszerűen reflektálva például a Káin és Ábel megjelenítette őstoposzra.

A szeretethiányt a kifinomult értelem hűvös fölényével kompenzáló s a szeretetet magával a létezéssel azonosító Kálmán így riadozik Álmos és Béla megsemmisítésétől vagy megvakíttatásától: „S azt hiszitek, mert igazam van – könnyebb lesz ölni?” Élete alkonyán a vitéz, legendás (s már ekkor szentként tisztelt) László ilyen intelemmel telített számvetést végez: „Mindent legyőzhettek, ha hisztek a Teremtőben, hisztek magatokban, és hisztek a törvényben. Mindent legyőzhettek, ha eldobjátok a gőgős hatalmat, ha trónját az erő a kétellyel megosztja. Mindent legyőzhettek, ha tudjátok: jaj a legyőzöttnek és jaj – a diadalnak!” Béla pedig így tiltakozik a véres elégtételszerzés szokása ellen: „Bosszú bosszút szül, s lánca végigcsörög jövendőnk történelmén. E láncot el kéne már szakítani, mert sose lesz nyugalmunk. És elszégyellném magam!” A megtorló erőszak félelmetes végeérhetetlenségét megakadályozni alig, a morális gátlás szempontjait elültetni és meghonosítani azonban mindenképpen sikerül e kivételes személyiségeknek. Valóságos – és nem csak szólamos-képmutató – keresztény etika és egyszerre érdek- és értékelvű politikai hatalomgyakorlás összeegyeztetésének heroikus – noha idealizáltság nélküli – kísérletét végzik, ösztön- és programszerűen fölébe kerekedve a nemzettörténelmi önpusztítás szörnyű logikájának. Vak Béla király című tragédiájában – tehát nagyrészt ugyanezt a témát feldolgozva, azonos címmel, sőt lényegében ugyanabban az időben koncipiálva – Székely János egyfajta radikális erkölcsfilozófiai, fenomenológiai redukcionizmussal tételezi – koncentrált modellé kristályosítva – társadalmi uralom és morális megfontolás eredendő összeférhetetlenségét. (Székely János, illetve Páskándi Vak Béla királyának részletes összehasonlítását – a két dráma eltérő sajátosságait alaposan megvizsgálva – ugyancsak elvégzi említett tanulmányában Szász László, megállapítván: „Székely János a történelem örök érvényűnek vélt, lehetséges logikai modelljeit formálja, Páskándi Géza a történelem végtelenített folytonosságában a megváltoztatható folyamatok esélyeit vizsgálja.”) Páskándi tehát viszont mintegy kibontja, s inkább életes, mozgalmas események, cselekvéssorok, magatartásformák számtalan variációján keresztül tárja elénk a hatalmi mechanizmusnak és folyományainak egész iszonyatos jelenségvilágát – hazugság, árulás, cselvetés, megtévesztő manipuláció, ármánykodás, kényszerű vagy célratörő alakoskodás, udvari intrika, besúgás, vérbosszú, likvidáció, elhallgattatás, rettegés, szorongató bizalmatlanság, örökös gyanakvás, titkos listákat gyártó ellenség-összeírás, szervilizmus, hűtlenség vagy ravaszkodó, álnok hűség ezerféle lélekhelyzet- és jellemtípusának rengetegét. De mégis, mindennek, minden aljasságnak és alattomosságnak ellenére, a história szövevényes (és persze tisztaságot, nemeslelkűséget is megmutató) sokarcúságán, a történelmi rekonstrukció hiteles-reális, egyszersmind példasorakoztató reneszánszos sokadalmán át, túl vallási, politikai meggyőződések elfogultságain, megosztottságok, meghasonlások átkain: feltolul a minden keservességével együtt is kívánt megmaradás: a magyar megmaradás elidegeníthetetlen őseszméje, sőt reménysége is. Lét és nemlét pereméről így fohászkodik a haldokló László: „Ó, Teremtő Atyám, ó, Egyszülött Fia, ó, Szentlélek Isten... Csak egyet kérek ez utolsó órán (...) Atyám, míg néped egy is van e földön... míg néped van... magyar is legyen... Ámen.” Előzőleg a Salamontól a kunoknak átjátszani tervezett Erdélyről ilyképpen tesz vallomást: „Erdélyt? Nektek...? Élő szívemet inkább hagynám kitépni (...) Ó, hát olcsó ajándéknak nézik ezt a véres, kincses földet, mit csak úgy adni-venni, ígérni lehet?” A beteg Kálmán pedig ekként összegez: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (...) Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy – volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha igen, mi célja, terve volt? (...) hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.”

Öntörvényű műveivel Páskándi Géza katartikus hatású ezredvégi monumentumot állított az idők kapujába – az ezredév elejéről szólva, jövendő korok eszmélkedését segítve. A legmélyebb sorsproblémák tömegét terítve elénk, valóság és művészi illúzió, tény és átképzelés különleges ötvözetét sokszínű és grandiózus emberlátomásba fogva. (Történészek – például Makk Ferenc – szemével is hitelesen, a középkori magyar nyelvi dokumentumok – krónikák, levelezések, törvénykönyvek stb. – textualitását és szellemiségét is híven megidéző pontossággal, invencióval, esztétikai összetettséggel – forráshűség és stiláris veretesség sajátos sugallatosságával.) Ha azzal a „jóhiszemű értelmezéssel” közelítünk mindehhez, amelynek „diadalában” az író még egy 1993-as kommentárja szerint is bízott: sosem téveszthetjük szem elől.