A magyar társadalom útja az 1956-os forradalomhoz-szabadságharchoz

Ma már szinte az egész világ egyetért abban, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmet alakító esemény volt. Először fordult elő a bolsevizmus történetében, hogy egy nép fellázadt a totalitarizmus ellen, s bár akkor győzni nem tudott, küzdelme eredményeként gyógyíthatatlan sebeket ejtett a szovjet típusú bolsevizmuson.1

Az 1956-os forradalom és szabadságharc azzal váltotta ki a világ együttérzéssel vegyes csodálatát, hogy szembe mert szállni egy olyan világbirodalommal, amelyet – katonai erejét is tekintve – a nagyhatalmak is messzemenően respektáltak. A forradalom és szabadságharc leveréséig a csodálat elsődleges tárgya a magyar népben megmutatkozó kétségbeesett heroizmus volt.

Hosszú távú történeti hozadéka azonban – bármily ridegen hangzik is – a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlásnak lett. A világnak – s ezen belül a nagyhatalmak vezető politikusainak is – rá kellett döbbennie, hogy a bolsevizmus – mint uralmi forma, uralkodástechnika és mint ideológia – megreformálhatatlan. Világosan kiderült, hogy a bolsevik típusú diktatúráknak még a kereteket csupán tágítani kívánó reformkezdeményezésekre sincs más válaszuk, mint a terror.2

A polgári értékrendet elfogadó társadalmak számára ez a felismerés nem lehetett új keletű, éppen a két világháború közötti szovjetunióbeli történések ismeretében. Az 1956. november 4-e utáni akasztófák, a budapesti romok látványa mégis sokkoló hatással bizonyították újólag is ennek a felismerésnek az igazságát.3

Bár moszkvai utasításra még a nyugati országok vezető kommunista ideológusai is igazolni akarták a szovjet fegyveres beavatkozás jogosságát, 1956 egyik hozadéka éppen az lett, hogy a nyugati bolsevik típusú pártokon belül is elindult a magyar események hatására az az erjedési folyamat, amely a nyolcvanas évek végére, a kedvezőre fordult világpolitikai hatások következtében, a bolsevizmus belső meghasonlásához, majd világméretű bukásához vezetett.4

1956 tehát – nem feledkezve meg az ’53-as keletnémet, majd a csehszlovák és a lengyel eseményekről sem – épp ezért vált mérföldkővé a bolsevizmus elleni világméretű küzdelemben.5

Aligha túlzás tehát annak rögzítése, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatását tekintve ma már egységes megítélésben részesül.

Nincs ilyen szemléletbeli egység, ha a vita tárgya a forradalom és szabadságharc jellege, vagy ami legalább ennyire lényeges: mikor kezdődött el az erjedés a magyar társadalomban, amely végül is az október 23-i forradalomba torkollott.

Vannak történészek, akik az erjedés kezdetét 1945-ben, a bolsevik mitológiában felszabadulásnak nevezett esemény környékén keresik.6

Mások az 1953-as Rákosi Mátyás–Nagy Imre miniszterelnök-cserétől – illetve ezt megelőzően Sztálin halálához kötve – számítják a forradalom erjedését.7

Míg megint mások a változás pillanatát 1956 nyarának eseményeiben vélik megtalálni.8

A különböző felfogások mögött komoly szemléletbeli különbözőségek húzódnak meg. Vannak történészek, akik a történeti folyamatot a politikai változások tükrében szemlélik, míg mások a társadalomban lezajló látens folyamatok vizsgálatát helyezik előtérbe, amelyek nem mindig esnek egybe a politikában megmutatkozó látványos, időnként robbanásszerű változásokkal. Akik a folyamatok vizsgálatát helyezik előtérbe, általában a változások kezdetét 1944 végében, 1945 elejében jelölik meg.

1945-ben a háború mindennapos rémétől megszabadult s a pincékből feljövő népet szinte sokként érte az azonnal bekövetkező, előbb még anarchikus, majd egyre tudatosabb formában jelentkező totális bolsevik terror.9

Budapest negyvenkilenc napos ostroma a katonai veszteségek mellett közel 25 ezer civil állampolgár halálát jelentette. Az anyagi károk is mutatják az ostrom súlyosságát.

A főváros épületeinek körülbelül 75 százaléka sérült meg, s több mint 30 ezer lakás vált romhalmazzá. De mindenki tudta, hogy a háború pusztítással jár, s Budapest népe, ha keserűen is, de tudomásul vette a tényeket. Amit nem lehetett tudomásul venni, s ami kiváltotta a gyűlöletet a megszállókkal szemben, azt egy eufemisztikusan megfogalmazott rendelet érzékeltetheti. Egy nappal az ostrom befejezése után, 1945. február 14-én ez a rendelet – hivatkozva a nőknek a háború és a rossz ellátás következtében előállott súlyos testi legyengülésére és az abból eredő betegségekre – felfüggesztette a magzatelhajtást tiltó rendeletet, és ingyenessé tette a műtétet. Ez az országot sújtó nemi erőszak szemérmes bevallása volt.10

Országosan jellemző volt az úgynevezett „málenkij robot”, vagyis a civil lakosság elfogdosása. Tíz- és tízezrek, védtelen asszonyok és fiatalok kerültek a felnőtt férfi civil lakosság mellett néha évekre, sőt évtizedekre a szovjet „Gulág”-ra.

A Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte tehát az első pillanattól kezdve nyílt támadás volt az élethez, a vagyonhoz való, az elemi szabadságjogok, vagyis az alapvető polgári jogok ellen. Ezeket a visszaéléseket aligha lehet a háború szükségszerű velejáróinak tekinteni, még akkor sem, ha tudomásul kellett venni, hogy a háború kegyetlenséggel és pusztítással jár együtt.

A magyar népet azonban nemcsak az idegen katonai erő fenyegette, hanem az országban akkor már legálisan jelen lévő Magyar Kommunista Párt is. Az MKP szinte azonnal létrehozta – állami szervnek feltüntetve – saját erőszakszervezeteit, akárcsak 1917-ben Leninék a Csekát.11

A két erőszakszervezet fölött a honvédséghez rendelt Katonapolitikai Osztály, illetve a belügyminisztériumhoz rendelt Politikai Rendészeti Osztály – tehát csak és kizárólag az MKP – diszponált.12

Még el sem hallgattak a fegyverek, amikor szovjet háttérrel a magyar államvédelmi szervek a fasisztátlanítás jegyében – mint amire olyan sokszor és oly büszkén hivatkoztak – megkezdték az internálótáborok felállítását és azok feltöltését zömében ártatlan polgári lakosokkal.13

Hiába nem volt tehát 1944 decembere és 1945 novembere között formálisan a hatalom a kommunista párt kezében, s hiába vesztette el az MKP az 1945. november 4-i választásokat, s győztek a magyar polgári erők, a valós hatalom az erőszakszervezetekhez szorosan tapadó törvénykezést uraló kommunisták kezében volt.14

A terror mellett óriási szerepe volt a politikai helyzet meghamisításában a párt ideológusának, Révai Józsefnek.15

Révai József, a „magyar Zsdanov” meghatározása szerint: aki nem kommunista vagy kommunistaszimpatizáns, az mind ellenség. Ennek az elvnek a jegyében a szó legszorosabb értelmében mindent – így a törvénykezést is – a fonákjára lehetett fordítani. Nem lehet például vitás, hogy a Magyar Köztársaságnak szüksége volt a Köztársaság védelméről szóló 1946. VII. törvénycikkre. Az 1946. március 12-én meghozott törvény a népnyelv szerint mégis „hóhértörvénynek” bizonyult. A Révai-elv szerint ugyanis letartóztatható az a személy, aki a demokratikus államrend vagy a köztársaság ellen szervezkedik. Viszont aki nem kommunista, az veszélyezteti a demokráciát, tehát letartóztatandó. Erre a törvényre hivatkozva végezték ki 1946 és 1956 között a magyar állampolgárok százait, illetve ezekre a törvényekre hivatkozva börtönözték be vagy internálták magyar állampolgárok tízezreit. Így lett egy jogilag szükséges törvényből egy, a jogot megvető rendszerben „hóhértörvény”.

A diktatúra tehát már 1946-ban megteremtette az „alkotmányos” gyilkolás feltételeit.

A diktatórikus mechanizmus működésének azonban még voltak más feltételei is. A kommunista pártnak meg kellett szereznie az abszolút felügyeletet a belügyminisztérium felett, saját megtorló hadseregként kellett üzemeltetnie a belső karhatalmat, egyértelmű kommunista irányítást kellett létrehoznia a jogásztársadalom felett, hogy kodifikációs problémái ne legyenek. Működtetnie kellett egy olyan nyomozó-kihallgató apparátust, amely feltétel nélkül végrehajtja a felülről kapott direktívákat. Ez az egymáshoz illeszkedő, egyetlen helyről irányított apparátus 1946 közepére már készen volt.

1946 és 1949 között a kommunista párt e hatalmi jogosítványok birtokában sorra morzsolta fel a polgári demokratikus elitet.16

A politikai ellenzék felszámolásával párhuzamosan a kommunisták totális támadást indítottak a polgári társadalom ellen is. Rajk László belügyminiszter 1946. július 4-én és az azt követő két hét alatt mintegy 1500 társadalmi és egyházi egyesület felszámolását rendelte el. Ezzel megszűntek az önkormányzati típusú szerveződések legális szervezési feltételei.

A kommunista párt a „csend társadalma” megvalósítása érdekében kíméletlen támadást intézett a két legnagyobb ellenfélnek tekintett erő, a parasztság és az egyházak ellen. Az egyházak vezető személyiségei elleni eljárások a szervezet elleni támadást jelentették, a szerzetesrendek elleni terrorral pedig a társadalomban való jelenlétét kívánták megszüntetni.17

A parasztság elleni irtóhadjárat célja viszont – amely rendkívül brutális formában jelentkezett – a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása volt.18

A különböző perek és jogon túli megtorlások hatására 1948 közepére a magyar társadalom kettészakadt. Az egyik oldalon állt a hatalmat gyakorló maréknyi kisebbség egy erős terrorszervezetre támaszkodva, a másik oldalon a terrorizált társadalom.

S ennek a terrornak gondosan végiggondolt forgatókönyve volt. A realizálás útján a kommunisták az első lépéseket már 1945-ben megtették, s a fejezetek ezután csak bővültek. A Rákosi vezette kommunista hatalom célba vette a nemzeti ellenállásra alkalmas erőket, az úgynevezett történelmi egyházakat, a parasztságot s ezen belül az úgynevezett kulákságot, majd először a valódi, utána az ál-szociáldemokratákat s legvégül a kommunisták egyes csoportjait is.

Még e kilátástalan helyzetben is bizonyítékok sorára támaszkodva állapíthatjuk meg, hogy Magyarországon egyre erősödött a nemzeti ellenállás, s ennek ideológiája az antibolsevizmus volt. Igaz az is, hogy ez az ellenállás általában egy normálisan működő polgári államban legfeljebb polgári engedetlenségnek számított volna, de a „szocialista jogállamban” nem egy esetben ezért kötél járt.19

Ahhoz azonban, hogy ilyen méretűvé duzzadjon a terror, szükség volt egy olyan országos besúgóhálózat létrehozására, amelynek tagjai vélt vagy valós okok alapján a terrorszervezet kezére juttathatták a lakosság jelentős részét.20

1953 márciusáig, Sztálin haláláig egyetlen olyan kommunista vagy „társutas” vezetőt nem találtunk – sem az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót, sem az 1951-ben bebörtönzött Kádár Jánost, sem a baloldali szociáldemokratának elkönyvelt és ugyancsak börtönbe vetett Szakasits Árpádot vagy Marosán Györgyöt, vagy az éppen 1958-ban kivégzett Nagy Imrét, a börtönbe zárt, majd szabadult s később halálba kergetett Losonczy Gézát vagy a hosszú börtönre ítélt Donáth Ferencet, és folytathatnánk a sort –, akik közül ezek ellen a törvénytelenségek ellen egy is felemelte volna a szavát vezetői státusa idején. A korszak kommunistái és társutas barátaik, függetlenül attól, hogy miként alakult később egyéni sorsuk, felelősek voltak a demokrácia elleni támadásért, a törvénytelenségekért, s csavarjai vagy éppenséggel fontos mozgatói a gépezetnek. Sőt, a később kivégzett vagy bebörtönzött kommunisták és társutas társaik példának okáért Rajk László kivégzésének idején nemcsak hogy nem emelték fel szavukat, de némelyek közülük a maguk posztján részesei voltak saját elvtársuk meghurcolásának. Arról természetesen szót sem érdemes ejteni, hogy politikai ellenfeleik érdekében a maguk területén tettek-e valamit!

Rajk László kivégzése emellett és ennek ellenére mégis fontos fordulatot jelentett a magyar kommunista párt és bizonyos fokig a magyar társadalom történetében is. Az életben lévő társak fokozatosan döbbentek rá – amíg szabadlábon módjuk volt rádöbbenni –, hogy rájuk éppúgy sor kerülhet. Rá kellett döbbenniük, hogy nem oszlopai ők a kommunista rendszernek, hanem bármikor helyettesíthető, kicserélhető bábfigurák. Elképesztő ostobaságra, félelemre, sőt cinizmusra vall, hogy a nem könnyű börtönbeli megpróbáltatások után az ÁVH karmaiból kiszabadulva nem egy közülük, mint például Kádár János vagy Kállai Gyula, visszatért Rákosi szolgálatába.21

Rákosi Mátyás ellenzéke, nem utolsósorban a Rajk-per tanulságai alapján, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején – tehát Sztálin halála után – legalább odáig eljutott, hogy kísérletet tegyen a szocializmus megreformálására. Természetesen a reformelképzeléseknek is egyik lényeges ismérvük volt a hatalom monopóliumának, a privilégiumok megőrzésének, a saját és csakis a saját biztonságuk őrzésének garantálása. Nagy Imre miniszterelnökként a fent jelzett korlátai ellenére saját kommunista eszmerendszerén belül mégis nagy formátumú reformpolitikusnak bizonyult. Ennek az állításnak az igazsága már akkor is belátható, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a szovjet hódoltságon belül végigsöprő válságkezelési periódusban ő volt az egyetlen a hatalomra jutott vagy éppen hatalmát átmentő politikusok közül, aki valódi alternatívával jelentkezett. Nagy a gazdasági megújulási kísérlet mellett kinyittatta az internálótáborok és börtönök kapuit, s mivel az internálótáborok és börtönök munkásokkal és parasztokkal voltak tele, a szabadulók java is munkás és paraszt volt.

Nagy Imre – mai terminológiával élve – hangulatjavító intézkedéseinek hatására valóban javult az ország hangulata. Az új magyar miniszterelnököt teljes joggal nagy népszerűség s egyfajta mítosz lengte körül. Homályban maradt viszont az a tény, hogy a polgári Magyarország hívei előtt továbbra sem nyíltak meg börtönök kapui, a rehabilitálások elvi alapja nem a polgári államra jellemző jogrendszer, hanem a politikai megfontolás volt. Arra sem derült fény, hogy nemcsak a börtönök kapui nem nyíltak meg mindenki előtt, hanem 1953 és 1955 között továbbra is voltak politikai alapon meghozott halálos ítéletek. Nem kapott az sem hangsúlyt, hogy a nem baloldali szabadulók zöme továbbra is rendőri felügyelet alatt maradt, sokukat kitiltották a nagyvárosokból, másokat szabadulásuk után elítéltek, s anyagi kárpótlásban csak a baloldaliak részesülhettek.

Nem arról volt tehát szó, hogy lépésről lépésre visszaállnak a polgári jogállami keretek, hanem arról, hogy lazult a bolsevik béklyó, de csak lazult.

1955 tavaszán az országszerte gyűlölt Rákosi Mátyásnak a szovjet politika újabb fordulata következtében sikerült megbuktatnia Nagy Imrét. Rákosi a legkeményebb bolsevik terror visszatérésének lehetőségét jelentette az ország lakosai számára.22

A különböző adatok összevetése alapján megállapítható, hogy Rákosi visszatérte a társadalom egésze számára jelentett fenyegetést. Ezzel is magyarázható, hogy 1955 nyarától sajátos magyar nemzeti egység körvonalai kezdtek kibontakozni. Közeledni kezdett egymáshoz a tízéves terror következtében apatikussá vált többség, a polgári értékeket valló sokszínű tudatos politikai ellenzék és a kommunisták azon hányada, akik Nagy Imre hívei voltak, és okkal tartottak Rákosi bosszújától.

Ebből a társadalmi összképből aligha lehet azt a következtetést, levonni, hogy az erjedés elindítója Nagy Imre és köre volt. Az viszont igaz, hogy a formálódó ellenzék vezérkara csak Rákosi kommunista ellenzékéből kerülhetett ki. Ők ugyanis egy újabb és már látható politikai válság során a kommunista rendszeren belüli hatalmi alternatívát jelenthettek Moszkva számára, akárcsak 1953-ban, Sztálin halála után. Az ilyen változás Moszkva szempontjából egy ismételt kommunista elitváltást jelentett, míg egy polgári ellenzéki politikai aktivizálódás feltételezheti a rendszerváltozást is. S egy ilyen, utóbbi típusú fordulat sem Moszkvának, sem a Nagy Imre-féle kommunista ellenzéknek nem volt érdeke. Így a változás emblematikus figurája vagy egy, a Rákosi szűkebb környezetéhez tartozó megtért kommunista – Gerő Ernő, Hegedűs András –, vagy Moszkva szempontjából, rosszabb esetben, Nagy Imre lehetett. Nagy Imre politikai múltja – ő volt az egyetlen, aki ha szakmai kérdésekben is, de szembekerült Rákosival –, a köré fonódott mitológia (a földosztó miniszter, az internálótáborokat feloszlató miniszterelnök, a joviális megjelenés, a polgárt és professzort idéző cvikker, parasztos bajusz, a karjára akasztott esernyő, az unokával sétáló nagyapa) Budapest egyik legszeretetreméltóbb személyévé tették. Ő lett ennek a sajátos, rövidre szabott magyar reformkornak a szimbóluma.

Azt már kevesebben tudták róla, hogy ez a joviális reformkori szimbólum egyben szilárd, párthű kommunista is. Ő valóban meggyőződéssel vallotta, hogy változtatni kell, de ezt a változást a párton belül, s nem az utcára támaszkodva, csakis legális eszközökkel kell és szabad végrehajtani.

1956 februárja, az SZKP XX. kongresszusa s az ott elhangzó hruscsovi titkos beszéd, s ennek hatására a magyar kommunista párton belül újra fellángoló hatalmi harc, úgy tűnt, Nagy Imre és hívei erkölcsi győzelmét jelenti. Ennek alapján vallja sok történész, hogy a magyar ’56 gyökerei a XX. kongresszushoz nyúlnak vissza, amelynek előfeltétele Sztálin halála volt. Ha a magyar kommunista párt történetét a magyar társadalom történetével azonosítjuk, az állítás még igaz is lehetne. Ha ezt a tételt elfogadnánk, el kellene fogadnunk azt is, hogy az 1956. évi nyári, majd őszi lengyel események s a magyar ’56 törekvései a szocializmus megreformálását célozták. Vagyis azok az egyszerű emberek, akik Pozna¬ban vagy október 23-án Budapesten az utcára mentek, későbbi, ’68-as terminológiával élve: az emberarcú szocializmus győzelméért tüntettek, majd fogtak fegyvert.

Ez a felfogás azt feltételezi, hogy 1945 és 1956 között a lengyel, illetve a magyar társadalomban alapvető változások mentek végbe, s a lengyel párt, illetve a Rákosi-féle MDP politikájának hatására valóban megindult a két társadalom a szocialistává válás útján. Kinek-kinek magának kell eldöntenie azt a kérdést, hogy egy társadalom el tudja-e fogadni a totális terrort mint eszközt, s ezt az ellene irányuló terrort, mint kikerülhetetlent, a maga érdekének vallja-e. Az 1945–1956 közötti lengyel és magyar tíz év ezt a tételt aligha igazolja. Épp azért kell a tízéves előzményről s azon belül a permanens terrorról részletesen beszélni, hogy világossá váljék: a Rákosi–Sztálin-féle kommunista terror tíz éve után egy társadalom, amelynek csupán töredéke „revizionista kommunista”, nem azért megy az utcára, hogy azokat ültesse a hatalomba, akik az ellene irányuló terror részesei voltak. Viszont együtt megy velük, mert ettől a politikától elfordultak. A magyar nép – hogy egy társasági „bon mot”-val éljünk – valóban azért ment ki az utcára 1956. október 23-án, hogy a zsarnok Sztálin helyett egy mitizált Lenint fogadjon el eszmei vezérének? A „nagy októberi szocialista forradalom” mintájára valóban egy „kis magyar októberi szocialista forradalmat” akart?

Az éles szemű szovjet diplomata, a magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov 1956 nyarán meglátogatta a Székesfehérvárott állomásozó szovjet Különleges Hadtestet. Andropov ott világosan megfogalmazta, hogy a magyar helyzet további éleződése esetén sor kerülhet egy esetleges szovjet katonai beavatkozásra. Andropov feltételezhette azt is, hogy az osztrák békeszerződés modellként funkcionálhatott Nagy Imre gondolkodásában.23

Andropov azzal is tisztában volt, hogy a magyar belpolitikai válság nem lokális válság. Hiszen folyamatosan érkeztek a hírek Lengyelországból, Kelet-Németországból, 1956-ban Bulgáriában sor került a Cservenkov–Jugov miniszterelnök-cserére stb. A válság tehát nem lokális, hanem a szovjet hódoltságra kiterjedő általános politikai válság volt, s ez felkeltette a Nyugat érdeklődését is.24

Nem lehetett nem észrevenni, hogy a szovjet hódoltságban az újabb politikai válságot az 1953-as mintára ismét Moszkvából vezérelt személycserékkel kívánják túlélni. Csakhogy amíg azt a folyamatot 1953-ban a szovjet politbüro vezényelte le, 1956-ban az újabb személycseréket már nemcsak és nem kizárólag a Kremlben határozták el, hanem a társadalmak követeléseit is figyelembe kellett venni. Ez történt Lengyelországban, s október 23-ról 24-re virradóan Magyarországon is.

Mi is történt valójában Magyarországon 1956. október 23-án? Kik vonultak ki a Parlament elé és miért? Felfogásunk szerint 1945. április 4-től az egyre fokozódó kommunista terror hatására a társadalom döntő többsége – s ezen belül az 1953-tól egy fizikai létében is fenyegetett, a hatalom közvetlen gyakorlásából kiszorult kommunista kisebbség – egységesen szembefordult a rákosista bolsevik hatalommal. A forradalmat megelőző évtizedben ugyan a konfrontációs hajlam permanensen jelen volt a társadalom egyre növekvő hányadában, de szervezettség híján nem csúcsosodhatott ki sem nagyszabású demonstrációban, sem tüntetésben, még kevésbé felkelésben. Más egyéb – például a jobboldalon belüli politikai ellentétek – miatt már csak azért sem, mert Sztálin haláláig a diktatórikus gépezet a szovjet hódoltság egész területén készen állt az azonnali és hatékony visszacsapásra.

1953 után, részben a szovjet–jugoszláv viszony változásának hatására, a szovjet utódlási harcok közepette, az osztrák békeszerződés visszfényében a hódoltság területén a diktatúrák meggyengültek, s így nyílott mód rövid időn belül kétszer is a rendszeren és hatalmon belüli fokozatos elitcserére. Ezt a nyugati hatalmak, s benne a történelem eseményei által megosztott magyar emigráció is, az enyhülés és a lehetséges együttműködés jeleként értelmezte. Az első esetben – 1953-ban – Magyarországon ezt a cserét még Moszkva vezényelhette le. Ekkor még a hatalmi eliten belül történt változás időleges megkönnyebbülést hozott a társadalom nem kommunista többsége számára is.

Az 1955-ös magyarországi visszarendeződés tehát sértette az úgynevezett revizionista kommunisták s a társadalom nem kommunista többségének érdekeit is. Ez a restaurációs kísérlettel egybekötött érdeksérelem hozta létre a különböző ideológiájú és érdekű csoportok érdekazonosságát, s ennek a közeledésnek lett a szimbóluma Nagy Imre. A tét pedig nem volt kisebb, mint Rákosi és csoportja távozása a hatalomból.

Ez a sajátos érdekazonosság 1956 őszén már szervezeti keretek formájában is megmutatkozott. Ekkorra már megerősödött az ellenzéki kommunista Petőfi Kör, amelynek háromtagú vezetősége viszont jelképezte a szervezeten belüli politikai küzdelmet.

A vezetőség egyik tagja akkorra már egyértelműen Nagy Imre híve volt, a másik egy doktriner Rákosi-hívő, aki a forradalom idején gyáván remegve a Parlament alagsorában bolyongott, majd a forradalom és szabadságharc után a megtorlások egyik legfontosabb vezéralakja lett, a harmadik pedig ugyan a Nagy Imre-vonalhoz húzott, de november 4-e után kiegyezett a Kádár-rendszerrel.

1956 októberében azonban alakult egy másik, ugyancsak Nagy Imrét favorizáló szervezet, amelynek a jelentőségét a mai napig sem becsüljük meg igazán. Ez a szervezet a szegedi indíttatású s az egész ország egyetemista mozgalmait összefogó MEFESZ volt. A MEFESZ fogalmazta meg az október 23-án legendássá vált 16 pontot. Bár ők maguk is a kommunista Nagy Imrét követelték a miniszterelnöki székbe, általános céljaik nem a szocializmus megreformálására, hanem a polgári demokrácia alapjainak lerakására irányultak.25

Amikor tehát október 23-án a budapesti tömegek a lengyel események hatására a MEFESZ szervezésében, a Petőfi Kör politikai irányításával az utcára özönlöttek, szinte kizárólag csak a közvetlen célban, a rákosista vezetés eltávolításában voltak közös nevezőn.

A hangadó kisebbség – az ún. revizionista kommunisták – a tüntetés céljaként a Rákosi-utód Gerő leváltását s Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését akarták elérni. Ebből következik az is – s ezt az események igazolták is –, hogy a Petőfi Kör szellemi irányítói október 24-től, tehát Nagy Imre kinevezése után a forradalom továbbfolytatásának már nem látták értelmét. Számukra a reformból forradalomba való átmenet már nem volt a program tartozéka.

A Petőfi Kör programját és célkitűzéseit a tüntető tömeg már október 23-án este meghaladta. Ennek az estének volt egy politikai értelemben vett szimbolikus pillanata. A tömeg követelésére este kilenc óra körül végre megszólalt a Parlament erkélyéről Nagy Imre. Beszédét az „elvtársak” megszólítással kezdte. A téren szorongó közel 200 ezer fős tömeg zöme – szociológiai értelemben véve óriási reprezentáció – szinte egyhangúlag hördült fel: nem vagyunk mi elvtársak. Ez a reakció világossá tette minden értő számára, hogy a nép még csak tévedésből sem valamifajta megreformált szocializmusért ment ki az utcára tüntetni.

Nagy kérdés – és soha meg nem válaszolható –: ha 24-re virradólag nem jelenik meg Budapest utcáin a szovjet katonai erő, s a nép maga dönthetett volna sorsáról, merre és meddig fejlődtek volna az események. A szovjet beavatkozás azonban megtörtént, ami egyben azt is jelentette, hogy a kibontakozó forradalom egyik pillanatról a másikra szabadságharccá változott. Budapest a harcok színhelye lett, s a forradalmat szülő társadalompolitikai kérdések, amiket Szabó Miklós is megfogalmazott a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen elmondott felszólalásában, háttérbe szorultak az agresszor elleni harc kérdése mögött.

A magyar forradalom és szabadságharc egyik legbonyolultabb kérdésével állunk szemben. Az új miniszterelnök, Nagy Imre és az őt hatalomba követelő társadalom viszonyának kérdéséről van szó. Nagy Imrének – mint a politikai szféra abban a pillanatban legfontosabb emberének – október 24-től két problémával kellett szembenéznie. Kezelnie kellett a szovjet–magyar viszonyt, méghozzá olyan helyzetben, amikor a szovjetekkel való szembefordulás nemcsak addigi életének megtagadása lett volna, hanem szakítást és azonnali háborút is jelentett Magyarország és Szovjetunió között. Ugyanakkor párbeszédet kellett folytatnia az őt hatalomba követelő társadalommal, amely viszont barikádokat emelve, a kezében fegyverrel harcolt már 24-én éjszaka a miniszterelnök alá tartozó belügyi csapatokkal és az őket támogató szovjet egységekkel. A dilemma lényege világos volt: a magyar belügyi csapatok annak a kormánynak a csapatai voltak, amelynek Nagy Imre volt a miniszterelnöke, s azokkal szemben használták fegyverüket a kormány védelmében, akik a miniszterelnököt a hatalomba követelték. S hogy még keservesebb legyen a miniszterelnök leckéje: egy-két nap elteltével Nagy Imrének azt is tudnia kellett, hogy vidéken, ahol a tüntető nép fegyvertelenül állt szemben a fegyveres kormányerőkkel, az ő csapatai lőnek az őt „tegnap” még kormányra követelő tüntetőkre. S látnia kellett azt is: ha nincs a bolsevik diktatúra által létrehozott tanácsrendszer mögött fegyveres erő, a bolsevik állam e fontos szervezetei úgy dőlnek össze, mint a kártyavár.

Ezek az ellentétek, akár kül-, akár belpolitikai jellegűek, könnyen belátható: nem a Nagy Imre–Rákosi-vita s nem a XX. kongresszus problémáinak a következményei. Egy évtized gyúanyaga kapott lángra. Hiszen a magyar forradalom egyik legfontosabb ismérve épp az – s ez ellentmond mindenfajta szocialista teóriának –, hogy vidéken, ahol nem folyt fegyveres harc, az önkormányzati típusú szervezetek létrehozásával egyik pillanatról a másikra végbement a polgári célkitűzéseket megfogalmazó társadalmi forradalom. Vagyis a vidéki Magyarország négy nap alatt megteremtette az alulról felfelé építkező, önkormányzatra épülő államot.

A fővárosban kibontakozó fegyveres szabadságharc tehát, amelyet az egész ország támogatott, a nemzeti függetlenség visszaszerzésének követelését, a vidéki Magyarország önkormányzati típusú felépítése pedig a polgári demokrácia megteremtésének a polgári igényét jelentette.

A forradalom jellegéről, a kezdetek forrásvidékéről évtizedeken keresztül nem lehetett Magyarországon tisztázó vitát folytatni. Pedig az igazi kérdések és néha válaszok már 1956 decemberében megfogalmazódtak.

Vámos Imre írta 1956 végén: „Külföldi megfigyelők, szakértők és okoskodó »kremlinológusok« Sztálin halálával meg a huszadik pártkongresszussal magyarázzák azt a bomlást, amely a zsarnokság szerkezetében egyre láthatóbb módon megmutatkozott. Nem ismervén a szellem legyőzhetetlen erejét, politikai taktikának és következménynek tekintették azt a jelenséget, ami a valóságban minden forradalom előkészítője: a szellem lázadását. Ez a lázadás már a sztálini időben megkezdődött, a párton kívül és belül egyaránt. Nem véletlen, hogy az a folyamat, amelyet »liberalizálásnak« vagy »olvadásnak« nevezett el a köznyelv, Lengyelországban és Magyarországon indult meg elemi erővel, ahol az irodalom a szabadság és a nemzeti önfenntartás bátor igéit hirdette minden korban.”26

Kevésbé patetikusan fogalmazott Kiss Sándor: „A csökkenő életszínvonal megváltoztatta az ország politikai képét. 1945-ben még a munkás- és agrárproletárok tömegei hittek abban, hogy a társadalmi és gazdasági haladás motorja, érdekeik harcos védelmezője a Kommunista Párt. Ezért kapta a párt az 1945-ös választáson a szavazatok tizenhét és fél százalékát. 1947-ben lényegileg még megtartotta hadállásait, bár ekkor már nemcsak a bizalom játszott szerepet, hanem egyes rétegek, csoportok opportunizmusa is. Ez a helyzet olyan mértékben változott, amilyen mértékben a párt egyeduralkodóvá vált. Lassanként teljesen eltűnt a bizalom, és helyébe a karrierizmus, az opportunizmus és a kényszer lépett. Ez tartotta össze a pártot… A propaganda a nép gondoskodásának és érzületének durva arculcsapása volt. A legreakciósabb rendszerek sem tartották olyan korlátoltnak a népet, mint a kommunista párt, amely állítólag a munkásosztályt képviseli.”27

A forradalom kitörésének ezek is okai voltak.