×

Város a holdban

Szepesi Attila

2003 // 05


(keleti legenda szerint
éjszakánként látható a teliholdban
Abu-Tikrili, a holt lelkek városa)

Vérke, Aranylyuk, Akasztó-sor, Bábotka, Kiserdő:
újra a holdbeli város, az álomi görbe sikátor,
hol cseperedtem s abronccsal karikáztam a porban.
Kecskék szarván szállt az ökörnyál, s télen a messzi
hóba-veszett hegyeken farkas vonitott. Tükör által
látom ezüstben a berket, a vízpartot, hol a rákok
másztak szerte a turzáson, s odalenn a habokban
barna csukák rejtőztek, gém lábalta az örvényt,
teknőcöt meg lomha csigát, sárgult pihetollat
s kagylóhéj tekenőit hömbörgette a hullám.
Arra alább a hidon, hol a farsang népe vonult, az
álcasereg: maszkában a lódoktor meg a böllér,
tündér-arcu bakó, sintér és medvepofájú
kántor, pörge kalapban a szolgabiró meg a nyalka
főispán, lakkos csizmában a nyúlszivü csendőr
és a gigerli, tiszttartó suhogatta az ostort,
pördült rezgő tüllben a táncoslány s tafotában a
sanda kaszirnő, szende szüzek motyogó keritője
és a bibircses-képü boszorka – civilben
óvónő – sikogatva-rikoltva, dobot-pufogatva s
csillám-kürtöt fújva haladt kapatos seregük: csupa
holdkóros. Emlékkel telve botoltak az éjben
– mit sem sejtve a sanda jövőről – egyre alább a
poklok iránt, hol a lágerben meg az aknamezőkön
irtja balek-seregük éhkopp, fegyver meg a kórság…
Romtemető az akácligeten, Árpád-kori templom,
ajtaja-ablaka-sincs terein csak az álomi szél jár.
Fönn, a mohos kő réseiben csókák menedéke,
lenn girhes kutya vackát rejti a hajdani szentély.
Mállik a freskó foltja a tört falon: elfeketülve
kardos Szent László meg a kun, Borbála s a szende
Margit, ahogy rongyába csavarva sikálja a mocskot.
Falja penész, hólé s zuzmó a csodák-sora képet:
angyal száll, de a szárnya sehol. Sandít sunyi ördög,
szarva lemállt, s íves vámpírfoga rég odalett – csak
bámul, akár kancsal krampuszfi a dajkamesében.
Arc merül itt, szempár lobog arrébb. Szent remeték a
berket rótták? Nincs a berek: csak a hóka falombok
tűnt taraján fut a szél tovalengő varjakat űzve.
Látszik a szentek mozdulata: külön egy kar, odébb egy
csorbult lándzsa. Ló feje nyitja nyihogni pofáját.
Gazdátlan páncéling foszlik. Alul moha-lepte
arcmás: szende leányé, kit letipornak a patkók.
Elfakuló fa a dombon. Fönn tovaszökken a szarvas:
ágbog-agancsa hegyén lobogó tizenegy misegyertya…
Holdfény-mosta hegyek, felhőbe döf egy-egy kémény
s hörgő kísértetdal hallik a gesztenyefáról:
árnyék-nászuk ülő gyöngybaglyok éji danája…
Túl a mezőn, hol a Szernye-mocsár maradéka világít,
nádas rónavizen lándzsás-levelű kolokán és
tündérrózsa, mit errefelé hívnak vizitöknek.
Pákász bújta hajdan e lápi világot, a lélek-
vesztő járta egyensúly-táncát – hol nekikoccant
egy-egy búvó zsombéknak, hol meg tovasiklott
meghorzsolva a sást, hol a harsány nádirigó költ.
Távol az ingó nádszigeten darvak raja táncolt,
szárnya-terítve a vén kakasok körben toporogtak,
ugrottak krúgatva a légbe, s az éji magasból
vissza az imbolygó kotura, hol mintha vak örvény
űzné őket: körbe pörögtek a hold sugaránál,
majd egy-egy hullott ágat, levelet, kusza indát
csőrükkel fölemeltek, ég fele löktek – utána-
nyújtották nyakuk és elkapták visszaesőben…
Rég elapadt a mocsár, csak nádfolt sárgul a réten,
árva meder mélyén csillog pocsolya, ebihal meg
szúnyoglárva tenyészik a mélyén. Néha a kósza
réce s a szárcsa megússza a hosszát, majd tovatűnik:
nagy vizek álmával beleröppen az alkonyi ködbe…
Szunnyad a város – pár kóbor kutya jár csak az éjben:
girhesen űzik a háromlábu szukát, marakodva
hágja az egyik, majd elmarja a társa, az ördög-
képü kuvasz, s most ő magasul ádázul a nyüzge
nőstényre, s döfi-lökdösi nyálzó, sanda pofával.
Méla csavargó hortyog a főtér bokrai közt és
mákonyos álmában látja: odafönn az ezüst hold
elgörgő karimáján szunnyad a város, a tornyok
kék árnyéka a földre vetül, mig a görbe sikátor
hosszán csípős szélben hintál sorra a lengő
álomi jelvény: földi pokol cégére. Kocódnak
hajlott rúdra tüzött koponyák, bűzlő vizihullák,
holló vájja szemük, rajtuk pondrók araszolnak,
arrább meg disznók ölik épp a pohos-hasu hentest,
dézsával fogják fel a vérét, szalma-csutakkal
pörzsölik, aprítják s töltik hurkába a balgát.
Hordón hájfejü jóakarónk ágál hadonászva,
ígér tarka jövendőt, éhenkórásznak teli bendőt –
látni, ahogy ingére csurog szava bájteli méze.
Hemzseg előtte bohó balekok kiguvadt-szemü nyája,
sánta az egyik, a társa belét huzigálja hasából,
hóna alatt a fejét mint dinnyét tartja az őrnagy,
buffog vascsizmában a vaddisznó-generális,
láb s kar nélkül hengergőzik a porban a sintér.
Víg muri: harsog a sramlizene és kattog a verkli,
hallik a trombita, kürt meg a hárfa lidérc-muzsikája…
Ébred az alvó. Felriad és bámulja a holdat:
tornyaival ott ködlik a holtak városa. Szállnak a
légben a bőregerek: szárnyuk holdfénybe merítik
és visitozva keringnek – megborzong, aki hallja.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben