A historizálás hasznossága

Arthur Griffith: Magyarország feltámadása

Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor 1992-ben, az első írországi hivatalos magyar külügyminiszteri látogatás díszvacsoráján Jerry Collins ír külügyminiszter egy kis könyvet nyújtott át ajándékul. A könyv 1904-ben jelent meg, szerzője Arthur Griffith újságíró-politikus volt, 1921–22-ben (ötvenéves korában bekövetkezett haláláig) a független Írország első elnöke, címe pedig The Resurrection of Hungary: a Parallel for Ireland. Köszönetet mondva büszkén vallottam be, hogy a könyvet ismerem, évekkel korábban vettem meg 1918-as kiadását egy budapesti antikváriumban. Elmondtam, nekünk, magyaroknak külön öröm, hogy e régi európai nemzet, az ír részben Magyarország példáját követve támadt fel, vívta ki függetlenségét. Most, a szovjet uralom alól feltámadt Magyarország külügyminisztereként, a két nemzet történelme közötti párhuzamot bemutató, Írországban olyan nagy hatást keltő könyv első kiadását kezemben tartva boldog vagyok, hogy történelmünk fekete korszakai után eljutottunk ide, s reményem szerint rövid időn belül, az európai integráció keretében kapcsolatainkat minden korábbinál szorosabbra fogjuk fűzni.

Ez a vékony, de kiadásával történelmet csináló könyv csaknem száz éve jelent meg először az ír mozgalom lapjában folytatásokban, majd több kiadásban. Formailag Magyarország történelmi útját mutatja be a Habsburgoknak való alávetettségtől a levert függetlenségi háborún át az 1867-es kiegyezés teremtette győzelemig, a belügyeiben független, gazdaságilag önálló és rohamosan gyarapodó történelmi Magyar Királyság feltámadásáig. A szerző törekedett a történeti hitelességre, elolvasta az angol nyelven hozzáférhető szakirodalmat, az 1918-ban megjelent bővített, harmadik kiadásban több ténybeli tévedést is kijavított, de célja nem az volt, hogy az ír közönséget megismertesse egy távoli, érdekes nép történelmével, hanem útmutatást, politikai programot akart adni a kilátástalan radikalizmus és a túlzott engedékenység között évtizedek óta bolyongó ír társadalom számára. Azt mutatta be, hogy amikor nem egyenlőek az erőviszonyok, segíthet a jog – ha az jó stratégiával és ügyes taktikával párosul. A magyarok az idegen uralom túlerejét végül nem fegyverrel győzték le, hanem az alkotmányos jogokhoz, az önálló parlamenthez következetesen ragaszkodó Deák politikájával, ami jól kihasználta a nemzetközi konstelláció által egy adott pillanatban felkínált lehetőséget. Ezzel a magyar nemzet megindult a gyors anyagi és szellemi felemelkedés útján.

Ezen a színvonalas, jól érvelő politikai pamfleten nem a történeti pontosságot kell számon kérni, hanem az eredményességet. Ebben a tekintetben Griffith stratégiája bevált. Reményt keltett, perspektívát adott az íreknek, akik a világháború végén, a kedvező bel- és külpolitikai helyzetet ki is használták. Az 1921-es megegyezés révén megszületett az Ír Szabadállam, a protestáns Ulster nélkül és egyelőre a Brit Nemzetközösség keretén belül maradva, de lehetőséget teremtve az ír államiság és a nemzet feltámadására és megerősödésére. Pontosan úgy, ahogy ez Magyarországon történt az 1867-es kiegyezés révén.

Kis híján százéves késéssel, de magyarul is megjelent Griffith munkája, sőt mindjárt két fordításban. Az első, 1904-es kiadást az ír–magyar kapcsolatok első számú (tán egyetlen) szakértője, a sokoldalú Kabdebó Tamás fordította le, és Serdián Miklós György Editio Plurilingua Kiadója jelentette meg. Pár héttel megelőzte az 1918-as kiadás lefordítása Szentesi Zöld László által, a Valera Kiadó gondozásában. A magyar megjelenést elsősorban nem a kegyelet vagy az érdekesség indokolja. A még ma is széles körben tapasztalható nemzeti pesszimizmust, kishitűséget gyógyíthatja az a felismerés, hogy száz évvel ezelőtt Magyarország Európa-szerte ismert, erős és nagy tekintélyű volt, s példáját az ír mozgalom vezetője követésre alkalmasnak találta – ráadásul eredménnyel. De szélesebben érvényes üzenete is van e történetnek. A politika látszólag a radikalizmus és a kompromisszum közötti választás. De mi a kompromisszum? Az egykor sikeres magyar és a ma is sikeres ír magatartás azt igazolja, hogy a kompromisszum sosem egyenlő a megalkuvással, a behódolással, az okos radikalizmus pedig nem megy fejjel a falnak, hanem ragaszkodik ahhoz, aminél alább nem lehet adni; ha kell, kivár, és akkor cselekszik, amikor az idő alkalmas.

Tanulságos, hogyan ítélte meg Griffith a XIX. század vezető magyar politikusait. Minden tisztelete ellenére magyar példaképe nem a tépelődő intellektuel, Széchenyi, de nem is az engesztelhetetlen Kossuth, hanem a józanul radikális Deák! Talán annak a régi latin mondásnak a megtestesítőjeként, hogy „Suaviter in modo, fortiter in re” – szabadon fordítva: „Visszafogottan a szavakban, de határozottan a cselekvésben!”

Vannak e kis könyvnek további üzenetei, tanulságai is.

Magával ragadóan szól Griffith a nyelv és a kultúra politikai, történelmi szerepéről. „A magyar nyelvi újjáéledés lelket öntött a kezdeményezőképességbe, a nemzeti öntudatba, s ezek együttesen tették az országot szabaddá. (…) A magyarok nem azzal töltötték idejüket, hogy pódiumok tetejéről korbácsolták volna az osztrákokat. Maguk állították fel saját egyetemüket, és ott oktatták fiaik legjobbjait… Az egyetem szolgáltatta a vörössipkásokat, akik a csataéren küzdöttek meg az osztrákokkal, a politikai vezetőket, a gondolkodókat, a művészeket, a tudósokat, az iparágak vezetőit, akik más és más területeken vívták meg Magyarhon csatáit.”

Részletesebben elemzi és bírálja az író Charles Boner 1865-ben Magyarországról és Erdélyről megjelentetett könyvét, amely jól megfeddte a magyarokat, amiért túl sokat foglalkoznak a múlttal, makacsul kitartanak egy irreális ideál mellett, ragaszkodnak saját nyelvükhöz, ahelyett, hogy boldogan elfogadnák a német világnyelv és kultúra előnyeit, saját parlamentet akarnak, holott a bécsiben hatásosabban érvelhetnének, és így tovább. A történelem megcáfolta ezt a „hamis realista” érvelést, az elvfeladó kompromisszum – külföldről gyakran tanácsolt – politikáját.

A fentiekből is világosan látható, hogy Griffith könyve nem a magyar történelemről és politikáról, hanem az ír történelemről és a kívánatos ír politikáról szól. Az utolsó lapok sorra veszik a brit–ír viszony vitatott, nehéz kérdéseit, bírálják a nép korábbi és egykorú megalkuvó, „gyáva, inkompetens és olykor korrupt vezetőit”, de azokat is, akik elvetnek minden kompromisszumot. Egy közös uralkodót Griffith elfogadhatónak tart, „ha a Nagy-Britannia és Írország közötti kapcsolatokat az egyenlőség és a kölcsönösség bázisára helyezik, hasonlóan a magyar–osztrák kapcsolatokhoz”. Ez az az elv, amiből nem szabad engedni, „az elvekhez való visszatérés a józan politika Írország szenvedő népe számára”. Végül, konkrét programot adva, Griffith visszatér a magyar példához. „Bár a magyar politika írországi alkalmazása újdonság, a józanul gondolkodók nem vonhatják kétségbe, hogy e politika elkötelezett alkalmazása – mely Magyarországot föltámasztotta az 1849-ben Világosnál ásott osztrák sírból – megszüntetheti egy idegen állam által elharácsolt hatalom gyakorlását.”

1989–90-ben nem az írek példája, de a fenti elvek követése vezetett a szovjet uralom lerázásához, a rendszerváltozáshoz, s ez tette lehetővé, hogy a régebbi ír–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok mellé felzárkózzék a politika is. 1991-ben ezért nyitottunk nagykövetséget Dublinban. A mai Írország saját példájával adja vissza nekünk az egykor általunk nyújtott erkölcsi segítséget. Az Európai Unióban talán ez az ország mutathatja fel a legnagyobb sikert, nemcsak gazdasági eredményeivel, a régi elnyomóét már-már meghaladó életszínvonalával, de nemzeti öntudatának megőrzésével és erősítésével, a külföldre szakadt írek leszármazottainak mind gyakoribb hazatelepülésével és – cáfolva a kontrollálhatatlan ír szenvedélyek sztereotípiáját – az Észak-Írországban ma is dúló polgárháborút józan kompromisszummal lezárni próbáló felelős politikájával. (Editio Plurilingua, 2003)