Szegi Pál: Játék és lelkiismeret

Az Új Magyar Irodalmi Lexikon első kiadása mindössze hét sorban foglalkozik Szegi Pál munkásságával. Ugyanakkor neve számos emlékezésben, naplóban és feljegyzésben felbukkan, forog az irodalmi köztudatban. A fiatal Illyés közeli barátja, Szabó Lőrinc barátja és értő kritikusa, aki a második világháború idején Zelk Zoltánnak segít, hogy munkaszolgálatosként túlélje az orosz tél iszonyú hidegét. Szegi Pál rengeteg embert ismer, sok embernek tesz szívességet, intéz el kisebb-nagyobb ügyeket: egy személyben költő, műfordító, lapszerkesztő és műkritikus – a modern magyar irodalom széles látókörű, művelt rajongója és mindenese.

Ahogy azt mondani szokták: a kiadó régi hiányt pótolt, amikor vállalkozott Szegi Pál lapokban szétszórt írásainak összegyűjtésére, illetve kötetbe válogatására. Ami azonnal szembetűnik a Játék és lelkiismeret című kötet „válogatott írásai”-ból, az éppen szerzőjük sokoldalúsága. Hat fejezet kell ennek bemutatásához, s ebben a hat részben nem csupán a már valahol megjelent írásokat olvashatjuk újra, hanem a részben kéziratban maradt verseket, Szegi irodalmi és képzőművészeti témájú tanulmányait, többnyire franciából készített műfordításait, végül a szerzőnek Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel, Szerb Antallal, Kassákkal és a nyomdász Frankl Sándorral folytatott levelezését. A kötetet szerkesztő Széchenyi Ágnes terjedelmes bevezető tanulmányt írt „az emlékezetünkre méltó” életműhöz, amit – ha tetszik – Szegi Pál „ébresztésének” is felfoghatunk.

Szegi fő problémája éppen a sokoldalúságában rejlik. Mintha egy ideig nem tudná eldönteni, melyik műfaja az „igazi”, mintha a külső késztetések (felkérések, megrendelések) nem engednék, hogy ha nem is egy, de, mondjuk, két műfajra koncentrálja figyelmét. Ami verseit illeti, azok inkább verstörténeti margináliák: vannak köztük érdekes, enyhén szürrealista kísérletek (Fiam második születésnapjára), illetve a kései Radnóti Miklós hangjára emlékeztető neoszimbolista elégiák (Fecskevirág), de egészében Szegi lírai korpuszát nem mondanám jelentősnek. Az irodalomkritikus Szegi figyelemre méltóbb, már csak témaválasztásai miatt is: közel áll hozzá Illyés és József Attila mellett Krúdy Gyula és Márai Sándor, de Radnóti Miklós és Szabó Lőrinc is. Kodolányival Kassák konstruktivizmusáról vitázik 1927-ben, de több ízben méltatja a különös világú Pap Károly művészetét. Szegi szemmel láthatóan rokonszenvezik az avantgárddal, de nem annyira, hogy lebecsülné a hagyományosabb technikájú írói stratégiákat, illetve megoldásokat. Többnyire olyanokról ír csak, akiket valamiért kedvel; nem kombattáns irodalomkritikus. Szívesebben méltat, mint hiányol vagy kritizál.

Ez a tulajdonsága legjobban talán képzőművészeti írásaiban és kritikáiban érvényesül, amelyek több mint száz oldalt tesznek ki ebben a 371 oldalas kötetben. Szegi Pálnak megvan az a képessége, hogy egy-egy festőművész munkásságát lényegében ragadja meg, vagyis hogy a pálya felvázolása mellett a művész legfontosabb sajátosságait és erényeit is felvillantsa. Kerüli a szakzsargont, művelt olvasóknak közvetít értékeket. Ez az értékközvetítő kritikus méltatja a korábbi mesterek közül Szinyei Merse Pált éppúgy, mint Munkácsyt; Rippl-Rónait csakúgy, mint Gulácsy Lajost. De a már elismert mesterek mellett kitűnő írásokat köszönhetünk Szegi Pálnak a fontosabb festő kortársaktól is, így Medveczky Jenőről, Bálint Endréről, Berény Róbertről és Barcsay Jenőről. Ezek az írásai szinte mind a Tér és Forma című folyóiratban jelentek meg, a második világháborút követő néhány évben, amikor még lehetett szabadon írni képzőművészetről. Mivel itt nem kritikai kiadásról van szó, kár, hogy az egyébként igényes kötetbe olyan Szegi-írás is bekerült, amelyik már magán viseli a kora ötvenes évek „pártos” retorikájának jegyeit: én kihagytam volna például A műfajok gazdagsága című írást, ahol a szerző úgy véli, a szocialista realizmus „a realizmus magasabb formája”, és dicséri – a többi közt – Pór Bertalan műveit olyan, mint a Sztálin elvtárs portréja, ahol ugyan a generalisszimusz egyik karja el van rajzolva, viszont a kép „lelkes őszintesége” lenyűgözi a nézőt. Hogy a jereváni rádió egyik ismert viccét parafrazeáljuk: igaz, hogy Szegi ilyen cikket is írt, de nem ezért szeretjük. Mint sokan mások, ő is túljutott ezen a korszakán. 1957-ben szerkesztett-gondozott egy teljes magyar Villon-kiadást, amit a szakma még évtizedekkel később is nagyra értékelt. Szegi Pál 1958-ban hunyt el, mai fogalmaink szerint fiatalon – még nem töltötte be ötvenhatodik évét.

A Játék és lelkiismeret szép kiállítású, levegősen szedett, jól olvasható könyv, viszonylag kevés sajtóhibával, bár „Carricre” helyett a 204. oldalon „Carričre” és „Gordon Graig” helyett (a 208. oldalon, kétszer) „Craig” olvasandó. Jóllehet nemcsak filológusoknak vagy műkritikusoknak szánta a kiadó ezt a Szegi-válogatást, nem ártott volna egy névindex az egyébként jól forgatható könyvhöz, amelynek borítólapját Szegi Pál fényképe díszíti.

(Argumentum–Philobiblon, 2001)