A nyolcvanéves Kodályt köszöntő
hatvanéves Illyés emlékének
I.
Egy
mondolatnyi
szellem jár a pusztán;
okos fejével biccent, ám nem int –
százévnyi magány, ami belőle néz rám
hatvanévesen megint.
Szétlőtt haza a csöndje,
amit Tihany
ekhózna.
Aki pusztából jönne,
oda is érkezik vissza.
II.
Egymondat-mondatok, mondatok –
mondjátok, hogy mi a múltatok.
Benzines kanóc a rongyotok.
Tövig ég gyertya, de föllobog.
Arctükör-rianás – mély titok.
Tükörarc – rajta a korpiszok.
Szómondat – mondatszó földadog.
Mondattant lőnek szét szózatok.
III.
Hangtalan
hangversenyteremnek
bartóki
csillári
rezegnek;
micsoda tarkaság az idő:
fekete-fehér a temető!
Ott áll a közepin valaki,
hadonászását csak hallani:
némafilm – pergeti az agya;
ráng a kar, ráng a száj –
a muszáj-
orkeszter
angyali
karnagya
áll szembe szélvésszel;
keziben a pálca vasvessző:
szólna a jajokat elzengő
árváknak ötödik
esztendő,
esendő
özvegyeknek csak a
gyászkendő.
Ezerkilencszáz és hatvankét
éve halt Krisztus a
kereszten;
mit bírt ki, mit bír még
ez a nép;
nem tudja, csupán az
Úristen!
Ide hát Picassót,
Guernicát;
a zablák vöröslő
nyihaját;
mindenhol épülhet némaság
vérzeni
idegen nép vasát.
Igazságából most
Éluard
miféle magányra
írja föl Petőfit,
hol árva
megőrzi
a szabadság-hiányt!
IV.
Most puszta igazán a puszta.
Csárdarom rossz gazdát alussza.
Nótáját Vén Cigány elhúzza.
Cifráját akasztott bokázza.
Mondatok, mondatok, mondatok,
hány tankot bír ki a csontotok –
ha zászlók sikolya nem lobog,
túlpuffják ünnepi üstdobok.
V.
A kecskeméti
pusztán
a rácegresi
pusztán
két harangszó
között
egy gondolat
a vétség,
mit kétség üldözött:
mennyit érhet egy mondat, mikor mindenki hallgat,
s a hangzavar dalol.
Fölszívdoboghatnak
holtak
a parcellák alól?
Honi vagy doni holtat
Szibériákig vontat
horda s tehervonat.
Szigetvár, Segesvár árva
végvári
katonája
porábul épül
szél-ház.
Pusztába filmezett
csontváz,
mit ki nem mond gondolat.
VI.
Mondhatni mondhatnám mondatod?
Koponyák erdeit kongatod.
Zsarátból épített csarnokok
díszpáholyában a zsarnokok.
Rian a tihanyi kis öböl.
Befagyott ablak az arctükör.
Sohase láthatni kívülről
mindazt, mi ott belül összetör.
VII.
Utána,
mindig,
az, ami illik:
a tett.
Vörösmarty is mit tehetett,
mikor nemzetet temetett,
a némaságokat kimondani!
Kaviccsá őrölnek
hazát
a Sédek malompartjai.
S
Ó
Tihanynak riadó leánya,
mikor fogamzol
vissza egy reményt?
Mikor szülöd meg
végre,
vagy utoljára,
mindenség-ekhónkat,
a Bolyai-fényt;
hogy a mindenség
csak gerincgörbület:
hidalás
Isten
folyamai felett.
Légy büszke,
te zordon emberiség,
hogy magáénak
imádkozott e nép;
s attól csak árva,
ahogy madárra
reászabadulna az ég.
Pányván az Ady-ló fölnyihog,
szabadságát csak várhatod,
ami a jövő lesz – bánhatod,
ami a múltad – csak várhatod.
IX.
Frakktalanul
megy a karnagy a pusztán;
és úgy eltávolul,
mintha örökre
rázuhanna
betiport temetőkre.
Hangszere
egyhúrú hegedű.
Ha sikoltna,
újra nől
majd a fű is
tovább,
hisz az a dolga:
széttekinteni
szabadnak
magát.
