Redőnyzár

Egy 1920-ban készült, fenyőlécekből álló redőnynek 2002-ben leszakadni annyi, mint egy felhőnek az erőmű kéményére telepedni lassú őszi délelőttön. A redőny felhúzás közben zökken egyet, s elakad. A nap további része ettől más irányt vesz, a halovány körvonalú tervek képe ködbe vész, a szemüveg eltűnik, a telefonba nem szól bele, aki a redőnyleszakadásba belecsöngetett.

– A harmincas években még élt ebben a városban egy redőnyös, aki értette a dolgát – emlékezik homályosan a redőny –, de ma már csak reluxásokat meg műanyagkellékes gyorskettyintőket találni. Az a harmincas évekbeli már régen lehúzta a redőnyt, a helyzet legalább annyira reménytelen, mintha a mai vasárnap délelőttön tizenegy és fél tizenkettő között Bobby Gordont szeretnéd hallgatni a BBC-n. – Bobigordon bébécélondon vécé egy, a megfejtéseket erre a címre küldjétek, és most kedvenc bandám, a Szőrös Húsleves heti opuszát játszom le, különös tekintettel az érzékeny lelkületű favágókra és irodistatanoncokra.

Egyszer nyertem egy kislemezt Bobby Gordontól. Derek Taylor Beatles-életrajzát is megnyertem egy vasárnap délelőttön, a könyv meg is érkezett, csakhogy nem tudtam angolul. Méretben hasonlított a Munka Törvénykönyvére, amelyik gyakorlatilag a könyvtáram első darabja volt. Azért vettem meg, hogy a különféle, ostobábbnál ostobább rendelkezések egymáshoz rendelésével bizonyítani tudjam, a munkát a törvény bünteti. Egy órát vett el mindössze az életemből ez a logikai játék, de az akkori társadalomból kifelé vezető utamon kamatostul megtérült ez az óra. Ez állt mögöttem, ennek vethettem neki a hátamat, ennek köszönhettem a tartásomat. – Nem tudni, ki állhat mögötte, csak óvatosan és körültekintően! – egyeztették álláspontjukat a különféle szervek különféle elemei, akiket a nyomomba eresztettek.

Aztán még egyszer nyertem Bobby Gordontól egy kislemezt, amelyik sosem érkezett meg. A refrénnél elakadhatott a határon. A határőrök egyike nagyon kedvelte azt a refrént, hogy Hey Jude, don’t make it bad. – Hé, no nézd csak, itt egy jópofa kis refrén, mostanában annyit hallani a rádióban – mondta a határőr, s kikapta a lemezt a küldemények közül. Hey Jude, don’t be afraid, hallgatta tovább az elakadást, Hey Jude, don’t let me down, hallgatta még tovább, egészen a végéig, hogy Hey Jude don’t make it bad. – Ez nem is refrén – állapította meg csalódottan, s dühében hazavitte a lemezemet. Különösebben nem voltam oda ezért a dalért, de az eljárás módja miatt annál inkább.

Nyerni igen egyszerűen lehetett. Rövid részletet hallottál egymás után három számból, s ki kellett találni az előadójukat. Egészben. Nem igényelt túl nagy szellemi adatbázist.

A Melody Maker féléves előfizetését – körmönfont módon – már Csillag Julianna néven nyertem. Csillag Juliannának hívtak egy nagymamát, a nagymamámat, aki túl a hatvanon s hetedhét határon, könnyedén megtévesztette a határ őrzésével foglalatoskodó egyenszemélyeket. Ott gyűjtögette a szobaablak bemélyedésében a bontatlan Melody Maker-sodratokat hetedhét határon túl, ahová átlagban félévenként egyszer jutottam el. Egy ilyen alkalommal magamhoz vettem a Melody Makereket, otthon a szobám közepén törökülésben szertartásosan végiglapoztam mindegyiket, s aztán úgy jártam-keltem városszerte, ahogyan egy valódi újgazdaghoz, egy valódi Melody Maker-tulajdonoshoz illik. A haverok napok alatt ellopkodták az összes példányomat, s azt híresztelték, hogy nyerték a bébécén. Nagyanyám nevén, amit szintén elloptak. Egy idő után annyira hittek abban, amit híreszteltek, hogy a valóságot tartották hazugságnak, a hazugságot megingathatatlan igazságnak. Ezen a gyakorlaton aztán nem is változtattak a további életükben szemernyit sem, mert kényelmesnek és jövedelmezőnek bizonyult, így sosem tudtam visszaszerezni tőlük félévnyi Melody Makert s félévnyi Csillag Juliannát. A BBC vasárnap délelőtti adása pedig elenyészett, mint az erőmű kéményére települt felhő egy lassú őszi délutánon.

– Ha levágsz egy darabot a gurtniból, ugyanúgy megteszi, mint a szétrozsdásodott acéllapka – tanácsolta a redőny. – Az a régi redőnyös, aki még értette a dolgát, ugyanígy szokott kimászni a slamasztikából, ha akadozott az acéllapka-utánpótlás. Vajon mit tett a Hey Jude azzal a határőr-refrénnel?