Hetet, havat...

„Hetet havat / mi jó falat” – írhatná Arany János, illetve Határ Győző, ott, valahol a walesi tartománytól keletre, egy kies kertvárosban.

De hát kezdjük az elején. Ha nem is Ádámnál és Évánál, legalább Lukács Györgynél. Neki volt az a bizonyos elhíresült Himalája-hasonlata, mely szerint (mi, idősebbek jól ismerjük ezt, nézze el nekem a tudálékoskodást, Főszerkesztő Uram, istenuccse csak a fiatalabbak okítása végett teszem) a marxizmus a világnézetek Himalájája, de ez nem jelenti azt, hogy a Himalájára felkapaszkodott nyulacska nagyobb, mint a völgyben legelésző elefánt. Mert az elefánt a síkságon is elefánt, a nyulacska pedig a Himalája legtetején is nyulacska marad – állította csökönyösen Lukács. Alapigazság ez a javából, s ha arra gondolunk, hogy Lukács fejében az járt, hogy Fagyajev a Himalája legtetején is nyulacska marad, Thomas Mann pedig a síkságon is elefánt, akkor még azt a kijelentést is megkockáztathatom, hogy a hasonlat nem is nélkülöz minden alapot. Sőt. Amikor Oxfordba kerültünk az elmúlt évszázad derekán, bizony nagyon el voltunk telve magunkkal: „Hát igen – mondta egyikünk, egy történészpalánta, akiből később az MTA külső tagja lett, talán némi iróniával is a hangjában –, feljutottunk a Himalájára!”

Ez történt Határ Győzővel is, de arra csak most döbbentem rá, hogy egyedül üldögél a Mount Everesten, amikor elolvastam értekezését: Alapigazságok, melyek minden alapot nélkülöznek (Holmi, 2002/11. 1475–1487.). Miről is értekezik Győző Bácsi? (Ha ő bácsizza Illyés Gyulát [1477.], pedig csak tizenkét év a korkülönbség, akkor neki is dukál a bácsi, amivel a köztünk lévő huszonegy évet igyekszem áthidalni.)

Szóval mik is azok az alapigazságok, melyek minden alapot nélkülöznek? Pro primo: hogy 1848-ban sideshow voltunk, s ezt most kimutatta egy Ian William Roberts névre hallgató „skót születésű, angol beállítottságú szaktörténész” (1476.), és pro secundo: hogy Paskjevics „nevét Paskijevicsre magyarította nyelvünk és gyűlöletünk” (uo.). Kezdjük tehát ezzel a gyűlöletből fogant névvel. Hogy a mássalhangzó-torlódás (,-szkj-’) feloldását gyűlöletből eszeltük ki, ez számomra meghökkentően újdonságszámba menő tudományos felfedezés látszatát kelti. Ha a ???????? nevet átírjuk, akkor Paszkjevicset kapunk eredményül, nem pedig Paskjevicset, ,s’-sel, ahogy Határ Győző véli. Mivel magyarul eléggé nehéz Paszkjevicset ejteni, nolens volens belekerül egy i magánhangzó is, a mássalhangzó-torlódást feloldandó. Paskievicset írt Jókai is A mi lengyelünk-ben. Nyilván Győző bácsi is Paskievicset hallott a jóságos tanító bácsitól kisiskolás korában. Igen ám, de a történészek Paszkjevicset írtak már a tízkötetes, Szilágyi Sándor-féle, úgynevezett „millenáris” történetben. A köznép valóban „Paskievics”-et mond. Én is. Mint ahogy Jellasicsra se rakom fel azokat fránya idegenes krikszkrakszokat. És már most kérem Határ Győzőt, hogy ne tiporjon rám durván, vadul, ha Verne Gyuláról vagy May Károlyról beszélek. Széchenyire se, hogy az Ein Blickben Paskiewitschet ír. Szegény feje jót akart, csak azt akarta, hogy a németek is ki tudják ejteni a nevet. (Az angolokat is ki kellene oktatni, hogy miért írnak Titiant Tiziano helyett [s ráadásul még Tísn-nek ejtik!], meg a franciákat is, hogy miért ejtik a Goethe nevet „e mute”-tel, tehát „e” nélkül. Annyira gyűlölnék ők is Goethét, mint mi Paskijevicset? Az oroszok miért csináltak Gercent Herzenből? Minő fonetikai gyűlölet! Arra már gondolni se merek, hogy fogják Határ Győző nevét átírni cirill betűkkel, ha összes művei oroszul is megjelennek.

De vissza a „skót születésű, angol beállítottságú szaktörténészhez” (bár nem tudom pontosan, hogyan értendő az „angol beállítottság”), elfogulatlanul beszélhetek, mert a külügyminisztériumi tisztviselőből szaktörténésszé avanzsált szerző könyvét (Nicholas I and the Russian Intervention in Hungary. University of London, 1991) nem olvastam, és Határ Győző ismertetése alapján semmi újat nem tudtam meg tőle. Azt, hogy „sideshow” voltunk az angol hivatalos köröknek, az első világháborúban fiatalon elesett Charles Sproxton kitűnő művéből (Palmerston and the Hungarian revolution. Cambridge University Press, 1919) már eddig is tudtuk.

De ez csak az érem egyik oldala. Mindennek ellentmond azonban az két folyóméternyi könyv a polcaimon, amit a magyar szabadságharcról írtak angolul, oly nagy volt az érdeklődés és a rokonszenv a magyarok iránt az 1850-es években (bár lehet, hogy a könyvek szerzői nem voltak eléggé „angol beállítottságúak”), s ott vannak a költők (köztük Tennyson) a magyar forradalom előtt fejet hajtó költeményei, vagy az, hogy a mérvadónak tekintett The Timest nyilvánosan elégették a londoni polgárok, annyira felháborította őket, hogy a lap Palmerston erőegyensúly-politikáját támogatta a magyar szabadságharc ellenében. A látogatóba érkezett Haynaut pedig majdnem meglincselték az egyik londoni sörgyárban 1851-ben. (Ha olvastam volna Roberts könyvét, azt is tudnám, hogy ez 1851. szeptember 4-én történt, mert a 207. oldalon erről is szó esik.) Végeredményben persze 1956-ban is „sideshow”-k voltunk az angol külpolitika számára. (Az angol állami levéltárban van olyan 1956-ra vonatkozó dokumentum, amelyet száz évre titkosítottak!)

Ha már egyszer a neveknél tartottunk, nem tudom megállni, hogy még egy excursust ne tegyek, s a „délibábos” Horvát István nevét említés nélkül hagyjam. Az ő nevét viszont ,h’ nélkül írjuk. Így írja Szerb Antal is. Tehát maga Határ Győző javította ki tapintatosan Szerb Antal „elírását” egy imaginárius ,h’ betű segítségével, hogy gyűlöletmentes legyen a név. De még így is baj van. Mert Szerb Antal Irodalomtörténetének 1936-os kiadásáról senki sem hallott széles e hazában, így tehát Határ Győzőnek egy unikum, egy könyvészeti ritkaság került a birtokába. Az Országos Széchényi Könyvtár szerintem jó pénzért megvenné. Nekem is csak az 1935-ös kiadás porosodik a polcomon, e példány alapján hepciáskodom.

Habár Határ Győző tudós exegétának bizonyul dolgozata alapján, ám a költő is követeli jussát. Ezt ne feledjük egy pillanatra sem. Nyilván azért csinál a piktekből piktonokat, hogy a kaledonokkal rímeljenek (1478.). Ugyanúgy, ahogy a Karolingok természetes rímet képeznek a Merovingokkal („emitt a Merovingok, amott a Karolingok; 1479.). A piktek kaledóniai, gaél eredetű törzse a nevét a rómaiaktól kapta (,pictus’ a pingo igéből), mivelhogy őkelmék nem átallották magukat befesteni. Kései utódaiknál kétezer év múlva ismét felütötte a fejét e fertelmes divat, eleinte főleg labdarúgó-mérkőzések alkalmával. Atavizmus? Tudja a fene. Mindenesetre a kaledónokról is tudunk (1480.) a rómaiaktól származó Kaledónia földrajzi név miatt. (A piktek egyik törzsét dikaledonoknak nevezték.)

Nézzük meg közelebbről ezt a görögtüzes kora középkori névsorolvasást az idézett helyen: „osztrogótok-vizigótok-bajuvárok-gotunok, litvánok, szkipetárok, normannok, roxolánok, gaél-írek, kaledonok, szvévek, vendek, rúgok-szkírek-illírek-reutungok-szarmaták, trákok/dákok, pecsenyegek (»besenyők«), agatirszek, avarok, szigünnák, kvádok, markomannok, gepidák, valamennyien úgy vezetik le a maguk hét-nyolcszáz évének, egy vagy másfél évszázadának politikai történetét” stb. Erre mondják, hogy ha beadnák
a kiskutyának... Ez a hetet-havat összehordásnak a tipikus esete. Azt már megállapítottuk, hogy a kaledónok az egyik kakukktojás (odd man out) a nevek kavalkádjában. Az osztrogótokkal, a vizigótokkal és a bajuvárokkal semmi bajunk, ezeket keleti gótok, nyugati gótok és bajorok néven tartják számon a népvándorlás (= Völkerwanderung) korának avatott és kevésbé avatott szakértői (legalábbis magyarul). A szkipetárokról is tudjuk, hogy albánok a maguk nyelvén. A vendekről, sajna, először mindenkinek az jut az eszébe, hogy „Itt nyugszik Gáspár Endre / fordította Lukács Györgyöt héberből vendre”. De ne komolytalankodjuk el a dolgot, mert akkor nem dughatjuk a tudományosság pávatollát a fülünk mögé. (Mások szerint máshova kell a pávatollat dugni.)

Maradjunk a „pecsenyegek” mellett. Nem értem, miért teszi Határ Győző a besenyőket idézőjelbe. A magyar nyelvben így alakult ennek a kihalt népnek a neve, melyről az arab geográfus, Ibn Ruszta és al-Bekri, valamint a perzsa Gardézi tudósít először. Mindhárom tudós szerzőnek Dzsajáni a közös forrása, aki egy 9. század eleji korozmin kereskedő elbeszélése nyomán írja, amit ír (b.dzs.n.j.b.dzs.nk.), egyedül al-Bekri narratívájáról tételezhetjük fel, hogy olyan interpolációkat tartalmaz, melyek Maszúdi egyik elveszett munkájából kerültek bele. Mivel az arab források transzliterálása mindig is problematikus volt1, nézze el az olvasó, hogy e neveknél nem alkalmazom a diakritikus jeleket, melyeket majd mindenki másképp használ, s mivel nem tudok arabusul, maradok a kaptafánál.2 Szóval a besenyőknek és a pecsenyegeknek azonos az etimonja (????????-), s ez Bíborbanszületett Konsztantinosz császár nevezetes, latin címén közismert (de görög nyelvű) munkájának (De administrando imperio) a 37. fejezetére megy vissza. A magyarországi latin forrásokban szerepel még a bisseni (bysseni, bessi) változat is, de ezekről is első pillantásra megállapítható, hogy ugyanazt az etimont tartalmazzák, amit a többi latin nyelvű variánsok (pecinaci, pezenati, pinzenanti). Mielőtt belefelejtkeznék a besenyők rövid történetébe a mohácsi vésztől napjainkig, állapítsuk meg, hogy kihaltak, a 12. század után nem hallunk róluk, csupán a nevük maradt meg helységnevekként a Kárpát-medencében. Ebből következik, hogy nem csempészhetők a germán törzsek közé még véletlenül sem, egyrészt mivel türk nép voltak, másrészt „nem vezethetik le a maguk hét-nyolcszáz évének” történetét a kutyafüléből sem. Nem folytatom, mert a népnevek között van olyan is, amelyről csak Hérodotosztól tudunk (szigünnák = Sigynnae Her. V.9), tehát hozzávetőlegesen 2500 évvel ezelőtt hallottunk róla utoljára. Határ Győző tehát olyan helyekre ront be ajtóstul, ahol a kutatók is csak óvatosan lépkednek. Mert ők látják a kacskaringós út mentén elődeik beletört bicskáit rozsdásodni. A részletekről, melyek tudvalévőleg az ördög búvóhelyei, ennyit.

Határ Győző téziseivel természetesen még akkor se óhajtanék vitatkozni, ha érteném őket, így meg pláne nem, mint ahogy a bevezetőben újraközölt versét sem merném elemezni. De a részletek, mi tagadás, szórakoztattak. Nagyon tetszett például Isidorus Hispalensis, szevillai szent püspök, vagy ahogy nálunk ismerik, Szevillai Izidor munkáinak a megítélése. Főként ahogy megteszi Horvát István előfutárának Etymologiae című műve alapján. Valóban szokták ilyen rövid címen is emlegetni (főként lexikonok) a Kr. u. 600-ban írt munkáját, de a mű eredeti címe: Originum seu etymologiarum libri XX. A Kr. u. 615-ig haladó Chronica maiorával együtt standard kiadása a Migne-féle Patrologia Latina sorozatban jelent meg Párizsban négy kötetben Opera omnia címmel 1850-ben. Az etimologizálás nem volt a középkori szerzők erőssége, így hát kár kipécézni előfutárnak szegény Szevillai Izidort; a nyelvtudomány hátulgombolós nadrágban járt (nemcsak nálunk) a 19. század elejéig, az újgrammatikus iskola megszületéséig mindenhol, a teljes kritikátlanság jegyében. Kár is erre a szót vesztegetni, olyan tudós medievalista ne tudná ezt, mint Határ Győző? A csacskaságokon mosolyogni illik, nem pedig mérgelődni.

Ezt teszem én is. Nem folytatom.

*

Fenti, némileg polémikus hangvételű írásomat először a Holmi rendelkezésére bocsátottam, hogy élhessenek az első visszautasítás jogával (Right of the first refusal), mivel Határ Győző cikke ott jelent meg. Éltek is.




1Legutoljára a tudós Kmoskó Mihály küszködött velük az 1920-as években (1931-ben meghalt), amikor felbecsülhetetlen értékű forráskiadványát készítette, melyet Szekfű ismert és használt. Már Szekfű panaszkodik (1933!), hogy ez a becses forráskiadvány még mindig kéziratban hever. Ami azonban késik, nem múlik, még nálunk sem, s így nyolcvan évvel a kézirat elkészülte után végre megjelent, egyelőre az első rész: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom, I/1 (1997) és I/2 (2000) Zimonyi István példásan gondos szerkesztésében, a Balassi Kiadó jóvoltából.

2Nehogy azt gondolja az olvasó, hogy idegen tollakkal vágyom ékeskedni, elárulom, hogy a népvándorlás korára vonatkozó ismereteim részben C. A. Macartney műveiből származnak, mivel Péter Lászlóval kiadtuk a folyóiratokban szétszórt tanulmányait, s e testes gyűjtemény jegyzetapparátusának és forrásainak ellenőrzésével és annotálásával majd két verejtékes évet töltöttem. (Studies on early Hungarian and Pontic history. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel, bibliográfiával és mutatókkal ellátta: Czigány Lóránt és Péter László. Variorum Collected Studies Series. Ashgate: Aldershot, 1999.)