Az irodalomkritika javuló tendenciáiról

Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Kicsibe múlott, hogy nem a Régi Szép Idők felütésével kezdtem: „egyes kérdések az irodalomkritikával kapcsolatban, miről olyan híreket vernek a hírverők, hogy javuló tendenciát mutatni nem átall”. Jómagam e javulást alig tapasztalom, sőt inkább minden, alázatosan jelentkező új könyvre, illetve szerzőikre a Nagytekintetű Irodalomkritika mintha így förmedne: Kik vagytok ti s mely minők sajátlag?! Nos, tán nem én vagyok az egyedüli, de – mea culpa – valahányszor a szegény agyonhajszolt Kertész Imréről és Nobel-díjáról olvasok, mindig A három kívánság című nemzetközi népmese jut eszembe. Jó okon. Hiszen tudjuk, hogy eredetileg az ő megdöbbentő regényét, a Sorstalanságot nem annyira a befogadás, mint inkább a be-nem-fogadás fogadta. Van, aki a tűzvonalban él, nem szorul a tudósításokra, a maga bőrén tapasztalja, mi a „harci helyzet”. Nagy elkésve, most olvastam az 1995-ös, keszthelyi irodalomkritikai ankét vitaindító előadását Bodor Béla kiváló költő és jeles irodalomkritikus tollából: innen tudom, hogy a Sorstalanság megjelenésekor, 1975-ben, s nem is hogy hányan és kik írtak, hanem sőttön-sőt, hányan és kik nem írtak a regényről, de még csak létét sem jelezték. Kockáztatva a dorgatóriumot, idézem a sort: „az Új Írás, a Kortárs, az Alföld, a Jelenkor, a Tiszatáj, az Életünk, a Forrás, az Új Forrás, az ekkor induló Mozgó Világ”.1 Látni való, hogy valamennyi élvonalbeli irodalmi orgánum. Nos, akkor mit mondjanak azok, akiknek a „befogadását” nem segítette a jószerencse a milliárdos fegyvergyáros alapította díj formájában, és utána nagy-sietvést nem követi a „befogadást” felpörgető, utólag bepótló értékelések/elemzések/tisztelgő ismertetések özöne; mit szóljanak azok, akik a hátat fordító kritika közönyének fekete árnyékában be kell hogy érjék a be-nem-fogadás létállapotával, és arra ítéltetvék, hogy a dantei limbuszokon tengjenek-lengjenek. Ami kivált megfekszi gyomromat, az az irodalomkritika fő-fő anomáliája; hiszen köztudomású, és immár közvevetség tárgya, hogy a könyvismertetők/irodalomkritikusok kapva kapnak az olyan ismertetnivalón, amelynek terjedelme a 60–80–100 oldalt nem haladja meg: kivált ha gyér szövegű verseskötet, s oly vékony, hogy a gerincnyomás rajta alig fér el. Ahhoz, hogy róla gyorskritikát rittyentsenek, elegendő átpergetni, gyorsolvasással helyére tenni, súlyozni rangja, trendje, nemzedéki hovatartozása – pléiade-ja – szerint, és a néhány flekkes kisértekezéssel máris hozzájuthatnak a mainapság oly igen soványka honorhoz. Van, aki szerint a könyvek figyelemmel kísérése terén „javul a helyzet”. Vajon. A félezer oldalas vagy annál is vaskosabb gyűjteményes kötetek, legyenek bármi parádés kiadványok, reménytelenül ődöngnek a polcokon. Ha a szerző nem szaladgál utána, nem furakodik mikrofonhoz, a képernyőn nem vesz pofafürdőt, ha maga nem furikolja „házhoz”, s a kritikusnak nem gazsulál – ugyan várhatja, hogy a kiadó pijárnak csapjon fel, és összetrombitálja az Írás Egregoroszait, ő a kinyomtatással, raktározással, szórványos szétküldéssel a boltokba – leköszön. A boltosok a „gyanús” (túl igényes) nyomdaterméket fanyalogva fogadják, a bóvlinak kijáró tiszteletlenséggel a leghátsó/sötétső sarokpolcok senkiföldjére rakatják, és két-három hét múlva visszaküldik. Ramsoljuk? Küldjük zúzdába? – kérdi (orrára helyezett mutatóujjal) a kiadó: a raktártér drága, kell a hely. Így azután nem csoda, hogy Varga Lajos Márton, a Népszabadság főmunkatársa, kurta telefoncsevelyünk alkalmával nekem szegezte a kérdést: „Ugyan ki volna olyan bolond, hogy kézbe vegye másfél ezer oldalas drámagyűjteményedet,2 és írjon róla nyolc-tízezer forintért kurta ismertetést? Hiszen csak a hevenyészett átpergetése legalább két-három órát venne igénybe. Erre ugyan lasszóval se foghatsz jóbolondot.” Szavai meggyőztek, elcsüggedve hallgattam. Kérdésével, hogy tudok-e erre a bajra remediumot, torkomra forrasztotta a szót. Nem tudok. Hogy már meg a könyvismertetés is a Hivatalos Mecenatúra Szolgálólánya legyen? Isten ments, inkább a halál. Eszembe idézi kilenc színpadi játékból álló drámaciklusom sorsát (mely kritikusaim szerint egyik legnagyobb „dobásom” volt)3. Történetesen épp ennek a folyóiratnak a kritikai rovatvezetője ismertetést akart íratni róla N. N. számon tartott, kiváló irodalomtörténészszel. N. N. így válaszolt: „A kornak, a forrásoknak utánanézni: nekem ehhez két hónap kell. Családot eltartani, villanyt, gázt fizetni. Kétszázezer forintért elvállalom.”

Megértem, elfogadom. Sikkadok elfele, aláfele. Vergiliusom vezető árnya követ lefelé tekeregve-takarodva a dantei körben. A bűnöm: a bajra nem tudtam remediumot.




1Bodor Béla: Van-e magyar irodalomkritika? továbbá volt-e valaha, és lesz-e valamikor? Berzsenyi Társaság Keszthelyi Szakmai Fóruma, 1995.

2Határ Győző: Drámák.

3Golghelógi. Ludus Magnus Passionalis. Életünk, 1990.