×

Tölcsérezni?

Egy József Attila-hamisítvány lehetséges története

Kemsei István

2003 // 01
Különös dolgokra az irodalomban is már csak véletlenül lehet bukkanni. Akkor viszont olyan életművekben is aranybányára lelhetünk, amelyeket látszólag nagyon ismerünk. József Attila költészete bízvást ilyennek tekinthető. Könyvtárra menő tanulmány boncolgatta verseinek sajátos vonásait, irodalomtörténész-generációk nőttek fel művein, s ki tudja, hány bölcsészkari szakdolgozat szól róla. S mégis, található olyan pont a József Attila-oeuvre-ben, ami fölött talán elsiklott a figyelő tekintet. Meglehet, azért, mert a Töredékek, vázlatok, verscsírák címszó alatt szereplő verseket általában nem szokás figyelembe venni.

József Attila halálának körülményei az irodalomtörténeti bulvárpletyka kedvenc témái közé tartoznak. Aki a költővel kapcsolatban még bizonyos hírnevet kíván magának kicsippenteni, az irodalmi uborkaszezonok idején e tárgyban kísérletezik. Éppen ezért se szeri, se száma az időről időre felbukkanó lélektani fejtegetéseknek, motívumvadászatoknak. A vizsgálódók nagyon törik magukat, hogy a költő titokzatos öngyilkosságának valami előképét kihüvelyezzék a versekből. Dolguk nem is olyan egyszerű. A legújabb, e tárgyban megjelent könyv hírére én is nekiláttam, hogy összeszámláljam a végzetes (hiszen volt előtte is!) öngyilkossággal kapcsolatos motívumokat a József Attila-életműben. Az eredmény meglepő: mindössze húsz esetben szerepel valamilyen szövegösszefüggésben a „vonat-”, „sín-”, „vagon-” stb. motívum a versekben, jóllehet az említett motívumsor a költő elemi, gyermekkori élményvilágának szerves része. Érdemes évenkénti lebontásban összevetni e szavak előfordulásait: 1922-ben egy (Részeg a síneken), 1924-ben három (Szép nyári este van, Érzitek-e?, Látod?), 1925-ben három (Balga költő, Én dobtam, Most fehér a tűz), 1926-ban egy (Acélgömb föl, föl! Emelkedj!), 1932-ben egy (Külvárosi éj), 1933-ban három (Téli éjszaka, Óda, Tehervonatok tolatnak), 1934-ben kettő (Nyári délután, Eszmélet), 1935-ben kettő (Ősz, Kései sirató) s végül 1936-ban is kettő (Balatonszárszó, Kirakják a fát). Ha azt vesszük, hogy a költő halála évében egyetlenegyszer sem használja az említett motívumsort (tehát feltehetően nem kívánta így befejezni életét!), nem sokra megyünk megszerzett tudásunkkal, gondosan felépített lélektani hipotéziseinkkel. De ne csüggedjünk, keressünk tovább! A Töredékek, vázlatok, verscsírák címszó alatt – ha nem is mindegyik József Attila-összesben! – rábukkanhatunk arra a szükséges versre, amely a Te a lelkek összessége címet viseli, s költője (nem véletlenül nem írtam le a nevét) mintha azért írta volna, hogy amatőr lélektanászok csemegéje lehessen:

Te a lelkek összessége
Fönn az égbe
Lenn az égbe, mindenségbe
Meghallgatsz-e, Istenem?
Itt feküszöm elhagyottan,
Krisztus voltam
Beteg nárcisz eldobottan
Hallgat így magában el.
Már utamról visszatértem,
Sose kértem
Sose nyalt port izzadt térdem
Meghallgatsz-e, Istenem?
Most se mondom, hogy harangozz,
Bár a ranghoz,
Bocsánat bátor bitanghoz,
Megcsudálva illenék.
S Messziről jön a vonat már
Ünnep-naptár
Piros szeme s virradatnál
Fénye szebb-enyhén dereng.
Nem gőz, keserűség hajtja,
Enyim fajta,
S mindegy, hogy ki tüzel rajta,
Hogy ki lesz a gyilkosom,
Ide senki több ne jöjjön
Ige-böjtön,
Tetvek megdicsőült főkön,
Éhen hadd pusztulnak el!
Marnak a simitó jobbon
S én szabódom
Tölcsérezni csudamódon
Lehetetlen koponyát.

Íme, a vers, amely nem szerepel a Cserépfalvi-féle első József Attila-kiadásban, de még az 1952-ben napvilágot látott Szabolcsi–Waldapfel-féle kritikai kiadásban sem. Azóta hol bekerül egy-egy gyűjteményes kötetbe, hol nem. Nekem például két József Attila-kötetem is van, mindkettőt a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg, az egyiket 1961-ben, a másikat 1962-ben. Az elsőben nincs benne, a másodikban viszont benne van. A további kiadásokban is nagyjából ily mértékben váltakozik a vers kötetbe szerkesztettségének aránya. Mint már említettem, a Töredékek, vázlatok, verscsírák közé helyezik, holott egész, befejezett, bár végzetesen elrontott kompozíció. Felmerül a kérdés: vajon milyen okból sorolta oda az első beszerkesztő, a kritikai kiadás társszerkesztője, Szabolcsi Miklós? Miként, honnan kerülhetett elő ez a József Attila világképétől teljesen idegen szöveg? Megannyi kérdés, amelyek megválaszolására talán érdemes volna filológiai kutatásokat végezni, ha a vers valóban József Attiláé lenne – de hát ez már ránézésre sem József Attila-vers!

A bizonyítás első lépése az volna, hogy ez a vers rossz. A rossznál is rosszabb. Ám ez bizonyítéknak még kevés, hiszen írt pocsék verset a tizenkilenc éves József Attila mást is (Ó szőke csókok partja), rossz Ady-utánzatok közül valót. Igen ám, de az meg van komponálva, épkézláb mondatokból áll, még ha nem is sejteti oly mértékben a későbbi zsenit, mint majd a szonettbravúr Tél (erre mondta volna Babits, hogy József Attila nem tud szonettet írni? – hova tette a szemét a Mester?) és a Lázadó Krisztus. A Te a lelkek összessége nyavalyog, szenveleg, édeskedik… Márpedig ha van József Attilától bármikor, bármelyik korszakában idegenebb költői magatartás, akkor ez az. A lélek ugyanis nála sohasem csupán elvont filozófiai-vallási fogalom. Szinte minden esetben valami konkrétumhoz kötődik. Lelkem gépvezető – írja például kassákosan a Harc a békességért című versében. 1922–23-ban valóban gyakori előfordulású szó verseiben a lélek, de hasonló kontextusban egyetlenegyszer sem fordul elő. Pedig az Istent mint a lelkek összességét bemutatni talán még nem is volna olyan rossz ötlet. Ha ő találta volna ki, minden bizonnyal többször fölhasználandó motívummá teszi, éppen úgy, mint a repedt kályhámon macska ül-t, amelynek versbe helyezésével sokszor kísérletezett, mire végleges helyét megtalálta a Mondd, mit érlel-ben.

De nézzük a formát, a formakezelést! Induljunk ki abból a tényből, hogy József Attilának köztudomásúan abszolút vershallása volt, s már makói diák korában meglehetősen biztos a mesterségbeli tudása. Még akarva sem igen tudott volna ügyetlenségeket elkövetni. Márpedig ez a vers tele van szánalmas sutaságokkal. A verset klasszikus felező nyolcasban akarta írni elkövetője, a a a x rímképlettel, a versszakok záró sora hetes vaksor, a második sorok négyes csonkasorok (József Attila ebben a helyzetben sohasem élt a csonkasor lehetőségével, a csonkasort pedig éppen vaksorként szerette kezelni, mint például a korai Vergődő diák vagy az elhíresült Születésnapomra című verseiben; talán azért, mert sántává teszi a ritmust). Az idézett költeményben viszont az ütemezés fegyelme is addig tart csak, ameddig alkotója bírja szókinccsel és energiával. Ezután látványosan összeomlik. Nézzük az ütemképleteket szép sorjában! Első versszak: 4/4 4 4/4 4/3; második versszak: 4/4 4 4/4 3/4; harmadik versszak: 4/4 4
4/4 4/3; negyedik versszak: 4/4 4 5/3 (!) 4/3; ötödik versszak: 4/4 4 4/4 3/4; hatodik versszak: 2/6 (!) 4 4/4 4/3; hetedik versszak: 4/4 4 2/6 (!) 3/4; nyolcadik versszak: 3/5 (!) 4 4/4 4/3. Magyarul: a negyedik versszaktól kezdődően az indokolatlan s ki nem tartott ritmusváltások zeneileg, de rímtechnikailag is teljesen tönkreteszik a verselést, hiszen a hívórímű és a felelő rímű sorok ritmikai eltérései a rímnek sem használnak. Ez a megoldás, ha tartalmilag indokolatlan esetben alkalmazza a költő – márpedig itt az történik –, vagy műkedvelőre, vagy pedig botfülű, szakmailag mindenképpen képzetlen alkotóra vall.

A vers tehát formáját tekintve semmiképpen sem József Attiláé, de vajon szerkezeti felépítésében az-e? Megint csak könnyű a válasz, hiszen ismerjük a költő pompás kompozíciós készségét is. Tehát ha rossz a kompozíció, újabb bizonyíték van a kezünkben a költemény hamisítvány voltát illetően. A bizonyíték megszerzéséhez csupán egy vázlatos verselemzésre van szükségünk. Nézzük tehát a vers szerkezetét a szó- és kifejezésvizsgálattal együtt!

A Te a lelkek összessége már címe szerint is istenes vers. A fiatal József Attila, némiképp Adyt is utánozva, írt ilyet néhányat: Fohászkodó ének, Csöndes estéli zsoltár, A Szent Jobb ünnepén, Keserű nekifohászkodás, Lázadó Krisztus stb., ezek azonban Istenhez való viszonyukban, hangvételükben a magyar költészet vitatkozó, lamentáló protestáns istenképéhez, a Balassiéhoz, Adyéhoz rokoníthatók, költeményünk tehát már világnézetében is mindenképpen kilógna ebből a sorból, ugyanis nagyon nehezen volna magyarázható, hogy József Attila egy vers erejéig miért váltott volna világképet.

Az első és a harmadik strófa refrénje (Meghallgatsz-e Istenem?) azt sugallná, hogy kétstrófánként egy-egy szerkezeti egységre bontsuk az első négy versszakot, amelyeknek záró sora a refrén, de el kell állnunk ettől, hiszen az első versszak a maga himnikus felütésével mindenképpen különálló megszólítás, míg a 2–4. strófa állapotleírás, amelynek tengelyében egy szimbólum (Krisztus voltam) és egy metafora (Beteg nárcisz) áll, a voltam–vagyok időtengelyre felépítve. A „beteg nárcisz” azonosítás ugyanakkor József Attilához sehogyan sem illik: édelgő és keresetten lapos. A negyedik versszak pedig nem csupán azért rossz, mert itt követi el az első ritmustörést a vers csekély szókincsű írója, hanem azért, mert az egész négy sor nem világos. Tipikus esete ez annak, amikor a szerző sok, lényeginek tetsző információt akar belesűríteni a szövegbe, mégsem sikerül semmit belevinnie. Az Istennek panaszkodó költővel párhuzamba állított „bátor bitang” „rang”-nak meglehetősen kevés, annak pedig pláne, hogy emiatt az Úr őt „megcsudálva” harangozzék.

Az 5–6. strófát szánta írója a vers tengelyének. Ez tartalmazza az öngyilkosság-motívumot, ez az összes sutaságot, ügyetlenséget és dilettantizmust. A szerkezeti egység szimbólummal indul. Szimbólum, mert nagybetűs: „Messziről”. Mi lehet ez a Messzi? A Halál? A Túlvilág? Fogalmam sincs. Erre a lehetetlen szimbólumra egy metafora épül: „Ünnep-naptár / Piros szeme”. Túl azon, hogy József Attila szinte sohasem alkotott így metaforát, hiszen ez az ötvenes–hatvanas évek divatja lesz majd, a sok naptári piros betűs ünnep tobzódása idején, érdemes élnünk a gyanúperrel, s megkérdeznünk, hogy vajon hol is van a vonatnak piros szeme. Akkor, amikor a Téli éjszakában József Attila a városba érő vonat „sárga” fényéről ír. Hogyne írna így, hiszen ő, aki szegény gyermekként kijárt a Ferencvárosi pályaudvarra fát és szenet lopni a családnak, tudta, hogy a vonatnak sárga szeme az elején, piros szeme a végén van, s ha az látszik, a vonat nem jön, hanem elment. S azon a vonaton már tényleg mindegy, hogy ki tüzel, s „ki lesz a gyilkosom” – hacsak hirtelen ötlettől vezéreltetve el nem kezd tolatni.

A hatodik versszak után az addig is erősen módolt versszerkezet elemeire esik szét. Az „Ide senki több ne jöjjön” valójában a második strófa „Itt feküszöm”-jére felelne, tehát a záróaktusnak, az összegezésnek kellene következnie. Ehelyett csupa új információt kapunk: éhen pusztítani szándékolt tetveket megdicsőült főkön. Hogyan kerültek ebbe a versbe a tetvek? Hogyan a megdicsőült fők (szentek? példaképek?)? Azt csak „alkotójuk” tudja. De hogy ezek a tetves megdicsőült fők még marjanak is? Ez már tényleg maga a tömény zagyvaság, s nem csak azért, mert megtörik az egész szöveg amúgy is széteső kohézióját.

A záró szakasz a dilettantizmus csúcsa. A „Marnak simitó jobbon” még némileg világos, ha eltekintünk az éhen pusztult tetveket hordozó megdicsőült főktől, bár a simitó jobbon–én szabódom kínrím még úgynevezett „szemrím”-nek se igen válik be. Az utolsó három sor azonban végképp a homály homályába borul: az „Én szabódom / Tölcsérezni csudamódon” vajon mit jelent? S mit jelenthet a „Tölcsérezni csudamódon / Lehetetlen koponyát”? Miért kell egy koponyát egyáltalán tölcsérezni? S ha már tölcsérezni kell, mi célja van a csudamódnak? József Attila, aki nagyon kényes volt arra, hogy verseiben ne ismételjen meg szót, mi végre használja kétszer is a csudát? S miért kell emiatt szabódni? Valaki tölcsérezésre biztathatta a vers íróját? Ne lett volna a költő szókincsében idetehető, jobb szó? S miért lehetetlen a koponya? Megannyi, megválaszolásra sem méltó kérdés.

Tölcsérezni. Mégis ez a nyelvileg nonszensz, talán a villázni, kanalazni analógiájára alkotott főnévi igenév az a bizonyos lóláb, amelyik nagyon kilóg. S nemcsak azért, mert a tölcsért korántsem lehet eszközként úgy használni, mint a villát vagy a kanalat, hanem azért is, mert a suta denotátumhoz egészen egyszerűen nem járul konnotatív, metaforikus jelentéstartalom. Ezt a szót köznyelvi szövegbe is nehéz elhelyezni, nemhogy költőibe. Akinek ez mégis eszébe jutott, az ép nyelvérzékű embernek sem nevezhető, nemhogy József Attilának. Az csakis olyan versfaragó lehetett, aki még soha nem látott hátulról vonatot. És még ez a legkisebb vád, ami felhozható ellene.

Ejnye, Szabolcsi Miklós! Ejnye, akárki rossz költő!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben