Reszket a bokor,
mert madárka szállott rá,
reszket a lelkem.
Nyár, ’57, Állampuszta
Amíg e szomjas szikkadt táj fölött ég
a lánghevű nap és a széttörött ég
feledvén hars vezényszót őrök öklét
alámerülnék benned hűs öröklét
Rigó,
te rigó,
fekete rigó,
derűhöz, csuda-dalhoz,
bánatokon diadalhoz
te örök origó,
kinek a fák alja,
füvek alja
terített tálca
te ugribohóc,
zenepojáca,
víg énekedben naponta
jó volna elmerülni.
Forró szíved, füttyögő
csőrfuvolád ugye sose hűl ki?
