×

A „gulyáskommunizmus” múltja és jelene – s ami mögötte van

A kádári tudat és a polgárosodás – meg az irodalom

N. Pál József

2003 // 01

Jó fél esztendővel a választások után azt is megértük, hogy régi-új pártunk és kormányunk – miközben árkot és múltat temetve a „békességet”, a nemzeti egységet („közmegegyezést”?) féltő-óvó alakulatként húz be a „középre” – éppúgy a polgári értékek letéteményesének és hű képviselőjének tudja magát, mint a csak megvetéssel és gyűlölettel emlegetett elődje. Ép emlékezetű, már nem egészen ifjú országlakóknak ismerős kell hogy legyen ez az új idő új parancsaihoz és régi-új uralmi érdekeihez igazítottan, mintegy megszüntetve megőrzött s ma már furfangosabban összetett, a társadalmi tudatot és a közérzést egyként manipuláló taktika, amelynek bőven van mire építkeznie. Az ugyanis, hogy a Kádár-korszak (fénykora) iránt nagy itt a nosztalgia, már az 1990. őszi taxisblokád lakossági „fogadtatásából” nyilvánvaló lehetett. Sok-sok keserű, saját értékítélete és önérzete szerint egész életében „becsületesen dolgozó és küszködő” – a felülről jövő „gondoskodáshoz” is hozzászoktatott – kisember érezte akkor úgy, hogy őt az Antall meg az Emdéef – később az Orbán meg a Fidesz – becsapta (be akarja csapni), s inkább vágyott (vágyik) vissza a „mindenkinek volt munkája, nyugalma és megélhetése” világ kiszámíthatóan langyos biztonságába, amelyről persze sohasem tudta, tudja – és főleg sohasem érti! – meg, hogy éppen az akkor és ott a fejébe sulykolt-csempészett, ördögien megejtő – mert a primer ösztöneire és a materiális reményeire apelláló – pragmatikus hatalmi szemlélet csapta be (csapja be ma is) őt igazán. Rengetegen vannak ők, csak „békességre” meg egy kis „jobb létre” vágynak, így reájuk – fülükre, értelmükre és persze voksukra – az „örök baloldal” biztosan számíthat, amíg csak élnek. A polgári értékek Kovács László által való verbális fölvállalásának üzenete nem nekik szól.

Ennek célzottja – az egész honi világot lefedni akaró hatalmi elszántságon túl – az elvtársi hangra már nem igazán fogékony fiatalabb korosztály, meg a globalizáció parancsát agresszívan követő, az értékelvű és morális (tehát eredendően polgári!) szempontokat mindig megvető, Kádár említett „népével” pedig végképp nem törődő – leginkább a „néhai” pártból és holdudvarából kinőtt – réteg is talán, de legfőképp az értelmiségnek az a jelentős – a köztudalom formálására alkalmas eszközöket majd teljes egészében birtokló – hányada, amely a régi gárda maradékát vagy ilyen-olyan utódait úgy szolgálta és szolgálja mindörökkön örökké, hogy közben szeretné, ha nagyon szakszerűnek, nagyon függetlennek (nagyon befolyásolhatatlan és nagyon öntudatos polgárnak!) néznék. Ők azok, akik – újságban, tévében, rádióban, tudományos intézetekben és mindenütt – kikutatják, megírják s legfőképp megértetik majd a néppel a régi-új módi valóságát és egyetlen logikus előtörténetét is. Azt tehát, hogy ami a kádári tudat – persze a kor követelményeihez igazítottanmodernizált” – agresszív újratermelése (vö. az embereket nem a múlt érdekli; az embereket nem kell a politikával nyaggatni, az emberek békességet akarnak; mi majd megbüntetjük azokat, akik az adófizetők pénzét ellopták; s mindennek populáris sűrítményeként: „a rendszerváltás akkor fejeződik be, ha jobban fogunk élni” – ezt maga Kovács László üzente, midőn Pokorni Zoltánnal vitázott) – nos, az valójában nem más, mint a honi polgárosodás szükséges és kívánatos, nemkülönben egyetlen lehetséges útja, s hogy ennek csírái már Kádár János – amúgy természetesen „ellentmondásos” – országlásának az első felében kikeltek. Érdemes hát azokat gondozni – így aztán logikus, hogy az egykori kertészek (vagy hű tanítványaik, egykori és mai segítőik) akár állásban is maradhatnak.

Az elmúlt évszázad hatvanas–hetvenes éveinek alaposabb feldolgozása ugyan még várat magára, de az első részösszefoglalások azért már megszülettek, a vonatkozó tanulmányok s főleg a kevert műfajú egyéb írások száma pedig bőséges. E dolgozatok között adatokban gazdag, a szakmaiság mércéjének megfelelő – a korszak értékelvű-morális megítélésétől ezért tán túlságosan tartózkodó – tudományos munkákat is olvashatunk persze (ilyen például Romsics Ignác monográfiájának – Magyarország története a XX. században – vonatkozó fejezete vagy Valuch Tibor könyve – Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében), de föltűnő lehet, hogy az értelmezések, értékelések vagy reflexiók szerzőinek többsége az „objektív” – a morális szempontokat mellőző – „megértésre” való törekvésében még akkor is a kádári „sikersztori” idejét igazolja vagy mentegeti, ha ez verbálisan nem azonnal nyilvánvaló. E tárgyszerűnek és elfogulatlannak tetsző – s ezért hatásában nagyon gyümölcsöző – szemléleti csapdahelyzet legnívósabb produktuma talán Kalmár Melinda könyve (Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája). Ez az intelligens kötet a kádári „ideológiát” – s annak genezisét – olyan, határoltságában is modernizációs jelenségként mutatja be, amely leszámolva a megelőző időszak „premodern” tehertételeivel, nemcsak az élhetőbb viszonyokhoz szállított tudati és „közérzeti” muníciót, de – szándék nélkül is teret engedve a revizionizmusnak – idővel a rendszer leküzdhetetlen kritikáját is kicsíráztatta, s így – teszem hozzá én – arra (vagy legalábbis egy részére) akár mint a polgári társadalom felé utat nyitó rendszerváltozás egyik generálójára (tehát mint gond nélkül vállalható hagyományra, örökségre – ahogy Medgyessy mondhatná) is nézhet, aki úgy akar nézni, vagy akinek ez így tökéletesen megfelel.

E manapság virulens, áprilisban újra politikai hatalomra jutott „örök baloldali” gondolkozásmód populárisra hangszerelt – sokak számára „igazoltnak” tudott, így könnyen átélhető, megérthető – változata az egész korból csak a relatív biztonságnak, az anyagi gyarapodásnak, a fogyasztási lehetőségek lassú tágulásának, a kiszámíthatóságnak, a társadalmi békességet jelentő „közmegegyezésnek” az emlékezetét látja, láttatja, őrzi és izmosítja folyvást, el egészen Kopátsy Sándor betűhalmazáig (Kádár és kora), aki – Kádárban új Szent Istvánra, nemkülönben a rendszerváltozás előfutárára ismervén – oda lukad ki, hogy egy történelmi korszak annál jobb, minél többet és minél nagyobb biztonságban ehet az ember. Ennek a brosúrának a honi polgárosodás leírásához persze semmi köze sincsen – lehet, hogy a szerző szerint van –, de tény, hogy létezik egy masszív (baloldali) gondolkozásmód, amely szerint a polgárosodás foka és színvonala elsősorban az anyagi és civilizatórikus javakhoz való hozzáférhetőségen, azok biztonságos bírhatásán, a fogyasztás mennyiségén és minőségén méretik. Ebből a látószögből – főleg, ha a Horthy-korszak cselédvilága meg az ötvenes évek a viszonyítási pont – a kádári éra hatvanas és hetvenes évtizede mérhetetlenül fölértékelődik, benne – utólag – a magyarországi polgárosodás újraéledésének az idejét fedezik föl sokan, holott – a folyamat tudati, morális, lélektani és mentalitásbeli mélystruktúrájának a lényegére s mindennek máig ható következményeire nézvést – ennek éppen az ellenkezője történt. Az anyagi és „emberjogi” lehetőségek akkori bővülésének üdvös hatását el lehet (kell) ismerni persze, de – figyelve a hosszabb távú folyamatra – mégis kitetszhet, hogy egy olyan gondolkozásmód s az amorális életvezetési stratégiáknak egy olyan összegubancolódott szövevénye vert akkor ebben az országban gyökeret, amely a valós életértékekre, az emberi és a nemzeti szolidaritásra épülő polgárosodásnak a legfőbb akadálya azóta is.

Nem lévén szociológus, azt, hogy a polgári életformának milyen ismérvei, összetevői vannak, szabatosan elmondani én ugyan nem tudnám, de abban biztos vagyok, hogy az értékrend csúcsán nem a fogyasztás lehetőségének korlátokat nem ismerő hajszolása kell hogy legyen. A nyugalmas létezhetés, az anyagi biztonság részei ennek persze, de éppígy része a személy és a közösség épen maradt tudata, múlttudata, sőt nemzettudata is, ha tetszik. Az egyén és a csoport (a nemzet) önreflexiós, értékfelismerő és értékteremtő képességének folytonossága, a szolidaritásra, az áldozatvállalásra való hajlam és a régi-ósdi lelkiismeret vagy a becsületesség erénye is idetartozhat bizony, a társadalmi anómia jelenségének az az elhárítása, amely a polgár cselekedeteit vezérli még akkor is, ha e cselekedetek nyomán közvetlenül mérhető haszon nem keletkezik. Polgárnak lenni morális, értékelvű létezési formát jelent, pontosan azt tehát, aminek a „közmegegyezésen” nyugvó kádári hatalom – minden látszat ellenére – pontosan az ellenkezőjét szorgalmazta bevallatlanul is, avagy – a lakosság nagy részének örömére – pontosan az ellenkezőjét manipulálta össze. Az a rendszer nemcsak bűnben fogant, hanem hazugságra épült ugyanis, így annak „életrevalóbb” jelenségei is törvényszerűen hazugsággá – avagy hazug alapzatúvá – kényszerültek lenni egy idő után. Ne legyen hát kétségünk: aki ennek emlékezetére vagy gyakorlatára épít, ma is ezt a hazugságot tartja életben, s folytatja még akkor is, ha ez sokaknak megnyugvást hozón ismerős.

A „kályha” 1956 valósága, annak eltiprása, elhazudása meg a lelkekből való kicsempészése volt természetesen. A forradalom jellegéről vitázhatunk persze, aki akarja, szocialistának, nemzeti demokratikusnak, harmadikutasnak vagy polgárinak is láthatja, láttathatja egy-egy szeletét, de az egésznek a morális-értékelvű indíttatását, célját s mindennek tanulságát kétségbe vonni aligha lehet. Az ember – és a nemzet – méltóságának lázadása volt ez, ahogy Bibó István is gondolta, s noha a korabeli „hivatalos” szóhasználat szerint majd mindenki szocializmust (is) mondott, aki szóhoz jutott, tény, hogy a felkelt nép a – polgári életlehetőségeket is módszeresen széjjelzúzó – Rákosi–Gerő-féle rend szimbólumait (a címert, a vörös csillagot, az ávéhás egyenruhát stb.) látni sem bírta, honi és külhoni fenntartóit a pokolba kívánta, s talán valami olyan szabad és független hazáról álmodott, ahol az élet arányos rendjének és az önfeláldozó hajlamnak, a békés nyugalomnak és a hősiességnek, a kiszámítható holnapnak és a morális méltóságtudatnak egyaránt megvan a maga helye és ideje. Bizonygatni, hogy a Horthy-érát senki normális emberfia visszahozni nem akarta (Mindszenty sem!), talán nem kell ma már, meglehet, olyan társadalmi és politikai formáció lett volna a cél, amelynek esélye 1945 és 1947 között – legalábbis ahogy azt sokan szerették volna hinni – még meglenni látszott. A nemzeti és a polgári értékek összetartozásának (hisz ahogy a klasszikus polgári értékek működése a nemzet önbecsülését, gyarapodását szolgálja, úgy a nemzet érték- és folytonosságtudatának a megőrzése is polgári erény) etikummal telített forráspontja volt így a forradalom, még akkor is, ha ezt a szót („polgár”) nemigen használta senki, a nemzeti és a társadalmi (ha tetszik, közösségi, tehát szocialisztikus) szolidaritás példája együtt, haza és haladás újabb súlyegyene is talán, a nép öntudatának elperelhetetlen történelmi bizonyítéka, amely egy emberarcú és emberszabású élet vérrel pecsételt legitimációját jelenthette volna, ha a nagyhatalmak is úgy akarták volna. Nem akarták (talán soha nem is akarják) úgy, a külső segítséggel hatalomba ültetetteknek ezért ezt és mindennek emlékezetét, tanulságát kellett szétverniük, majd sosem volttá „bűvölniük”.

Az 1956 utáni rend, nemkülönben a kádári „sikersztori” ideje ezen a – változó politikai égtáj parancsaihoz és lehetőségeihez is igazodó – hatalmi szándékon nyugodott. A kezdeti napokban megújulást hirdető – úgy másfél-két hónapig még a forradalom némely követelését is verbálisan vállalni látszó – kádári vezetés ama két hét sokkját a zsigereiben őrizte mindvégig, valóságos célja a hatalom biztonságos megtartásán kívül ezért sohasem volt, ehhez pedig nem egy – a forradalomban radikálisan elutasított – eszmerendszer és „jövőkép” kellett igazán, hanem az erőszak, a pragmatizmus és az ideológia elemeinek a megfelelően kiszámított és adagolt keverése. Summa summárum: mivel tudták, hogy a Rákosi-rendszert – hiába kényszerítették terrorral is rá – sohasem fogadta el a nemzet, a cél – egyben az újabb „sajnálatos események” megelőzésének módja – csak az új szisztéma lassú elfogadtatása lehetett. Legitimációját a kádári hatalom a tőle való félelem, a vele szembeni közömbösség, majd pedig a vele való, hálás megelégedettséget is sugalló azonosulás átgondoltan praktikus sorrendjére, illetve ezen – különböző arányban, de mindvégig fenntartott – elemek variálására-vegyítésére alapozta. Az évekig tartott brutális megtorlást követő – illetve vele egy időben beindított (a munkások, bányászok és pedagógusok bérét már 1956 novemberében jelentősen megemelték, a beszolgáltatás ismételt eltörlésével párhuzamosan növelték a mezőgazdasági termények felvásárlási árát, egy 1957-es kormányrendelet a „gebines rendszer” kialakulását tette lehetővé stb.) – „életszínvonal-politika” nemcsak a lakosság „hangulatának” javítását, de politikai értelemben vett semlegesítését is célozta. Ez a depolitizálási szándék („a dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik…” – mondta Kádár János) a hatvanas évek első felétől már eredményeket mutatott, s összefonódva a valóban meglódult, az életminőséget s a komfortosság érzetét egyként növelő változásokkal (falvak villamosítása, televízió, hűtőszekrény, a már nem földpadlós, legalább kétszobás családi házak épülése, a háztáji gazdaság hozadéka stb.), az egész – jó másfél évtizedig tartó – kádári sikertörténet „ideológiáját” meghatározta.

Az évtizedeken át „mozgósított”, önnön harcaiba belefáradt lakosság nagy része ezt a feltűnően gyors változást örömmel fogadta persze. Az idősebbek szenvedésekkel teli életük jogos ellenértékét (én még emlékszem arra a csillogó szemű némaságra, ahogy nagyanyám – sőt anyám – korosztálya a villanyra, a tévére vagy később a vízcsapra nézett), a fiatalabbak – a nagyvilágra való, még fölöttébb határolt, de egyértelmű „nyitással” párhuzamosan – a gyötrő múlt levetésének, a kényelmesebb (és sikeresebb) élet lehetőségének húzó-vonzó ígéretét láthatták talán benne. A magánélet – és a részleges magángyarapodás – szférájából végre kivonult, „élni és élni hagyni” politikája volt ez, amely olyannyira átjárta a lelkeket, hogy rövidesen majd mindenki meg volt győződve: „ugrálni”, magyarkodni, a politikával meg a (fél)múlttal foglalkozni nemcsak veszélyes, de fölösleges is, hiszen aki dolgozik, az a „számítását is megtalálhatja”. Egy mába nyúló pszichés, tudati és mentalitástörténeti história s egy szintén máig élő torzult emlékezet és hiedelem volt az, ami ekkor kezdetét vette, amely – remekül kihasználható társadalom-lélektani adottságként – ma is milliókat tart fogva, úgyannyira, hogy létezése éppen a jelen és a múlt valóságos természetének fölismerését teszi – a hatalmi szándék szerint is – lehetetlenné. Ama „gyarapodás” igazi árára ugyanis szinte senki sem kérdezett (kérdezhetett) rá akkor. Az „alkotó és építő” vitáknak – ezeknek a száma nagyon megszaporodott – a nemzetet és a nemzet tudatát ért veszteség nemhogy a lényege, de még a tárgya sem lehetett, annál is kevésbé, hiszen ennek a béketáborban oly egyedien megejtő kádári–aczéli találmánynak (modellnek, ha tetszik) éppen ez – a máig kiheverhetetlen tudati és morális veszteség – volt a legerősebb fundamentuma. A kádári siker 1956 történelmi-morális tartalmának – tágabb értelemben a magyar nemzettudatnak – a szétverésén, szétmanipulálásán nyugodott, ezért akik a hatvanas–hetvenes esztendőket emelkedőnek, úgy-ahogy modernizációs, polgárosodó időszaknak látják, vagy annak szép emlékezetét egyszerűen csak a lelkük titkos rekeszében őrzik – próbálják bár szocialistává vagy valami ilyesmivé átpingálni a forradalmat –, máig nem tudják se lenyelni, se kiköpni az egészet. Számukra – még ha nem tartották-tartják is ellenforradalomnak – fölösleges vérontás volt az egész, amit talán nem is kellett volna csinálni (ezt már a hatvanas évektől többen mondogatták, olyanok is, akik egyébként hittel „csinálták” egykor), hiszen, lám, a reá következő időszak milyen nyugalmat és gyarapodást hozott.

Hát igen. Roncsolt lélekkel és tudattal őrizni a történelem morális hagyatékát valóban bajos, főleg akkor, ha a roncsolási folyamatot észre sem veszi az ember, sőt, önelégült öntudatlansággal – valamiféle fölszabadulásként, a lehetőségek bővüléseként – éli meg az egészet. A magyar társadalom és a (ma is izmosan létező) kádári értelmiség nagy részével pedig pontosan ez történt. Csak ennek tudható be ama „bátor vélemény” máig való továbbélése, amely úgy szólt, hogy Kádár – ez az alapvetően jó szándékú, puritán ember – csak azért verette le 1956-ot, hogy annak céljait később – amennyire lehetett – teljesítse. Hervasztó ez a számítóan bárgyú hiedelem, de nem azért, mert valamennyi még akár igaznak is látszhat belőle. Fölemlegetni, hogy a forradalom elsődleges céljainak – a diktatúra megtörésének és a nemzeti függetlenségnek – teljesítéséről emberünk „megfeledkezett”, természetesen fölösleges (erre egyrészt nem volt módja, másrészt rémálmában sem gondolt volna rá), de tudni való, hogy épp a „részleges teljesítéssel” – és az ár egyidejű, furfangosan könyörtelen bevasalásával! – dajkálta életre azt az önreflexiós képességét elveszített, már-már önként megtagadott vagy feladott, csak a nyugodalmas fogyasztás – meg a magánszféra – bővülő esélyeit váró – ha tetszik, jellegzetesen kispolgári – társadalmat, amely aztán oly szívós lett, hogy máig kiirthatatlan. Meglehet, nem a történetírás módszereivel, de bizonyítható: ha a materiális és az újdonság erejével ható civilizatórikus javak tömege egy társadalomra rövid idő alatt, önnön tradíciói, értékőrző keretei szétverésével, szétmállasztásával (lásd a szellemi és fizikai terrort, a téeszek szervezését, a hagyományos életformák radikális, traumák és tragédiák sokaságát előidéző megváltozását-megkavarodását) egy időben ömlik rá, akkor annak a társadalomnak az értékteremtő-értékőrző-értékátadó – nemkülönben az értékfelismerő! – tudata jóvátehetetlenül összezavarodik. Az értéket a talmi divattal, az emberarcú reménykedést a csábító vágyakkal, a megszenvedett igazságot a vonzó hazugsággal keveri össze folyvást, s hajlamos lesz értelmes hitnek látni azt, ami csak hamis illúzió. Az ilyen közegbe került – a morális szempontjait elveszített, azokat fékező nyűgnek érző – emberfajta önbecsülésének egyetlen forrása az akár ferde úton is megszerezhető apró előny lesz, egyetlen – némi irigykedéssel kombinált – mércéje, hogy ki menynyire „életrevaló”, csak arra büszke, ami szerzeményei közül látható, miközben hiszi is talán: becsületes ő a végtelenségig. Igényei és vágyai – ha sok pénzbe kerülnek is – valójában nagyon redukáltak, így az ilyen lélek – e vágyakat jól ismerő kialakítók és fenntartók által – bármikor tökéletesen manipulálható. Őt lehetett – május elsejei transzparenseken, gyűléséken – politizálásra szólítani, miközben épp azt várták tőle, hogy ne politizáljon, talán még azt is elhitte-elhiszi (hiszen erre biztatták-biztatják), hogy beleszólhat a „dolgokba”, miközben nem szólhat bele, s ő hitte-hiszi jótevőjének az emberi és nemzeti méltóságot sárba taposó tömeggyilkost vagy a vele egykor közösséget vállalókat is. Nos, a zömében ilyen emberekből összeálló társadalomnak – legyenek bár az életforma felszíni, főleg materiális keretei arra emlékeztetők vagy afelé mutatók – semmi köze a polgárosodáshoz! Mert ahol a legfontosabb kérdések nem léteznek (s akkor azok nem létezhettek!), ott a másodlagosak lesznek az elsődlegesek, így (szükségszerűen) hazug vagy hamis konstrukciókká válnak a viták, s fölőrlődnek, vagy téves vágányra kényszerülnek a jobbra való erők. Jól élni vagy túlélni ilyen körülmények között is lehet persze, sőt még megbecsülést érdemlő „kisemberként” megmaradni is lehet, de valós érték – polgári érték is – csak e hazug viszonyrendszer elleni perben vagy e hazug viszonyrendszeren kívül (azt mintegy tudomásul nem véve, megkerülve) születhet.

Így történt – csak így történhetett – ez a kor irodalmában is. Bár a neki tulajdonított társadalmi jelentőség hangoztatása az ötvenes évek gyakorlatához képest csökkenni látszott, az irodalom pártirányítása sérthetetlen dogma maradt továbbra is. Létezését – „a dolgozó tömegek eszmei, erkölcsi és ízlésbeli nevelésében, az új társadalmi öntudat kialakításában” – amennyire fontosnak, ugyanannyira veszélyesnek is látta a hatalom, ezért – túl az „adminisztrációs intézkedéseken” (íróperek, az Írószövetség föloszlatása stb.) – „útmutató” állásfoglalások sokaságával igyekezett megfelelő ideológiai mederbe szorítani a szerinte 1956 őszén meg a megelőző esztendőkben nagyon elkanászodott – az „ellenforradalmat” eszmeileg előkészítő s azt támogató – irodalmat s annak kereteit is. E dokumentumokban (Állásfoglalás a népi írókról, 1958; A felszabadulás utáni irodalom néhány kérdéséről, 1959; Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról, 1961; A szocialista realizmusról, 1965 stb.) a szellemi „nyitást” demonstrálni szánó gesztusok éppúgy föllelhetők voltak, mint a „szövetségkereséséi”, ám kritikai vonalvezetésük nemcsak egyértelmű, de radikális is volt, a polgárinak tudott értékvilág bárminemű jelenlétének tolerálásáról például szó sem lehetett. A „lenini pártosság eszméjének” – legalább művészi – igenlését mindenki íróembertől elvárták volna, s noha a különböző stílusirányok létjogát olykor-olykor fölemlegették, a közömbösség, a pesszimizmus, a kiábrándultság elleni eszmei-ideológiai küzdelem szükségét folyvást hangsúlyozták. Ezek a jelenségek – akárcsak a „modernistának” tudott törekvések – a hatalmi szemléletben a burzsoá – tehát az ellenséges világrendhez tartozó, azt támogató – ideológia rémképét idézték föl, s noha az éberség radikalizmusa a múló évekkel csökkent némileg, az egykor rossz káderlappal indult – esetleg most „megnyerni” akart – alkotók elismerésre csak akkor számíthattak, ha leszámolva „polgári eszmei örökségükkel” a szocialista irodalomhoz közelítettek. (Ez a szempont – ahogy Olasz Sándor is elmondta A magyar status praesens felvételei [Kortárs, 2000/6.] című dolgozatában – még a magyar irodalom 1957–1972 közötti szakaszát áttekintő, 1974-ben megjelent „félhivatalos” tanulmányban is fölbukkant.)

Az is igaz persze, hogy a minden ellenséges nézetet kisöpörni szándékozó nagytakarítás a forradalom leverését követő esztendőkre esett inkább, s hogy a hatvanas évek elejétől a szellem s az irodalom világa is kinyílni látszott. Korábban tiltott nyugati szerzőket, könyveket ismerhetett meg az érdeklődő ember, a NagyvilágbanSzolzsenyicin híradását (Ivan Gyenyiszovics egy napja) olvashatta a Gulag borzalmairól, a francia, a cseh és a lengyel „új hullám” filmjei pedig tömegeket vonzottak a mozikba. A meglódult tájékozódási vágyra pár évig még a sokat taposott Németh László is örömmel nézett (Ha most lennék fiatal), később Illyés valamiféle szélárnyékról beszélt, a hivatalosságba – és 1967-ben a pártba is – lassan-lassan „visszazárt” Lukács György kevésbé szervilis tanítványai meg egyenesen a marxizmus megújításáról, pluralizálásának lehetőségeiről kezdtek teoretizálni. Megejtő volt ez az értelmiség jó részét megmozgató, a demokráciát imitáló viták sorozatával (lásd Molnár Erik-vita és évtizedes utórezgései) is tarkított szellemi pezsgés, akárcsak a megannyi – már emlegetett – „materiális engedmény” a lakosságnak, ugyanakkor be is csapott majdnem mindenkit. A korlátok kőkemények voltak ugyanis, vitázni, érvelni, a vágyott „szabadságot” megélni csak az egyébként néha ide-oda tologatott „falakat” tudomásul véve lehetett, így a lélek, amely önnön csonkítottságát sohasem fogadhatja el, idővel teljesnek látta – mert annak akarta látni – azt, ami valójában brutálisan csonka volt. Illúziók nőttek föl ekként – „lehetne (sőt lehet) ezt jól is csinálni” stb. –, amelyek hitként, cselekvő akaratként (akarnokságként olykor) tartották fogva a tudatot. Rejtjeles lett a beszéd, csábított a jövő, és pusztult a múlt, zárt osztályra került a történelem, hittük: azt is el lehet mondani, be lehet vallani, amit nem lehetett, lehetőségnek tűnt a zsákutca, s értékteremtésnek a sikerre való ácsingózás. Ez a torzult „teljesség” aztán az emlékezetüket megőrzött, e csalás valóságát észlelő, morális igénnyel élő alkotók látását is behatárolta-megfakította nemegyszer, úgyannyira, hogy – a föladhatatlannak tudott reményelv, no meg a tabuk kényszerének szorításában élve – még az ő műveik is annak a kádári „konszolidációs” tudatnak a kifejlését és talpon maradását segítették elő néhanap, amelynek erkölcs- és nemzetromboló természetét – ki előbb, ki utóbb – általában fölismerték. E folyamatba – így vagy úgy – bele is roppantak majd mindannyian; ki az emberi és morális tartásával, ki az alkotóerejével, ki pedig – sokan! – az életével fizetett.

Ez az összetett tudati és alkotás-lélektani állapot volt a forrásvidéke azoknak az „oknyomozó” kisregényeknek is, amelyek oly sok szellemi izgalmat hoztak a hatvanas években, sőt némelyikük becsületét még „félellenzéki” híre is növelte akkor. E félmúltra rákérdező, a jelenbe nyúló történelem emberi és morális tanulságait faggató művekhez – ellentétben a címében telitalálatnak minősült Gyávával (1961) – Sarkadinak az értelmiségi léforma variációit bemutató két drámáját (Oszlopos Simeon, 1960; Elveszett paradicsom, 1961) nem szokás sorolni, pedig az 1956-ot követő idő etikai és tudati csapdahelyzeteit – s ezzel a többi munka szemléleti féloldalasságának az okát is – ezek a darabok villantották föl talán a leginkább: mintha előre látták volna azt, ami országossá csak a következő esztendőkben lett. A szerző sorsában, önkéntes – illetve annak hitt, hinni akart – korai halálában szimbólumot láttak akkor sokan, kétségbeesett tiltakozást is esetleg („helyettünk halt meg, akik erre gyávák vagyunk”), egy, a felszín alatti romlásfolyamat törvényszerű kifejlését. Vitát kavart drámái is e tendencia tanúsítványainak tűnhettek egészen a művek utolsó pillanatáig, ahol aztán a „reményelv” rendre fölcsapott. Az Oszlopos Simeon Kis Jánosa mindent – nőt, állást, lakást, telefont – elveszít, vereségét a cinizmus, a rosszra törés maximalizálásának gesztusaival tenné elviselhetővé, de sorsa kudarcával szembenézni gyáva lesz. Sebők Zoltán – a Bolond és szörnyeteg meg az Elveszett paradicsom „hőse” – ellenben a sikeresség mintapéldánya (autó, karrier, bomlanak érte a nők stb.), morális megfontolások nem vezérlik, átgázolna mindenen, de élete hazugságára rádöbbenni ő is képtelen, gyáva, hogy ne az értéket – benne és maga körül – megölő „siker” útját válassza minden esetben. Egy éppen születő hazug életkonstrukció visszája volt ez, ahol a reménytelenség a vég közeledtével vagy a vég pillanatában mindkét esetben föloldatott – a korban az író és a mű győzelmeként üdvözölték ezt –, demonstrálván egyszersmind az alkotás – s ha tetszik, a szerző! – gyávaságát is. A (talán) halálos sebet kapott Kis János immár egy külső dimenzióból tekintve önmagára megsejti, hogy „nem segítek a rosszon, ha tovább rontom”, s a „gondjaira bízatott” ember (emberiség?) iránti megértés önti el hirtelen (a megalázott Zsuzsi késszúrása egyébként – ezt Tarján Tamás már régen kiszámolta – október 23-án este történik!), a súlyos börtönévekre váró Sebők Zoltán katartikus zokogása meg a legyűrhetetlen értékteremtő szándékot példázó apa nyugtató simogatása pedig azt sugallja: van remény, lehet még. A nyugtalan, önnön csonkaságát érző lelket a „bátorságot” bizonygató eszement pótcselekvésekre – hódítás a hódításért, száguldozás, hernyóevés, játszadozás a viperával stb. – is csábító, de a hazugság tényével és igazi természetével való szembenézést lehetetlenné tevő történelmi és hatalmi szituációban a remény verbális – s olykor a mű logikájából sem következő – hangoztatása ekként (a szerző szándéka ellenére akár) mindig legitimálta a hazugságot is. E csapdát – s vele a „közéleti” irodalmunk jó részére leselkedő veszedelmet – Sarkadi kései munkái szinte előre „megérezték”. Mintha „tudták” volna: egy hamis léthelyzet borult reánk, akkori országlakókra, szabadabbnak és elmondhatóbbnak látszik a világ, s mi – mert (a kapott lehetőségekkel) élni akarunk végre – gyáván (vagy öntudatlan elégedettséggel) menetelünk a rothadás és a széthullás felé a műveinkkel együtt.

Sánta Ferenc, Fejes Endre, Somogyi Tóth Sándor és mások nevezetes könyvei – minden, akkor példátlanul bátornak ható „szókimondásuk” ellenére – ezért lettek (lehettek) csak féloldalasak, avagy Csoóri Sándor ismert esszéjének címével szólva: „félig bevallóak”. A politikai keret mozdíthatatlanságának tényét elfogadni kényszerült helyzettudatban a cselekvő szándék a közérzet illúzióktól terhelt formáit hordta ki, ami aztán a kor „világszerűen realista” prózájára oly jellemző alkotás-lélektani szituációt és szemléletmódot is húzta-vonta maga után. Ezek a regények – az éberebb elmék haragját kihíva nemegyszer – egy hazugságra épített, alapvetően hamis és torz formációnak a romlasztó jelenségeit ostorozhatták csak kitartó szenvedéllyel ugyanis, az okokra rákérdezni sem szabadott. A hatalomnak néhanapján ez is sok volt persze, akadt, ki e könyveket betiltotta volna a legszívesebben, pedig látni való lehetett: a „lehetne ezt jól, jobban is csinálni” szemléletét valló – illetve e szemlélet fogságába zárt – alkotók nemcsak sebeket tisztítani, értéket adni, de (a politikának!) segíteni is akartak akkor. Talán Sánta Húsz órája (1964) volt a legjobb példa erre. Felszíni rétegében akár a „kétfrontos harcnak” nevezett kádári politika irodalmi imitációjaként, igazolásaként is olvashatta ezt a regényt ugyanis, aki akarta. Hiszen a sorstörténeti mintává magasodott-magasított, egész életében a köz igazáért lobogó Igazgató Jóska nemcsak a kisgazda Kiskovácsot, de az 1956-ban gyilkossá lett szektás Varga Sándort sem tűrte meg a faluban többé, a jövő „alkotó vitában” győzött a maradiság felett – a ma már dögunalmas, de akkor a történet „lelkét” hordozni látszó termelőszövetkezeti gyűlés jegyzőkönyve üzente ezt –, egyáltalán, olyan bizalom lengte be a história végkifejletét, amelyre a konszolidációt, a közmegegyezést szorgalmazó politika is nyugodtan bólinthatott: a múlt itt jár ugyan, a fájdalmak emléke is eleven még, de már finomodnak a kínok, s az élet is kinyílhat a jövő felé. Ez az értelmezési keret nemcsak a krónika valóját födte el jó hosszú időre – ott az indulatokban, elharapott mondatokban, a körkörös, önmagába visszatérő történetekben, monológokban inkább arról volt szó, hogy a múltban gyökerező traumák föloldhatatlanok, a „történelmi igazság” elmondhatatlanná, a világ pedig értelmezhetetlenné lett –, hanem jól szolgálta a „szocializmus alapjainak lerakásával” éppen végzett rend szívós munkával összemanipulált – s akkor már tapasztalható „eredmények” által is támogatott! – „kisemberi tudatának” megerősödését is. Vagy ott van Fejes Endre fogalomteremtővé lett könyve, a Rozsdatemető (1962). Ez a regény – cáfolván egy mítoszt – a honi munkásosztályról ugyancsak leszedte a keresztvizet, nem lehet vitás, hogy a deformálódott tudati tendenciákra is figyelmeztetett, de a „hábetlerizmus” ostorozása fölött egy elképzelt idea vágyálma is ott lengett jól kivehetően: ha volt kritikus hangvételű mű, amelyet a „rendszerért, a proletariátusért haragszom, nem ellene” tónusa hatott át, akkor ez volt az.

Ez a „történhetett volna máshogy” attitűd Szabados Gábor históriáját is átjárta. A szóba hozott „vonulat” darabjai közül Somogyi Tóth Sándor regénye (Próféta voltál szívem, 1965) volt talán a legillúziótlanabb. Az élete csődjét föl- és beismerő, az elmegyógyintézet csöndjében monologizáló újságíró még azt – a kort jól jellemző cinikus paradoxont – is kimondja egyszer, hogy „az ember hazugságon veszi meg az igazat”, de az érték- és eszményvesztés, a lelki és morális kifosztottság végső (történelmi) tanulságain meditáló olvasó úgy is hihette akkor: hiába a fölismerés, pusztulását és elárultatását saját trehány, amorális életvitelének legalább annyira köszönheti Szabados, mint annak a (lehetőségeket adott?) kornak, amely a világot bíró hitekkel indult tehetséget szinte mindig erre (is) kényszerítette valójában. Így vagy úgy, Somogyi Tóth kemény szava is a „törvényes kereteken” belülről szólt, noha benne már megvillant a mindent átjárt hazugsággal szembeni pernek vagy „bajvívó természetnek” az az attitűdje is, amely például Nagy László líráját a kor legkönyörtelenebb és legigazabb tanúsítványává tette. A regénnyel egy esztendőben (1965) megjelent Menyegző „a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen” szólt, ahogy a szerző is írta akkor, s lett – túlmutatva az egyszeri történésen – olyan egyetemes és emberiségérdekű „vers-katedrálissá” (Kiss Ferenc), amely a hatvanas évek reményeinek és katasztrófatudatának szétszálazhatatlan ambivalenciáját a magyar történelmi félmúlt keserves tapasztalatainak bázisán fogalmazta meg, a legkisebb illúzió nélkül immár. Nagy László akkori költészete ezt a „már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok” (A föltámadás szomorúsága) állapot öntudatlanul züllesztő valóságát – s következményeit – idejében fölismerte (mint Sarkadi), és (akár művészi) megalkuvástól mentesen ki is fejezte. E líra a hatvanas években még legyűrhetetlennek tetsző reményelve, avagy – később lelegyintett – „értékbiztonsága” a romlás ellen perlő teremtő létküzdelem föladhatatlanságának (s a „vers hatalmának”) költői tudatából fakadt ugyanis, s nem a „létező szocializmus” politikai gyakorlata – meg az „eredmények” – iránti bizalomból. 1968 illúziófosztó esztendeje után – amidőn e romlasztó folyamat amorális „eredményeit” a szellem emberei közül csak az nem vette észre, aki nem akarta – éppen a költészet teremtette értékek érvényesíthetőségének – így a rontás elleni küzdelemnek – az esélyében való hit roggyant meg részlegesen, s lett e mind keserűbb és heroikusabb utóvédharcot is vállaló költői szereptudat a „törvényenkívüliség” kiáltó demonstrációjává (lásd a Versben bujdosót, a Balassi Bálint lázbeszédét vagy a Latinovits Zoltánt sirató verset). Ebben a minden emberi és nemzeti értéket szétziláló, de a fogyasztás növelhetőségének hiedelmét még esztendőkig fönntartott „átmeneti korban” (1971-ben született Szindbád című prózaversében írt erről) a rövid távú érdekek olyan agresszív, rongyrázóan öntelt vagy éppen a holnaptól kisszerűen riadozó („jaj, csak rosszabb ne legyen”) keszekusza viszonyrendszere alakult ki aztán, amely nemcsak a valós életértékektől volt fényévnyire (ezeket a féltett, védett és átmentendő életértékeket Nagy Lászlóék persze sohasem nevezték polgáriaknak – a magyar történelem tudathasadásának is tulajdoníthatóan számukra ez a szó inkább gyanús volt még akkor), de a veszélyekre figyelmeztető hangokra – és emberi, alkotói sorsokra! – való süketséget is meghozta.

Olyan súlyos könyv, amely az emlegetett – s ezúttal vállaltan is polgári – erények és értékek csendes, de rendkívül magas színvonalú tanúsítványa (is) volt, létezett persze a korban, csak éppen – vagy másfél évtizedig – a kutyát sem igen érdekelte. Ottlik Géza regénye (Iskola a határon, 1959) búvópatakként élt csupán, saját lét- és történelemfölfogásának törvényenkívüliségét is példázva talán. Megjelentekor – kivéve Rónay György Vigilia-béli cikkét – az éber elmék hetet-havat összehordtak róla (pesszimista, nem mutat kiutat, nem bírálja eléggé a Horthy-rendszert stb.), meglehet, az a megvesztegethetetlen és manipulálhatatlan szabadságeszmény zavarta a hivatalosságot legjobban, amely e „korszellemre” fütyülő könyvből sugárzott akkor. A sorsából és a történelem megtapasztalásából fakadt erényeket és morális értékeket megőrzött – így őt emberi és művészi tartásában megvédő – Ottliknak nem voltak illúziói, a forradalom eltiprására telepedett hatalmat egyszerűen tudomásul sem vette, nem csoda hát, hogy az Iskola „határozottabb” fölfedezésének idején – úgy a hetvenes évek közepétől-második felétől – a könyvre és alkotójára többen mint az erőszakosan megszakított „nyugatos” tradíció újraszövőjére, egy, a magyar irodalomból száműzött poétikai mintára, nemkülönben pedig mint erkölcsi mércére néztek. Ez a fölfedezés – mint minden a korban – is csak felemás lett-lehetett persze. Ottliknak a létezés csodáján (is) ámulni tudó regénye a magyar történelmi tudat sokszázados tradíciójához, a vereségek sorából teremtett érték létbölcseleti bizalmának mellébeszélést nem tűrő megvallásához kapcsolódott ugyanis (a könyv beszédes történelmi motívumrendszerére figyelve nem lehetett nem érezni, hogy a művet a szerzőből 1956 fölemelő és lesújtó – s ekként a tartást morálisan megedző! – csodája vetette ki), csak hát szólni erről még a hetvenes évek végén sem lehetett. A nemzeti és a polgári életértékek tökéletes együttállásának világirodalmi színvonalú példája így kissé „félreértve” lehetett csak a miénk, néhanapján a prózapoétikai furfangossága, újdonsága tetszett fontosnak csupán, voltak, akik mint az „elbizonytalanítás”, az ismeretelméleti kétely mesterdarabjáról vagy éppen mint az emberi személyiség megsemmisítésének a veszélyét ábrázoló műről beszéltek inkább. Ez a csak részben termékeny „félreértés” aztán az Ottlikra hivatkozó, őt mintegy mesternek, szellemi atyának tekintő paradigmaváltó próza természetét – és lehetőségeit – is meghatározta nemegyszer, mondhatnám úgy is, hogy – minden becsülendő eredmény ellenére – megint csak féloldalassá (avagy „félig bevallóvá”) tette majdnem az egészet.

Ez a próza – a „Péterek” nemzedékéről van szó elsősorban – egy már nagyon is szükséges szellemi, nyelvi és alkotói szabadságharc nyílt demonstrációja volt természetesen akkor, poétikai hozadékáról, az illúziókat elvető szemléletéről szólni is csak elismeréssel lehet, de a leginkább lényeges dolgokat elmondani – s ezzel az akkorra már jóvátehetetlen károkat szenvedett magyar irodalmi és történelmi tudatot a helyére billenteni – továbbra sem tudhatta. Óvatosan, de mégis határozottan mondom: talán nem is mindig akarta. Az értékek lebomlásának, a történelem „elvesztésének” azt a folyamatát, amelyre a hatvanas évek „oknyomozó” irodalma még kevésbé figyelmeztetett, remekül mutatta be (Nádas Péter csak késve megjelent – Egy családregény vége, 1977 – könyve például), vagy tette e lebomlásért felelős viszonyrendszert bravúrosan nevetségessé (Esterházy Péter több műve), de a nyelvi, poétikai bravúrok – keresésének, kergetésének? – forgatagában a rádöbbenés-rádöbbentés, a katarzis esélye sokszor elveszett. Tradícióját e próza amúgy sem a magyar irodalom „sorsvállaló” – az ötvenes (meg a hatvanas) években valóban megnyomorított és manipulált – „vonulatában” kereste akkor, példáit a Nyugatkorábban nem becsült nagyságainak köréből (Krúdy, Kosztolányi, Márai) – meg a világirodalomból – választotta inkább, az irodalom „illetékességének” körét szűkebbre vonta, a „váteszség” formáira pedig – új szereptudatának megfelelően – eleve gyanakodva nézett. Tagadhatatlan, hogy mélyszerkezetében egy polgári élet- és magatartáseszmény emlékezete – illetve emez eszmények hiányának az átélése – húzódott meg, de muszáj elmondani azt is, hogy e művek többsége a tudomásul vett „keretekkel” – meg az említett szereptudat idejétmúlttá nyilvánításával – ama történelmi hazugság következményeit (vagyis a nemzet- és a polgári tudat újraszövésének az esélytelenségét) is „tudomásul vette”, akaratlanul is akár. Ezt az ideológiától való mentességét fennen hangoztató „új irodalmat” mintha csak a magyar literatúrára mindig oly jellemző tét nem nyomta volna egy idő után, így – polgári értékvilág ide vagy oda – éppen az hiányzott belőle, ami Ottlikban – és Mészöly Miklós némely könyvében – megvolt még: ezért a kádári tudat – s vele a hazugság – falát áttörni nemigen lehetett képes. Annál is kevésbé, mert „veszélytelenségét” a hatalom igen gyorsan fölismerte – olyan, a játékszabályokat tematikailag is fölrúgó alkotókat, mint Petri György, természetesen nem tűrte el egy idő után –, s (ismételve a régi jó bolsevik szokást) a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától „élére állt az eseményeknek”. Esterházyt „sztárrá” Kardos György – a Magvető Kiadó nagy hatalmú ura – avatta lényegében, még akkor is, ha az író ezt nem így akarta, s noha azt állítani, hogy e paradigmaváltó irodalom preferálása valamiféle sznobizmustól is támogatott „szelep” lett volna mindenestül, igaztalan lenne talán, de tény, hogy a valós veszélyt Aczélék inkább az öreg Illyés (Válasz Herdernek és Adynak, a Janics-könyvhöz írt előszó stb.), Csoóri, Csurka esszéiben, Czine Mihály előadásaiban vagy éppen Nagy Gáspár verseiben látták akkor. A kádári korban – 1956 okán is – leginkább kiirtandónak, semlegesítendőnek tudott nemzeti gondolat kérdéseit e művek nem – vagy csak nagyon-nagyon áttételesen – bolygatták, a „beintegrálás” könnyebben mehetett tehát, ráadásul e roppant korszerűnek és újszerűnek tetsző könyvekkel és írói szemlélettel az idejétmúltnak ítélt „népi-nemzeti vonal” felé is ütni lehetett. Ezen „ideológiamentesnek” látszó-láttatott irodalomnak a népszerűsége – s nem biztos, hogy az olvasottsága! – esztendők alatt hihetetlenül megnövekedett ekként (a sorsunk iránti – már 1956-tól „előnevelt” – befogadói közöny is segítette ezt), de a történelem bevallásának s evvel az értékek arányos rendje helyreállításának az esélye megint hosszú időre elveszett.

Olyan darabok is születtek persze, amelyeket e látens – öncenzúrával is keveredett – „alku” hidegen hagyott akkor, de a befogadói tudatban nem ezek – illetve ezeknek történelmi és morális tanulsága – szívódott föl igazán. A megrendítőerőnek az a példája, amely Esterházy pár lapos regényét (Fuharosok, 1983) is átszőtte később, Mészöly Miklós szintén „oknyomozó trilógiájára” – kivált az 1976-ban megjelent Filmre – volt a jellemző elsősorban, no meg annak a Hajnóczynak a „vérrel” vagy „testtel” írott prózájára, aki – talán egyedül a „Péterek” közül – valóban fütyült a korviszonyokra. Mészöly regénye nemcsak a föladhatatlan életértékek, az élet (sőt a halál) méltósága elrablásának végső – mert visszavonhatatlan – stációjának a pillanatát rögzítette egy, a saját poétikai kísérletét az abszurditásig feszítő – s e kísérlet csődjét is beismerő – remekműben, de az egész folyamat (magyar) történelmi látomását is megadta. A Film a közös szenvedéstörténet bevallhatatlanságáról szól illúziótlanul, meg arról is, hogy a történelem pörölycsapásaival elembertelenített sorsunk nem lehet a mi tulajdonunk. Mészöly históriája fogós szöveg volt, így „népszerű” olvasmánnyá nem lehetett persze – a „hivatalos” kritika is erősen helytelenítette –, de Hajnóczy Péter munkáira és sorsára (!) a kor embere – ha nem annyira süket, mint amennyire az volt – talán jobban is odafigyelhetett volna. Mert azoknak – vendégszövegek használata, montázstechnika kedvelése ide vagy oda – nem a posztmodern értékrelativizmus poétikai „fölzárkózhatnékja” volt igazán a lényege. Ha volt a kor valóságáról meztelen őszinteséggel valló műve a magyar irodalomnak, akkor az övé azok közé tartozott. Igaz, e világ prózapoétikai technikája nem, de szemléleti alapja nagyon is realista volt, egy emberi és történelmi – és bizony itt súllyal polgári! – értékrend heroikus, a vereség fölismerésének rémületében már-már artikulálatlan – mert artikulálhatatlan – utóvédharca, egészen a végső pillanatig. A halál kilovagolt Perzsiából (1979) vagy a Jézus menyasszonya (1981) akkor lett könyvvé, amikor az a bizonyos kádári „közmegegyezés” – az alku ellenértékének fogyása okán – már recsegni-ropogni kezdett, s hamarosan fölszínre került mindaz, amit a „jobb lét” reménye addig eltakart. A Perzsiában– Szörényi László is megírta – két traumatikus (és összeilleszthetetlen) történelemkép állt egymással szemben. Krisztina és anyja – akiknek az „önbecsülését” a múlt elől való menekülés, a könnyeden felszínes lét és a szenvedések emlékének anyagi haszonra váltása adja (a zsidóknak járó kárpótlásból autót kap a lány, táncdalénekes akar lenni, a rossz dolgokról nem vesznek tudomást, dicsérgetik a rendszert) – számára a történelem értelmetlen (a borzalmak után értelmezhetetlenné lett) valami csupán, a fiú traumáját a hősi múlt eltékozlása, identitásának szétesése, az emlékekben még élő törmelékek összeszerkeszthetetlenségének a rémülete hordozza (Martinovicsról ír, a vérpadra segítség nélkül lépett Hajnóczy József s a citoyen tartást makacsul őrző apja példája foglalkoztatja). E trauma föloldását csak a trauma lejegyzésének esélye adhatná meg (a kisregény jelen idejű síkja valójában e lejegyzés – az írás – sikertelen és öncsaló kísérletének története), no meg a „legalább mártírok lehessünk” halványuló bizodalma (Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyvéből egy akasztás szenvtelen leírását idézi a szöveg), hiszen amíg van áldozat, megváltás is lehet (ahogy a hazatérő feleség is véget vet majd a gyötrelmeknek). Ennek lehetősége a Jézus menyasszonyában aztán végképp elvész. Éppen a megváltás lesz érvénytelenné és lehetetlenné itt, Szűz Mária kurvává züllötten pózol, „megtestesülésének” profán formáját – az anya főzte töltött paprikát – az embervadászi álmokat dédelgető fiú szétlövi, s másnap ő is terítékre kerül (ez tehát az utolsó vacsorája!). Ennek az életszerűség összes igézetét megtagadó, már-már brutálisan elidegenítő szövegnek a dramaturgiailag kiemelt pontján a szerző egy ember szakszerű kitömésének módját idézi immár, tudatosítván, hogy értelmes áldozattá nem, legföljebb trófeákká lehetünk. Amíg a Perzsiában a kommersz áruvá vált – megvehető képeslapokon ábrázolt – borzalom víziója csak betört a jelenbe, itt maga a világ lett borzalommá mindenestül – a patkányok mindent ellepnek. Egy, a szétesés felé tartó belső rothadás kétségbeesett (írói) gesztusa volt ez az élet és ez az életmű ekként, a fenyegető állapotra való figyelemfölhívás, amelyben élet és történelem, morál és értékteremtés egyként válik lehetetlenné.

Szomorú, de tán ez az „ördögi” figura volt az utolsó, aki sorsát – és sorsunkat – kegyetlenül végiggondolta, s mindennek – szintén kegyetlen – művészi formát is adott. A tét – tudniillik a tét tudatával megvert irodalom – ázsiója azóta egyre fakulni látszik, s noha születnek remek darabok továbbra is, az a (nemzeti értelemben is vett) felelősségtudat, az egyenrangúként elismert értékek sokszínűségének az az egymást megtermékenyítő, közösségi érvényű értékmegőrző-értékátadó ereje, amely 1948 előtt – nem a dilettánsokban és nem az embertelenséghez húzókban persze – még megvolt talán,mintha hiányozna az egészből. Az 1948-tól intézményeiben és tudatában módszeresen széttaposott magyar irodalom ilyen értelemben – nemzetközi sikerek ide vagy oda – máig nem tért (nem térhetett) magához. A nemzet és a közösség dolgában való illetékesség szereptudatát őrző „népi-nemzeti” szárny maradéka utóvédharcát az ellehetetlenítés körülményei közepette sem adja föl, miközben a hatalmi pozícióiban jelentősen megizmosodott „ideológiamentes” paradigmaváltó irodalomról és tág holdudvaráról már rég kiderült, hogy alkotóinak és intézményeinek a fölfogása nagyon is érdekektől vezérelten ideologikus. Vállalt értékrelativizmusa nemcsak e globalizációsan posztmodern kor zűrös állapotának a lenyomata persze, a tolerancia, amit hirdet és követel, azt jelenti inkább, hogy megszerzett pozícióit érinteni senki se merészelje. Kivételek ugyan vannak, mint mindig, de a lényegi tendenciákra figyelve mégis elmondható: ennek az irodalomnak a nagyobb része abban a rendszerkritikusnak indult (szociál?)liberalizmusban kötött ki, amely ma – látszólag paradox, de mégis törvényszerű módon – az egykor támadott szocialista rend apológiáját írja, és annak nosztalgikus emlékezetét tartja ébren. Így az irodalom „életes” tartalmainak és az ehhez társult szereptudatnak a tagadásával, a nemzeti gondolat szünet nélküli lefitymálásával, a morális értékek relativizálásával – nemkülönben számos sztárjának a sosem takargatott politikai szerepvállalásával – éppen annak a kádári tudatnak a „modernizált” fajtáját segíti erőre kapni, amelyet valaha – így-úgy – eltakarítani igyekezett, s amelyet az április óta regnáló hatalom megint oly szemforgató szeretettel és agresszivitással ajánl a történelmi és nemzeti önbecsülésüket rég elveszített, de a „jóléti” emlékezetüket nagyon is megőrzött országlakóknak. Meglehet, e szándék többekben tán akaratlan, de figyelni erre is érdemes, amíg ugyanis Kádár János szelleme ily tömegekben él elevenen, nos, addig – hisz e kettő elválaszthatatlan – se nemzet, se polgárosodás (se normális irodalmi tudat) nem lesz itt Magyarországon.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben