Szárszóról – hatvan év után

Egy fejezet a Németh László-„problémák” történetéből: a Szárszói beszéd, 2. rész

„Magyar Delphoi?”

Az 1983-as Szárszó-évforduló vitájában ezzel a szellemesnek gondolt címmel szólt hozzá a „problémához” Bata Imre, riasztónak minősíti Németh László „jóslatait”, és azt írja, hogy ő végül a „harmadik oldal” háború utáni passzivitásába „szökik át” látványosan.41  Lendvai L. Ferencnek tetszik Bata iróniája, és meg is magyarázza a metaforát: „az emlékezők szinte mindegyike mást olvas ki a lezajlott konferenciából (meg persze annak utóéletéből), akárcsak annak idején a jóslatkérő görögök a delphoi jósda kétértelmű mondataiból…”42

Ezek a már-már kedélyes megjegyzések a szóban forgó Salamon Konrád-tanulmány marxista kritikájának a részei, építőkövei. Salamon ugyanis egyértelműen Némethet tartja – Erdei Ferenccel szemben – reálisan, történelmileg is helyesen gondolkodónak, akinek figyelmeztetései, intelmei és aggályai a „holnap utáni” magyar hatalmi-állami berendezkedéssel kapcsolatban nemcsak jogosak voltak, de – mintegy tételesen – be is következtek. Ezzel kapcsolatban a Magyar Hírlap bíráló főszerkesztője azt veti Salamon szemére, hogy álláspontja nemcsak „szocialista fejlődésünk megkérdőjelezése, hanem egyúttal a harmadikutas koncepció utólagos igazolásának kísérlete is.”43 (Kiemelés az eredetiben.) Voltaképpen a cikkíró fején találta a szöget: Salamon Konrád tanulmánya csakugyan olyan, amilyennek látszik. Természetesen a Népszabadság cikkírója sem ismeri el Németh hajdani „próféciájának” utólagos igazolhatóságát44 . Különben is – mondja – Németh László más egyéb korábbi írását is képes volt revideálni, „jóval messzebb látóbbnak bizonyult, mint azok, akik ma próbálják Németh 1943-as nézeteit idealizálni és a prófécia rangjára emelni”.

Csakhogy a központi pártlap cikkírója nem kíván tudni arról, hogy – igaz, külföldön – már jóval korábban (1959-ben, majd 1963-ban) megfogalmazódott, hogy a Németh László által – történelmi folyamatok interpolálása nyomán – fölrajzolt történelmi következmények ténylegesen igazolódtak. (Szabó Zoltán és Kovács Imre – később Borbándi Gyula – tollából születtek ezek az elemzések.) Éppen ennek a gondolati-logikai útnak az itthoni követője, képviselője 1983-ban Salamon Konrád, dolgozata ezért lett hirtelen oly veszélyes ideológiailag és politikailag. „Ma már […] nyilvánvaló – írta Salamon –, hogy Németh László a magyarságot fenyegető valóságos veszedelmekre figyelmeztetett.” Szabó Zoltán szerint: „az idők az írót utolérték. […] Tételeit talán csak egy helyen kérdőjelezhetjük meg, ott, ahol ezt mondja: a magyar nép »ideológiája kész«.”45 (Kiemelés az eredeti szövegben.)

A neves történész, Ránki György publicisztikai hevületű cikkben támadta meg Salamon Konrád tanulmányát.46 Abban ugyan minden bizonnyal igaza van, hogy Salamon túl sommásan (túl negatívan) ítéli meg Erdei Ferenc szárszói szereplését, de ebből semmilyen logikai úton nem következik, hogy amit Németh „próféciáiról” ír, az történelmietlen lenne. Ránki szerint: „Németh prófétasága igazát annál is inkább kétségbe lehet vonni, mert végül is a történészek számára a jövő nem igazolhatja a jelent, s a jelenből nem lehet egyértelműen magyarázni a múltat.” Továbbá: Salamon mellőzi a kronológiát, hiszen 1943-at nem az ötvenes évek követték, hanem 1944, majd „1945 megújhodási lehetősége”. Különösebb logikai vizsgálódás nélkül is megfogalmazható, hogy Ránki György ezen okfejtése semmit sem cáfol meg Németh László egykori politikai prognózisának tételei, lényeges elemei (sem Salamon Konrád tanulmányának gondolatai) közül. Ránki másról beszél. Sokkal inkább elködösíti a valódi problémákat, semmint tisztázná.

Különös ok miatt „tiltakozik” említett írásában Lendvai L. Ferenc Németh László szárszói „politikai és morális fenntartásaival szemben”. Véleménye szerint Németh „mint ideológus és politikus […] aligha több, mint problémaérzékeny és jó szándékú amatőr”, s minden egyéb megnyilatkozása (például „próféciái”) „a zavaros »harmadik út« jegyében” fogalmazódtak meg, nem pedig az „egyértelmű elkötelezettség” pozíciójából. Ezért tehát – nyilvánítja ki (súlyosan hibás) ideológiai-politikai ítéletét a marxista filozófus – ezek a megnyilatkozások: érvénytelenek.47

Shylock kése

Van a Szárszói beszédnek egy megkerülhetetlen (bár hosszú évtizedekig mégis megkerülték) roppant kényes pontja: a zsidókérdés újbóli fölvetése. És nemcsak – sőt, nem elsősorban – amiatt kényes, mivel még az első, az eredeti Püski-féle jegyzőkönyvkiadásban szerepel az a mondat, amely a dermesztő asszociációt keltő shakespeare-i metaforát tartalmazza, de az önálló Németh-kötetekben nem (már az 1944-es Az értelmiség hivatása címűben sem) szerepel: Németh László tehát visszavonta ezt a mondatát. Hanem – főképpen – azért kényes ez a pont, mivel ezzel a – csak szövegkörnyezetével együtt értelmezhető – logikai interpolációval kezdenie kell valamit a szellemi utókornak. (Az interpoláció műveletének fogalmát ugyanabban az értelemben használjuk, mint fentebb: „jövőbeli következtetés már ismert tények alapján”.)

Mielőtt azonban erre rátérnénk, jelezzük azt, hogy a „Shylock”-metafora és a „bosszúszomjas zsidóság” feltételezése nem új keletű Németh László tanulmányírásában. A fontos kapcsolat e megjegyzések között abban ragadható meg, hogy a zsidóság egy részének esetleges revánsvágyát Németh természetes reakcióként, emberileg érthető visszavágásként fogja fel – már a harmincas évek közepén. Ekkor ugyanis azt fejtegeti, hogy a bukott kommün utáni „antiszemita hullám iszonyú sokk volt a zsidóság számára: a Thészeusz által kiirtott vadállatok új felbukkanása, amin csak iszonyodni lehet, és semmi esetre sem gondolkodni. A zsidóságot gumibotokkal verték el a társadalom belsőbb köreiről […].” Ennek következtében a zsidóság egyes rétegeiben „félreismerhetetlen” a „revánsvágy”.48  A Szárszói beszédben ugyanezzel az érveléssel a sorozatban meghozott zsidóellenes törvények számlájára írja a várható zsidó boszszú kialakulásának okait. Ezek a zsidóellenes törvények „nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók; az »őskeresztény« középosztályból kellett zsidókat bérelniök. Elmagyarosodott, fél-, negyedzsidókat szorítottak a megbélyegzéssel közébük.” Az ellenreakciót, a lehetséges bosszút Németh László ebben a történelmi és lélektani szituációban úgyszintén „egészen természetes” fejleménynek tartja. S emiatt ugyancsak a korabeli vezető politikai elitet hibáztatja.

Szárszó-tanulmányában Salamon Konrád nem kerülte meg e kényes problémát. Azt írja, hogy 1943-ban valóban számolni lehetett „a megaláztatások kiváltotta ellenhatással”, azaz valamiféle zsidó revánsvággyal. A Shylock-metafora viszont – teszi hozzá – „megütközést” keltett, mivel Németh indulatát hordozta, közvetítette.

A Salamon-tanulmány bírálói e ponton azzal érveltek, hogy Németh mint próféta ebben is tévedett, mivel 1943-at nem 1945, hanem 1944 (a német megszállás és a magyar zsidóság tömeges pusztítása) követte. Másfelől: nem lehet Némethet azzal mentegetni, hogy Szárszón még nem láthatta előre a zsidókra váró szörnyűségeket.

Ezek a kritikai észrevételek mint kijelentések még akceptálhatók is lennének, mégsem állhatunk el a további – talán mélyebbre hatoló – vizsgálódásoktól. Már csak azért sem, mivel ugyanolyan logikai hiba Némethet bűnösnek bélyegezni amiatt, amit előre nem láthatott (tehát nem vehetett figyelembe), mint azt mondani, hogy mivel nem láthatta előre a magyar zsidóság tragédiáját, nem is róható fel neki, hogy a zsidóság egy „bosszúszomjas” rétegének a háború utáni visszacsapását vetítette előre. A „Shylock”-téma valódi problémája ugyanis nem az erkölcsi elmarasztalás vagy felmentés már-már bírói aktusa. A valódi probléma abban ragadható meg, hogy Németh László e félelemből fakadó kijelentése olyan történelmi pillanatban hangzott el, amelyben a magyar zsidóságot saját hazájában már törvények sora sújtotta, azaz tette nyilvánvalóan többszörösen megbélyegzetté. (1938 és 1942 között összesen hat zsidóellenes törvény, illetve egyéb jogszabály született a magyar parlamentben.) Ebből a szemszögből nézve védhetetlen Németh László eme szárszói gesztusa, minden egyéb körülmény további vizsgálata (például a háború után megmaradt magyar zsidóság tényleges szerepe, szerepvállalása) csakis ennek az álláspontnak a kinyilvánításával lehetséges. Vagyis: a tisztánlátás érdekében a humanitárius szolidaritás erkölcsileg kötelező parancsának elismerése után szét kell választanunk egymástól a morális szempontokat, valamint a történelemben ténylegesen lezajlott események megfogható és bizonyító tényeit.

A nyolcvanas évek közepétől érdemleges „irodalma” alakult ki a „Shylock”-problémának. Zimonyi Zoltán például – kitűnő tanulmányában49  – azt kívánja bizonyítani, hogy Németh László 1945 tavaszán rádöbbent a Szárszói beszédnek a zsidókérdést (újra) fölvető része lelkiismereti, morális okokból történő vállalhatatlanságára. Sámson című drámájában „ezért vállalta a felelősség személyes részét: nagy együttérzéssel ábrázolta a jogaitól megfosztott, páriaként megalázott sorsot”. A téma legalaposabb (és leghitelesebb) elemzését Lengyel András végezte el.50  Nem mentegeti, hanem magyarázza a szituációt: Németh László védekező szándékkal (és belső fűtöttséggel) hozza elő – újra – Shylock figuráját. „Mégis – összegez Lengyel – nem lehet kétséges, Németh László itt nemcsak intellektuálisan, de morálisan is súlyosat vétett.” Sükösd Mihály szerint sem menthető, legföljebb magyarázható Németh László ominózus kijelentése.51  Szalai Pál nyers megfogalmazásában: „Németh a »kommunizmust« a zsidóság kulturálatlan része uralmaként képzelte el.”52  Pontosabban fogalmaz Dénes Iván Zoltán: „az Egy különítményes vallomásából (1934) (amely sértett volt, sértő és igazságtalan, de ugyancsak nem volt antiszemita írás) átvett kategorizálás felelevenítése 1943 nyarán, a magyar zsidóság Auschwitzba hurcolása előtt egy évvel legjobb esetben is döbbenetes tájékozatlanságra vall” […]53  Gyurgyák János – hatalmas monográfiájában – a Shylock-metafora szárszói fölvetését „mizerábilis, elfogadhatatlan és menthetetlen” megnyilvánulásnak minősíti.54

Vannak persze „mélyebbre” ásó, kifejezetten pszichoanalitikai ihletettségű magyarázatok is a jelzett szakirodalmi palettán. Révész Sándor teóriája szerint55  például a Shylock-komplexus Németh László elfojtott tabujává vált 1945 után, majd pedig – 1956 után – azért kereste a Kádár-rendszer kompetens vezetőinek kegyeit, mivel „féltudatosan, megfogalmazatlanul kölcsönös kompenzációs kötést tételezett ezekben a védőkapcsolatokban: ő a Shylock-metaforát kompenzálja Aczéllal, Aczél a zsidó revánsot vele”. (Volt tehát „zsidó reváns”? – kérdezhetnénk.) Ungvári Tamás már mint tényt veszi át Révész hipotézisét, sőt hozzáteszi, hogy Németh életműve „folytatásának feltétel[é]ül a múlt feledését szabták: a jövendőért cserébe a kölcsönös amnézia paktumát kötötték meg vele. […] A »tabut« titkos aktaként zsarolásra használhatta a hatalom: Lukács, Révai, Horváth Márton, majd hosszú időn át Aczél György.”56

*

A nyolcvanas évek közepétől-végétől kezdődően a hazai szakirodalomban már számottevő kutatói figyelem övezi a magyar zsidóság egyes köreinek a közvetlenül 1945 után elfoglalt politikai és gyakorlati álláspontját a magyarországi politikai pártokkal, mindenekelőtt a kommunista párttal kapcsolatban. Témánk szempontjából e kutatási eredmények azért fontosak, mert közelebb visznek ama történelmi interpoláció tartalmi valóságának az elfogulatlan megítéléséhez, melyet Németh László a szárszói előadásában a következőképpen fogalmazott meg: „S most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is. A zsidókérdésben én sosem általánosítottam, kritikáim és írásaim ezt eléggé bizonyítják. Az azonban egészen természetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.”57

Tucatnyi elemzést, megközelítést mutattunk be fentebb a Szárszói beszéd „zsidópasszusáról”. Amellett, hogy regisztrálni lehet ezen írások több-kevesebb újdonságát (a korábbi évek, évtizedek hosszú és konok hallgatása után), megállapítandó az is, hogy bár nyilvánvalóan ismerik (többször idézik is) Bibó Istvánnak a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című klasszikus politikai esszéjét, említetlenül maradnak Bibónak azok a megállapításai, amelyek az életben maradt zsidóság és a kommunista párt 1945 utáni szoros kapcsolatának a veszedelmeiről szólnak.

Emlékeztetőül – és figyelemfelkeltésként – most hosszabb idézetek következnek Bibó e művének A zsidóság és hatalom problémái és a zsidó hatalom nem létező volta 1944 után című fejezetéből.58

Bibó itt rámutat arra, hogy „a fasizmus kiválogató hatása zsidókkal és zsidótörvények által érintettekkel szemben – akik között természetszerűen ugyanannyi vagy nem lényegesen kevesebb a fasiszta alkatúak száma – nem érvényesült. A fasizmus bukásakor tehát ott állott egymás mellett a magyar társadalom nem zsidó és zsidó része; az egyik kiválogatva és bőséges arányban kompromittálva, a másik az irtózatos mennyiségű ártatlan szenvedés jogainak birtokában és a fasizmusban kompromittálatlanul. Hiába szögezték le hangosan is, hivatalosan is, hogy a zsidótörvények által érintettség magában még senkit sem tesz demokratává, azért gyakorlatilag, elegendő számú demokrata hiányában, mégiscsak jelentőségre jutott az a tény, hogy a zsidókban legalább a demokratikus kiválasztás negatív feltétele, a fasizmusban való kompromittálatlanság, feltehetően megvan. És sajnos, elmaradt az, hogy az ehhez elegendő hitellel bíró személyek közül valaki kifejezetten a zsidók vonatkozásában nagyon határozott és éles különbséget tegyen egyrészt a régi aktív baloldaliak, antifasiszták és mozgalmiak, másrészt azok között, akiket a zsidóüldözések fordítottak szembe a fasizmussal; nem azért, hogy ez utóbbiakat bármiféle hátrányban részesítse, hanem azért, hogy a demokratikus példamutatásban és tanításban való részvétel jogát az előbbiek számára tartsa fenn. E különbségtétel elmaradásának következtében a zsidók általános kompromittálatlanságából két súlyos következményű és visszahatású dolog származott: az egyik a demokratikus tanítás, leckéztetés és helyreigazítás igénye, a másik pedig alapjában fasiszta alkatú embereknek a demokrácia nevében való fellépése.”

A zsidó értelmiségi rétegek – mondja Bibó – viszonylag gyorsan és könnyen reagáltak a kommunizmusra. „Magyarországon 1944 után e vonatkozásban is nem a régi mozgalmiak s a mozgalomhoz komoly kiválogatódással asszimilálódó újak jelentik a problémát, hanem az újonnan csatlakozottak tömege, akiket a közelmúltban lezajlott zsidóüldözések visszahatása vitt és visz oda.” Bibó tehát „visszahatásról” beszél. Később ezeket olvashatjuk: „a magyar zsidóságnak az alapjában véve apolitikus tömege, mely addig meglehetősen passzívan követett egy nagyjából konzervatív jellegű liberális-kapitalista felső vezetést, most a zsidóüldözések kérdésében mind az erkölcsi helytállás, mind a fizikai védelem terén nem látott mást, mint a kommunista pártot. Nem azt jelenti ez, hogy ez a tömeg többségében kommunistává lett volna, még kevésbé tudja követni a kommunista pártot a különböző kapitalistaellenes akciók után; csak éppen azt tartja számon, hogy egy, a kapitalizmust helyreállító kormányzás Magyarországon egyúttal ellenforradalmi, antiszemita akciókat is jelentene. A kérdés ilyetén beállítását senkinek sincs joga kifogásolni, csak éppen, mint tömeges jelenség, bizonyos problémákat vet fel.

Ennek a problémának van olyan része, mellyel a munkásmozgalom is időszerűnek tartja foglalkozni: ti. hogy e csatlakozó tömeg tekintélyes részében életvitel, életideálok, gondolkodási formák tekintetében alapvető polgári beidegződések élnek. Ezt felesleges is hosszasan magyaráznom, mert az az erély és keménység, amivel a párt ezeket a polgári tendenciákat saját kereteiben üldözi és szükség esetén teljesen kirekeszti, s általában a tőkés és kereskedő egzisztenciák lehetőségeinek a megszorítása irányában eljár, inkább keményebb, mintsem enyhébb annál, amit a kívülről szemlélő szükségesnek tarthat.

A csatlakozóknak egy további csoportja azonban már nem ilyen könnyen felismerhető, bár a probléma, amit okoznak, szintén elég nyilvános és elég világos: ez azoknak a csoportja, akiket annak tudata visz csatlakozásra és tűzön-vízen keresztül való megbízhatóságra, hogy a kommunisták követelik és viszik keresztül a legerélyesebben ellenfeleikkel, mindenekelőtt a fasizmussal szemben a legkeményebb támadó- és büntetőakciókat, s juttatnak híveiknek erős és hatásos hatalmi helyzeteket. Ennek kedvéért ez a lelkiállapot szívesen és nehézség nélkül adja fel, ha kell, teljesen, polgári beidegződéseit és tendenciáit is. Ennek a lelkiállapotnak két nagyon különböző erkölcsi megítélés alá eső összetevője van: az egyik, a ritkább, az elszenvedett bántalmak után nyugalmat találni nem tudó elégtétel-keresés, a másik, a gyakoribb, a hatalmi túltengés, az erőszak és uralom önmagáért való szeretete, az, amit fentebb fasiszta alkatnak neveztünk.”

„A zsidó demokratizmus és radikalizmus – állapítja meg Bibó István 1948-ban – […] mostanra gyakorlatilag teljesen függésbe került egy olyan valamivel, ami szerint vele komolyan sohasem azonosul: a munkásmozgalom forradalmi pártjával.” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

Nem sok értelme volna Bibó István – még tovább is folytatódó – okfejtéséhez magyarázó-értelmező kommentárt fűzni. Azt a kérdést viszont érdemes feltenni, hogy újabb tudományos kutatások vajon alátámasztják-e ezeket a – több mint fél évszázada leírt – megállapításokat. Nos, a szakkutatások eredményei egységesek annak kimondásában, hogy 1945 után igen szoros kapcsolat jött létre az életben maradt zsidóság jelentős része, valamint a kommunista párt között. A jelenség magyarázata is megegyezik: a holokauszt után a zsidóság a kommunista ideológiában és pártban látta saját védelmezőjét, a demokratikus társadalom működtetésének garanciáját s nem utolsósorban a zsidóság részesedésének lehetőségét a vezető pozíciókból az élet minden területén.59

Karády Viktor vitatja Bibó István megállapítását a zsidóság körében is létezett „fasiszta alkatról”.60  Az ő magyarázata szerint egy Auschwitz utáni új helyzetről van szó, amelyben „az új erőszakrendszer káderszerepei a magyar zsidóságban széles körű legitimitáshoz” jutottak. Ennek során kétféle erőszakgyakorló legitimtudat alakult ki. Az egyik „a hatalmi erőszakot úgy igazolta, hogy ezt a »magyar nép« […] nevében gyakorolta”. A másik „a »bosszú« vagy a »reváns« ideológiájának sajátos változatát jelentette a »most mi vagyunk az urak« paradigmatikus, de csak »belső« használatra fenntartott jeligéje alatt […] Mindkét ideológiai kidolgozás központjában az »ellenerőszak« elméleti fikciója és az erőszakgyakorlás legitimációja állt, amely természetesen elengedhetetlen volt a kultúrhagyományban evvel kapcsolatban meglévő gátlások feloldásához.” Litván György fogalmazása szerint az életben maradt „értelmiségiek és félértelmiségiek ezrei […] oltalmat és új otthont találtak a kommunista pártban. […] Párttisztségviselők, újságírók, katona- vagy állambiztonsági (ÁVH-) tisztek és más pozíciók birtokosai lettek belőlük.”61  Szabó Miklós azt emeli ki,62 hogy „1944 drámai módon bizonyította be a nemzeti asszimiláció kudarcát”, a kommunista pártban viszont a zsidók „lehettek olyan kommunisták, mint nem zsidó elvtársaik”. A zsidó származású értelmiséget – megbízhatósága miatt – szívesen fogadta a párt. Győri Szabó Róbert monográfiát írt a témáról.63  Ebben többek között kifejti, hogy a zsidóság és a kommunista párt között „egyfajta alku jött létre. […] 1945 után […] megnyílt – a zsidóság előtt először a magyar történelemben – az államhatalom nevében kifejtett hivatali és rendőri erőszak gyakorlásának lehetősége. […] 1945 után a kommunista párt által megszervezett politikai rendőrségnek, a félelmetes ÁVO-nak vezetői és tisztjei – egyes kutatók szerint – 1949-ig 70–80%-ban zsidók voltak, és az osztályvezetőkig lefelé körülbelül ez az arány érvényesült.”

*

Pusztán csak találgatásba bonyolódnánk akkor, ha föltennénk azt a kérdést, vajon Auschwitz volt-e az egyetlen – habár nyilvánvalóan a leginkább döntő – oka a magyar zsidóság jelentős hányada e korántsem dicséretes részvételének a kommunista diktatúra erőszakszervezeteiben és a számtalan kegyetlenkedésben. Miként a témakör egyik legkitűnőbb kutatója – fentebb idéztük – írta: „»a magyar nép« […] nevében”, illetőleg a „»bosszú« vagy a »reváns«” ideológiája szerint. E hiteles történészi vizsgálati eredmények után egyet viszont már nem lehet megtenni: a Szárszón 1943-ban megfogalmazott és a zsidóságot ért sorozatos diszkriminációk (zsidótörvények) miatti természetes reakcióként leírt Németh László-féle történelmi interpolációt egy elvakult, antiszemita ember minden alapot nélkülöző rágalmazó víziójának minősíteni. Állítjuk ezt annak a nézetünknek a fenntartásával és újbóli rögzítésével, hogy 1943 nyarán az efféle következtetés hangoztatása átgondolatlan, indulatból fakadó és káros volt.

Források

1A konferencia teljes anyaga (fakszimile kiadásban) az 50. évfordulóra újból megjelent. Lásd: Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., 1993. Püski.

2Németh László: Bocskay-kert. In Homályból homályba. Életrajzi írások. I. k. Bp., 1977. Magvető és Szépirodalmi. 638.

3Interjú az életműsorozatról. In Megmentett gondolatok. Bp., 1975. Magvető és Szépirodalmi. 640.

4Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Dokumentumok. Szerk. Győrffy Sándor, Pintér István (főszerkesztő), Sebestyén László, Sipos Attila. Bp., 1983. Kossuth.

5Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. 1938–1944. Bp., 1985. Szépirodalmi. 487–488.

6A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösségének állásfoglalása. = Társadalmi Szemle, 1958. 6. sz. 53.

7Erdei Ferenc: Emlékezés Szárszóra. = Kortárs, 1968. 8. sz. 1298–1299.

8Veres Péter: Szárszó. Bp., 1971. Magvető.

9Darvas József: Szárszó, 1943. Emlékező beszéd a harmincadik évfordulón. = Élet és Irodalom, 1973. szept. 8. 3–4.

10Vö. in Szárszó, 1943. Előzmények… (stb.). 9–35. Továbbá: = Társadalmi Szemle, 1983. 7. sz. 90–98.; = Kritika, 1983. 7. sz. 9–10.; = Magyar Nemzet, 1983. aug. 20.

11Vö: Darvasi István: Nincs perújrafelvétel. = Magyar Hírlap, 1983. aug. 17.; Bata Imre: Magyar Delphoi. = Élet és Irodalom. 1983. aug. 19., 1.; E. Fehér Pál: Szárszóról 40 év után. = Népszabadság, 1983. aug. 27.; Ránki György: Igazolható-e Németh László próféciája? = Élet és Irodalom, 1983. szept. 2., 3.; Lendvai L. Ferenc:
Az 1943-as szárszói konferenciáról. = Világosság, 1983. 10. sz. 647–648.

12Salamon Konrád: Szárszó, 1943. = Forrás, 1983. 8. sz. 3–19.

13Gombos Gyula: A harmadik út. Bp., 1990. Püski. 7. Megjegyzendő, hogy az Új magyarok címmel kötetbe került kéziratos Németh-fogalmazvány (1926-ból) „harmadik Magyarország”-fejtegetése egészen más, mint az Ember és szerep metafora-vonulata. (Vö. in N. L.: Életmű szilánkokban. I. k. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 118–122.)

14Ember és szerep. Kecskemét, 1934. Tanú. 35–53.

15Egy különítményes vallomása. = Budapesti Hírlap, 1934. jún. 17.

16Vö. A reform. = Tanú, 1935. I. 6–7.

17Vö. Író és hatalom. = Tanú, 1935. V–VI. 238.

18Megjegyzések egy előszóra. In Utolsó széttekintés. Bp., 1980. Magvető és Szépirodalmi. 638.

19Európa földrengés-térképéhez. = Tanú, 1933. III. 162.

20Vö. A reform. = Tanú, 1935. I. 53.

21Vö. A magyar élet antinómiái. (A Három nemzedék új kiadásához) = Válasz, 1934. 2. sz. (júl.) 135.

22Sznobok és parasztok. = Magyarország, 1934. márc. 29.

23Magyarság és Európa. In Sorskérdések. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 321.

24Bibó István: Összeesküvés és köztársasági évforduló. = Válasz, 1947. 2. sz. 176–183.

25Uő.: A magyar demokrácia válsága. = Valóság, 1945. 2–4. sz. (okt.–dec.) 5–43.

26Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. [1977] Bp., 1989. Kolonel. 44–45.

27Bibó István: Levél Borbándi Gyulához [1978]. In B. I.: Válogatott tanulmányok. III. k. Vál. Huszár Tibor, szerk. Vida István. Bp., 1986. Magvető. 345.

28Grezsa Ferenc: Németh László Szárszón. = Alföld, 1983. 8. sz. 43–44.

29Sándor Iván: A Németh László-pör. Bp., 1986. Magvető. 112.

30Lásd Nagyváradi beszéd. In Németh László: Sorskérdések. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 739.

31Idézi Sükösd Mihály: Szárszó nehéz öröksége. = Népszabadság, 1993. aug. 21.

32Szabó Zoltán: „Szárszó.” = Új Látóhatár (München), 1959. 1. sz. 9–15.

33Kovács Imre: Ifjúsági parlament a Balaton partján. = Híd, 1943. 19. sz. (okt. 1.) 9–11.

34Uő.: Szárszó húsz év után. = Új Látóhatár (München), 1963. 4. sz. (aug.) 297–306.

35Vekerdi László: Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1970. Szépirodalmi. 224.

36Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. 2. kiad. Bp., 1989. Püski. 340.

37M. Kiss Sándor: A Szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése. New York, 1987. Püski. 27.

38Grezsa Ferenc: A politikus Németh László. = Hitel, 1990. febr. 7., 18–20.

39Szárszó ’93. Az 1993. évi szárszói tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., 1993. Püski.

40M. Kiss Sándor: Szárszó történelme. 1943–93. I. m. 24–36.

41Bata Imre: i. m.

42Lendvai L. Ferenc: i. m. 647.

43Darvasi István: i. m.

44E. Fehér Pál: i. m.

45Szabó Zoltán: i. m. 14.

46Ránki György: i. m.

47Lendvai Ferenc: i. m. 648.

48Lásd A magyar élet antinómiái (A Három nemzedék új kiadásához) című tanulmányának Zsidóság és kapitalizmus című fejezetét.

49Zimonyi Zoltán: Sorsok, sorsmetaforák. Németh László: Sámson. = Tiszatáj, 1985. 8. sz. 98–114. – Lásd még: Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon. 1939–1944. Bp., 1983. Kossuth. 284–285.

50Lengyel András: Németh László Shylock-metaforája. = Valóság, 1991. 8. sz. 56–74.

51Sükösd Mihály: Szárszó nehéz öröksége. = Népszabadság, 1993. aug. 21.

52Szalai Pál: Két álláspont Szárszón? In A népi mozgalom és a magyar társadalom. Szerk. Sipos Levente, Tóth Pál Péter. Bp., 1997. Napvilág. 319.

53Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Bp., 1999. Osiris. 90.

54Gyurgyák János: Németh László zsidószemlélete. In Gy. J.: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001. Osiris. 569.

55Révész Sándor: A hit üzemanyaga. = Mozgó Világ, 1994. 9. sz. 110–115.

56Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon. Bp., 1999. Akadémiai. 348.

57In Szárszó. Az 1943. évi… 47.

58In Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. k. Vál. Huszár Tibor, szerk. Vida István. Bp., 1986. Magvető. 782–792.

59A legfontosabb cikkek, tanulmányok e témában a következők. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. = In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984. Magyar Füzetek. 3–32. – Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In i. m. 37–180. – Pelle János: A „szocialista asszimiláció” kezdetei. = Szombat, 1991. 2. sz. 12–14. – Szabó Miklós: Az úgynevezett zsidókérdés Magyarországon 1945 után. = Magyar Nemzet, 1991. júl. 22. – Sándor András: Kirekesztés vagy önkirekesztés. = Új Magyarország, 1991. júl. 31. – Varga László: „Zsidókérdés” 1945–1956. = Világosság, 1992. 1. sz. 62–67. – Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban. = Szombat, 1992. 8. sz. Melléklet, 14–16. – Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom. = Szombat, 1995. 5. sz. Melléklet, 21–23. – Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945–1956). Bp., 1997. Windsor. – Lásd még: Várdy Péter: Befejezetlen múlt – mai magyar zsidó valóság. In Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Bp., 1995. ElTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék. 455–483.

60Vö. Karády Viktor: Szociológiai kísérlet… 130.

61Vö. Litván György: Zsidó szerepvállalás… I. m. 14.

62Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom. 23.

63Győri Szabó Róbert: i. m. 76. és 81.