Mézes-mákos testamentum

Závada Pál: Milota

„Idézzen bárki akármilyen pontosan és bármit, hivatkozását úgyis elferdíti az az értelmezés, amibe ezt az idézetet önkényesen belefoglalja, hogy ezzel alátámassza igazát.”
(Závada Pál)

Valljuk meg, a Jadviga párnája minősége, kivételes olvasói és szakmai sikere után feltehetőleg mindannyian nagy várakozással, ám – az említettekből adódóan – némi szorongással vettük kezünkbe Závada Pál új, első nagyregényéhez számos – kontextusbeli, narrációs, beszédmódbeli, sőt motivikus – szálon kötődő szövegét. A Milota cselekménye (pontosabban Milota György naplója, retrospektív elbeszélése) tudniillik nagyjából akkor kezdődik, amikor a Jadvigáé (az epilógust leszámítva) véget ér, azaz a második világháború után. A helyszín is azonos: Békés megye kettős nyelvű-etnikumú közege, s a „sztori” középpontjában ugyancsak szövevényes szerelmi kapcsolatok krónikája áll. Mi több, a Jadviga több alakja a Milota szereplői által elbeszélt múltbéli történetekben – amúgy balzaci módon – meg is jelenik.

A Milotában ugyanakkor – különösen a szöveg első felében – erőteljesebben jut érvényre Závada szociográfusi képzettsége, a cselekmény egyik szála egy szociális otthonban, a női főszereplő munkahelyén játszódik, másfelől – ha elsősorban nem is szociológiai vonatkozásban, de – a regényben nagy hangsúlyt kap az ezredforduló egyik legnagyobb s legmegoldatlanabb problémája: a kábítószer-függőség. A női főhős, Roszkos Erka az önsorsrontás megtestesítője, de egyszersmind áldozat is, éppen társadalmi és lélektani diszpozíciói miatt. A férfi főhős, Milota György a Kádár-rendszerbeli ügyeskedő, „önsorsjobbító” prototípusa, miközben valamiképp – még ha eltorzult formában is – egyben a háború előtti polgári értékrend képviselője. Ezért sem véletlen, hogy életének utolsó éveiben szenvedélyesen kutatja szülőfalujának helytörténetét – vagyis magát a tradíciót.

A regény számottevő és hangsúlyos rétegét alkotják a kérdéses geopolitikai térség XX. századi történelmének drámai pillanatai. A második világháború helyi borzalmairól, a ki- és betelepítések, a Beneš-dekrétum démoni mechanizmusáról és a Rákosi-diktatúra – a regényhősöket magánéletükben is érintő – éveiről érzékletes, éleslátó és megrázó, ugyanakkor szellemes, sokszor humoros korrajzot kapunk.

A négy részre tagolódó szöveg első szövegegysége ritmusában talán kevésbé kiegyensúlyozott, a másik három azonban erőteljes sodrású. Sőt, az ősök és múltbéli hozzátartozók, szeretők utáni nyomozás olyan feszült várakozást kelt az olvasóban, ami már-már a krimi, de legalábbis egy Mauriac-regény olvasási mintájára emlékeztet.

Závada új regényének alapötlete ismét egy narrációs játék: egy harmincas évei elején járó nő és egy hetvenes férfi sajátos – kettős monológból kibomló – párbeszéde, melyben a női szólamot egy számítógépbe írt, a férfiszólamot egy magnóba mondott szöveg adja. A szerző újfent kedvelt formáját, a levél-, illetve naplóformát választja szövege alapstruktúrájául, csakhogy itt nem a Jadviga kézzel írott – s így kézzel beleírható, tapintható, simítható – kettős naplóját találjuk, hanem két gép párbeszédét. Formailag – megszólító jellegénél fogva – voltaképpen mindkét szöveg levélnek mondható, ám lényegét tekintve napló: Milotáé az élet alkonyán elkerülhetetlenné vált számadás naplója, Erkáé az önértelmezés-önreflexió igényéből született napló, amely egyre inkább szintén testamentummá változik. A legszemélyesebb írott forma így a számítógép és a magnó személytelenjébe burkolózik. A naplóformával ugyanakkor a legreflektívebb irodalmi formák egyike jelenik meg, mely – nagyfokú referencialitása miatt – egyúttal a fikció határára helyezi a kettős napló szövegét. Závada kiindulópontja tehát a valóság és fikció elhatárolhatóságának-megkülönböztethetőségének problémája. Ennek cselekménybeli vonatkozása, hogy a két narrátor élettörténete az események előrehaladtával egyre több ponton ér össze, s a két összefonódó sors eseményeit Milota és Erka merőben más nézőpontból látja és láttatja. Olyannyira másból, hogy amikor az elbeszélés feszültségének csúcspontján kiderül, az öreg Milota valószínűleg Erka apja, e bizonyíthatatlan tényhez is eltérően viszonyul a két hős: míg Erka genealógiai nyomozásának mintegy bizonyíték értékű eredményét látja benne, addig Milota György – minden Erka iránt érzett gyengéd érzelme ellenére (vagy talán éppen azért?) – tagadja az apaságot.

A fikció és nem fikció határával való narrációs játéknak újabb dimenziót ad a cselekménybe komponált színjáték: a regényszereplők egy kisvárosi színielőadás szereplői is, melyben Erka s az idősebb és ifjabb Milota együtt játszik. A Ház a piactéren című darab ráadásul maga is egy „valóságos” női magánnapló szövegéből készült, vagyis a színdarabbetét nem egyszerűen a megduplázott elbeszélésszint klasszikus megoldásának példája, de a nem fiktív napló–fikcionált színpadi adaptáció–regényszöveg mint fikciós keret, ha úgy tetszik, a „napló a naplóban” forma tovább sokszorozza, tükörszerűen végteleníti az elbeszélésszintek rétegeit. Mi több, Erka, a Miloták és az alapelbeszélés mellékszereplői a saját nevükön játsszák a darabot, ami valóság és fikció végső összekuszálódását példázza, valahogy úgy, ahogyan az emlékezetes Pirandello-színműben szerep és színész összefonódása válik művészetelméleti problémává. Az emberi természet és emlékezet fikcionáló hajlamáról, a szerepjáték kényszeréről s nem utolsósorban az író fikcionált és „valóságos” énjének alkotói dilemmáiról szól Erka egyik naplórészlete is: „Újraolvasom az eddigit, elnézem szövegem alanyát, aki most szórendek közt botorkál és szinonimákat fontolgat jobb híján, míg a szerepemet játssza.”

Ahogyan Károlyi Csaba a Jadviga párnáját „szerelmi szenvedéstörténetként” aposztrofálta, úgy ez a találó terminus a Milotára is tökéletesen érvényes, a két regény ennyiben is szervesen kapcsolódik egymáshoz: a szeretőjétől elhagyott női főszereplő, Erka szerelmi passiójának stációit követheti nyomon az olvasó, mely a „Miért hagytál el engem?” kérdés – profanizált, ám szakrális jelentésének emlékét őrző – alaphelyzetéből a nő pokoljáró szenvedésén át kínhaláláig ível: a kábítószer-túladagolás többé-kevésbé tudatos (a Jadviga-beli Ondris halálát idéző) öngyilkosságáig.

A regény története – az első regényhez s a műfaj egyik ősképéhez hasonlóan – a lehető legbanálisabb élethelyzetből indul ki: az elhagyott nő csalódásából, életkudarcából, mely mintegy görbe tükrével, az egész életében szeretőket tartó, megöredegedett férfi – afféle vidéki Don Juan – számvetésével dialogizál, aki ráadásul a nő szeretőjének apja.

Így a szerelmi háromszög toposza is a szöveg középpontjába kerül: az öreg Milota számára Erka jelenti a meghódított nők leporellójában az utolsót, igaz, csak plátói értelemben. Az apa–fiú–közös nő alapképlet, mely már a Jadvigában is nagy hangsúlyt kapott, láthatólag Závada lélektani érdeklődésének homlokterében áll – mint a szülői és a nemi identitásválság tünete. Ami a Jadvigában (s előképében, a Bovarynéban) az anyaság kríziseként jelenik meg, az Erka esetében az anyaság hiányában, a meddőségben manifesztálódik. A női főhős terméketlensége a regény szimbólumrendszerében is tetten érhető: a regényt behálózó méz-szimbolika részeként maga a szöveg mondja ki, hogy Erka mint „álanyaméh” terméketlen. Másfelől Erka mániákus, olykor túlfűtött önanalízise, megsokszorozott önreflexiója magában is a személyiség önkioltását asszociálja, s így a terméketlenné válás jelképévé lesz.

Mindkét regény centrumában a férfi–nő viszony áll, melyet Závada nagy lélektani beleérzéssel, a – ma kevéssé művelt – lélektani regény tradíciójára is rájátszva ír meg. Persze csak abban az értelemben beszélhetünk a lélektani próza hagyományáról, ahogy Flaubert esetében: beszélhetünk is, meg nem is. Závada erőteljes mesélő vénája, prózanyelvének intenzitása, „fűszeressége” kivételes – s manapság ritkának mondható – karakterformáló képességgel párosul, különösen ami a nőalakokat illeti. A pszichológiai kérdésfölvetés – itt is, miként a Jadviga párnájában – a szó valamennyi értelmében vett egymásba hatolás lehetetlenségeként formálódik meg. Innen a töredék kitüntetettsége, a szerelem, a nyelv, a lét töredékként való tapasztalása-megjelenítése, melyet az elbeszélésmód is érzékeltet: az emberi kommunikáció nem más, mint megkettőzött monológ. A meg nem értés tehát egyszerre jelenik meg testi, lelki, szellemi és nyelvi problémaként.

Ebből is látható, hogy a regény alapkérdése – a lélektanin túlmutató – nyelvi probléma, ami csöppet sem meglepő a Jadviga párnája ismeretében. A kettős monológban, írott és auditív forma szembesítésében maga a hiány tárgyiasul, a dialógus, a nyelvi beteljesülés hiánya: „Minek szólongat ebből a süket hangszórójából, ha engem némaságra ítél?…” – faggatja Erka az öreg Milotát. Závada szkepszise érhető itt tetten a kimondott-leírt szó beteljesülését, ha úgy tetszik, a lét beteljesíthetőségét illetően.

Ezért is, hogy mindkét központi figura lételeme az örömkeresés. Erka örömkeresése: a vágy totalizálása a flaubert-i örökség testivé alakítását, bizonyos értelemben redukálását jelenti – Flaubert bekebelezés(dévorer)-elméletének visszhangjaként. Fontos itt kiemelnünk az – ugyancsak erősen flaubert-i ihletettségű – illúzió kérdését, mely a regényszöveg csaknem minden szintjén hangsúlyosan jut érvényre. Ez a hősök számára mindenekelőtt az öröm illúzióját jelenti. Milota családfői tökélyének, szembenézése hitelességének, Erka a nőiség, a szenzualitás, a csáberő boldogságának illúziójában él.

A regény kiindulópontja már önmagában is illuzórikus szituáció: a párbeszéd illúziója, de legalábbis torzított-késleltetett-csonkított változata. Helyesebben szólva, a dialógus maga is a fikció határmezsgyéjére kerül, amennyiben a tényleges beszélgetések helyén valójában a – szóban vagy írásban – rögzített beszéd, másképp a bizonyos fokig fikcionált szövegek szövevényes (olykor több áttétellel létrejövő) párbeszédét találjuk. A „szöveg, amint megszólítja önmagát” helyzetét.

Ami egyszersmind a Závada-mű időszemléletét is meghatározza: az idő emlékezet általi determináltságát, pontosabban az emlékezet lényegileg önkényes viszonyát az ún. valósághoz, illetve annak időteremtő-időrelativizáló erejét. Magyarán szólva a szövegszólamok s így a nézőpontok megsokszorozása (mely láthatólag Závada prózaírói tehetségének egyik sarkpontja) ab ovo elbizonytalanítja a valóságról alkotható kép egységét. Ezért, hogy Erka és Milota a maguk valóságtöredékeit a másikéival szembesítve tapasztalják meg a lét alapvetően „antireferenciális” lényegét, miközben e többszörös optikájú „valóságábrázolásból” születik meg a regény sztorija, cselekménye.

Mindkét szövegtest rögzített, következésképpen az időhöz való viszonya lényegesen lazább az élőszónál: Erka a fájlokkal játszik, időrendjüket önkényesen felborítva, Milota magnószalagot pörget, s mindketten szabadon törölhetnek, így azok a bizonyos üres helyek a regény szövegében – a két gép alakjában – egyszersmind tárgyiasulnak is!

„Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint.” Már a Milota legelső mondata (mely persze egyben az írói alkotótevékenység önreflexiója is) a szöveg kettős önreflexióját hordozza: az írás esetlegességének, esendőségének, az emlékezet és az idő megfoghatatlanjának, uralhatatlanjának, töredékességének rögzítéseként. Az említett felütésre, Erka szövegére Milota magnójának vissza-visszapörgetett felvétele rímel, mely ugyancsak az eredetiség lehetetlenjéről, az emlékezés töredékességéről, a véglegesség hiányáról tudósít. Ami egyúttal a posztmodernitás kori regény olvasási modelljét is kijelöli: az oda-vissza lapozás nem lineáris menetét.

A teljességkeresés másik formája a testvérszerelem motívumában ragadható meg. Závadát láthatólag izgatja a testvérszerelem mítosza, mely – a lét rejtélyeként – mindkét regényben központi téma. A regény végén nemcsak Milota György feltételezhető, „mitikus” apasága lepleződik le, hanem az a feltételezett tény is, hogy Erka mindkét komoly szerelme (az ifjabb Milota és bizonyos Kohut) testvérbátyja volna. S itt ismét nem a „valóságos”, hanem a mitikus dimenzió a lényeges. A platóni gömb teljességét eszerint csak ilyen tragikus módon lehet megtalálni – ám ez még a Musilénál is szkeptikusabb megközelítést jelent: a szerelem beteljesülésének lehetetlenségét, amennyiben az egyik nem másik nembeli párját még a testvérében sem lelheti meg. (Megjegyzendő, hogy az androgün-mítosz szintén jelen van már a Jadvigában is, csakhogy míg ott a testi szerelem beteljesületlenségének összefüggésében, addig itt megfordítva: a lelki szerelemében.)

Az említett mitikus réteg következtében a posztmodern szöveg erősen premodern hatást kelt, mindenekelőtt a determinizmus gondolatának hangsúlyozása okán. Az ősök bűnei miatt elszenvedett „hetedízigleni” bűnhődésről van itt szó egyfelől, másfelől az őskeresés, anyahiány és apaazonosítás helyzetéről, mely elsősorban a női főhős sorsát határozza meg.

A regényszöveg domináns alakzata a levélforma, a megszólítás: maga is megjeleníti az ábrázolt sorsok aszimmetriáját, amennyiben Milota Erkát és a családját szólítja meg, míg Erka formailag a két Milotát, lényegében önmagát. Az aszimmetria révén a szereplők a magány pokolbugyrának koordináta-rendszerében helyezkednek el, s a bugyrok mélyén találjuk Erkát, akinek az öreg Milota szövegéből is csak másodpéldány jut.

A két szövegszólam párbeszéde egyúttal különböző karakterű szövegek, stílusok, beszédmódok párbeszédeként jön létre. Erka szövege az önsorsrontás fájdalmából kihasított, a magány űréből kiszakadó írott szó. Milotáé maga a beszéd exhibicionizmusa, a folyó gyanánt hömpölygő, az élethazugságot kiapadhatatlan beszédkényszerrel leplező élőbeszéd. Fontos itt megemlíteni, hogy Milota a regény végén szó szerint idéz Jakab apostolnak a nyelv bűneiről szóló híres leveléből – méghozzá úgy, hogy az elbeszélő ismét leleplezi a szövegközi rájátszást! Vagyis Závada túllép a nyelvi autenticitás kérdésének jól ismert körén, s a nyelvet, beszédet és írást, e „halálos méreggel teljes tüzet” mint a felelősség egy formáját állítja elénk.

Mindeközben Erka beszédmódja követi a kortárs élőbeszédet, miközben kifejezetten költői; Milotáé stilizáltabb: a helyi dialektusba Mikszáth és Krúdy prózanyelvének jellegzetes alakzatai szövődnek. A posztmodernre valló eljárás, hogy a mikszáthi beszédmód leleplezi önmagát, s Mikszáth alakja jelenik meg az elbeszélésben. S az epizód egyúttal az irodalmi mítoszteremtés természetrajzát adja, hiszen Milota György kártyapartnereinek „mitikus emlékezete” önkényesen tudja földijének a magyar prózaírás klasszikusát.

Ha a két levélszólamot összevetjük, elmondható, hogy Erka szövege női szöveg, testibb, érzelmibb, lelkibb, valójában önmegszólító, mert lírai. Milotáé férfiszöveg: objektívebb, történetibb, megszólító, mert retorikus.

Írás és Erósz a regényben szorosan kötődik egymáshoz, az írás – mindenekelőtt a Milota női főhőse számára – valósággal a „szöveg örömeként (…) mint vágy és beteljesülés jelenik meg. Olyan matériaként, ami kitölti a magányt, a mondhatatlan hiányt, a lélek és a test betöltetlen üregeit, »üres helyeit«.” „Hogy simogassa, mintha hűtlen tenyerem volna. (…) Vánkos” – vallja Jadviga a naplóról Závada előző regényében. A szövegtest ekként válik testté Závada tolla alatt… A szerző szövege ugyanis hús-vér szöveg, maga is mintha testként élne, örvénylik, hömpölyög. Az egyik szólam átjárja a másikat, keresztülhullámzik a másikon, a két szereplő beszédmódja valóságos ár-apályt teremt.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy a méz a regény vezérmotívuma a mák mellett. Az öreg Milota szenvedélyes méhész, a cselekmény jelen idejében napjainak nagy részét méhesében tölti, magnóra mondott naplójában hosszas kultúrtörténeti előadásokat tart a méhészetről, s férfikorában a kiszemelt nőket egy mézről szóló „ősi” dalocskával bódítja el. Milotát nevének – a szöveg szüntelen önértelmezése által is jelzett – etimológiája, a „kedves”, eleve rokonítja őt a mézzel, mely természeténél fogva édes. A méz, mely egyszerre étel és ital, a kultúra kezdeteitől fogva a gazdagság és teljesség szimbóluma, s mindenekelőtt az ígéret földjének jelképe. Ószövetségi jelentésében a méz nem csupán a Kánaán attribútuma, hanem egyszersmind erotikus jelentést is hordoz, az Énekek énekében a szerelem halhatatlanságának értelmében szerepel. Méz és halhatatlanság a zsidó-kereszténynél jóval tágabb kultúrkörben is szorosan kötődik egymáshoz. Szimbólum értékű, hogy Milota Erkát éppen a méhészet tudományára tanítja, s ezzel a kifosztott, erős Thanatosz-ösztönű nő figyelmét a teljesség, a halhatatlanság és az újjászületés lehetőségére próbálja irányítani.

A Milotában folyton május van, ami egy naplóregény esetében felettébb különös. Ismét csak maga a regényszöveg figyelmeztet május hó vallási ünnepének, a pünkösdnek jelentőségére, mely – a Jadviga-beli húsvéthoz hasonlatosan – a mű egyik szövegszervező elemévé növekszik. A pünkösd tudvalevőleg a Szentlélek ünnepe: az Ótestamentumban a Szentlélek a teremtésnél mint teremtőerő szerepel, másrészt Isten a Szentlelket mint erőt adja választottjainak. A Milota így valósággal a szöveg pünkösdjévé válik, hiszen benne a szöveg mint teremtőerő formálódik meg, amennyiben a két „választott” szereplő önnön naplószövegéből teremti meg önmagát. Milota és Erka pünkösdvárása valóban a lélek újjászületésének várása, noha – főképp Erka esetében – éppen a lélek elhalásának vagyunk tanúi.

Az Újszövetségben a Szentlélek galamb formájában száll Jézusra, ennek újraírt változatát megleljük Erka galamb-jeleneteiben. Ennyiben a női hős áldozatisága az áldozati bárány képére játszik rá. Pünkösd a Szentlélek, a Szentháromság dogmájának része, melyet misztériumként tart számon a teológia. A Milota tehát, mint a lélek életének és halálának misztériuma, valóban pünkösdi szöveg, ha nem is a szó tisztán szakrális jelentésében.

Ahogyan a két szereplő a kettős monológban megszüli-megteremti önmagát és a másikat, úgy ér egymásba a két szólam a regény zárlatában, úgy tekeredik egymásba végérvényesen a két szövegszál Erka és Milota halálában. S eközben a két fonál olyan fokig hajlik egymásba, hogy szinte eggyé válik, az egyik behatolva a másikba, amint Erka búcsúszövegét árnyalatnyi elhajlásokkal ismétli meg Milota testamentumának zárlata, mintegy kánondallamként felelgetve neki. S a szövegteremtő hősök elmúlásával a szöveg vége is elkövetkezik: a dikció elmúlása, ha nem is halála.

S a regényszöveg teremtő-önteremtő aktusával sikerül mindkettejüknek kilépni „kiséletükből”, s átlépni a rilkei „nagyhalálba”, de legalábbis a közelébe. A szöveg mint önteremtő erő megszüli Erka és Milota „saját halálát”. Éppen azt, ami hiányzott életükből, amit – más és más módon – kerestek és nem leltek, s ami e kettős szöveget megszülte bennük. Így jöhetett el mégis a pünkösd, amit mindketten annyira vártak, a szó pünkösdje, vagy legalábbis annak reménye, dacolva a test pusztulásával és a lélek élő halálával. Azzal is, amit a szöveg – két variációs szólamban – ismétlőleg kimond, hogy „a holtat pedig elássák”. (Magvető, 2002)