Nem éltem hiába

Amikor Pomogáts Bélát kinevezték az Írószövetség elnökének, gratuláltam neki, majd karon ragadtam, és félrevontam: „Nézd, Béla, nem tegnap óta ismerjük egymást – hatásfokozó szünetet tartottam –, és ezen az alapon szívességet, akarom mondani, nem is szívességet szeretnék kérni tőled, hanem protekciót. Tudom, magunkfajta ember nem szívesen él ilyen megvetendő eszközzel, de most erre van szükségem, egy kis protekcióra, elvégre szögről-végre én is a ti kutyátok kölyke vagyok.” Szegény Pomogáts nem tudta mire vélni a körülményeskedést, de megadóan várta, hogy előjöjjek a farbával. „Arról van szó, tudod, hogy az Írószövetség könyvtárát gyakran használom, s ha ilyenkor netán oda kell mennem, ahová a király is gyalog jár, az ablaktalan mellékhelyiségben koromsötétség uralkodik. A villanykapcsolót valaki letörte vagy lelopta, és hát ez, ugye, kellemetlen… Már akkor sem volt villanykapcsoló, amikor először jártam itt az 1980-as években, s hiába mondtam fűnek-fának, csak azt a választ kaptam, hogy majd szólnak Gyulának, mert ugye ez a Gyula dolga. Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Már arra gondoltam, hogy botrányt csapok, ha nem is akkorát, mint amekkora Clochemerle-ben volt a nyilvános pissoir miatt… De most erre már semmi szükség, mert itt vagy te, a teljhatalmú elnök, csak egy szavadba kerül, odaszólsz, és minden rendben lesz.” Béla boldogan bólintott, látta, hogy nem komoly dologról van szó, hanem csak humorizálok, de azért megígérte, hogy utánanéz a dolognak.

Teltek az évek, nem történt semmi, új közgyűlés, új elnökválasztás, ismét Pomogáts Béla az elnök. Megint csak odasomfordálok a kellő pillanatban az újdonsült elnökhöz, most már nem vonom félre, hanem vádló pillantást vetek rá: „Nézd, Bélám, látom, nincs nekem protekcióm nálad, nem értem el, hogy világosság legyen a könyvtár mellékhelyiségében. De nem vagyok bosszúálló természetű, megint rád szavaztam, hogy így hátha elnyerem megérdemelt jutalmamat, az új villanykapcsolót.” Szegény Béla szerintem nem is tudta, hogy miről beszélek, de bólogatott kötelességszerűen, hiszen már beletanult a szakmába.

Megint csak teltek az évek, és megint csak nem történt semmi. Új közgyűlés, új elnök. Kalász Marci. Odamegyek hozzá, elmondom a B–2-es szövegemet, s hogy Pomogáts nem bírta elintézni hat év alatt. „Tőled ugyan nem kérhetek protekciót, igaz, hogy Pomogáts rendezte a székház bérletét, de ahhoz nem volt elég hatalma, hogy villanykapcsolóügyben is intézkedjék. Ha viszont te elintézed, ezzel eurokonform lesz az épület. Felzárkózunk Európához. Mit szólsz hozzá?” Kalász Marci értette a viccet, s ma már bármikor bemehetek a könyvtár mellékhelyiségébe, s csak egy elegáns, halk kattintás, s rögtön látom, hányadán állok.

Mivel Kalász Marci alig néhány hónap leforgása alatt intézkedett, ezért mondok neki köszönetet most itt, nyilvánosan. Nem tagadom, annak is örülök, hogy vittem valamire, hogy egyszer valaki széles e hazában engem is meghallgatott, hogy a szavamnak súlya van, sőt a legutolsó választmányi ülés szünetében az elnök úr vette a fáradságot, hogy személyesen informáljon a könyvtár mellékhelyiségében uralkodó tényleges tényállásról.

Szóval nem éltem hiába. De nem bízom el magam, mert én még olvastam Sztalin elvtárs 1930-as cikkét azokról, akiknek a siker a fejükbe szállt. Semmi esetre sem fordulok tehát Görgey Gábor kultuszminiszter úrhoz, hogy intézkedjék áfa-ügyben, ne emeljék a százalékot a könyveken. Nekem egyébként is szokatlan ez a kalmárszellem, mert felnőtt életem nagyobbik részét egy olyan országban töltöttem, ahol az irodalom nem áfa-köteles árucikk, bár a franciák „szatócsnépnek” nevezik az angolokat.