Márai Sándor: Magyar borok

Márai Sándor alig negyvenévesen, 1941-ben arról álmodott, hogy öregkorában valahol a város környékén, szelíd dombok ölében borospincéje lesz. Az öreg hordókban jóféle magyar borok dohognak, vendégeit az agg diófa alatt majd olaszrizlinggel várja, mert „az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság; az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél”.

Vendégeit sonkával, tormával kínálná, hozzá igazi liptai túrót, természetesen paprika, mustár és ajókagyűrű nélkül, mert a „tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapnivaló szükséges”. Kezükben a poharakban gyöngyöző borral csodálnák a naplementét – és hallgatnának: „A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben.”

Háború volt hazánkban és a nagyvilágban 1941-ben. Az író érezte, tudta: álmodni arról kell, ami lesz, mert ami van, az elviselhetetlen. Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában. „Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.”

Aztán mindennel baj lett.

A fasiszta gyilkosok elől Leányfalura, a kommunista gyilkosok elől Itáliába menekült. Ott nem volt baj a rizlinggel. Itthon akkor már igazi, magyarnak nevezett olaszrizling sem volt, csak borgyárakban összepancsolt lőre: abasári rizling.

A kommunisták azt mondták: szabadság. Hazudtak.

Azt mondták: Márai Sándor nevű magyar író nincs. Hazudtak.

Azt mondták: abasári rizling. Hazudtak.

Az elmúlt tíz évben újra fölfedezte az ország a 20. század egyik legjelentősebb magyar íróját. De nagyon sok embert örökre megraboltak. Más ifjan, lelkesen, életre kíváncsian fölfedezni egy író varázslatos gondolatait, stílusát, s nagyon más deresedő fejjel mélázni bölcs mondatokon.
S aki ifjúkorában csak gyárakban gyártott abasári rizlinget ivott, öregkorában nem biztos, hogy egyetért Márai Sándorral: az igazi bor a legnemesebb és gondolkodásunkat nemesítő ital.

Akinek elraboltak negyven évet az életéből, annak soha be nem gyógyuló seb ég a lelkében.

A rablóknak talán megbocsát. De a seb éget: nem felejthető. Emlékeztet mindenkit arra, hogy soha többé ne engedjük, hogy önjelölt, hataloméhes mindentudók ismét elrabolják az életünket.

A hazánkat. Az irodalmunkat. A borunkat.

Márai Sándornak öregkorában nem volt pincéje.

Mi már ihatunk újra jó magyar borokat, s ha itáliai tájak bűvöletét idéző olaszrizlinget kortyolgatunk, álmodozhatunk arról, hogy öregkorunkban pincénk lesz, és ahogy Márai Sándor mondja: bölcsek leszünk, mint a bor.

Ha igazi bort iszunk.

Ha igazi irodalmat olvasunk.

Ha emlékezünk a múltra, amit túléltünk.