Magyar történelem, magyar mitológia

A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén, 3. rész

Ha az eddig elmondottakra is figyelemmel tematizálni akarnánk a Hollóidő első könyvét, a háborúságban rejtőzködni próbáló béke regényét, szinte csak olyan tételt tudnánk megfogalmazni, amely ennek a békének a törékenységét, kétes voltát fedi fel. Hiszen az idill már az első lapokon – s éppen egy ünnepi esemény meggyalázásával – vall önmaga illuzórikusságáról. Hiszen a véletlenül összesodródott regényalakok egymásrautaltsága nem az emberi szolidaritás bizonyítéka, hanem valami régi gyalázatosság felfejlése. Hiszen az igazságkereső szenvedélynek nincs önértéke – mindig a nagyon is zavarba ejtő önazonosság keresésével jár együtt. S mint oly sok magyar regényben, a szó nem természetes része az életnek, hanem sokszor a beszéd az élet helyettesítője. A nyelv az elbeszélőé, akárkit azonosítsunk is ebben a funkcióban, a beszéd birtoklója tehát a mindenkori elbeszélő, aki azonban különböző kommunikációs lehetőségek (párbeszéd, bizonyos monologikus és leíró formák) felismerésével alkalmilag és időlegesen más alakokra is rábízza a nyelvet. A beszéd változatai, a dialógusok, sőt a kommunikációs különösségek az események elé nyomakodnak, vagy inkább azt hivatottak jelezni erős jelenlétükkel, hogy nincs tere az egyéni cselekvésnek, hogy veszélyes minden vállalkozás. Olykor valóban mintha a nyelvi mámor teremtené a faktumokat – a deák eredethistóriáját az eszement öreg pap kitörése árulja el, a könyv végén egy levél archaizmusa mondja ki és fedi le nyelvileg a legfontosabb fejleményeket. Jobb „a dolgokról” csak beszélni, emlékezni rájuk egy másik emberrel együtt, de még jobb néma szavakkal önmagunkban. Cselekedni legfeljebb ha kényszerből lehet és szokásos, ha elmeháborodottan vakmerő vagy kivételesen erős egyéniség vagy. Ma, amikor a műértelmezés oly nagy figyelmet fordít az elbeszélésen belüli műfaji változatok, műfajidézetek feltárására, Szilágyi István regényét ebből a tekintetből is különös figyelem illeti meg. Van itt zsoltár, bibliás prédikáció, utalás jeremiádra és eposzra, van levél, Zrínyi Vitéz hadnagyára emlékeztető moralizáló irat, és van „tábori kis trakta”. S különös súlylyal a XVI–XVII. század egyik vezető vallásos műfaja, a hitvita, a vitázó dialógus, amely azért vág össze az elbeszélő felfogásával, mert ez is tudatosan véleményt nyilvánító beszédmód, egyszerre definitív, értelmező és ítélkező, ugyanakkor mindig kétfajta modus vivendi megnyilvánulása, kétfajta – szembenálló – ajánlássorozat, amely vonatkozik az egyéni életre, a közösségi viselkedésre, az észjárásra, a morálra. S utal a kor vonzalmára a színpadiasság iránt: tett és ágálás, ágálás tett helyett, ám nem válik külön színpad és nézőtér, mindenki játszó személy, akinek élete (üdvössége) a tét. Oly nyugalmi idő, oly békekor Magyarországon, amikor „holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét”. Ami mögött ott az az esemény, amit ama helynévvel jelölünk. Bizonyára az elbeszélő tudatos komponáló szándékára vall, hogy az első részt befejező nagy vita tárgya és tétje Mohács. Az a máig lezár(hat)atlan vita, hogy ott valóban egy ország veszett-e el, vagy „egy meggondolatlanul fölvonultatott had pusztult oda”. Hogy Mohács-e minden pusztulás oka, vagy azok az urak, „akik versenyt zabáltak a barbárral”. Ahogy egykor Dózsa húsából büntetésként, most az ország teteméből az akkori győzők, bornírt kannibalizmussal. S talán majd csak Trianon napján törlik meg riadtan a szájukat – de ezt már nem a regényben olvassuk. Az első rész elbeszélője, vagy az elbeszélő „agent spirituel”-je – hogy Hamvas Béla Karneváljának egyik főszerepére emlékezzünk –, ama nagy tett végrehajtására indulva, amely majd lezárja a cselekményt, nem elszánt bajnokként búcsúzik, hanem úgy, mint aki halni megy. A tett egyenlő volna – a sikeres is – a halállal? S megint csak nem az egyén hite és dolga ez csupán. „…egy időre kipusztulok – mondja. – Mint a magyarok.” Mondja ő, akiről nincs okunk feltételezni, hogy nem magyar, hogy nem élő magyar. „De hiszen még itt vagyunk.” Mondja a naiv válasz. „Csak úgy hisszük, Rozál. Vagyis hát még itt vagyunk, de már nem igazán.” Aztán, amikor útra kel, bent folytatódik a lélekben a beszéd: „Akkor hát nem vagyunk. Kipusztulunk, mint a magyarok. És ha nem is egészen, de már próbálgatjuk, milyen az, mikor majd nem vagyunk. Addig próbálgatjuk, míg végre sikerül.” Benső beszéd ez, valahol az Erdéllyel érintkező Magyarországon, a XVI. század vége felé. S megint nem csak a regényalak beszéli ki azt, hogy ő lenne az utolsó magyar, akié a végső el- és beszámolás kötelezettsége. Erről írt verset – be nem fejezve – Arany János, ezt mondatja ki Krúdy Pistoli Falstaffal a nyíri ködben a Napraforgóban: ha mi – régi magyarok – meghalunk, „nem lesz már soká Magyarország”. S persze Ady: „…szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar.”

A Hollóidő két része nem a hagyományos – XIX. századi optimista, szabadelvű – világkép alapján modellálja a történelmi időt, mint Tolsztoj legnagyobb művében vagy a mi Jókaink
A jövő század regényében: „háború és béke”. Az sem növelné az olvasó belefelejtkezésre hajlamos derűlátását, ha itt így tagolódna a kimért idő: „béke és háború”. Ez a könyv, miként Krasznahorkai László ezredfordulós regénye írja és vallja, a „háború és háború” regénye. Nem nehéz a korhoz illő hasonlatot találnunk, egy-két szállal tovább vastagítva a Hollóidő és a XVI–XVII. század fordulója közötti kapcsolatot. Az egyik az, hogy ez az idő az európai regénynek a születési ideje. Cervantes hősének tébolyodottságára igen egyszerű a magyarázat – a Regényelméleti fragmentumot író – Hamvas Béla szerint: ő az egyetlen, aki felismeri a létezés realitásait, és ezekhez illően viselkedik. A másik – a Karnevált író – Hamvas felismerése: a modern karneváli regény ősképe nem valami klasszikus epopeia, hanem Brueghel festészete, s itt mindkét németalföldi realista látnokra gondolnunk kell, az idősebbre, az ún. „Paraszt” és az ifjabbra, az ún. „Pokoli” Brueghelre. A Hollóidő hosszú első könyve a maga pepecselően ábrázolt s épp ezért oly baljós magánemberi viszonyaival, s a még baljósabb környezeti utalásaival, a maga démonikus meséivel, sötétlő adomatörmelékeivel és apokaliptikus álmaival arra szolgál, hogy ne érjenek egészen váratlanul a második könyv eseményei. Mégis frappírozó, ahogy ez a végszakasz indul. Elsősorban azért, mert minden látható és vélhető ok nélkül radikálisan megváltozik a történet elbeszélője.

Az első rész fátyolos, de bensőséges, grammatikailag szélső formákat egyeztető, mégis vonzó alanyiságát egy krónikás modorú, többes szám első személyű beszámoló váltja fel. S ahogy haladunk a Don Quijote-i kalamitásokban sem szűkölködő úton a mindjobban halmozódó borzalmak között, mind világosabb az, hogy a háborúnak ez a pőre s teljes habitusunkat provokáló valósága helyreállítja az „igazi” rendet az emberi viszonyokban, felfüggeszti azt az – esendő, szánalmas s mindig pillanattól pillanatig érvényes – harmóniát, amelyben a Hollóidő első része hinni próbál. Radikális szerepváltozás történik a regény szereplőinek meghatározó csoportjaiban. A könyv első részében a szereplőknek két halmaza különíthető el – persze csak olvasói számbavételük során, a műben szorosan együtt élnek, sorsközösségben, egymás hasznára, kárára –, az egyik csoportozat a három a főszereplőé, a másik a néhány egyéni arcélt meg-megvillantó szociális közegé, amely azt a féltudatos emberi televényt alkotja, amely bizonyos távolságból és bizonyos elfogultságokra támaszkodva a magyar nemzetnek tekinthető. A regény második részében a főszereplők helyét a közeg maga, pontosabban a közeg egy reprezentáns csoportja foglalja el. Az első rész központi alakja (akinek sorsa a cselekmény tétje), Terebi tiszteletes eltűnik, Fortuna Illés egyre kiismerhetetlenebb, mozgása egyre rejtélyesebb, viszont szándékai mind egyértelműbbek, a deák pedig… A második részben a deák eltűnik mint cselekményrendező és szövegszervező, egy idő után eltűnik testi valójában is, hogy így váljék végre és visszavonhatatlanul a mű spirituális középpontjává. Alapjaiban változik meg a környezet és a cselekményforma – ez utóbbira nézve: egyetlen mellékszál vastagodik meg, az epizódok mind egy térbeli és időirányba (a közvetlen jövő felé) mutatnak, a helyben járást a sietős haladás váltja fel, a kis célokat valami – magáról sokáig megnyilatkozni nem óhajtó – távlatosság. Azok tűnnek el, akiknek „érdekében” dúl a háború. A magánéletet élők közössége helyett azoknak az alakoknak a köre lép előre, akiket a közös és háríthatatlan kötelezettségek individualizálnak valamelyest. A történet belefut a történelembe.

S a deák? A cselekmény haladtával a társaiban is tudatosul az, amit az olvasó már észrevehetett, hogy a deáknak, az apródnak, Tentásnak nincs neve. Csak személyisége van az első részben. Amikor a regény végére jutunk, s előbukkan egy alak, akit hajdani sorstársai a valamikori deákkal azonosítanak, már van név, csak nem tudni, ki van a név mögött. Ez az alak éppúgy hallgat, ahogy hallgatott róla a hiánya is a háborús kötet nagyobbik részében. Egy démonikus kitörés után. S nem csak hallgat. Ahogy elindul a történelem felé a ki- és megjelöltek kis csoportjával, elnémul elbeszélőként is, magára hagyja a történetet. Azaz őt is besorolja a történelem oda, ahova való, a mese egyik – különös – tárgya lesz, szerepet kap, a személyisége, észlelő és a világgal perlekedő tudatának felszámolódása árán. Előttünk áll, de már nem tudjuk, hogy kit látunk. Maga marad a rejtély, az önmagába zárt, de felfejtést immár nem igénylő titok, maga a föloldást nem kérő melankólia. A megtestesült életveszteség. A történelmi idő szimbóluma: égi és alvilági titkok birtokosa, akit tudása kiiktat az emberi világból. Aki csak van, de nem létezik. Aki eddig terméke és megfogalmazója, most jelképe lesz a történelem tébolyodottságának.

S akik megmaradnak? Sarkosan fogalmazva, a nép egy része marad meg. (A magyarok eltűnnek?) A reveki „polgárok” közül azok viszik tovább a történetet, akiket magához szólított a történelem, néhányan az új generációból, akiknek alig vannak már megkötő érzelmeik, s ha vannak is, az új helyzet majd gondoskodik arról, hogy ne legyen érkezésük a nosztalgiára. Ők sem személyiségként maradnak meg, hanem egy kisközösség tagjai gyanánt, akik már nem emlékeznek, akinek nincs otthonuk, akiknek a hátralévő – ki tudja, mekkorára szabott – idejükben egyetlen feladatra kell összpontosítaniuk: az engedelmességre. Bármily szájból hangozzék is, a történelemtől jön a parancs, s csak reménykedhetnek titkon, hogy valamiképpen „magyari” meglétü(n)k érdekében. A valahai „deákot” felváltó – nála sokkal naivabb – elbeszélő egy kisközösség nevében, ha nem is mandátumát bírva beszél, nem személyiségként vesz részt és tudósít: léte a kollektivitás és a közösségi tudat lenyomata. Ha ez is tünete az egész művet meghatározó identitásválságnak, itt már nincs helye, mint az első könyvben, az önazonosságra való törekvésnek.

Ezeket a fiúkat egy rejtélyes erő irányítja és készteti az útra kelésre, amely hatástalan volna bizonnyal, ha nem találkozna belső késztetéssel. Szétbogozhatatlanok itt a motiválótényezők: a jelek, a deák csalimeséi, Fortuna megfellebbezhetetlen üzenetei, az „új város” alapításának mitikus álma, a bevallatlan kalandvágy, az otthoni nyomor mivel sem kecsegtető egyhangúsága, szüleik érthetetlen engedékenysége, akik talán azért hagyják egyetlen szó nélkül „szabadjára” őket, hogy egyszer majd elmenjenek egy másfajta hely és jövő felé, mint amit az itthoni nyomor és meg-meggyalázott béke szabna ki nekik. A megmunkálandó földjén mocorgó és az otthonában kucorgó életformával szemben ösztöneik a szabadságról beszélnek. Még maguk sem tudják, mi végre, amikor már minden igyekezetüket a lovas élet függetlensége vonzza magához, pedig tudni való, hogy „aki lovat nevel és föl is ül reá, az helyben nem marad”. S ott a csodás Világkrónika, amit a deák csempész a kezük közé gondviselője tékájából, amely könyv ezen túl is mennyi szerepet játszik ebben a regényben! Ez hoz fordulatot a cselekményben, ez segít beemelni a regénybe a manierista kor vonzódásának motívumát a Kelet egzotikus titkai iránt. Ám ez a könyv az, ami – jelképesen – elválasztja az otthoni létet a kalandtól, ez nyitja meg a reveki határt. Ez az az ősnyomtatvány, amelynek tudós szerzője, a medikus és historikus Hartmann Schedel éppen a Dózsa-féle népzendülés évében hal meg, művét bevégezvén, Nürnbergben (abban a városban, amelynek egyik keskeny várfal melletti házában húzódott meg a kor nyugtalanságának talán legnagyobb művészi megjelenítője s egyben az emberi arányok titkainak tudósa, a dél-magyarországi gyökérzetű germán, Albrecht Dürer), ez az a könyv, amelyben ezernyolcszázkilenc ábrázolat mutatja be a világ tájait és a világ idejét a teremtéstől a végítéletig. Ennek hiszik el, hogy megtudták: „milyen a más”. Ám hamarosan meg kell tapasztalniuk Fortuna igazát is: „Mától ti ezen a világon nem hiányoztok senkinek.”

Név és személyiség azonosíthatóságának dilemmája ezeknek a kamasz legényeknek a körében is megnyilvánul. Másfél tucatnyian vannak, s külön-külön csak az tudható meg róluk, hogy van nevük, és hogy apjuknak mi a foglalkozása. Semmi több, semmi egyénítés. (Noha a nevek bámulatos érzékenységgel idézik a kort és közeget: Büttösi, Hompos, Darva, Tulyok, Köbecs, Gurzó, Terjék, Garád, Ürege, Kevey – N. B.: Szegedi Kis István Ráckevén fejezte be szolgálatát… –, Fosztó, Tegzes, Darholc stb.) Közösen húzódnak ki – hajlamaiknak engedve – a senkiföldjére, a falu és a nagyvilág elválasztó (és összekötő) mezsgyéjére, együtt járják be az önnevelés-beavatás stációit, együtt hallgatják a közéjük húzódó, de velük soha igazi közösségre nem jutó deák zavarba ejtő mesemondásait, bámulják vajákos tetteit, együtt mozdulnak tehát ki a falusi-családi közegből a természetbe, hogy felkészüljenek egy másféle emberi közegbe való besorolódásra. Ha személyek is, aligha tekinthetők személyiségeknek, át nem láthatóak, csak testi-indulati jelenlétük részese a történetnek: csak együtt azonosak önmagukkal.
S mégis akad közöttük egy elbeszélő. Akad, de nem tudni, milyen okból és milyen célzattal és hogyan rögzíti a velük történteket. De hát ki is volna ő? A manierista kor nagyon vonzódott a talányokhoz, szívesen gyártott és fejtett is rejtvényeket. Mintha ez a hajdani korhajlam vezette volna az írót: maga is leckét ad az olvasónak. Szisztematikus jegyzetelőmunka kell ahhoz, hogy a majd húsz tőzsér-, gubatakács-, cserzővarga-, szőlősgazda-, sütőmester-, mészáros-, hajcsárgazda-, faragómolnár- stb. „-fi” között megtaláljuk a történetmondót. S mire jutunk vele? Nem sokra, ő is éppoly egyénítetlen, mint a többi. A háború könyvének előadása mögött nem egy észlelő, kommentáló, tehát alkotó személyiség áll, hanem egy közeg. Egy naiv kollektív tudat. Amely arra kapott megbízatást – ki tudhatná, honnan? –, hogy csak a megtörtént dolgok közlésére szorítkozzék. Csak tanú legyen, akinek egyetlen feladata az általa megismert tények pontos rögzítése. Talán mert van idő és helyzet – háború és háború –, amikor olyan abszurditásokban éli ki magát a világ, hogy elfelejtődik a mértéket nyújtó múlt, s elképzelhetetlen a hittel vemhes jövő, amikor nincs más, mint a pillanatok poklában élő jelen, amikor már legfeljebb a puszta túlélés naplózhatja a megtörténteket. Újra fellapozva Zrínyit: „Kegyetlen szablyával mellyét ketté vágá, / Az eleven szűve benne mozog vala…” Csak azt már a csáktornyai nagyúr sem mondta meg, hogy meddig ver az emberi szív az emberi kadáverben a gyülekező hollók szigorú tekintete előtt.

Akkor képződik meg az idő és a tér egy regényben, akkor válnak valódivá a történetek és az alakok, ha az élmény és a világkép megtalálja a maga nyelvét, szókincsét, grammatikai formuláit, ha az író vagy létrehozza, vagy hagyja, hogy megteremtődjenek műve retorikai és stilisztikai vezérelvei. Amilyen közhely ez az állítás, éppoly fontos leírni akkor, ha bizonyos (hangadó) irodalmi divatok a kelleténél és a természetesnél erőszakosabb vélekedéseket hangoztatnak az irodalom nyelvi meghatározottságáról. Ugyanakkor a nyelvi elemzés munkáját magának megtakarítani igyekvő kritika szívesen él az olyasféle formulákkal, hogy „nyelvészekre váró feladat…” vagy „csak a lexikográfia vagy a történeti szemantika foglalhat érdemben állást…”. Talán különösebb érvelés nélkül, az eddig elmondottak, valamint az író korábbi könyvei, elsősorban a Kő hull apadó kútba alapján is elhihető, hogy a Hollóidő regénybeszéde kivételes írói remeklés, hogy a végsőkig letisztult és ugyanakkor minden bonyolult formával élni tudó elbeszélői szemlélet létrehozta azt a nyelvet, amely nemcsak hatásosan egyesíti a történelem és a jelen igényeit, hanem minden olyan pozíciónak megfelel, ahonnan az elbeszélés szemléli a mű terét, idejét, alakjait és meséjét. Ha közelről, ha távolról figyeli tárgyát az elbeszélő, ha a perspektíva tágul, ha a szem szűkít, ha az események fölé emelkedik, vagy ha a föld színéhez szorul a mesélő szava, az olvasói élmény ajzottsága soha nem lankad. Ne sajnáljunk elolvasni egy fél bekezdésnyit, ahol is elbeszélőnk fentről, a harangtoronyból nyitja rá szemünket a látványra: „Az apród kanyarította magára a subát, futott templomot nyitni, kettesével lépte a toronyban a létrafokokat; arca előtt a kötélen dermedt bogok le-föl hintázó öklei, végre kondulni indult a harang, alant jövögettek a hívek: a dértől csillogó kövön sötét ködmönös igyekvő rögök; a magasban darabos pernyefelleg rebbent: néma varjúörvénylés a város fölött – a harangszó torkukba rekesztette a károgást.” Egy pár lappal és fél évszakkal ezután folytatódik a harangláb és a rög-göröngy metaforika: „Talán sohasem kívánkozott úgy a határba, mint ezen a télutón, kora tavaszon. Egyik délután hátrament a csűrkapunk, de csak a gyümölcsös külső végéig jutott: rokkant havak, véghetetlen vizek; csizmarontó márciusi télfakadék. Igaz, ahol a lucsok alól egy-egy tenyérnyi mező előtutajlott, ahol levegőhöz jutott a föld, ott már zöld sziget virult. A harangláb tetejéről szigetnek látszott Revek is. A házak, fagy eresztvén: megomlott göröngyök, körülcsillogja őket a messzeség.” Hol habzik a szó, hol szentenciózusan zár a mondat, az egyik egy emlékezetes látványt, a másik egy emlékezetre érdemes igazságot tárva elénk.

Archaizálás, tájnyelviség, egyéni metaforás lelemények – nincs oldala a könyvnek, amely a mindennapi beszéd szürkeségében állna, az elbeszélő mindenütt elemeli a nyelvet – vagy a drasztikum, vagy az áhítat, vagy a pontosság jegyében – a köznyelvi állag fölé. Sok helyen még azt is érzékeltetni tudja a fogalmazás, hogy ott születik a szó a jelenetek izzásában, a jellem robbanásaiban, a látvány felfoghatatlan izgatottságában. Valóban itt most helye volna a hivatkozásnak a nyelvtörténészi szakavatottságra. Hiszen a mai olvasó – szótári segédletek nélkül – aligha tudja eldönteni, hogy a „deberke túró” kifejezés honnan is jön. Ha a „kontyolás” talán nem lepi is meg az esküvőre készülésről hallván, ha a megszólításban a „te” után többes szám következik („te bolondok”, „te sátánfajzatok”), ha a „nagyidőjöttén”-t vagy a „szülötte föld”-et, a „leppentő szárnyacská”-t, az „erőst” formát helyénvaló tájnyelvi-archaikus alaknak tudhatja az olvasó, a „sarvalni a káposztát”, a „csörölteti a csemetékkel a verset” bizony már zavarba ejtő. A „bánatra hagyult nézés” vagy a „majorságribillió” pedig alighanem Kolozsvárt egy íróasztal mellett születetett kifejezés a XX. század utolsó évtizedében. És hát a szólások, szóláshasonlatok, közmondásfélék: „Némelyek, mint az úri rüh, csak a hatalmasok bőre alatt érzik jól magukat”, „rövid, mint a fecskebaszás”, „nyála cseppent, tetve táncolt”… Különösen a testi és lelki szerelem rajzánál szárnyal a toll és a szó: „dús ajka piros csigatalp”, „ágyékán ott szikkadt a friss hó illatú szerelemnyirok”.

Van a Hollóidőnek egy rétege, amely a „háború és háború” alvilági mitológiája jegyében forrja ki a maga stilisztikumát. Nyelvi kérdés ez egyfelől, motívumok rendje másfelől nézve.
A regény haladványos cselekmény(ek)ben, sőt egy irányba mutató, célratörő cselekményekben gazdag történet, mégis az író szükségét érezte annak – vagy más szóval: a művészi ihletre hagyatkozva nem állt ellen annak –, hogy a démonizált lét képei folyamatosan be-betörjenek a cselekménybe. Hol a jövőt jósoló álomként, hol a felkorbácsolt lélek és elme látomásaként, hol megtapasztalható borzalomként. A „béke” könyvében éppúgy, mint majd a „háborúéban”. Különösen a fejezetek végén gyakori ez a „lirizálónak” mondható jelenség, mintha nem engedné az elbeszélő, hogy a cselekmény nyugodt modorban forduljon át egy újabb szakaszba. A legelső fejezet – az öreg tiszteletes elhurcolása – egy drámai képpel zárul, függetlenül az eseményektől, mégis annak a lényegét vizionálva. „Sűrű korbácscsattogás, avagy a harangláb gerendarengetegében galambszárny-verdesés…? Az utóbbi. Ott tépték, vágták, öldösték egymást fölötte, amikor kinyitotta a szemét. Fészket kotortak le csápoló szárnyukkal a gerendák hónaljából, tojások loccsantak mellette a deszkán. Miféle fészkek, miféle tojások? Szent Mihály havában rég tartóra járnak a galambfiak. Lecsaptak s fölitták a tojásokból szétfolyt zavaros löttyedéket; amit benn találtak, csuriságot, falták azt is kergülten, irtóztatón…” Valóság-e vagy lázálom – ki dönthetné el. De aki olvasta valaha Bornemisza Péter könyvét az Ördögi kísirtetekről (1569), az tudja, hogy nemcsak a választ fölösleges keresgélni, hanem bizonyos esetekben már kérdezni sem érdemes. Van egy kép, amely egy híres angol Macbeth-filmet idéz meg: „A várfal tetején megjelenik három-négy katona, félmeztelen rúgkapáló nyomorultat vonszolnak a kapu fölött pártásan megemelkedő kőív peremére. Látja, sarló nagyságú vaskampót próbálnak a kezük közt vergődő szerencsétlen hátába beakasztani, aztán, hogy ez sehogy sem sikerül, a hóhérszerszámot, mely karikás végétől kötélhez van kötve, elölről vágják be neki a hasa fölött, majd letaszítják, ott ráng, himbál a várkapu hűvös torka előtt, rekedt visítását visszhangozza a boltozat, testéből kizuttyan valami fekete-sárga moslék, amely alácsorog lábujjain.”

Török a magyarral bánik így, de tudjuk, hogy a Balkán-széli Erdélyben a fejedelmi (vagy egyéb) hatalom hasonló stílusban bánt el a nyughatatlanokkal (többnyire a székelyekkel). János Zsigmond – egy hírhedett anekdota szerint – 1562-ben a vesztes zendülők főembereit fejvesztésre, az alrendűeket csonkításra ítélte. Míg a bakó munkálkodik, az a hír terjed el, hogy csak addig gyűjtik a füleket és az orrokat, amíg ki nem telik egy véka, utána mindenkit lefejeznek. Erre szinte megrohanták az atyafiak a hóhért, egymáson tipródva, hogy még időben sorra kerüljenek: „Mess nekem es! Mess nekem es!” (Játszódik mindez Segesvárott, ama városban, amely ma is oly büszke szülöttére, Vlad Draculra, aki a „székely támad – székely bánja” eset előtt alig száz évvel élt. Már az erős török harcok idején.)

Talán mondani sem kell, hogy a második rész fordulópontján és a könyv legvégén minden addiginál diabolikusabb jelenetek mondják el, hol is járunk, hogy mit ér az ember (mit ér a magyar) a hadak országútján vagy egy elcsöndesült csatamezőn, valahol Magyarországon. A kegyetlenség brutális, és mégis valahogy természetes, mindig egyedi, és mégis mindig rituális. (Talán az író is látta valamikor Kuroszava Lear- és Macbeth-feldolgozását.)

Ez a motivikus háló rendkívül gazdagon, rendkívül mintásra szövött. Az ismétlések bizonyos körkörösség benyomásával ellenpontozzák a cselekmény menetét, az egy cél felé tartó kitérőket is mintha sürgetnék, hogy kapcsolódjanak be a történet fősodrába, amin egyrészt a cselekményt érthetjük, ám ugyanakkor azt az apokaliptikus közérzetet is, amely minden lappal közelebb nyomul a végkifejlet felé. A téboly, a madarak, az érzéki-közönyös szexualitás jelenetei, az évszakok sugallatos egymásutánja, a nyílt terek és szobabelsők ritmusa, a beavatások, a titkok, a némaság, a lovak, a fürdés stb., stb. szövik át meg át a regényt. Érdemes azonban kiemelni néhány olyan belső rímet, amelyek a mű ontológiájának kifejlésében minden bizonnyal meghatározóak.

Az egyik ezek közül a kisgyermek, a névtelen, az árva, az útszélre vetett esendőség. Talán mondani sem kellene, hogy Fortuna mester, ez a „rideg legény” az, akihez kapcsolódnak a történetben ezek a kisgyerekek. Nem az azonosításuk fontos, hanem az, hogy vannak, s talán egyikük-másikuk túléli azt az időt, amiben a fegyveres férfiemberek sem maradnak meg. A gyermek mindig az élet veszélyeztetettségének az emblémája, s a bizalomé, amely nem tud nem gondolni a jövőre. S ugyanakkor mélyen egybevág a reformáció korának megújuló biblikus teológiájával. Isten népének a jogrendjét ugyanis Istennek az emberrel való bánásmódja határozza meg. Isten minden árvának atyja, tehát a hívő embernek kötelessége gyámolítani a leginkább rászorulót. A gyermek a termékenység jele, a túlélésé, olyan isteni ajándék, amit kötelességünk megbecsülni. S mik vagyunk mi is valamennyien, ha nem Isten gyermekei? A regény legszebb jelenetei közé tartozik az a kép, ahogy Fortuna, rejtélyes útjait járva, két kosarat ügyel a nyereg mellett, hogy néha megálljon, kibontsa némán a törődött apróságokat, megmossa, újfent életre táplálja őket.

Nem ez a kép jellemzi a regényt, ez csak ellenpontja a többinek, de talán ez (meg néhány hasonló gyöngédséget, szeretetet sugárzó pillanat) teszi elviselhetővé ama többit. A csataképeket és a csatázó béke borzalmait. Ezek a csaták nem a Jókai-féle csataképek, nem a romantikus festészet nagy, dicsőséges ábrázolatai, fényes seregek egymásnak feszülése, csillogás és mámor, ahol a felhők között „angyali légiók” tartják a dicsőség vagy a mártírium koszorúját, ahol még a kép előterében a haldoklók is ügyelnek az elegáns testtartásra. Ezek a harcok mocskosak, alattomosak, itt a halál nem az erkölcs jutalma, itt nincs hírnév. A regény legfontosabb alakja úgy pusztul el, hogy még őt sem tudja megajándékozni az író egy heroikus végső pillanattal. A háborúnak van egy olyan mozzanata, amely a békében sem ismeretlen, s minden elnyomatásos korszak magára ismer tőle. Kemény Zsigmond regényeinek is egyik fő motívuma. Ez a kémkedés, a spionkodás, a leskelődés, a lappangó fürkészés és mellette a csalás, a csapdaállítás, kurucos szóhasználattal: a csíny. A kémkedés éppúgy a megmaradás ára a harcok idején, mint békében a tartózkodás minden radikális mozdulattól. Mózes negyedik könyve igen markánsan számol be arról, hogy jeles zsidó férfiak mint vizslatják át Kánaán földjét, mielőtt otthont foglalni harcba indulnának. A Hollóidő kiválasztott ifjainak is ez lesz a dolguk, s nem is az ellenség, hanem a szövetséges csapatok felderítése. Groteszk üzenet ez is. Különösen akkor, ha a kémkedéshez amaz újszövetségi példát is felidézzük, amit Pál apostol ír meg a galáciabeli híveknek. Azokra a sorokra gondoljunk, amelyek a „belopózkodott hamis atyafiakat” emlegetik, akik „alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Jézus Krisztusban, hogy minket szolgákká tegyenek”.

S végezetül essék még szó két motívumról, a két legfontosabbról. Az egyik egy emberfajta, a másik egy bizonyos természeti tárgy, amely nem sokkal felbukkanása előtt emberi tartozék volt. Az első összegezi mindazt, ami itt és akkor a történelem pokoli lényege, a másik – ehhez is kapcsolódva – azt rögzíti, hogy mítosz és valóság hogyan válhatik el – itt és akkor – a humánum minimumától. Nézzük azt a harcokban forgódó, de békében is nyughatatlan embercsoportot, amit mindközönségesen hajdúknak nevezünk. Tömegük látványa a Hollóidőben: „mocskos felleg”. Ők, akiket a hagyományos „kurucos” magyar nemzetszemlélet a népi szabadságküzdelmek letéteményeseinek hirdet. Dózsa örököseinek. Bocskai angyalainak. A későbbi Hajdúság minden nagyúri önkénnyel szemben protestáló megtelepültjeinek. A régi magyar harcmodor továbbörökítőinek. A „bujdosó magyar” betyáros megtestesítőinek. Szamurájok a Kárpát-medencében, főleg annak lágy alfelében. A magyar közszabadság romantikus emblémájának. A regény ezzel szemben úgy láttatja őket, mint Zrínyi „angyali légiójának” ellentétét, mint „démoni légiót”.

Kik voltak, mit akartak? Ma még, bármily sok szó esett is róluk, a „hajdúkérdés” jórészt kikutatatlan. Fölbukkannak Dózsa körül és után. Oly igen erővel, hogy egyrészt zsoldosként alkalmazzák őket, másrészt mint „a haza fekélyeit” drasztikus törvények sorával próbálják megregulázni, vagy inkább kiirtani őket. (Amely kóborlónál fegyvert találnak, azt a bevett technológiai rend szerint első alkalommal kiherélik, másodjára kivégzik.) Nagyon sokan, talán több tízezren lehettek – magányos legények – a XVI. században, otthontalan férfiak, akiket semmi nem köt, se család, se Isten, se tulajdon, semmiféle félelem. Akik mindent kibírnak. Egy korabeli feljegyzés szerint: „Ez a kemény emberfajta ragadozáshoz és tolvajkodáshoz szokott, s mivel hóban és zivatarban folytonosan a szabad ég alatt szoktak a nyájak után járni, a legjobb katonáknak tekintik őket.” Kik voltak, honnan jöttek? Jobbágyok, akiknek – mint Illésházy István írja – „hazájok elpusztíttatott vala az hadak miatt”? Harcban edzett hódoltsági kisurak, akiknek mindene elveszett? A „hajtó”-ból jön nevük, netán a „hajadon legény”-ből? A török vagy szláv „rabló”-ból („hajdud”, „hajduk”)? Nem tudni biztosan. Vannak, lappanganak, fel-felbukkannak. (A Duna két partján igen szerettek leskelődni, tudjuk, hogy a tolnai rév környékén is, ahol – talán – a Hollóidő regényidejének kezdete zajlik.) Mint a „mocskos felleg”, beterítenek békét és háborút. Hol idegen zsoldban. Básta alatt például. (A jó császár mondja: „ebet ebbel maratok”.) Mihály vajda alatt végigdúlják Erdélyt: Mihail Viteazul – a román egységes nemzetállam alapító hérosza – „nekik adta szabad nyereségül az országot, de főképpen a nemességet és minden örökségeit”. Egyik vezérük, Baba No(v)ák kegyetlenkedését még árulással is próbáltra tetézni, amiért lakol. (Szobra ott áll ama városban, ahol a Hollóidő íródott. Mert bár a költészetnek nagy a hatalma, azért a história is mindenre képes.) És persze beállnak Bocskaihoz, Bethlenhez. A magyar történelmi „festészetben” úgy ábrázolódik az a jelenet, amikor a hajdúk kiváltságlevelüket Bocskaitól átveszik, mint később Rózsa Sándor Kossuth zászlaja alatt, Jókai Mór tudósításában. A Hollóidőben a „mi” oldalunkon állnak. Valójában sehol. Egy krónikás írja ekkortájt: „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat, mind anyjokat levágathatjuk velük”. Bocskai egyik levelében: „nem szintén vihettyük ott őket, ahol mü akarnók, hanem az a magok teczczésén is járnak sok dologban…” És a regényben nem is morális vagy katonapolitikai megítélés tárgyai ők. Látványelemek. A tekintet nélküli kegyetlenség alvilági zsoldosai, akiknek mocskos szájából jövő kevés szavát valami csikorgóan közönyös humor teszi alig elviselhetővé. Amikor 1601-ben feldúlják Marosvásárhelyet, a szenvedő polgárok Isten büntetésével fenyegetik őket. Erre a válasz: „Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk.” Az alvilág emberei, akik éjjel lappanganak, halálos némasággal, aztán mint a nádi csikasz rohannak ellenfelükre, üvöltésüktől, rikácsolásuktól az edzett katonalovak is megbokrosodnak.

A Balkán üzen velük Európának – ne felejtsük ugyanis azt, hogy a regényben azért fog fegyvert a darabokra szaggattatott magyarság a török ellen, mert egy nagy európai összefogás részesének hiszi magát. A Balkán, ahol a közönyös, szinte kedélyes kegyetlenséget – napjainkig – semmiféle (isteni, hatósági, közjogi, illedelmi) szabályozás nem fegyelmezi. Nem a regényből való az alábbi – befejező – két példa, de onnan is lehetne bőséggel idézni hasonlókat. Az egyik a mindent tűrő keménységé: „Ilyen dolog történik: egy nagy vastag hajdúnak a tomporába belőtt tarack golyóbis, ezen ostromon, noha messze volt tábora az hajdúk kapitányának a vártól, de szépen kiballagott vele, a mezei gaz között menvén, reményli vala, hogy csak valami csipkebokor roncsolta hátul, mert sátorához jutván azt mondja vala társainak, jöjjetek, az töviset vegyétek ki tomporomból, de bizony egy nagy tarack golyóbis vala az.” A másik példa az önmagáért való, indulattalan és úgy játszódó kegyetlenségé. Az erdélyi havasokra, erdőkbe menekülteket „sokakat tűzzel égettetnek meg, sokaknak fejét megtekerik, hogy a szemek a fejekből kiomlott, sokakat tüzes vassal égettetnek, szijjat metszettenek játékból sokaknak az hátokból – azt ők nevezték szártekerő szijjnak (ti. ami a bocskor megkötésére való), sokat hajoknál fogva felakasztottak, szalma tüzet raktanak reájok – ezt ők nevették, kacagták… az asszonyembereknek csecseiket meghasították, kezeket belé vonták, az szegre felfüggesztették, gyermekeket, fiokat előttök megégették”. Fortuna okkal ösztönzi sietősre a lovát a kisded csomagokkal, akik mint kenyerek rázkódnak a nyereg mellett.

A regény legfontosabb motívuma, amely a deák eszelős rémlátomásaiban éppúgy kitüntetett szerepű, mint a valóságban, amelynek hekatombájával zárul a könyv, a hajdúk kereskedelmi ügyleteinek vezető cikke, az emberi koponya. Tárgy és humán tartozék. Egy amerikai szimbólumszótár szerint (J. E. Cirlot) „a legtágabb értelemben véve az emberi halandóság emblémája”, „az élet és a gondolkodás tartálya”, amely éppen ezért válhatott annyi „babona és rítus, valamint – hát bizony – a kannibalizmus” eszmei forrásává. A koponya az égbolt emberi megfelelője, a szellem lakóhelye. A golgotai kereszt egy koponya fölé, a bűnbeesett első ember, Ádám „csontkorsója” fölé magasodik. Talán még az sem véletlen, hogy éppen a XVI. század végétől szaporodnak el azok a képek, amelyeken a szentek egy koponya társaságában imádkoznak. S nemsokára megszületik Hamlet is, hogy Yorick koponyájával folytasson egyoldalú, de annál mélyebb társalgást. A koponya – manierista kor – a Melankólia emblémája is. Szilágyi István nagy erdélyi elődjénél, Kemény Zsigmondnál is kultikus darab az izgága és hamis Senno vagy a szegény Elemér koponyája. Mindennek nyoma sincs a Hollóidőben. Itt úgy mitikus ez az emberi tárgy, hogy az emberre mint puszta natúrára hivatkozik. A természet öntudatlan darabjára. Csereforgalmi érték, csak a darabszám minősíti, az senkit nem foglalkoztat, se a termelőt (eladót), se a vevőt (fogyasztót…), hogy a nyaki bőr és inak mennyire szaladtak föl a vágás helyétől az áll felé, hogy frissek-e a nyúzatlan fejek, vagy immár a „nyüvek talpain” közlekednek. Emlékezzünk a könyv utolsó képére, a guruló koponyákra s a „holtakkal terített végességre”. Ahol a holtak lemetszett koponyájukat nem hiányolva várják a hollók szárnysuhogását.

Ezzel zárul a könyv. Egyszerre nyit és zár ez a lap. S azt se feledjük, hogy nemcsak egy csata, hanem egy magyar anekdota után is vagyunk. Egy magyar csíny után: azért kellett elveszítenünk egy fogadást – kötésig vérben állva a mezőben – az osztrák ellen, hogy majd később – talán – hasznunk legyen belőle. A tét és a néma csattanó: a koponyák piramisa. A látvány. Magyar tájkép, magyar ecsettel. Hőseink eltűntek, meghaltak, elfelejtődtek, minden személytelenné válik. A történelmet – ha emberi matéria – nem lehet újraírni, csak felidézni. Amikor már csak puszta idő és kiismerhetetlen erők játéktere. És alkalom arra, hogy egy-egy nagy író elhitesse velünk ideig-óráig, hogy nagy a költészet hatalma. (Magvető, 2001)

Velence–Egyházashetye–Pestújhely, 2001–2002.