Magyar történelem, magyar mitológia

A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén, 1. rész

Kezdhetjük visszafogottan: Szilágyi István Hollóidő című regényéről bármiféle beszámolót (akár a szimpla tartalomismertetést is) az tesz nehézzé, hogy a szöveg a történet kifejlése során hallatlanul sok irányba viszi el az olvasót, regényesen tárgyias világokba éppúgy, mint történetfilozófiai terrénumok, narrációs, műfajelméleti, retorikai és motivikai kérdések, valamint mitikus és spirituális tájak felé; azaz megfordítva: a rendezett kritikai méltatást az teszi majdnem kivihetetlenné, hogy a regényt nagyon sok felől kell egyidejűleg szemlélni, fogalmi szóval és történelmi-művelődéstörténeti tapasztalatokat is mozgósítva „újraírni”, tehát rekonstruálni azt az élményt, amit a könyv lapról lapra nem csökkenő intenzitással sugároz a magyar irodalom és a magyar múlt iránt lélekben is elkötelezett olvasó felé.

Bonyolult remeklés, nagy varázslat ez a munka – mondhatjuk emeltebb hangon –, beismervén egyúttal azt is, hogy ez a dolgozat nem óhajtja elhárítani a könyv biztatását, s veszi a bátorságot, hogy oly történelmi, nemzetlélektani stb. területekre is elkanyarodjék, ahova ritkán szoktak az ún. „recens” kritikák. (S még egy előzetes megjegyzést: jóllehet ez az „élménybeszámoló” több mint egy évvel a regény megjelenése után íródik, a szerzője megállta, hogy egyetlen idevágó kritikát se olvasson el, meghagyván a maga eszmemenetének szembesítését azokkal későbbre.)

Tehát itt, az ezredvégi-ezredfordulós zsivajgásban, a századvégi-századfordulós „alexandriai” kiábrándultság, a harsogásba menekülő spleen égboltja alatt váratlanul megjelenik egy nagy regény, amely fel tudja kelteni azokat az érzelmeket, s táplálni tudja azokat az indulatokat, amelyekkel a klasszikusan realista szándékú és romantikusan elkötelezett nagy elbeszélések lepték meg, ajándékozták meg az olvasót – „annak idején”. És látták el egyben feladatokkal is. Hiszen a nagy mű mindig – meditációs – lecke is, nemcsak izgalom, szómámor, pietás, meglepetés, harag, részvét, borzongás. Be- és letéve Szilágyi István regényét, azt érezzük-érezhetjük, erre a beszédmódra fogékony olvasók, sőt annak vagyunk tudatában, hogy nemcsak a művészi megismerés újabb nagy eseményével volt találkozásunk, hanem a magyar történelemmel is, azzal a megálmodottan valós mitológiai térrel és idővel, amely sötéten vöröslő és bíborlóan éjszínű létkerete az emberiség ama részének, amely magyarul beszél vagy beszélt, magyarként él, élt vagy élni akar, de meghalva mindenképpen a magyarság históriai humuszát vastagítja.

Mert hát miről is szólhat a nagy regény, a – mindig és szükségszerűen tragikus – nagy elbeszélés? Az ember száműzöttségéről és „mögötte”, „felette” a Gondviselésről, a Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint megtagadott kegyelmi adományról? Minden nagy mitológia félisteni főhőse az egyedüllétet választja, hiszen a nagy elszánás és a nagy tett mindig egy személyre szabott, de melyiknek van köztük igazi képessége a magányra? A magányra, amely a túlélés istenverte ajándéka. Hát a magyar regény? Miről is beszéljen, ha „nagyregény”, tehát ha a tragikus nemzeti sorskérdések közegébe – az elidegenült közös magányba – ágyazódik? Miről másról, mint az emberről, aki úgy száműzött a létezésben, hogy számkivetett nemcsak az édenből, hanem a maga hazájában is, legyen az a haza egy földrajzilag határolt tér, legyen csak a nyelv vagy egy álom? Hiszen a haza a magyarul beszélők számára leggyakrabban vagy csak ez, vagy csak az, a nemzetnek soha nincs valódi történelmi ideje vagy méltányos tere, talán csak pillanatokra, amire a számkivettetésben emlékezni lehet. 1945 karácsonyán például megjelent egy mára már teljesen elfelejtett szerző, Szécsy János hallatlanul izgalmas (a megjelenés dátumából értelemszerűen következik: nem szélsőjobboldali vagy szovjetellenes) könyve, Az ittfelejtett nép. Ezzel a lapidáris mondattal kezdődik – ahogy hasonlóval indult vagy indulhatott volna Eötvös summázata 1849 után, Szekfűé 1919-et követően vagy a pályatárs Bibóé: „Mi, magyarok szomorú tapasztalással gazdagodtunk: nemlétező országban élünk.” Nincs államberendezkedés, széttört a társadalmi szerkezet, nincs állameszme és nincs világkép. Ráadásul a katonai vereségből mindig lelki kudarc is fejlik, a kisebbrendűségi, sőt az alacsonyrendűségi érzés. Évszázados nemzeti közérzület ez, mindig és rendre új eseményekkel az „érvek” mögött. Az idesorolható magyar regényeknek a hőse, hősei – s itt meg most elsősorban Kemény Zsigmond műveire emlékezzünk – szerte-szertenéznek harcaik közben és bujdosásuk közepette, s nem lelik azt, ami otthonként nyújtana megbékélést.

Szilágyi István ihletett és megfontolt könyve újra bizonyság arra nézvést: a kedvező politikai fejlemények is csak ideig-óráig tudják maszkírozni azt: a magyar történelem és a századokon átöröklődő magyar történelmi tudat felfoghatatlan titkok, alig elviselhető nyomorúságok, szüntelen fenyegetettségek, azaz: leselkedő és váratlanul kitörő démonok lakhelye. Meg a szüntelen befelé fordulásé. Mindig önmagunkat faggatjuk, nemzeti karakterjegyeket keresünk pró (a megmaradást magyarázva) és kontra (a végpusztulástól rettegve). Mióta is? Amaz idő óta biztosan, ahova a Hollóidő vezeti el az olvasót. Amikor is – a XVI. század legvégén – az európai civilizáció első nagy válsága azt az országot is eléri, amely ebben a században lel rá arra a Duna-parti esendő helységre, amelynek nevével történelme egészét tudja majd rendről rendre megjeleníteni. Az európai polgár első nagy válságát a magyar polgár (ha volt, ha nem) Mohácsról szemlélte.

S innen Ady is, mintha egyszerre vissza- és előre emlékezvén: „Hát népét Hadúr is szétszórja: / Szigorúbb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta…”

Szilágyi István új regénye meglepetés, váratlan esemény. Senki nem számított rá, az életműben előzménye nincs. Az író kivételes türelmét, újítóerejét, kreativitását, invencióját és tudatosságát bizonyítja, hogy egy-másfél évtizedenként előáll egy olyan regénnyel, aminek nincs köze a korábbi művekhez, s nem lesz majd a későbbiekhez sem. Mindhárom nagyregényét úgy lehet olvasni, mintha a másik kettő nem is volna, azaz persze megvolna, csak éppen egy másik kitűnő elbeszélőtől, aki azért mindig erdélyi, s mindig tudja, hogy a magyar irodalomnak két esélye van: a nyelv és a történelem. A Hollóidő tehát jóval távolabbi rokona a kőhullató jajdoni tragédia görögösségének és az Agancsbozót kelet-európai egzisztencialista cellavíziójának, mint, mondjuk, a Zrinyiásznak vagy Kemény Zsigmond tébolyult és gátlástalan kegyenc-regényének, a Gyulai Pálnak. Vagy éppen Juhász Ferenc hatalmas nemzeti époszának, A tékozló országnak, amely ezzel a sorral indul: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” Ahol a harcok előtt ilyen az emberi táj: „Szanaszét a földön ül, hever az ember, fekete gomolyagban, / van aki ásít, szakállát vakarja, más az eget nézi karjait szétvetve…”, pedig tudván tudja, hogy a csata után: „Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten, / róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették, / … S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak / … Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát.” S ha még nincs itt az időnk, hogy elemésszen „sok vad s madár gyomra”? „Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai, / ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan, / az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan…” (1954). És rokona ez az új erdélyi könyv annak a műnek, amelyben egyszerre irodalmi és egyszerre honi valóság az a „téridő”, amely nemcsak létezett-létezik, de tud is önmagáról, amely ilyesféleképpen „van”, és ilyesféle iróniával „emlékezik”: „Nincs szebb dolog a végeknél. Kikelet, zimankó, néhány rongyos vitéz a tüskekalyibákban, kik már rég elfelejtették a nevüket, s kiknek mi is elfelejtettük a nevét, mossa az ülepüket a szőke Duna: mindezt bevilágítja a hold, alatta üszkösödő templom – rokkant i-betű fölött a pont. A szurdikokban barnás-zöld lé, századosan felgyülemlett penész és natur genny, felhősödés esetén lakkozott kosszarva-sötét. S mindezek megittasulnak ebben a mesei kivilágításban. Mondják, hogy harmadfél nap van hátra az ítéletnapig, utána feltámada és meghala végleg.” S hogy legyen a tájban egy „hősünk” is, így folytatódik a leírás: „Bartinai Bartina kémlelőnek képzelgi magát végtelen poroszkálása során, nevét a hulladék eltakarításáról gondoskodó pusztai patkányok kikapirgálták a lajstromokból. Két bokája között könnyűveretű lánc biztosítja az összeköttetést, lakatkulcsa réges-rég kiszáradt gémeskútba veszett, majd egy szilaj farsangi éjszakán, mikor a tombolás árverésre is sor került, beolvasztották a nemzeti nagyharangba. Ő már rég nem nomád lovas, csupán csoszogó, a hajdani dúvadelejtések már csak árnyként visszajáró kísértések. Kora téli napokon távoli zene hallik: kocódik a lánc, a lassúdad országos eső koppanásai szolgáltatják hozzá a kíséretet. Máskülönben olyan csend uralkodik, melyben a haraszt várja csupán, hogy megfújja a szél. Ilyen nagy a költészet hatalma.” Mészöly Miklós „utólag” írta ezeket sorokat (melyek döbbenetes motívumazonosságokat éppúgy mutatnak Szilágyi István regényével, mint történetfilozófiai egybeeséseket), „utólag” egy olyan időszakaszában a honi (és környékbeli) történelemnek, amikor úgy látszott, mindennek végleg vége, a hódoltsági állapot örökkévaló (Fakó foszlányok nagy esők évadján, 1983), a Hollóidő úgy tesz, mintha „akkor” íródnék, amikor történik, ám olyan időben alakoskodván (a XX. század legutolsó évtizedében), amikor még nem tudni, valóság-e vagy önáltatás, amit most históriai változásként magunk körül látunk és tudni vélünk.

Ez a gigantikus – hatodfélszáz oldalas – regény pontosan megjelöletlen, de azért jó eséllyel körülhatárolható helyeken és időben játszódik. Nagyjából akkor, amikor végleg nyilvánvalóvá válik, hogy a török további hódításokra már képtelen, ám amikor Európa még el sem kezd gondolkodni azon, hogy meddig kell tőszomszédságban élnie ezzel az olyannyira más civilizációval, vallással, mentalitással és fajtakeverékkel – tehát az időpont a XVI. század vége, a tizenöt éves háború kitörése körüli esztendők. A helyszínek részben Magyarország déli hódoltsági térségében jelenítődnek meg, részben az azzal érintkező keleti, Erdély felé eső, felső-Tisza-vidéki, partiumi fertályokon (Szatmár, talán Máramaros). A fontosabb helységek kitalált nevűek (ilyen a kiindulópontul szolgáló Revek mezőváros-nagyfalu vagy a múltbeli cselekménykezdet helye, Agócs vára), de megjelennek – a cselekményben különösebb eligazítással nem szolgálva, inkább csak beszélgetésekből kihallva – valóságos helyek nevei is: Kolozsvár, Kővár, Szamos, Gyulafehérvár, Temesvár stb. A regény második felének hatalmi központja viszont „felismerhetően” Báthori István országbíró székhelye, az ecsedi láp mélyén rejtezkedő legendás erősség. Ugyanígy: Pásztor Péterben minden bizonnyal Méliusz Juhász Pétert, a századközép protestantizmusának talán leghatékonyabb alakját kell tisztelnünk, a hitvitázót, a biblia- és Kálvin-fordítót, az első magyar orvos-botanikai könyv szerzőjét és énekköltőt. (Talán itt zárójelben megengedhető némi filológiai kutakodás, egyetlen tárgyi mozzanat vallatóra fogása, a történelmi hitel és a művészi anakronizmus nem éppen kibékíthetetlen vitájában. A regény belső, „emlékező” kisműfajainak egyik legszebbike a református gyülekezeti ének. Egyszerre idéznek egy tradicionális – és ma, ötödfél évszázad után is élő – nyelvi valóságot, s azt a kort, amelyben oly megragadó vadsággal keveredik a keresztyén és a keresztény lelkiség. Három esetleges példát nézzünk. Lapszusnak tekintendő vajon az, hogy az író a reveki gyülekezet ajkára adja az „Örvendezzetek egek…” kezdetű húsvéti dicséretet, amelyet egy bizonyos Bátori István írt? Hiszen ő nem azonos sem a reformáció előtt elhalt királyi asztalnokkal és erdélyi vajdával, sem a nádorral, sem a somlyói előnevű fejedelemmel és lengyel királlyal, sem az ecsedi predikátummal megkülönböztetett s a regényben mintának választott országbíróval, kegyes elmélkedések költőjével. Ez a szerző egy gömöri esperes a XVIII. század második feléből, akinek énekét 1806 óta mondják a „kálvinisták”. Van-e „jelentése” itt ennek a ténynek? Aligha, ahogy annak az esetnek sem, amely kissé hasonló ehhez: az „Isten szent angyala…” kezdetű ének, amelyet ugyan a XVI. század első felében költött Luther Márton, ám csak 1635-ben nyomtattak ki magyarul. Viszont az „Ím, béjöttünk nagy örömmel…” XVI. századi eredete felől aligha lehetnek kétségeink, jóllehet dallamát először csak a XVIII. század közepéről ismerjük. S az sem kell zavarjon bennünket, hogy eredetileg „El-bemegyünk…”, illetve „El-bemenjünk nagy örömben…” incipittel énekelték a – minden bizonnyal – debreceni atyafiak.)

A regény két részből áll, az elsőt, Shakespeare-re utaló címe ellenére – „Lovat és papot egy krónikáért” – a béke könyvének mondhatjuk, ha ennek a szónak egyáltalán van jelentése ebben a magyar évszázadban, mindenesetre a könyv második részének eseményeihez képest feltétlenül, ez az utolsó kétszáz oldal – „Csontkorsók” alcímmel – ugyanis a harc és a pusztulás regénye. A két rész között méretkülönbségről igen, de aránytalanságról nem beszélhetünk: a jelenben forgó s a kisvilág eseményei között mozgó első nagy szövegtag a beszőtt elbeszélések révén bővítődik fel, hiszen a jelen főszereplőinek előéletéről is tudósít, a kisvilágból kiszakadó alakok tettei, de főleg sodródása által megjelenített végső szakaszok önmagukba záródó időtlen vízióit festik a tébolynak és a pusztulásnak. Az első rész szereplőinek, bármennyire kiszolgáltatottjai is a történelmi helyzetnek, a múló idő szeszélyes változásainak, a fátumnak és fortunának, még van arcuk és talán sorsuk is, még bekéredzkedhet életükbe a szeretet, az önfeláldozás, a hit, az igazság megismerésének vagy a dolgok megörökítésének szenvedélye, viszont a második rész – s erre az előadás módjának radikális megváltoztatásával is utal az író – a személyiség teljes felszámolódásának az ideje és létszerkezete, az űzöttségé, amikor a percről percre való továbbélés az ember egyetlen programja; a megmaradás itt annyit jelent, hogy léttelenség, amikor mindent a kiismerhetetlen célú s az alant lévők számára személyes elkötelezettséget nem igénylő háború irányít, a magyar vidékből Magyarország lesz, egy nem létező, sokfelé szabdalt ország, az otthonból hazátlan haza. Hogy ez Európa is volna egyben, hogy az a hely, ahol a „magyari” tetemek oszlanak a bűzlő időben, a kereszténység védőpajzsa, Mária országa, s egyben a hitújítás letéteményese, arról az itt vergődőknek, vonszolódóknak, pillanatnyi szilajságukba (óh, a virtus!) felejtkezőknek sejtelmük is alig lehet. Mély érvényességű jelkép a híres nürnbergi Világkrónika felbukkanása az íráshoz nem szokott kezekben, az ismeretlen világok csodáin ámuló szemek előtt.

Nem tudhatni, hogy az író tudatosságának vagy inkább ihletettségének következménye az, hogy a könyv első és utolsó bekezdése – mondhatni – minden tekintetben summázza a két nagy rész különbségét és – természetesen – szoros egybetartozását. Az uralkodó narráció, a hely, a központi regényalak meg az ő státusa és helyzete a maga emberi közegében – íme az első bekezdés: „Reveken eltelt éveire úgy gondolt vissza a deák, mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá. Mint azon a vasárnapon, amikor Bervecz vojvoda katonáival rajtaütött az istentiszteleten, majd elhajtotta a város java polgárait és Terebi tiszteletest.” A könyv vége egy győztes csata utáni pillanatkép, amikor már számunkra – ottani résztvevők és itteni olvasók számára – minden elveszett: „Mert a két piramis, amint ott botorkált közöttük, egyszer csak rázkódni kezd. Majd arra rettenünk, megomlik egyik a másik után. És gurulnak szerte a levágott fejek. Aztán látjuk, a vén pap apródja indul utánuk. Azok szaladnak előtte. Mintha terelné őket. Gurulnak, futnak vissza a mezőbe. Ő meg csak lépdel a nyomukban. A holtakkal terített végesség felé.” Hogy ezt a záróképet még markánsabbá tegyük, olvassunk bele újra a magyar „elbeszélő hagyományba”. Két sor a Zrínyiászból: „Ihon mennyi holttest fekszik ebben helyben, / Nagy levegő eget elveszt büdösségben.” Nagy a költészet hatalma…

„Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé.” Többféleképpen érthetjük ezt a talányosan és súlyosan szép két mondatot. Jelenthetik azt, hogy megnő a pillanat súlya, olyannyira, hogy eseményekkel már kitölthetetlenné válik. Jelenthetik azt, hogy nincsenek események, s így az életstratégiákat a magány és a várakozás határozza meg s deformálja. Tudjuk, nagyon sok jellegzetes magyar (és persze angol, orosz, amerikai meg egyéb) elbeszélés közege és tárgya a megállt idő. Egyik jelentés sem idegen a Hollóidő regényvilágától, ám most mégis értsük az „időn” azt a sajátos történelmi korszakot, ami az írót megihlette, amely konkrétan valós időszak volt, de amely a magyar történelmi tudatban az utóbbi kétszáz évben mégis különösen elmitizálódott. Értsük rajta a török hódoltság másfél évszázadát. (Szóhasználati jellemző: 1992 legelején Hódoltságban cím alatt zajlott le az első igazán jelentős konferencia a kommunista elnyomás évtizedeiről.)

A magyar történeti tárgyú szépirodalom, hogy jó emlékezetű Dézsi Lajos klasszikus filológiai munkájának címére utaljunk, zavarba ejtő gyakorisággal választ témát a XVI–XVII. századból. A Széchényi Könyvtár szakkatalógusában mintegy félfióknyi önálló „könyvtári” egységről értesítő „cédula” tanúskodik a magyar írók ideirányuló érdeklődéséről, több, mint a két másik „frekventált” korszakról, a Rákóczi-felkelésről és 1848–49-ről. Oldalakon át lehetne sorolni a szerzőket és műveiket, az egykori vagy közel kori „tudósításokon” kezdve (Wathay, Tinódi, Zrínyi, Lipsius stb.) a romantikáig, a két Kisfaludy, Berzsenyi, Kölcsey, majd Jósika, Jókai és Kemény koráig, amikor ez a tematika rögzült a nemzeti sorskérdések körül forgó traktátusokban is, majd a századforduló szecessziós-szkeptikus románcosságának Mikszáth, Gárdonyi és Tóth Béla nevével jelezhető művein át, jó pár XX. századi (zömmel kommersz) darabról sem feledkezve meg, egészen a legújabb időig, Háy János, Láng Zsolt, Darvasi László stb. minapi regényeiig. Mészöly Miklós az Anno című szöveggel tette le voksát leghatározottabban eme történelmi idő fontossága mellett.

Lehet-e közös nevezőre hozni az ihletnek oly sokféle megnyilvánulását ebben a történelmi tematikában, amelyen – mondjuk – együtt szemlélhetők olyan kellemdús régi darabok, mint a Boldogasszony dervise Tóth Bélától és olyan eszelősek, mint Darvasi László Könnymutatványosai? A kérdés nemcsak kuriózum volta miatt érdemel erősebb hangsúlyokat, hanem mert a magyar elbeszélés (olykor bizony) rögeszmés „múltba fordulásának” okait is érinti, a történelmi regény soha nem lankadó kultuszát.

A lényeg talán úgy volna rögzíthető, hogy a Mohács utáni évtizedek az újkor első évtizedei, amelyek egyszerre lepik meg a magyarságot a nemzeti transzcendencia élményével, és fosztják meg a nemzettudatos államiság lététől. Azaz amikor a magyarság leválik (végleg? még mára sem dőlt el) a (nyugat-)európai egyetemességről mint kultúráról, egy másfajta transzcendenciával találkozik, vagy egy másfajta kollektivitás eszméjét ismeri föl. A reneszánsz és a reformáció időszaka az újkori polgári emancipálódás kora, amelyet a magyarság kénytelen a teljes nemzeti alávetettség állapotában átélni. A kilátás nélküli kiszolgáltatottság tehát párosul egy olyasfajta öntudattal, amely (persze nemcsak a nemzet, hanem) a nemzet sorsában osztozni kénytelen egyén státusát is folyamatos válságként tudja csak értelmezni. Az a kor, amely az egyetemes kultúrát hordozó latinság mellett (s lassan: helyett) a nemzeti nyelvet is a személyes és kollektív artikuláció bázisának tekintette, kibővítette a kultúrát teremtők és fogyasztók körét, még az olyan kevéssé dinamikus társadalmi szerkezetű országokban is, mint Magyarország, ami a nemzet sorsában való érdekeltség élményét – érzetét és tudatát – is hallatlanul kiszélesítette és fölerősítette. A XVI. század írásos kultúráját az ideológiai tudatosság és morális elkötelezettség iránti igényesség hatja át. A modern újkori személyiség megszületésével nemcsak a társadalmi munkamegosztás és a hatalmi szerkezet módosul, hanem a társadalmi önreflexió is megjelenik. Nálunk természetesen zömmel és jellegadóan a – hitújító – egyházi értelmiség moralizáló szerepformáiban. Azok a dilemmák, amelyek Michelangelo Itáliájában vagy a Shakespeare felé közeledő Angliában a polgári (művészi, értelmiségi) státusok és szereplehetőségek kialakítását nehezítették, s tették meditáció tárgyává, azok nálunk – napjainkig hatóan – legfeljebb úgy jelentek meg, mint a nemzeti önvizsgálat melléktémái. Nem az egyéniség létbevetettsége a kérdés, hanem a kisnépi sors léttelensége és az ebből fakadó bűntudat. A reformáció korában formálódnak ki nálunk azok a gondolkodási irányok, amelyek megkísérlik az egyén sorsproblémáit a nemzeti kollektivitás érdekeivel egyeztetni – megnyugtató eredményre soha nem jutva –, amelyek a pusztulás és hősiesség, a helyzet és a helytállás ellentmondásaiban vergődnek. Mert nemcsak Mohács van, hanem volt Nándorfehérvár, meg lesz Eger és Kőszeg is. S ott van Erdély is – szemben Magyarországgal… Stratégia és taktika, geográfia és isteni Gondviselés, megalkuvás és nyalkaság stb. stb. százados vitáihoz oly sok históriai adalékot nyújtván ebből az időből. Elég Móricz Erdélyére emlékeztetni. Vagy a hitvitázó dráma megújulására Illyésnél, Németh Lászlónál, az erdélyieknél, Páskándinál, Sütőnél, Székely Jánosnál (s most a valláserkölcsi tematikájú dialógusra mint „belső” kisműfajra Szilágyi Istvánnál).

És minderről tudtak a régiek is, a XIX. század nagy írói, akik egy újabb csapás után és egy minden addiginál végzetesebb katasztrófa előtt nyúltak példákért a XVI–XVII. századi történelem eseményeihez. Amilyen nyilvánvaló ez az erdélyi históriának olyannyira elkötelezett Keménynél, oly meglepő talán másoknál. Emlékezzünk Mikszáth operettes kisregényére, A beszélő köntösre, ha arra kell érveket keresnünk, hogy a kiszolgáltatottság miként teszi kérdésessé az etikát, hogy teszi ironikussá azokat az értékeket, amelyekre kurucos hazafiasságunk oly szívesen emlékezik és hivatkozik. Vagy lapozzuk fel Gárdonyi „kékszemű Dávidkánéját”, ezt a borús-giccses hódoltsági beszélyt. A családtalanság és a hallgatás – ezek a motívumok vallanak a korról, mindkét időszakról, a cselekmény és a megírás idejéről egyaránt. „Úgy elhallgatott, mint a töröklátó gyerek”, olvassuk, vagy másutt: „minden szava, amit mond, takarója egy másik szónak, amit nem mond…” Itt is betör a török a templomba, mint a Hollóidőben, s itt is egy árva gyermek a főszereplő, mint az Egri csillagokban (!) vagy Szilágyi Istvánnál. Az árva, aki a szavaival „tapogat, mint a csiga, hogy meg ne sérüljön”. Ám ha annak pontos definícióját óhajtjuk, hogy klasszikusaink miért kutakodtak a török időkben, bármily meglepő, Jókait kell olvasnunk, az előszót a Törökvilág Magyarországon című regényből, az elnyomatás legvadabb idejéből. „Lehet…, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségeit a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez…” És több mint száz év múlva annak a regénynek a végén, amelyet a magyar prózai elbeszélés radikális átalakítójaként tisztelünk, a kőszegi katonaiskola növendékei beszélgetnek (nem sokkal Trianon után, egy hódoltsági országmaradékban) a Dunán Mohács felé hajózva… s ugyanerre a tanulságra jutnak: igazából a vereségek a mi legsajátabb tulajdonaink. („A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni… megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak” – morfondírozik Ottlik elbeszélője.) „Nekünk Mohács kell”, idézhetjük, hiszen nagy a költészet hatalma. De vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor a török idők felé fordulnak?

Az ihlető élmény talán már nem ez, nem ez a Jókai–Ottlik szavatolta hagyomány, sokkal inkább korunk egyetemesebb közérzete keresi a magához illő meséket és példatárat a múltból. Igaza lehet a kérdésben felettébb járatos Laczkó Gézának, aki azt írja egy műhelytanulmányában, hogy „körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával”. Azaz a fantázia és a rekonstrukció aránya innentől kezdve, de főleg ekkor adja a legsajátosabb színeket. A XVI. század mindennapjai szinte ajánlkoznak, hogy a mai idők démonikus közérzetvízió-otthonra, tárgyra, mesékre, alakokra leljenek bennük. Korunk apokaliptikus mesevilága egy olyan irodalomban, amely idegenkedik a futurista szárnyalástól, amely számára a jövő soha nem lehetett igazán a gondolkodás és eszmeállítás meghatározója, a legkézenfekvőbb a múltban keresni a témát és illusztrációt mindarra, ami a kegyetlenség, értelmetlenség, perverzitás, iránytalanság, abszurditás, borzalom pokoli köreibe tartozik, s arra lehetőséget, amit a téma kitűnő és zavarba ejtő művelője, Márton László így fogalmaz meg: „a hagyomány elbeszélői dekonstruálása”. Az a „török” („Gólya, gólya, gilice…”), amellyel az együttélés alkalmilag nem nélkülözte a XIX. századi művekben a kedélyes-anekdotikus hangoltságot (itt utalni lehetne a „fajtarokonságra” a másságban éppúgy, mint Jókai álmára az Erdély aranykorából: „Hódítsátok meg meghódítóitokat”, vagy az oroszokkal szembeni kötelező törökpártiságra 1849-től Trianon utánig), most, ma a betörő barbár egzotikumot jelenti, a kiismerhetetlen és az érzékivé tett brutalitásban megnyilatkozó erőt, amellyel a Kelet és a Dél szivárog vagy zúdul be Európába, s amely felszabadítja azok legborzalmasabb hajlamait is, akik ki vannak szolgáltatva a kegyetlenségüknek. Szilágyi István regényére, bár a Hollóidő „klasszikus”, a történelem és a nemzeti jelen iránti felelősségben elkötelezett mű, ha lehet mondani „felszabadító” erővel volt ez a mai globális közérzet, s emellett az a Balkán-élmény, amelyről a méltatlanul felejtődni látszó Cseres Tibor tudta a legtöbbet az utolsó félszázadban, s amely mindig tud szolgálni diabolikus meglepetésekkel Európa és főleg az itteni rezsimekhez közel lakók számára. Nem beszélve azokról, azokról a „szomszédokról”, akiket a história egy államba kényszerített Szenttamás és Abrudbánya, Szárazajta és Bezdán győzőivel.

S még egy mozzanattal erősítsük föl a Hollóidő végtelenül finom arányait a vállalt anakronizmus és a történelmi rekonstrukció között, azaz a hajdanvolt és a jelen dialógusában és egybeszerkesztésében. A XVI. század végét a művelődéstörténet a reneszánsz és a barokk közötti átmenet zavaros időszakának tartja, a manierizmus korának, amikor minden értelmiségi és artisztikus gesztus, a valláscserék ideológiáitól az esztétikai ideálokig, az éppen megszülető európai polgár első válságáról tudósítanak. Mi sem jellemzőbb tünet, mint az, hogy ekkor a művészeti viták középpontjában két olyan mű áll, amelynek tébolyi ihletettsége aligha tagadható. Ezek: Ariosto Őrjöngő Lórántja és Michelangelo Utolsó Ítélete. Az egyik valamivel Mohács előtt, a másik pontosan Magyarország három részre szakadásának idején fejeződik be. Már címük is sokatmondó, de ha csak az eposz démonikus kavargására és egzotikumhajszolására gondolunk, vagy arra a képrészletre a Sixtus-kápolnából (amely a mostani restauráció során vált lenyűgözővé), ahol a pokolra hullók kavargásában megvilágosodik egy emberbőrre (bizony) festett portré, akkor megértjük a reneszánsz végi ember feloldhatatlan szorongását. Harmónia helyett a torz, az aránytalan, az ihlet mámorával szemben a teremtés tudatossága, a gráciák helyett a borzalom, a terribilita, a természetes helyett a spekulációk titkai, az igézet, a labirintus, a maszk, a kegyetlenség, a démonok, a bizarr kombinatorika, a torzítás, az úttévesztés, „az élet álom” és „színház az egész világ”, a nádas, a cél nélküli elszántság, a jelek, a misztika, a természet és a lélek rejtelmei, a vallási megszállottság és Isten kiiktatása a teremtés utáni létezésből, minden érték és erény „felülírása”, az árulások, a felfoghatatlan megvilágosodás, a tájak mágiája, az iszonyat és a szépség egymásmellettisége, a betegségek, az egész világot beárnyékoló döghalál, az elveszett paradicsom élménye, a melankólia, a pánszexualitás … és sorolhatnánk a végtelenségig a manierista kor cím- és hívószavait. Amelyek mind a „csodálatosság” fogalmában futnak össze, ami az ekkori felfogás szerint a költészet, vagyis a művészi teremtés egyetlen és univerzális célja. És a csodálatosság nem más, mint a hihető és a hihetetlen egymásba játszatása, oly módon, hogy a hihető ad formát és életet a lényegnek, a hihetetlennek.

Amikor Kemény Zsigmond megidézte a Gyulai Pálban a XVI. század legvégének Erdélyét, a Báthoriak eszelős korát, egy Itáliában tanult humanistát találva (helyezve) az alvilági események középpontjába, pontosan tudta, hogy ezt a manierista életérzést, világértést és esztétikai kavargást is érzékeltetnie kell a maga Balkán-széli régiójában. Azt pontosabban, hogy itt és ekkor éppen olyan kiszolgáltatott a pusztulásnak az artisztikum és a humanista szellemiség, mint az emberi test és a nemzet. Műve e tekintetben éppúgy enciklopédia, ahogy kései utódjáé, Szilágyi Istváné is az. Aki kihozza a maga történetét Erdélyből (de az odakötő szálakat erősen tartja), hogy egyetemes magyar üggyé emelje azt, „ami” a XVI. század. Azokat az éveket idézvén meg, amelyeknek mi más lehetne az emblémája, mint a nagy magyar reneszánsz költő, Balassi végső ideje és halála, aki ott forgott valaha az erdélyi Báthori-udvarban, s aki így ír magáról egyik legutolsó levelében, 1593-ban: „Engem penig az jó királ az nemzetemnek s magamnak is jó szolgálatjáért, sok költségéért ím csigává teszen, mert sohonnai vagyok és ez egy lakóhelyem is elkelvén tőlem, csigává kell lennem, hátamon leszen házam: amely jámbor csigát kíván, bár ne kapálja a szőlők tövét érte, hanem egyék én bennem ezután, mert én innetova csiga leszek.” Király, nemzet, szolgálat, bujdosás és a csiga – „aki” úgy otthontalan, hogy hátán a háza – mint nyákos metafora (lásd a fentebbi Gárdonyi-idézetet!), kannibalizmus… Alig egy évre rá, talán éppen akkor, amikor Szilágyi István regényének magyar és nyugati, török és hajdú csapatai tetemeikkel trágyázzák a magyar csatamezőket, íródik az egyetlen és a legnagyobb századvégi költő nekrológja, amely egyben annak a virtuális hazának az epitáfiuma is, amely hitt a költői szépség megváltó erejében. Abban, hogy nagy a költészet hatalma… S amely ekkor tanulja meg a százados leckét, hogy bár egyben és együtt, azért az ott mégiscsak az osztrák, emez meg a magyar. A labanc, a tokos és a kuruc, a nyalka, a patyolat magyar. „Anno 1594 die 19. Maii Esztergom vára vívásakor, midőn ostromra mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint Uramot az ostromon. Minden két combján általment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30 eiusdem.”

Summázva az elmondottakat: Szilágyi István történelmi regénye egy historigrafikusan belátható, de a magyar nemzettudatban elmitizálódott korszakot idéz meg, egyszerre kapcsolódva az idevonatkozó irodalmi hagyományokhoz, ugyanakkor társulva azokhoz az újabb elbeszélő törekvésekhez, amelyek egy másfajta – korunk démonikus bizonytalanságától ihletett – mitizációjához keresnek és választanak történelmi kulisszákat. „Illő” archaizálás és „kellő” anakronizmus harmóniájában tárja fel a maga regényvilágát és regényírói világképét. Létével tiltakozik a történelmi regény műfajának (ha ugyan ez műfaj) sokat emlegetett dekadenciája ellen, nem az archaizálást tekinti legfőbb művészi-nyelvi feladatának, mai magyar és azon belül szignifikánsan erdélyi regény, mégsem mondható, hogy valamiféle társadalmi regény torz és erőszakos allegóriája volna. Talán úgy lehetne feloldani a történelmi regény alapvető paradoxonját, hogy a régmúltban játszódó cselekmény befogadhatósága nem attól függ, hogy mennyire emlékeztet a jelenre, hanem attól, hogy az írónak van-e „véleménye” a műben megjelenített tér, idő és történet, valamint a jelen tere és a jelenben érvényes történetek közötti „távolságról” és „viszonyról”. Ugyanakkor fontos nyomatékosítani, hogy a belefelejtkezés és a distancírozás érzékeny viszonyrendszerében, a rekonstrukció és az allegória csábító szélsőségei között az elbeszélő nem juttat kitüntetett szerepet se az iróniának, se az ornamentikus pepecselésnek, se a lirizálásnak, se a bármi néven nevezendő dekonstruálásnak. Ha valami igazán idegen ettől a könyvtől, az a posztmodern értékrelativizmus.

Mi is hát és milyen is hát az a mű, amelynek közvetlen poétikai (stb.) bemutatása elé egy ily sok irányba elágazó bevezetés kívánkozik? A Hollóidő több, egymással részben összefüggő, alkalmilag hierarchikus-oksági viszonyban lévő, részben egymás előtt-után és mellett futó, megrázó, felkavaró, rettenetes és elbűvölő, azaz „csodálatos” történet halmaza, amelyek egyenként és összefüggéseikben hol megfogalmazzák, hol (és gyakrabban csak) illusztrálják a XVI. század nagy élményét: nincs már Magyarország, ám helyette van a magyarság, egy virtuális lelki ország, amely érzelmekből, hagymázas indulatokból, célokból, ideákból, emlékekből, vallásból, talmi és szép beavatási rítusokból és a túlélés szükségszerűségeiből szövődik össze, némely keveseknél tudatosan, a többségnél sejtelmekben vagy felfoghatatlan kénytelenségekből, egy lelki ország, amely a test folyamatos szenvedéseiben és a természet csodáiban nyilvánul meg, nincs az eseményeknek teret engedő rend a létezésben, tehát a létezés nem lehet más, mint az egymásra sorolódó mindennapok rejtőzködő megélése, ugyanakkor állandó készülődés a váratlanul beköszönő ünnepekre, hit a hitetlenségben, egy eltűnt ország emlékezete a közember makogásában vagy a teológia csikorgó mondataiban, a vitalitás mint szorongó létmagyarázat.

A regény első kötete az otthonlét könyve: hol és miként zajlanak a mindennapok dolgai távol azoktól a nagy történésektől, amelyeket majd az utókor történelemnek fog tekinteni. Az első kötet – mint az a Hollóidő fentebb idézett legelső mondatából kitűnik – központi s minden másnak fölérendelődő eseménysora egy nagyfalusi, kis mezővárosi református lelkész-prédikátor fogságba hurcolása, tervek és akciók a kiszabadításáért, jogszerűség, politika és kurucos csíny elegye, végül a megszabadulása, mindez valahol a hódoltság mélyén, délen, az Alföldön, közel a Dunához. A színtér egy templom, mellette a papi ház és udvar, körülötte a helység, azon túl, innen nem láthatóan, de szüntelenül érzékelhető jelenlétével a barbár erősség, egyszerre ragadozófészek és a rend biztosítéka: a napi tevékenységeknek „szerkezetet” adó és valami minimális szabadságot lehetővé tevő rendé, amely persze egy olyan „közigazgatási” rendszer előretolt bástyája, mely erejét váratlan és felfoghatatlan gyalázatosságokkal szereti és szokta demonstrálni. A történet időbeosztása a természet és az ember közösségi ünnepeinek rendjéhez igazodik: kétféle rituálé keretezi és szakaszolja a gazdagon burjánzó cselekményt. „Pünkösd”, „nyár”, „Kisasszony hava”, „Vízkereszt”, „Ádvent”, „kora tavasz” – sugall valami régen volt rendet ott és akkor, amikor minden a kiismerhetetlen borzalmak jegyében áll, és a diabolikus erők szeszélyének kiszolgáltatva működik.

A történet elbeszélő módja az első kötetben lényegében auktoriális, egy mindentudó szerző áll a mondatok mögött, ám ez a meghatározatlan elbeszélő talál magának egy alakot, akivel mint médiummal „mintha” azonosulni akarna vagy lenne kénytelen, grammatikailag tehát olykor „elhatárolódik” a maga meséjétől, ám megtalálja azokat a nyelvi és alkotás-lélektani lehetőségeket, amelyek a személyes érdekeltségét bizonyítják. Az elbeszélő szövetségese egy fiú, egy névtelen deák, akit státusa a szemlélődésre, alkata a tevőleges részvételre, jelleme és árvasága a szolgálatra, de nem a szolgaiságra predesztinál, akinek tudata mintegy bekebelezi a történetet éppúgy, mint a történet megörökítését mint historiográfusi, léthigiéniai és artisztikus követelményt. Az elbeszélői (s most nyugodtan kijelenthetjük: a szerzői) világképet, létfelfogást a legegyértelműbben az fejezi ki, hogy az elbeszélés auktorának milyen a viszonya az elmondandó történethez, azaz milyen elbeszélő módot választ, esetleg milyenre kényszerül. Nemcsak az zavarba ejtő, hogy a regény két nagy darabja egészen eltérő narrációval jeleníti meg önmagát, hanem már az első részben az auktoriális-perszonális beszédmód váltakozása is, a szemléleti formák egymásba csúsztatása. Mondhatnánk, hogy egy ismerethiányos és egy – vélhetőleg – mindent tudó, viszont meghatározatlan tudat vetélkedik a történet előadhatásáért. Jellegzetes elvétést találunk a fülszövegben: „Az eseményeket elmesélő deák…” Számos mondategyüttest idézhetnénk a grammatikai elbizonytalanítás igazolására: „Megborzongatta a szeptemberi hajnal hűvöse. A tisztás szélében a csikók egymáshoz húzódtak, sörényüket borzolták, összedugták fejüket.” A csikók (a csiki havasokban: csitkók) mellé húzódó deákról szól a beszéd, ám a következő mondat a hangsúlyozott második személlyel és szinte megszólításszerűen már perspektívát változtat: „Szoktatnak benneteket a rüdeg élethez, ugye.” Azután: „Próbálnak engem is.” És erre: „Kibújt a subák alól.” Aztán lentebb pár sorral: „gondolta”. Vagy egy rejtelmesebb változat: „Hódi Ágó reszket a deák karjaiban, majd aléltan erőtlenedik. Úristen, ez most azt látja, amit az én képzeletem mutat neki: – Ne félj, te balga, az egész nem igaz… – kérlelte, nyugtatta ijedten a deák.” Ki ez az „én”, akire még a jelenbe váltó múlt idő is felhívja a figyelmet? S hogy a zavart fokozzuk, az egyes szám első és harmadik személy mellé idézzünk egy többes szám első személyű mesélő alakot is: „Nem messze tőlük pecsenyesütők élesztik a parazsat, a sercegő hús illata aztán szerteszáll, nyelheti a nyálát Rücsük emin odabent. Nyalja csak a sörbetjét, s ha elunta, nyalhatja a seggünket is.” Arra is akad példa, hogy a folyamatos leírásba hatalmas belső monológ iktatódik be, „elfüggesztődik” az addigi beszédhelyzet, sőt az is előfordul, hogy a monológos beszéd többes számba fordul át, újra csak a beszéd és a tudat lehetséges kollektivitását sugalmazva. Vagy kérdések hangzanak el, zárójelben, megszakítva az elbeszélést. Nem tudjuk, ki kérdez, de afelől nincs kétségünk, hogy mi végre. Feltétlenül hangsúlyozandó, hogy ami ilyesformán kiemelve talán visszásnak hat, az a lendületes szövegmenetben teljesen nyilvánvalóan, s arra a bámulatos, néhol a bizarrságig választékos stiláris technikára emlékeztet, amely a hajdani nagyregényt, a Kő hull apadó kútba címűt is jellemezte.

A regény első kötetének miféle persona is tehát a „szerzője”? Mindentudó és omnipotens, mindazonáltal „mindentudása” fokozatosan gazdagodik, megismerési folyamata egybeesik az olvasóéval, felkelti és kijelöli annak érdekeltségi körét és irányát, mint a klasszikus regények némelyike. Feszültség és szolidaritás egyszerre jellemzi a(z) (el)beszélő és az olvasó viszonyát. Oly sok mindent tud ez a beszélő, s oly jellegzetes az, amit nem tud, hogy elképzelhetjük: ő a deák, az (ő) rejtőzködik itt, hogy ez az alanyi grammatikai forma alakoskodik (többnyire) a harmadik személy mögött. Azaz mintha az ő elbeszélése „lenne elbeszélve”, azaz újraalkotva valaki által. Ez a valaki egy virtuális – a regénybeli személyiség mögötti – elbeszélő, valamiféle megszemélyesített közösségi tudat.

Ennek a deáknak, a reveki tiszteletes háza népe Tentásának nemcsak a regénymese megjelenítésében van fontos szerepe: különös kommunikátor ő a maga elemi és természetes névtelenségében. Hatalmas terheket akaszt rá az író-mesélő, olykor szinte a szerző elbeszélői hitvallásának szócsöve.

Főhős lévén, a történelmi regényben hagyományos és szükségszerű szerepet tölt be: résztvevő és megfigyelő egyszerre, köztes státus, aki mindenféle szociologikumhoz kapcsolódni képes, otthonosan idegen, különállóan otthonos minden helyzetben. Ám itt nemcsak a helyeket és alakokat köti össze, hanem az időket is, meg az álmokat a valósággal, a csodát a mindennapi élethelyzetekkel, a meséket az igaz történetekkel.

A deák azonban nemcsak elbeszélő vagy elbeszélői médium, hanem mesélő és másoló,
a beszéd megörökítője és őrizője is. A regény rendkívül sokféle műfajidézetei között megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a hittárgyú dialógusok, amelyeket a pap és az iskolamester folytat a csöndes boros estéken, illetve azok a viták, amelyek a kettejüket összekötő
rejtélyes régi események körül forognak, hajdani vétkekről is (az árulástól a gyilkosságig), kimondva-kimondatlanul.