Jó erőt, szabad eget

Orosz János kiállítása elé

Itt állunk, Hölgyeim és Uraim, egy kiállítás képei között. Egyéb koordináták szerint pedig az édeni kezdettől irdatlanul messzi, jelenidőnk apokalipszisában. Épp e körülmény miatt Muszorgszkij európailag hangszerelt – s egyébként gyönyörűséges – nemzeti romantikája ide aligha társítható. Annál inkább a korábbi s korabeli kánonokat a maghasadás – vagy magfúzió? – energiájával félresöprő, nemzetit az egyetemessel egyenes ágon összekapcsoló bartóki hangzatok.

Akár életmű-kiállításnak is titulálhatnám e mától itt láthatót. Orosz János elképesztően gazdag életműve azonban hogyan is férne el e falak között? (Csupán reménykedhetünk benne: egyszer talán majd lesz hol – s főleg: miből – a szobrait is bemutatnia.) Ami ezúttal előttünk áll, az rész az egészből, de természetesen nem töredék, nem is afféle szövettani metszet, hanem önállóvá szerkesztett, kiemelt kompozíció.

Ember voltunkban egymást, magunkat s világunk síkba helyezett vetületét szemlélhetjük e képeken: merengő, ámuló, gyanakvó tekintetünket; szendergő, fölfénylő, meggyötört, eltakart arcunkat; álarcainkat, közönyünket, vonzalmainkat, indulatainkat; figyelmünk s izmaink feszülését, lankadását, elernyedését; tagjaink, testünk-lelkünk derengő szépségét és eltitkolhatatlan torzulásait, amint egyedül, párosan vagy csoportba verődve-rendeződve lebegünk, állunk, üldögélünk, feküszünk kristályburok oltalma alatt, röpkedő madarak tarka serege alatt, a ránk települt, közibénk furakodott, belőlünk született szörnyektől nyomasztva, fekete boltív hátterén, egy alkonyi ligetben vagy épp a kitárt és kietlen Mindenség kapujára rászögezetten, szemközt a tenyésző-enyésző Léttel, a magunkra rontott földi világgal – szemben az Űri éjszakával.

Mit sugall, mire tanít e kiállítás – s egyáltalán: Orosz János termékeny, változatosságában is vaskövetkezetességű eddigi életpályája?

Mindenekelőtt azt sugallja, hogy kell szüntelenül telítődni, és kell megüresülni. Hogy lehet, ha annak értelme van, minden addigit ingyen odaadni, s lehet, sőt kell, ha annak sora van, újat kezdeni.

Arra tanít, hogy megszállottság és józan ítélet között nem szakadék tátong, de erőtér működik, s hogy az erő – akár az Úr lelke a halk fuvallatban – a szelídség mélyén lakozik.

Tanít arra továbbá, hogy – jóllehet az önmegvalósítás áligéje ma minden eddiginél harsányabb hangon hirdettetik, miközben az „önmegvalósítók” klónozott tömege rajzik szerte, mint a kolorádóbogár –, tanít arra tehát, hogy te ne akarj mindenáron különbözni: légy egyenes, szólj igazat, s a pontosságra ügyelj, s akkor majd különbözni fogsz – mert különb leszel.

Tanít végezetül arra, hogy ez a világ ilyen világ, s ha már megváltoztatni nem tudod – hisz a világ a változtatni törekvők nyomán többnyire csak romlott és romlik –, az örökkön áhított szent harmónia szétrobbanó repeszeitől sebzetten is legalább nézz szembe vele.

Ez az alkalom egyben a művész születésének kerek évfordulója. Szavaimat ezért jókívánsággal illendő befejezni. Szívből kívánok hát a hetvenéves Orosz Jánosnak ezutánra is töretlen erőt, termő évtizedeket, s mindehhez otthonos, tettre hívó műhelyt, szűz sziklát, szabad eget.

Elhangzott 2002. szeptember 4-én az Ernst Múzeumban.