Haza, az éjben

Az idő eljött. Emlékezni
bátrabb dolog lett, mint tervezni –
Könnyebb hazát lelni a ködben,
mint jövőt élő elmenőkben…

Mélyebbre búvik minden másnál,
hazudnak fent a magasságnál:
az élők egyszer még kiélik,
csak holtak őrzik bűvigéit,

akárhogy szorzom, bármint osztom,
percig se biztos, hűl az otthon,
dörmöghetsz napestig Petőfit,
ha kőbunkókkal összetörik…

Mert új tatárhad, új kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
mert útjaink megzavarodtak,
csak visznek, vissza sosem hoznak:

hiába mondod, nyitott szemmel
nézed, amint lecsüggedt fejjel,
futóhomokká népek, hazák
Erdélyországból messze szállnak…

Folyóink dühbe mérgesedtek,
a bérceink elmeszesedtek,
s vissza ha megyünk titkainkba,
Drakula huhog várainkban.

Mert ijeszt, mi csak megijeszthet,
megöl, ami csak ölhet minket,
tépik rólad a fehér inget,
Tamásit, Dsidát, Reményiket.

Milyen szabad mezőkön jártál?
Lopják a földet, amin háltál,
ahol a szeretődre vártál,
most öngyilkoló fesztivál áll.

Mint pillér alámosott hídról,
egy dallam az ötágú sípról
naponta törik… Nem lepődsz meg –
nincs mit felelj a kérdezőknek.

Ábrándok árvult szerepében,
álmaink állatseregében
elárvulsz, bárhogy is kérdik,
résszel együtt hull az egész is.

Lestem példát a Duna arcán,
de visszhangzón utálnak partján,
s nem tudom, ha nézek szemekbe,
hogy ki van, ki nincs ellenemre…

Már a seholban: otthon állok.
Nem valót, de igazat látok:
sárba taposott délibábot,
vesztébe viruló virágot.

Én maradok. A hírvivőknek
fel-felgyújtom a temetőket.
Homlokon lőnek… Megtehetik.
Mi ott égett, éjbe öregszik.

(Kedves Barátaim! Szeptember 15-i határidőre vallomást kértetek Illyés Gyuláról. Sajnos, nem tudok eleget tenni kéréseteknek. Vallomás helyett ezt a szomorú „átiratot” írtam. Ezt se küldtem volna el, ha tegnap nem lettem volna tanúja egy gyalázatos jelenetnek, amely pontot fog tenni majd e lábjegyzet végére is. Mert lábjegyzetnek szánom ezeket a sorokat.

Májusban negyvenéves osztálytalálkozóm volt Lugoson. (Igen, ott, Jakabffy Elemér, Teller Ede városában végeztem a középiskolát, az osztályidegen székelyföldi gyerekeket menekítették oda az ötvenes évek végén, mert ott, akárcsak más dél-erdélyi városokban, fölös helyek is voltak. Így alakult ki az a helyzet, hogy az ottani magyar középiskolában az osztályok fele-fele arányban székelyekből és ott lakó, bánsági magyar tanulókból álltak össze. Ilyen osztály volt a miénk is.) Nos, az osztálytalálkozón az derült ki, hogy az ottan maradottak (tizennégyen voltak) gyerekei, unokái már nem tudnak magyarul. Volt padtársam például sváb lányt vett feleségül, gyerekeik pedig se magyarul, se németül nem tudnak. Románok lettek. A lugosi magyar oktatás oda jutott, hogy ez év őszétől talán V–VIII. osztály sem indul. A lugosihoz hasonló helyzettel nap mint nap találkozunk Erdély-szerte.

Ekkor fogalmazódott meg először bennem a kétely: nincsen haza a magasban, a veszni indulót nem menti meg sem az anyanyelv, sem egy sor Petőfi, a templom sem, s az iskola sem. Egypár hétre rá megálltam Marosszentimrén. Egyetlen porló sírkereszt őriz még pár magyar töredéknyi szótagot. Tehát a haza lassan a mélyben is megszűnik.

És még sorolhatnám napestig a példát, ami magyarázza a mellékelt „átiratot”.

Az osztálytalálkozónk után következett június, a népszámlálási adatok közzététele. Én a közölt 15 százalékos fogyatkozásnál többet számolok. Odaírom – bár meglehet, hogy még magyarként vétettek számba – osztálytársaim utódait is immár. De higgyünk a hivatalnak, a hivatalos statisztikának. Akkor is ez a 15 borzalmas szám. Újabb tíz év teltén mennyi lesz ez a 15%? Húsz? És húsz év teltén? Kedves Barátaim, itt már egyre kisebb a felezőidő, akár a maghasadás esetében, itt már majdnem mértani haladvány szerint történik velünk a történelem, amelyet úgy viselünk el, mint az öregek. Minden mozdulatunk a visszahúzódásé, az „ahogy leheté”, a védekezésé, a „ne szólj szám, nem fáj fejemé”…

Itt véget is érhetne „átiratomat” magyarázó lábjegyzetem. Ezek sem adtak volna elég okot, hogy elküldjem, ha tegnap délután a szerkesztőségből hazafele menet egy pofa sörre be nem ülök az egyik becsületsüllyesztőbe, ahol épp egy udvarhelyszéki székely szidta a magasságost: az semmi, hogy a Duna-parton átverték, magyarigazolványa dacára sem tudta elintézni a munkavállalást, de leoláhozták többször is. „Engem, a hétszentségit – ütött a szeszfoltos asztalra –, engem, akinek a nagyapja Piavénál, az apja a Donnál esett el a magyar hazáért, engem románoztak le… Hát inkább az leszek…”

Eközben zuhogni, villámlani, csattogni kezdett, földig sötét felhők borultak a Csíki-medencére. Eltűnt magasság, mélység, alattomos sötétség, éjszaka közeledett. Elindultam haza.

Baráti üdvözlettel: Ferenczes István)