Egyetlen találkozás

Illyés Gyuláról

1975 vége felé Illyés Gyula a Népszabadságban Írói gondok címmel számolt be literális észrevételeiről, és írása egy bekezdésének elején ez áll: „Kezemnek esik jól idemásolni néhány versét” – mármint az én prózaverseimet, és épp az ő, Illyés Gyula kezének. Úgyhogy ez első látásra sok is volt nekem. A helybeli, újvidéki napilap irodalmi rovata átvette ezt a bekezdést, és én ott álltam, többé-kevésbé megdicsőülten. Azzal a két prózaverssel kapcsolatban Jean Follain nevét említette, akinek a munkásságát alig ismertem, csupán néhány költeményét olvastam, de hogy a nevét hogyan kell pontosan ejteni, azt már utóbb Illyéstől tudakoltam meg: Folén, mondta; azután de Chiricót, a festőt, no, őt ismertem – Újvidéken az irodalommal annak idején kart karba öltve járt a festészet. Meg a paraszttárgyú költeményeimet taglalta – nos, tudatosan voltam paraszt, igaz, ami igaz (mostanra mintha kipusztulóban lenne a fajtánk, az a franciás paysan).

’76 elején a mostani itteni telekhez viszonyítva kemény télben Pestre mentünk világot látni, két gyermekkel, ahol Molnár Edit, valamennyiünk nagy fotósa vett a szárnyai alá, akár egy, a tulajdon regényemből származó részeg malacot, és a tudomásomra hozta, hogy „föltétlenül találkoznod kell Vele, már meg is beszéltem, ma este vár titeket. Csak ne igyál most! Náluk ne gyújts rá! A gyerekeket se hozzátok.” Azzal elragadott bennünket a Trabantjával, a kanyargós, behavazott budai emelkedőkön képtelen voltam eligazodni, fogalmam sem volt, hol járunk, de végül csak megérkeztünk, és szálfatermetű, báránybőr kucsmás (apó sipkája!) öreg legény (ő engem utóbb vastag szakállú, nagy mackónak titulált a naplójában) fogadott bennünket a sötét bejáratban, a tévében hallott hangjáról ismertem föl. – Szólítsatok Gyula bácsinak. – Így szólítottuk.

Egy palack horvát Caesar konyakot vittem neki, ami ugyan szerintem nem volt jó, csak mutatós. A csomagolásán a fölirat: „Aut Caesar, aut nihil!” – Ez is valami ősapja már a szlávoknak? – kérdezte. – Nem, egyelőre még nem, de még lehet. – Akkor még ki sem sejthette, hogy errefelé csakugyan mindent lehet. Majd kikérdezett családi állapotomról, és hiányolni kezdte a gyerekeket. Nem mondhattam, hogy a távollétük nem az én hibám. Utána az életkorom érdekelte.

– Harminchárom éves – mondtam.

– És meddig számítasz még élni? – a krisztusi koromra célzott.

Majd azt is firtatta, hogy miből. Mondtam, hogy újságírásból. Pedig valójában számomra érthetőnek vélt idegen nyelvű szövegek sorait rágtam végig, akár a hernyó, hogy magyarul reprodukáljam, de nem hozakodtam elő vele, mert ismertem az ő ifjúkori teljesítményeit. Ezekhez képest én rövid voltam. Meg sok más tekintetben is. Azonkívül Újvidéken a magyarok egymás közötti viszonyában is volt valami beteges, akárcsak ma. Irigykedés, gonoszkodás, aljasságok.

– Költő vagy, tartson el a feleséged! – konstatálta végül.

– Ugyan, Gyula – szólt közbe Flóra néni –, te is mindig független akartál maradni az irodalomtól!

De nem a történelemtől! Mert az én feleségem meg azzal hozakodott elő, hogy miért kell a gyerekeknek minden utódállamban, de még Magyarországon is azt tanulni, hogy a magyarok utolsó, ócska bagázs, miközben mindenki más elragadó, nagyszerű, haladó, forradalmi…

– Miért, talán legyünk mi is olyanok, mint ők? – vetette föl.

Hogy eléggé kirekesztő módon intézik el mindenfelé a magyarokat…

– Hadd üssék a fejüket, legalább nem felejtik el, hová tartoznak! – Hogy lett volna valami indulat a hangjában? Mindenesetre kemény volt. Meg azután azt is mondta: – Előbb-utóbb úgyis át kell települnöd Pestre.

Úgy mérhette föl, hogy olyan fából faragtak? Hogy kívül áll szándékomban érvényesülni, és nem belül? Hogy netán kívül viselem a lelkem? Ne vette volna észre, hogy én csak papíron létezem?

Miután ’81-ben letartóztatták a feleségemet, aki addig újságíróként dolgozott, kérésemre egy ismerős kerületi ügyész szívességből megnézette valakivel a rendőrségi dossziémat. Az állt benne, hogy én a külföldi kapcsolataim révén (Illyés Gyula akkor már nagyon a begyében volt a vajdasági tartományi pártkomité elsősorban magyar nemzetiségű tagjainak – ők érezték magukat felelősnek a „magyar” ügyekért – egy francia lapnak adott interjúja miatt, amelyben azt részletezte, hogy a kisebbségben élő magyarok képtelenek viselni a rájuk nehezedő diszkrimináció terheit, egyáltalán, képtelenek megvédeni magukat), szóval hogy valami ilyennek a szellemében a vajdasági magyar irodalom kiegyensúlyozott értékrendjének a megbontására törekszem. És ezt csak szakmabeli fogalmazhatta meg így, és voltaképpen nekem kellett volna ülnöm a véletlenül a szórásba keveredett feleségem helyett, mert elnéztek valamit, és restellték vagy kínos lett volna visszacsinálni. Mi viszont minden november elsején, amíg csak élt, föladtunk egy táviratot Illyés Gyula nevére: Isten éltesse Gyula bácsit! Ami pedig a kiegyensúlyozott értékrendet illeti, nos, ideje lenne szárnyakat növeszteni, már csak a biztonságosabb súlyelosztás végett is. Mármint annak, akinek van súlya, és akad valami elosztanivalója.

Bár még annak idején egy repülő őrnagy haver, hallván a dolgunkról, egyből azt tanácsolta:

– A legjobb, ha kereket oldotok innen! Ki fog téged itt közölni, netán kiadni?

Tudtam, hogy nagyon kevés időm lehet, sietve munkához láttam.

Annyiban igaza volt, hogy a kiadásoknak ugyan vége (ami csak azt jelenti, hogy a Medusza nevű ideológiai Gorgó vajdasági körünkben még mindig él, csupán a hajából menekültek széjjel részben a kígyók, és most valahol lapítanak) – de az egyensúly! Még egy repülőtiszt sem lenne képes nálam különbül navigálni!

Újvidék, 2002 augusztusa