Négy bagatell

kisnovellák

Pecsét

Ki így, ki úgy teljesíti ki magát, bontja ki képességeit, hajlamait, s boldog az, aki megtalálja a módját, hogy önkifejezése másokban is rezonanciát keltsen. Pecsét rövid, ám mégis teljes ívű pályája ezt példázza.

Ugyanabban a kollégiumban laktunk, de az igazi nevét már nem is tudom, mindenki csak Pecsétnek szólította. A pecsételési (pontosabban: bélyegzési) hajlama miatt ragadt rá a név.

Eleinte ő is egy volt közülünk, része volt a vizsgázó-söröző-csocsózó csapatnak. Szerette és gyűjtötte a könyveket, szobájának rá eső része valóságos könyvtárnak nézett ki. Rá is jártak a barátai, folyton kölcsönkunyeráltak ezt-azt, aztán visszahozni meg elfelejtették. Ő viszont utált akár egyetlen könyvet is elveszíteni, kitalálta hát, hogy csináltat egy bélyegzőt enyém! felirattal, és azzal kívül-belül lebélyegzi a könyveit. Az ötlet bevált, a harsogó enyém! a hanyag kölcsönvevőkben felébresztette a lelkifurdalást, nem is igen veszett el több könyv.

Pecsét elégedett volt magával, és ellátta enyém! felirattal a papucsát, a fésűjét, a közös hűtőben tartott tejfölöspoharát, a zsírpapírba csomagolt paprikás szalonnáját, sőt még a vécépapírját is! Ez utóbbi egymástól való lopkodása egészen elterjedt volt, és amikor hirtelen szorultságomban elemeltem Pecsét gurigáját, meglepve tapasztaltam, hogy minden egyes lapján ott éktelenkedik a felirat! Képes volt az egészet letekerni, lepecsételni, majd visszacsavarni!

Pecsét egyéniség lett, pecsételési hajlama kiemelte a tömegből, és erre rá is játszott. Nem kis derültséget keltett – s persze ismertségi indexe is jócskán megnőtt –, amikor megjelent az egyetemi klubban barátnőjével, akinek hattyúnyakán ott virított a billog: enyém! Pecsét elemében érezte magát, jócskán beivott, kapatossá vált, és lett is aztán egy kis gubanc, amikor a táncoló tömegben mind több lány vállán, hátán, tomporán tűnt fel lemoshatatlan vegytintával a lenyomat: enyém! Pecsétet kidobták a klubból, de a buli megérte!

Ettől kezdve Pecsét előtt új horizontok nyíltak meg. Egész sor új bélyegző (mi csak pecsétnyomónak hívtuk) jelent meg a kezében, s bármiről volt is szó, a csattanó az övé volt. Ahogy a hivatalos iratra a végén ráütik a pecsétet, úgy zárta le ő is a vitákat. Beengg! Rávágott valami keze ügyébe eső tárgyra: rendben! Vagy éppen: szoktam! Esetleg: nem bírnák! Emellé rögtön odaütötte: sic! Pecsét tekintély lett, véleményét nem lehetett megfellebbezni (már csak a lemoshatatlan vegytinta miatt sem). Kerestük a barátságát, de kicsit tartottunk is tőle: még eljár a keze, és ránk üt valami kellemetlent. Egyik kedvenc pecsétje ez volt: ide (s)üss! A választékosság jegyében idegen nyelvű pecséteket is használt. Ignored! jelezte, ha valamit lepergetett magáról, lányok jelenlétében pedig finomkodva lehelte oda: excusez-moi!

Magabiztosságában vaskosabb humort is megengedett magának: egyszer futásra kényszerültem vele, amikor az aluljáróban egy koldus elénk nyújtott tenyerébe egy százforintos lenyomatát csapta bele.

Lassacskán olyan készletet szerzett be pecsétnyomókból, hogy mindenre rá tudott tromfolni valami csattanóval. Ezt a sok bélyegzőt persze valahogy magával kellett hordoznia, erre vette föl azt a szokást, hogy hidegben-melegben ugyanabban a sokzsebű, széles malaclopóban járt. Egy bűvészt megszégyenítő kézügyességgel varázsolta elő egy pillanat törtrésze alatt a megfelelő pecsétet!

Ahogy a pecsétnyomók szaporodtak, úgy vált viszont egyre szófukarabbá Pecsét. Mit szaporítsa a szót, minek magyarázkodjon, ha egy villámgyors kézmozdulattal is el lehet mindent intézni? A sok szöveg csak gyöngíti a csattanót, tompítja a hatást. Utóbb oda jutott, hogy a legritkább esetben hallottuk a szavát, és már nekünk is szokásunkká vált, hogy féltett felületek szomszédságában óvakodjunk Pecséthez szólni.

Egy időre aztán szem elől tévesztettem Pecsétet, több évig külföldön tartózkodtam. Érthető hát, hogy hazatérve megörültem, amikor megláttam a régi ismerőst egy tejivóban. Az idő persze felette is eljárt egy kicsit. Meglehetősen elhanyagolt külsőt mutatott, és némi csalódottsággal konstatáltam, hogy egy könnyű tavaszi kiskabát van rajta a malaclopó helyett, de semmi kétség: Pecsét állt előttem! Túrógombócot evett sztoikus nyugalommal a fali pultnál, és az sem zavarta, hogy szorosan mellette egy majd kétméteres, cingár alak áll, mohón a tányérjába bámulva.

Pecsét! – kiáltottam rá, és neki is öröm csillant a szemében. – Bemutatsz a barátodnak? – kérdeztem, mire ő álmélkodva mérte végig maga mellett az égimeszelőt. Beengg! – villant a keze, és a cingár vállán máris ott ékeskedett a felirat: öcsém! Nem is tudtam, hogy öccse is van, és egyáltalán nem hasonlítottak. Próbálkoztam aztán a társalgással, de még annyira sem lehetett szóra bírni, mint régen. Meséltem hát magamról, családomról; reakcióképpen meg-megrándult a keze, de többnyire visszafogta, csak egyszer-kétszer csattant a pulton a bélyegző, akkor is mindig ugyanaz: öcsém! Zavarba jöttem: hová lett barátom választékos pecsételése, elevenbe vágó csattanói? Csak nem érte valami szerencsétlenség? Ellopták a pecsétnyomóit, csak ez az egy maradt? Arra gondolni sem akartam, hogy szelleme így beszűkült volna. Nem, szemében eleven, huncut kíváncsiság, szinte gyermeki nyitottság, világra rácsodálkozás csillogott. Lassacskán megértettem, Pecsét tüneményes gyorsasággal futotta be pályáját, a pecsétnyomókkal telibe találta magát, s azt az utat, amit mi csak sokévi küszködéssel, botladozással járunk be, ha bejárunk, ő a megtalált, számára mérhetetlenül frappáns önkifejezéssel viharos iramban szaladta végig. Ifjúkori formabontásai, alig zabolázott erupciói mostanra klasszikusan letisztult egyszerűségben találták meg végső expressziójukat. Ő már csak csodálkozik a világon, a renden, a nagyszerű dolgokon. Kifejezésmódja végletesen leegyszerűsödött, most már érzi, hogy a lényeg benne van egyetlen csodálkozó szóban, melyet őszinte ámulattal üt oda: öcsém!

Hogy így megértettem barátomat, nyitottabb szemmel kezdtem el járni, és lépten-nyomon felfedeztem hátrahagyott jeleit. Megláttam a nagyszerű, hidat őrző oroszlánokon az ámuló öcsém! feliratot, kezembe akadt egy Pilsner Urquell-es korsó a kocsmában, fenekén az öcsém!-mel, megírta az újság, hogy a múzeum féltve őrzött Raffaello-Madonnájára ráütöttek egy lemoshatatlan öcsém!-et, és az is feltűnt, hogy nagy választási sikere után a csontos homlokú politikusnő új frizurával, mélyen homlokába fésült hajjal jelenik meg a tévében. A sok öcsém! mint megannyi jelzőzászló emelte ki a nevezetességeket, megjegyezni való látványosságokat, nagyszerű teljesítményeket, jelölte meg az élet igazán fontos eligazodási pontjait!

Még egyszer találkoztam Pecséttel. Gyerekemet sétáltattam az állatkertben, és megpillantottam barátomat az elefántkifutó korlátjánál. Nem szólítottam meg, azt hiszem, meg sem ismert volna. Révült lenyűgözöttség ült az arcán, és ahogy elhaladtam mellette, halk motyogást hallottam: Afrikai elefánt! Hatalmas állat!

Nem sokkal rá megjelent a tragikus hír az újságban: egy ismeretlen férfi, kezében egy bélyegzővel, bemászott az elefánt kifutójába, és az állat – véletlenül vagy készakarva, nem lehet tudni – agyontaposta.

Néha kimegyek az állatkertbe, megállok az elefántnál. Hatalmas állat, különösen, ha közel jön. Egyesek azt mondják, van a fenekén valami felirat, a jó szeműek szerint az áll ott, hogy öcsém! Lehet, hogy így van, de az elefánt, ha látja, hogy figyelik, mindig szembeáll. Ha valaki mögéje próbál kerülni, könnyen felbőszül.

A légy és az utas

A légy bevágódott az alig lehúzott ablak résén, zúgott vagy másfél kört – vitte még a huzat –, aztán megtelepedett egy régi gőzmozdony képének üveglap borításán. Fáradt volt, piszkos és éhes. Félig fejjel lefelé, feszült merevséggel tapadt az üveglaphoz, készen arra, hogy riadtan felröppenjen, ha valami fenyegető árnyék suhan feléje, vagy egy alattomban, lassan kúszó objektum ér a tűréshatáron belülre.

Az utas csak a fülével érzékelte a pillanatot, amikor már nem volt egyedül a fülkében. Amire azonban felemelte tekintetét az újságból, már megszűnt a zümmögés, és szeme nem talált rá a kis fekete pontra a képen, igaz, nem is nagyon kereste. Kinézett az ablakon az elsuhanó nyári mezőkre, és elégedettségében majdnem dúdolni kezdett. Pihent, tiszta és jóllakott volt. Nemrég szállt fel a vonatra, üres fülkét is talált, kevesen utaztak.

A légy, hogy a beléidegződött kötelező kivárási idő alatt semmi fenyegető nem történt, kezdett ellazulni. Két mellső lábával mosakodni kezdett, pörgette a fejét jobbra-balra, tisztogatta a szőröket, majd hátsó lábaival végigsimította szárnyait. A rovarizmok gyorsan regenerálódnak, a fáradtság már el is röppent, de még éhes volt. Meg-megiramodva járkálni kezdett az üveglapon.

Az utasnak elgémberedett a lába. Letette az újságot, felállt, és kilépett a folyosóra, nekitámaszkodott az elhúzott fülkeajtónak. Büdös volt a folyosón, a kocsi vége felől csípős vécészagot és cigarettafüstöt hozott a légáramlat. Az utas a folyosóablakhoz lépett, megfogta a fogantyúját, rántott rajta. Az ablak semmit sem engedett. Újra nekiveselkedett, húzta, rángatta a fogantyút, saját testét is megemelte, de az ablak meg sem moccant. Ráadásul a fogantyú ragadt a kosztól. Az utas ingerülten lépett vissza a fülkébe, behúzta maga mögött az ajtót. Leült, és piszkos tenyerét nadrágja szárán dörzsölgetve igyekezett megtisztulni.

A légy végzett a semmit sem kínáló üveglap végigcserkészésével, alig követhető hirtelenséggel felröppent, leírt pár kört, majd az ablak előtti kis asztalkán landolt. Régen kifolyt üdítők beszáradt foltjait találta itt, a szegély tövében pedig megakadt, vegyes ételmorzsa-maradványok eldorádójára bukkant. Először a ragacsos foltokat vette kezelésbe. Szívókáját kinyújtotta, letapasztotta, emésztőnedvcseppet bocsátott ki, majd a feloldott anyagokat felszívta. A táplálék jólesően szétáradt bensőjében. Elégedettség, nyugalom, jóllakottság érzése járta át. Sétára indult az asztalkán, tapogatva, szívogatva.

Az utas letette az újságot. Majdnem végigolvasta, sok érdekesség is volt benne, de az állandó zúgás, zötykölődés mellett kezdte fárasztani az olvasás. Ahogy egyre jobban benne jártak a délelőttben, mind melegebb lett, a nap is rásütött. Átült a másik oldalra, és közben az ablakot is kicsit lejjebb húzta. Nagyobb lett a huzat, de már nem azt a friss, reggeli légáramlatot érezte, hanem a meleg, tapadós, pollenes-szöszmöszös nyári szél csapott be. Kedvetlenül bámult ki az ablakon.

Az utas tekintete most az asztalkára tévedt. Meglátta a legyet. Összecsavarta az újságot, és a légy felé csapott vízszintes, hessegető mozdulattal. Azt remélte, a légy magasra röppen, és kiszáll a lehúzott ablakon.

A légy a mozdulatra azonnal reagált, de épp csak felszállt, egy alacsony kört tett, és most az asztalkán álló, nyitott üdítőspalack szájára szállt vissza. Az üvegszáj peremén édes csöppök csillogtak. A légy élvezettel feküdt neki, szívókáján szürcsölni kezdte az italt.

Az utas utálattal csapott a légy felé az újsággal. A mozdulat túl mélyre sikeredett, súrolta a literes üveget, mely megingott, majd a vonat rángására dőlni kezdett. Az utas reflexszerűen utánakapott, és sikerült megragadnia, de a cukros üdítő kiloccsant, és végigfolyt a csuklóján. A légy sértetlenül, könnyedén visszaröppent a faliképet borító üvegre, és fejjel félig lefelé mozdulatlan maradt. Pihent, tiszta és jóllakott volt.

Az utas megkereste szemével a legyet. Úgy látta, rá van írva, hogy pihent, tiszta és jóllakott. Tudatában volt, hogy amikor reggel a fülkébe vágódott a légy, még piszkos, fáradt és éhes lehetett. Biztosan még benne volt a reggeli dermedtség, kint fecskék hajszolhatták, tehénfarkak zargathatták. Ő viszont pihenten, tisztán, megreggelizve szállt fel a vonatra, most pedig piszkos, fáradt, zsibbadt, és még meg is éhezett-szomjazott. Ott állt az asztalon az üdítősüveg, melynek száján előbb körbe-körbe mászkált a légy.

Az utas ültében lassú, egyenletes mozdulattal a túlsó fülkefal felé hajolt, majd félig behajlított karját még lassúbb, kaméleonos összpontosítással a légy felé közelítette. A légy feszülten várakozott. Egyetlen idegimpulzussal, a gondolat gyorsaságával csapott le az összecsavart újság, csak hajszállal hibázta el a legyet, mely késve kapott szárnyra. Két tanácstalan kör után a légy visszatelepedett az üveglapra, de ha lehet, most még feszültebb pózban. Az utas szemével követte.

„Légy!” – szólította meg a rovart, majd mintha válaszra várt volna. „Jó” – bólintott, majd hirtelen indulattal felszökkent. „Mindhalálig!” – kiáltotta, és vadul csapkodni kezdett. A légy az első mozdulatra felröppent, és riadt, sebes zegzugolással körözni kezdett a fülkében. Az utas utána; forogva, ugrálva próbálta lecsapni. Percekig tartott a hajsza. A légy bekeveredett az ülések alá, pókhálófoszlányokat szedett a potrohára, lelassulva, nehéz, kétségbeesett zümmögéssel próbált menekülni. Az utas térdelve, kaszáló mozdulatokkal igyekezett kihajtani az ülés alól. A légy kiröppent, felszállt, és a csomagtartó feletti régiókban cikázott. Az utas követte, az üléseken ugrálva szökkent a légy után, jobbra-balra hadonászva.

Nem sikerült eltalálnia a legyet, lihegve ült vissza a helyére. Kimelegedett, megizzadt, fújtató lélegzése nehezen csillapult. A légy néhány további kört írt le, majd visszatelepedett eredeti helyére, a képre. Mindketten, az utas és a légy is, piszkosak és kimerültek voltak.

Az utas, szemét a légyre szegezve, félhangosan motyogni kezdett.

„Ez egy rovar. Én ember vagyok. Vonaton utazom, tudom, honnan jövök, hova megyek. A vonat emberi találmány, emberek csinálták, hogy utazzanak rajta. Miénk a vonat. Evolúció. Csúcsragadozó. Fejlődési létra.” Újabb és újabb szavak jutottak eszébe, lassan elmosolyodott. „Biodiverzitás. Természeti környezet. Üvegházhatás. Ózonlyuk. Fekete lyuk. Ja, az nem, hanem mondjuk fenntartható fejlődés. Társadalmi felelősség. Környezeti tudatosság. Unokáinkért. Altruizmus. Másság. Tolerancia.”

Lenyugodva felállt, teljesen lehúzta az ablakot, és széles, barátságos mozdulattal intett a légynek. „Eridj, legyecske! Szabad vagy!” Kintről nyári mezőillat és csivitelő hangok szálltak be.

De a légy nem mozdult.

Az utas kezével próbálta finoman kisegíteni a legyet, de az kitért, és a távolabbi sarokba röppent.

„A fenébe!” – csapta föl az ablakot az utas. Mindjárt le kell szállnia. Kiment a mosdóba, hogy kicsit rendbe hozza magát. A csapban nem volt víz. Ragacsos tenyerét végighúzta nadrágja ülepén.

Megállt a vonat, az utas összekapta holmiját – az üveget az asztalon hagyta –, és leszállt. Nagy volt a meleg. Átbotorkált a síneken, rövidítve az utat az állomás felé. Piszkosnak, fáradtnak érezte magát, éhes és szomjas volt.

A vonat megint nekilódult. A légy egyedül volt a fülkében. Rászállt az üdítősüvegre, nyalogatta az édes folyadékcsöppeket, majd rövid röppenéssel félig fejjel lefelé ismét az üveglapra telepedett. Lábaival végigsodorta fejét, lesöpörte szárnyát. Pihent, jóllakott és tiszta volt. A nap rásütött, kellemesen érezte magát a melegben.

Szegény ember gyerekei

Ej, mondtam én az asszonynak, hogy sok lesz a gyerek! Addig kell megszabadulni tőlük, amíg egészen kicsik, mert aztán nagyon az ember szívéhez nőnek, és nem viszi rá az embert a lélek, hogy elrekkentse őket. Akkor sem könnyű ez, amikor még picik, csúnyák, ráncosak, és csak bömbölni tudnak, de később, amikor már totyogni, gügyögni, nevetni kezdenek, a kis picike ujjaikkal átfogják a mutatóujjamat, hát akkor már az ember szíve szakadozna.

Pedig más megoldás nemigen van. Már a négy sem volt kevés, aztán jött az újabb kettő, ezek az ikrek csak úgy kipotyogtak az asszonyból, szorosan egymás után. Mit lehet csinálni hat éhes szájjal a mai világban? Folyton csak sivalkodnak: ez kell, az kell, már nem is jó, ha parizert hozok reggel a boltból, legyen inkább téliszalámi! Térdig járok otthon a legóban, de azért vegyem meg azt a kisvasutat is. Az egész lakásban nincs egy nyugodt hely, még a tévé elé se ülhetek le, mert folyton sorozatokat néznek! És persze legyen a nagyoknak mobiltelefon, külön komputer mindegyiknek, korlátlan internet-hozzáféréssel!

Jó, jó, tudom, mi, öregek tehetünk róla, hogy ennyien vannak, miért nem vigyáztunk jobban. De hát a szenvedély! Nem nézi az ember olyankor, mi lesz a következmény, nem számolgat, szorozgat-osztogat!

Mindegy, ha így alakult, hát így kell megoldást találni. Tudom is, mit kellene tenni. De nem kell ám arra gondolni, hogy élve elásás, zsákban vízbe fojtás vagy ilyesmi! Nem, van nekem jó módszerem, a macskáinkon, kutyáinkon már sokszor kipróbáltam. Van egy műanyag hordóm, szorosan záródó tetővel. Hozok a munkahelyemről egy kis szárazjeget, berakom a hordó aljába, még teszek is rá néhány deszkát, hogy ne legyen hideg, aztán belepakolom a kölyköket, rá a tetőt – kettőt se nyikkannak, szépen elalszanak a szén-dioxidban. Nincs kaparászás, nyivákolás, görcsbe rándult test, tágra merevedett szem, kilógó nyelv! Pár perc, és már vihetem is hátra a kertbe elásni a kis testeket – mintha csak aludnának, még melegek, puhák, hajlékonyak.

Szerintem ügyes, kíméletes a módszer, szép nagy a hordó, a deszkákra még a macimintás plédet is ráteríteném, nem sajnálnám. De az asszony hallani sem akar róla. Amilyen könnyen síró, érzékeny fajta, nem is csodálom. A teste már rég elformátlanodott, megfonnyadt, felpüffedt a sok szüléstől, de a lelke az a régi: maga a kislányos ártatlanság, angyali kedvesség, ragaszkodás. Csak azt a kis szőkét ne! – tördeli a kezeit, aztán már a vöröset rántja magához – ó, ez a legkedvesebb –, végül mind kell neki.

Nem erőltettem a dolgot, az események úgyis kiforrják magukat. Hamarosan el is jutottunk aztán arra a pontra, hogy ő is belátta, valamit tenni kell. Megegyeztünk, hogy kivisszük őket az erdőbe. Ki tudja, talán arra jár majd egy jótét lélek…

Megyünk kirándulni, gyerekek! – adtam ki a parancsot, és igyekeztem vidámnak látszani, pedig ugyancsak nekibúsultam. Kicsi a Trabant, úgy kellett belegyömöszölni a gyerekeket, a két picit így is az asszony kucorgatta az ölében az első ülésen. Nekiindultunk, hajtottam erre, hajtottam arra, keresztül-kasul abban a nagy erdőben, a végén már magam is alig sejtettem, merre járunk. Ott, az erdő közepén aztán megálltunk egy tisztáson, kikászálódtunk, szamócát szedtünk, tyúk vagy kakast játszottunk, megettük az utolsó parizeres zsömléket. Fél szemem mindig a gyerekeken, másik meg az autón, az asszonnyal is össze-összenéztünk. De nem akart eljönni az alkalmas pillanat, a gyerekek valamit megérezhettek, nem tágítottak mellőlünk, pedig máskor mint a kiscsikók, úgy szaladoznak. Kezdett délutánba hajolni az idő, dönteni kellett. Nézzétek, gyerekek, egerészölyv! – kiáltottam, és a tisztás végébe mutattam. Arra fordultak, nyújtogatták a nyakukat, én meg megpenderítettem az asszonyt, és már ugrottunk is a kocsiba. Fordítom a kulcsot, nyomom a gázt, kipörögnek a kerekek, de ez az ádáz öreg masina alig akar elindulni, az út is fölfelé tart, gyorsulás szinte semmi, köhög a motor, alig haladunk. Hátranézek a tükörben, hát ott szaladnak mind a gyerekek a kocsi mögött, elöl a legnagyobb, magával vonszolva az ikreket. Hosszú-hosszú másodpercekig tart a versenyfutás, lassan közeledik a dombtető, a gyerekek alig pár lépéssel lemaradva… Végre felérünk, egy pillanat, és már megkönnyebbülve nekiszalad az autó, de akkor meg a legnagyobb gyerek elengedi a kicsik kezét, kétségbeesetten előreveti magát, és nagyot csap estében a csomagtartóra…

Felébredek a nagy csattanásra. Pár pillanatig totális a zűrzavar a fejemben, teljesen le vagyok izzadva, fojtottan zihálok, nem tudom, hol vagyok. Aztán lassan lecsillapodom. Talán a kerti ajtót csapta be a szél – még szerencse, hogy jött ez a csattanás. Felülök az ágy szélén. Besüt az ablakon a hold, ott fekszik feleségem félig kitakarózva. Gyönyörű, karcsú alakját beezüstözi a holdfény. Összeszedem magam, felállok, és felbotorkálok az emeletre, benyitok sorban mind a három gyerek szobájába. Halkan szuszognak, teljes odaadással alszanak, sorban betakarom őket. Odalépek a nagy, homlokzati ablakhoz, lenn a ház előtt ott csillog az ezüstmetál Mercedes. Csend van és nyugalom.

Bumm! Újabb nagy csattanás (vagy még ugyanaz?) – most már teljesen felébredek. Riadtan, mereven, tágra nyílt szemmel fekszem az ágyamban. Teljes a sötétség, semmit sem látok, fogalmam sincs semmiről, nem tudok tájékozódni, gondolkodni. Feleségem halkan szuszog mellettem az ágyban. Nem merem megtapogatni, milyen a formája.

A gyűjtő

Amióta védettek lettek a madarak, zsákutcába kerültem a tojásgyűjteményemmel. Tilos gyarapítani, és a korábban megszerzetteket sem tudom felszabadultan mutogatni. Olyan gyanús dolog lett az egész, korszerűségét, varázsát vesztette, elillant belőle a szenvedély. Jobb is megszabadulni a gyűjteménytől, nehogy valami illegális tettel vádoljanak, meg nehogy elfogjon mégis a kísértés…

Éppen aszfaltozták az utcánkat. Kihordtam a tojásokat a házunk elé, a friss aszfaltra öntöttem. Halk ropogással adták meg magukat az úthenger alatt, kisebb-nagyobb darabokban beledolgozódtak a burkolatba. Szép márványos lett az aszfalt előttünk, csodájára is járt a környék, vasárnap arra sétáltak a családok, óvatosan tipegtek a mozaikon, találgatták, vajon az az olajzöld folt fácán vagy fogoly, az a barnamintás gólyatöcs vagy bíbic, a ragyogó kék bizonyosan énekes rigó, az a finom mintázat talán tengelic, a fülemüléé lenne ez a tiszta márvány? Különösen eső után csillogott szépen a gyűjteményes burkolat.

Ezt hát megoldottam, de most mihez kezdjek, mit gyűjtsek? Nem érdekelnek az ócska limlomok, paraszti tárgyak, parazsas vasalók, bélyegek, rendszámtáblák, sörösdobozok – ilyenekből van elég. Olyasmire sem gondolhatok, ami sok pénzbe kerül, a festmények, bútorok, műtárgyak, értékes kristályok ki vannak zárva. Én olyat fogok gyűjteni, ami izgalmas, látványos, amiből sokféle van, gazdag lelőhelyeket találhatok, és mások még nem kaptak rá. Kis töprengés után elhatároztam: össze fogom gyűjteni a kudarcokat.

Kicsit félve fogtam hozzá a gyűjtemény megalapozásához. Lesz-e elég anyagom? Vajon nem visel-e meg ez az új szenvedély?

Féltem mások elutasításától, így először a magam portáján néztem körül. Világéletemben a szerencse fiának tartottam magam, ritkán ért kudarc (vagy csak nem vettem tudomást róluk?), de hamar kiderült, van itt is bőven gyűjtenivaló. Először csak óvatosan, a felszínen keresgéltem, elő is szedtem mindenféle régi kacatot, apró kudarcot, letörültem, fényezgettem, csiszolgattam, és úgy találtam, kellő tálalással, jó fénybe állítva még szórakoztatóak is tudnak lenni. Egyre jobban megjött a kedvem, és mélyebbre ástam. Régen elveszett (vagy inkább eltemetett), nagyobbfajta bukásokra akadtam, némelyiket nem kis erőfeszítés volt megszabadítani a tudatos feledés kérgétől, a szégyen mocskától, de mindjobban belejöttem, technikáim csiszolódtak. Úgy találtam, ami első pillantásra ocsmány, undorító, vagy éppen dermesztő, azzal is meg lehet barátkozni egy kis rendezgetéssel, osztályozással, gyűjteménybe sorolással. Lassacskán kialakult bennem a gyűjtő tudományos alapossága, szakavatott ítélkezéssel becsültem fel egy-egy felidézett kudarc súlyát, egyediségét, ritkaságát, kisugárzását. Az összeillőket sorozatokba rendeztem (egész albumokat megtöltöttek a dokumentumok, eredeti vagy utólag papírra vetett feljegyzések), a nevezetesebb darabokat külön bekereteztem, falra függesztettem, a tárgyiasultabbakat vitrinekbe helyeztem.

Új szenvedélyem nem várt hatással volt rám. Ki hitte volna, hogy a kudarcok előásása, tisztogatása, dédelgetése megnyugtató, megbékéltető foglalatosság? A tudat alatti mélységekben lapuló bizonytalanságok, a napi működés szintje alá söpört szégyenmorzsák okozta idegességet felváltotta a józan mérlegelés békessége. Kialakult bennem az önmegbocsátás és öntürelem képessége. Felfogtam kudarcaim értékét, felfedeztem nélkülözhetetlen szerepüket sorsom alakulásában.

Lassacskán híre ment különös hobbimnak, és mások érdeklődése is felébredt. Ilyen-olyan ürüggyel át-átjöttek a szomszédok, bepislantottak a belső szobába, óvatosan puhatolóztak. Először idegenkedtem attól, hogy beavassam őket, de aztán – látva az őszinte érdeklődést – kezdtem megmutatni ezt-azt az albumokból, néhány darabot a vitrinekből. A kezdeti tartózkodást, furcsálkodó tekinteteket, suta helyzeteket hamarosan felváltotta a professzionális gyűjtő elfogadottsága, megbecsülése, a tárlatvezetés fesztelensége.

Újabb meglepetés: észrevettem, hogy kudarcaim másoknak is megkönnyebbülést hoznak. Látva más nyomorúságát, a maguké is más színben tűnt fel. Elkezdték hordani hozzám a saját kudarcaikat, felajánlották a gyűjtemény számára. Szemlátomást felszabadultak, amikor érdeklődéssel fogadtam és átvettem, amit hoztak. Persze a túlnyomó többség ócska, szimpla, értéktelen tucatkudarc volt: válás, alkoholista apa, engedetlen gyerek, gyűlölködő rokon; ezeket megköszöntem, de aztán elsüllyesztettem a hátsó traktusba, jók lesznek cserének. Azért akadtak igazi trófeák is, például az a morbidan mulatságos, amikor az illető a fél iskola előtt véletlenül leütötte a tanárnőt egy síléccel, ráadásul kétszer egymás után, meg aztán ott voltak a szerelmi csalódások, amelyek bármennyire is közhelyesek, mégis mindegyik új történet. Ez utóbbiak közül az egyik kedvencem az, amikor a titkos szerető megtudja, hogy megcsalják egy még titkosabb szeretővel.

Lám, ki hitte volna, hogy kudarcaim sikert hoznak! Mások is elkezdtek gyűjtögetni, már gyűjtőkörök is alakulgatnak. Én pedig felkérést kaptam a helyi művelődési háztól, hogy tartsak egy bemutatót, rendezzek egy gyűjteményes kiállítást! Sosem szerepeltem még nagy nyilvánosság előtt, nagyon készülök. Többször átválogattam az anyagot, úgy gondolom, inkább kevesebbet mutassak, de az abszolút minőségi legyen. Igyekszem színessé tenni a kiállítást, lesz vizuális kudarcélmény, de kiábrándító hangeffektusokat is bemutatok. Lesz felidézett, régen megtörtént bukás, és lesz improvizált megszégyenülés is, a közönség részvételével. Festőművész barátomat kértem fel a megnyitóbeszédre, halk, dadogós ember, igen rosszul fejezi ki magát. Feszült izgalommal várom a nagy eseményt. Remélem, nagy kudarc lesz.